ÖRZSIKE TÖRTÉNETE • 1875 (28. kötet)
ÖRZSIKE TÖRTÉNETE •
1875
(28. kötet)
1875
(28. kötet)
A szegény Örzsike árva leány volt, apja, anyja ott feküdt már régen a maga helyén az anyaföldben. Még piciny gyermekkorában haltak el, emlékezete ködéből a kedves, nyájas szülői arcokat össze sem bírja szedni, elnyelte őket örökre a felejtés. A faluban sokan élnek még, akik emlékeznek rájuk. Mennyire szeretne emlékezőtehetséget cserélni velök, ha csak egy percre is, hogy lelke elé idézhesse fájó, de mégis édes találkozásra azokat, akik őt bizonyosan nagyon-nagyon szerették.
Oh, hogy a szeretet nem bírja túlélni a törékeny testet, mely fölött uralkodik!
Örzsike sokszor gondolkozott olyan komoly dolgokról, mi lesz az emberből, mi lesz a szeretetből a halál után? Csillag lesz, oh bizonyosan csillag, mely az égbolton vigyáz fényes szemével a gyermekre: jó-e, szófogadó-e, mint megy a sorsa? Ama számtalan csillag, mely oly mesés fénnyel ragyog derült éjjeleken, elhalt, mennybe költözött emberek, szeretteink onnan a magasból reánk néző szeme.
A gyermekleány bele volt bolondulva a csillagokba, nem bírt betelni nézésökkel. Nem csoda, hiszen valami jótékony megnyugvást, valami édes rezgést öntött azok látása szívébe, mintha mamáját, az ő édes mamáját látná, aki integet, beszél onnan, csodálatos meseszerű jelekben, miket nem hall, nem ért, de amik mégis hangokká idomulva zúgnak kis fejecskéjében s csendesen elringatják őt.
Oh, milyen édes álom az, mikor a nyitott ablakon át csillagok fénye önt szürkeséget a fekete éjszakába. A mama szeme van ott olyankor. Hátha ő maga is ott jár, mialatt gyermeke alszik. Ki tudja, ki tudja?… Hátha ő illesztgeti össze a fejealját, hátha ő igazgatja meg a lecsúszott paplant, hogy oly édes nyugvás esik rajta! Igen, a mama jár ott, túlvilági drága ajándékot hozva, édes álmot.
Úgy sincs egyebe a szegény gyermeknek, mint álmai. Egész vagyona egy levél, egy könnyzápor-elmosta betűjű levél, melyet szegény özvegy édesanyja írt haldokolva. Ez a levél nővérének, egy gazdag özvegyasszonynak szólt:
»Kedves testvérem, Klára!
Vedd szívedre reszkető kezem utolsó vonását, hidegülő szívem utolsó dobbanását, haldokló ajkam utolsó kérését: légy anyja szegény, árva gyermekemnek.«
A levelet kézbesítették a temetéskor Klára néninek, s az aztán magával vitte a hároméves Örzsikét, de a haldokló ajkak utolsó kérését nem tartotta meg, mert nem volt anyja Örzsikének, hanem zsarnoka. Rosszul, kegyetlenül bánt vele nemcsak ő, hanem egész környezete: vásott fia, Miklós, és körülbelül öt-hatéves leánykája, Zsuzsi. Mindennap szemére vetették, hogy ő ott idegen koldusleány, kinek semmi joga ahhoz, hogy boldog legyen, hogy egy asztalon egyék az ő kenyerökből, mely mindenki másnak az isten mindennapi áldása, de az ő számára »kegyelemkenyér« a neve annak is. Nevelésével senki sem törődött. Szegény árva sorsát boldog isten bírja! Ki törődnék már az árvával? Minden eleven állat tartozik valahová, van valakije. Ki látott kis bárányt, melynek ne akadt volna gazdája? Csak az emberi lény áll egyedül, ha árva. Annak nincs pártfogója, azt mindenki ahhoz utasítja, kire a kis bárányt nem bízná végképpen – az istenhez; ő viseljen rá gondot.
És az viselt is rá gondot, mert megérdemelte. Becsületes, engedelmes, jószívű, alázatos gyermek volt; megadással tűrte a rossz bánásmódot, melyben nagynénjénél részesült. Az isten adott neki hozzá tűrő, vallásos szívet, mellyel meg tudott nyugodni azon sok rosszban, mit a körülmények rámértek. A vallás megerősíti a leggyengébb vállakat is, hogy meg nem törnek a legnagyobb teher alatt sem.
A nevelés pótlására éles ésszel áldotta meg az isten, mellyel elleste azt, amit Zsuzsikának majdnem tölcsérrel öntöttek fejébe nyelv- és zenetanítói. És amit sohasem tapasztalt másoknál maga iránt – legjellemzőbb tulajdonsága jó szíve volt.
Még a szűken mért betevő falatot is megosztotta másokkal, nálánál is ügyefogyottabbakkal. Egy szegény koldusfiúnak szokta elrakni sovány kenyérből álló uzsonnáját. Örzsikét, amint nagyobb lett, mindennap beküldték a mintegy négy órányira fekvő városba, a másnapon szükséges élelmiszerek bevásárlása végett. A Klára néniék falusi laka regényes sziklák alatt állott csendes völgyben, de azért némileg már a városhoz tartozott, mert csak egy lejtőn és egy dombon kellett végigmenni, s mindjárt ott találta magát az ember a sok-sok ember között a felcicomázott kirakatok előtt.
Be sokszor is megmérte Örzsike ez utat, s be sokszor is várta már ott éhezve, kimerülten a koldusfiú. Sohasem ment el mellette üres kézzel. Hiszen olyan szenvedő, olyan boldogtalan arca volt a szegény »rongyos Miskának!« Lehetetlen volt meg nem esnie rajta Örzsike jó szívének. Aztán olyan édes dolognak érezte parányi szíve, hogy még ő is képes örömet okozni másnak. Hátha még tudta volna mekkorát! A »rongyos Miska« sápadt, kiaszott ábrázatát mindannyiszor öröm öntötte el, valahányszor megpillantá távolból a kopott kalapot (mely új korában a Zsuzsié volt) Örzsike fején, és a messziről fehérlő kosarat, melyben a zöldséget szállítja. Szíve hangosan dobogott örömében. Ki tudja, a kenyérnek örült-e oly nagyon, vagy annak a szende, jóságos arcnak, mely mosolyogni fog, annak a kedves kék szemnek, mely szelíden fog ránézni, vagy annak a kedves hangnak, mely részvéttel fogja kérdezni: »Hogy vagy szegény Miska?… Ugye éhezel?«
A Klári néni Miklós fia vásott, gonosz szívű fiú volt, éppen mint testvére és anyja, mert az alma nem esik messze fájától. Az volt legnagyobb öröme, ha a szegény árvával kegyetlenkedhetett. Eleinte csak apró csúfolódások- és bosszantásokkal üldözte, később azonban kezét is nem egyszer emelte rá, ütötte, verte, meghajigálta hóval, legédesebb alvása közben leöntötte hidegvízzel, ha valami pecsét volt a ruháján, azt úgy tudta előadni anyjának, hogy a pecsétnek egyenesen Örzsi volt az oka, ha leckéjét nem tanulta meg, az is az Örzsi miatt történt, mert örökké nyitogatta az ajtókat, örökké lábatlankodott, nem tudott tanulni. Ha valami törés, romlás esett a házban, az is mind az Örzsi dolga volt. A szegény árva lány volt a család bűnbakja. Ha Zsuzsi pajkoskodott, Klára néni Örzsit verte meg, mert ő rontotta el a »kedves gyermeket«. És ki győzné elbeszélni a számtalan méltatlanságot, mely sokszor sajtolt ki a gyermek szemeiből keserű könnyeket.
Állapota napról napra rosszabb lett. Klári néni Miklós abbeli panaszára, hogy a leckéjét nem tanulhatta meg, lábatlankodása miatt kitiltotta Örzsit a belső szobákból; tartózkodjék a cselédszobában – amiért pedig Zsuzsi pajkoskodott, megparancsolta Örzsinek, hogy többé ne merjen lányával társalogni. Így lett lassan-lassan végképp kilökve a családból. Még a cselédek is, kik többnyire visszhangjai uraik akaratának, rosszul bántak vele. A megvetett, megalázott »poronty«, aki se nem úr, se nem parasztbeli, nekik is olyan volt, mint a gazdátlan kova, melyet mindenki üt.
És ez a kova nem adott soha szikrát. Még most is mindig megadással, szelíd néma fájdalommal tűrt. Amint nevekedett, mind jobban-jobban érezte szomorú helyzetét. Eddig legalább Zsuzsika részéről tapasztalt némi vonzalmat, de amint az évek jöttek és mentek, annyi sok bűbájt, olyan szép rózsákat ültettek az Örzsike arcára, hogy amiatt még a Zsuzsika is elhidegült tőle. Annak is ültettek a haladó évek egy növényt szívébe, egy mérges belindeket – az irigységet. Fogékony volt hozzá a talaj.
Nem volt az árva leány számára egy jóakaró arc, egy érző szív sehol, sehol! Nem gondolt vele senki. Talán egyedül a koldusfiú, ki az úton szokta várni, mikor bevásárolni megy a városba, és utána kullog, hogy megvédelmezze a kutyáktól. Az is talán csak azért a darab kenyérért teszi, melyet a leányka saját magától von meg, hogy neki adhassa, azért teszi, mert még nálánál is elhagyottabb, nyomorultabb.
Klári néni egy napon rosszul érezte magát s orvost hívatott. Örzsikének meg volt hagyva, hogy ma nem délután fog a városba menni, hanem estefelé: meg kell várnia, míg az orvos megérkezik és a rendelvényt megírja; az orvosságot ő fogja elhozni a város egyik gyógyszertárából.
Klára néni estefelé behívatta Örzsikét, s egy forintot nyújtott át neki a rendelvénnyel.
– Siess! Azt mondom, itt legyen az egyik lábad!
– Bocsánat! – hebegé a kislányka – de az éjszakától félek, néni. Éjjel kellene visszatérnem.
– Eh, patvarba veled! – sipított fel csontos, hosszú ujjaival megfenyegetve a reszkető gyermeket, ki talán először életében tett némi kísérletet ellenmondani. – Még ellenkezni mersz? Majd megmutatom én, fogsz-e szót fogadni, te csavargó!
A leány elfordította arcát, melyet könnyzápor öntött el, de nem annyira, hogy a könnyeken keresztül is fel ne csillanjon szemei előtt, amint az ablak felé fordult a távoli láthatáron a félhomályos szürkületen átütődő esti csillag. Éppen e percben bukkant fel nagy udvarral s fehér árnyú karikát rajzolt az ablaküvegre…
»A mama szemei, a mama lát engem, néz reám…«
– Igen, néni, én szót fogadok. Elmegyek az orvosságért.
Örzsike azt gondolta magában: a mama úgyis velem lesz, elkísér, őrködni fog fölöttem.
Klára néni még egyszer szívére kötötte, hogy a forintot el ne veszítse.
– Kiásnám a szemedet. Hallod-e, a szemedet. Úgy vigyázz rá, mint a szemedre. Azaz jobban, sokkal jobban, mert nemcsak a szemeid, hanem a lelked üdvössége sem ér meg egy forintot.
Örzsike gondosan bekötötte a forintost kendője csücskébe és sietett öltözködni.
Miklós utána settenkedék, s mialatt az mohó sietséggel lehányta kopott, szegényes ruhácskáit, hogy tisztességesebbekkel cserélje fel, konok ügyességgel kioldozta az asztalon hagyott kendő bogját, kihódította az orvosságra szánt forintot s visszacsinálta a bogot azon módon.
Az árva felöltözött s gyanútlanul nyakára kötvén a szerencsétlen kendőt, szorongó szívvel indult neki a városnak.
A vásott kamasz, miután a forint egy részét előbb az átellenes szatócsnál cukrokba és szentjánoskenyérbe értékesíté, kaján arccal kísérte messziről a leánykát; el nem akarta szalasztani azon élvezetet, hogy kétségbeesésében szemtől szembe gyönyörködjék, midőn az a pénzhiányt észreveszi.
A lejtőn most is ott várta a koldusfiú. Feltűnt neki, hogy barátnője nem jött a szokott időben, s már aggódni kezdett. Most, midőn megpillantá, lármás örömre fakadt.
– Hohó, hahó! Itt vagyok.
– Jól tetted, hogy megvártál. Legalább nem félek úgy. Ketten leszünk. Istenem, mindjárt besötétedik. Én is gonddoltam rád, Miska. Itt van a kenyér. Ne haragudj, hogy ma kisebbet hoztam, mint máskor. Magam is éheztem ma, s meg nem állhattam, hogy ne harapjak belőle…
S Örzsike mosolyogva nyújtott át egy darabka kenyeret a rongyos, tépett ruhájú koldusgyereknek.
– Hahaha! – hangzott fel egy rikácsoló, csúfondáros hang a leányka háta mögött. – Látlak, Örzsi. Hát így osztogatod te a kenyerünket.
Örzsike hátrapillantott s nem nagy távolban Miklóst ösmerte meg, idáig követte a kötnivaló.
– Nojszen jer csak haza, majd lesz nemulass otthon! – kiáltott az, hazafelé iramodva.
A lányka megmeredve állt ott az ijedtségtől, a koldusfiú pedig könnyekre fakadt s kiejté kezéből a szerencsétlen kenyérdarabot, mely kis jóltevőjének most már annyi bajt fog hozni.
Egy vadászvizsla futott el mellettök; volt annyi esze, hogy a kenyérnek pártját fogta.
A fiú némán bámult a tolvaj után és oda sem hederített; Örzsike ijedelme minden érzékét fogva tartotta, még az éhséget is.
– Szegény kisasszonykám… Én vagyok ennek az oka.
– Nem, nem, Miska. Az isten látja mindezt és az elég nekem. Ő nem fog tartani bűnösnek s meglágyítja néném szívét is. Menjünk, Miska, ahová kötelességem hí.
A kisleányka siető léptekkel indult el s Miska kíséretében csakhamar elérte a várost.
Míg Örzsike a gyógyszertárba bement, addig Miska kint várta, megosztva figyelmét egy kofa gyümöcskirakata és a gyógyszertár címtáblájára festett Aesculáp közt, kinek botjára egy óriás kígyó tekerődzött. Amint ezen képremek bámulásába mélyedt, egyszerre megüti füleit Örzsike kétségbeesett jajkiáltása. Miska fölszisszent, mintha az a kígyó csípte volna meg, mely az Aesculáp botján kúszik, és berohant a gyógyszertárba.
A lányka fuldokló, görcsös zokogása majd fölvette az egész gyógyszertárt.
– Takarodj ki innen! Ne sivalkodj itt! – kiáltott rá egy kopasz ember a pudli mellől, talán éppen maga a patikárus.
– Mi bajod, Örzsike? – simult hozzá félénken Miska. – Mondd, ki bántott?
És felemelte sovány ökleit, mialatt szemei villogtak, mint a gyémánt.
– Szerencsétlenül jártam – rebegé a gyermek –, elvesztettem a pénzemet. Megloptak! Istenem, istenem, mi fog velem most már történni? Hogy fogok most már a néném szeme elé kerülni orvosság nélkül?
Feldúlt, elkékült arca ékesszólón beszélt az iszonyú ijedelemről, melytől egész teste reszketett.
– Sok volt? – kérdé a fiú mohón.
– Sok, nagyon sok. Egy egész fölváltatlan forint. Ide kötöttem a kendőbe.
– Nagyon sok volt. Az nagy pénz – mondá rongyos Miska csüggedten. – Lehetetlen segíteni.
– Lehetetlen – jajveszéklé Örzsike.
– Azt a pénzt talán ellopták. Kire gyanakszol? – kérdé a koldusfiú sötéten. – Mondd meg, ugye rám gyanakszol? Egy csavargótól kitelik minden.
– Nem, Miska, én nem gyanakszom rád. Te nem tettél volna ilyet.
– Igazán mondod ezt? Oh, Örzsike, hát igazán így gondolkozol te felőlem? Tudod-e, hogy ezzel nagy örömet szereztél nekem! Én megpróbálok segíteni rajtad. Hátha kiváglak a hínárból.
– Te akarsz rajtam segíteni? – kérdé a leány nagy, könnyes kék szemeit fölvetve – mikor magad sem bírsz mozdulni, szegény Miska.
– Igen, akarok és fogok is segíteni rajtad. Szárítsd fel könnyeidet, s várj rám egy félóráig. Félóra múlva itt leszek.
Örzsike a ház falához lapult, majd egy hegyes oszlopkőre ült, s onnan nézte az utcákon hemzsegő érzéketlen tömeget, mely vidáman fecsegve haladt el a kivilágított kirakatok előtt. És annyi tenger nép közt nincs, aki őt ismerje, aki őrá is ügyeljen, aki őt is észrevegye, csak a koldusfiú. Ki tudja, vissza fog-e térni az is?
Reszketve ügyelt a toronyóra mutatójára. Már a kitűzött félóra elmúlt s mégsem jön. Mihez fogjon most már éjszaka egyedül?
E pillanatban valaki szelíden megfogta vállát. Megrezzenve fordult meg: a Miska volt.
– Szent isten, neked a homlokod vérzik. Mi bajod történt?
A Miska felelet helyett a lányka kötényébe ürítette ki kalapja tartalmát, sok csörgő, pengő krajcárt.
– Ugye megmondtam, hogy kirántlak a sárból – mondá büszkén. – Éppen száz krajcár. De mármost siessünk megvenni az orvosságot, mert múlik az idő.
– Hol vetted ezt a tömérdek pénzt?
– Igaz úton szereztem, ne búsulj.
– Tudni akarom… addig nem fogadhatom el.
– Ha éppen tudni akarod, nincs mit titkolnom, összekoldultam egy vendéglőben.
– De honnan véres hát a homlokod? – kérdé a gyermek idegenszerűleg.
– Bohó! – kacagott fel a koldusfiú. – A koldusmesterségnek is megvan a maga csínja-bínja. Ha csak úgy, mindennapi módon mentem volna kéregetni, elkergettek volna, nem adtak volna sehol semmit, fogtam hát magam, egy üvegdarabbal fölhasítottam a homlokomat, s így véresen állítottam be különféle meséket mondogatva. Némelyek azért adtak egy-egy krajcárt, mert megsajnáltak, mások pedig, akik undorodnak a vértől, azért, hogy ne kelljen sokáig rám nézniök.
– Oh, szegény, szegény Miska. Istenem, milyen jó vagy te hozzám.
A gyermek egészen elérzékenyült. Ez volt az első meleg sugár, mely lelkébe sütött.
A koldusfiú is olyan gazdagnak hitte magát, mint egy Rotschild, és olyan hatalmasnak, mint egy király, hogy Örzsike baján segíthetett.
Büszkén követte a gyógyszertárba, hol a megrendelt orvosságot kifizették. Azután megindultak a poros, néma országúton – hazafelé.
Hazafelé, de csak az egyik. A másik nincsen otthon sehol.
A kisleányka minduntalan csevegett.
– Hát te hol szoktál aludni, Miska?
– Biz az én éji kvártélyom nem valami irigylésre méltó. Nyáron itt a mezőn alszom, télen pedig valami istállóban, ha jó emberre akadok, ki megengedi.
A gyermeknek úgy tetszett, hogy mégsem ő a legárvább teremtés a világon: a szegény Miskának sem élelme, sem nyugvóhelye, mégis jól érzi magát. Lám az isten jósága milyen részrehajló iránta, neki ez mind megvan, s mégsem átall néha zúgolódni a jó isten ellen. Szíve megtelt csordultig hálaérzelmekkel, s lelkében valódi szégyenletes megbánást érzett, amiért néha nem volt megelégedve sorsával.
Eközben nehéz felhők tornyosultak az égen, s hideg záporeső indult meg. A gyermekek egy szikla mögé vonultak, hol legalább némileg meg voltak védve az eső ellen. Mintegy másfél óráig csattogtak felettük a villámok, s zuhogott alattuk a sziklákról rohanó ár. Örzsike reszketve simult a koldushoz, tagjai dideregtek átázott ruhácskája alatt, foga vacogott. Miska levette magáról rongyos kabátját, s őt takarta be vele.
A zápor megszűnt. A csillagok újra előbújtak a rájuk hányt rongyok, a felhők alól. A gyermekek most újra megindultak. Már nem voltak messze, mert a kakaskukorikolást is meg lehetett hallani otthonról. Talán éppen a dupla taréjú »Sármány« kakas, Örzsike kedvence kiáltja eléje az éjfélt, mert bizony már közel lehet az éjfél. Szegény Klári néni ugyancsak várja otthon az orvosságot.
Örzsike erre a gondolatra megkettőztette lépteit, ami nem volt könnyű a térdig érő lucsokban. Meg-megremegett szíve, mihelyt a sötétségben fehérlő házra pillantott, melynek két kivilágított ablaka úgy nézett rá, mint két feléje közeledő haragos villogó szem. Az a Klári néni szobája. Aztán visszaemlékezett a Miklós fenyegetésére: »Majd lesz nemulass otthon!« Az bizonyosan beárulta azóta, s úgy fogják tekinteni mint tolvajt, ki kenyeret lop azon házban, hol kegyelemből él, és szétosztogatja; el fogja-e hinni Klári néni, ha megmondja, hogy csak a maga részét adja oda? Nem, nem. A szidás elkerülhetlen. Az orvossággal is elkésett, a Klára néni haragja iszonyú lesz.
A gyermek elképzelte, mint fog felugorni ágyából, mint fogja összeverni csontos kemény kezével a háznép előtt, mint annyiszor… annyiszor.
Szíve összefacsarodott az élénk képzelőtehetsége által kiszínezett képtől s felsikoltott.
– Mi bajod? – kiáltá Miska.
– Semmi… semmi, nagyon megijedtem, valami rögre léptem…
– Ne félj semmitől, míg engem látsz. Íme, már itthon vagyunk. Zörgesd meg a kaput. Én visszamegyek a városba: van ott egy jó barátom, egy nagy szelindek kutya, ma az ő óljában hálok. Mindig szívesen lát s jó meleget tart a bundájával. Isten veled, holnap megint várni foglak az úton.
Örzsikének csak hosszas kopogására nyitotta ki a kaput az öreg mindenesné.
– Aha, te bagoly! Az ördög labdázzék azzal a macska alakú fejeddel, hol jársz ilyenkor? Te gyíkszemű, te, mintha más dolgom nem lenne, mint neked nyitogatni a kaput estétől hajnalig, te pokol palántája!…
A mindenesnének, Strázsa Borának ez volt a hivatalos stílusa, máskülönben jószívű öregasszonynak ismerte mindenki; amint meglátta, hogy Örzsike egészen össze van ázva s reszket és el van kékülve, egyszerre leszállt kapunyitogatói minőségének magaslatáról.
– Mi a veszett ördög lelt, hé? Csuromvíz vagy, te szarka, mint akit a kútból húznak ki. Szaladj be izibe a szobámba, te gonoszság létrája, te; egy kis jó meleg levesem párolog ott az asztalon: magamnak csináltam… köménymagos fölséges leves, amilyet a burkus király sem eszik, csak ünnepnap… eredj no, szürcsöld ki és szárítsd meg magadat a meleg tűzhelynél.
– Nem lehet. Felviszem előbb az orvosságot Klára néninek.
– Ne fecsegj már, ha mondom. Takarodj be szaporán és erősítsd meg magad!
– Már így is félek, hogy verést kapok, édes Boris asszony!… soká voltam. Bocsásson, kérem.
– Egy tapodtat se, te bogácsképű! Klára nénéd nem fog összeszidni, ha én mondom. Már őbelőle jó, csendes asszony lett az isten jóvoltából.
Örzsike nagy szemeket meresztett a mindenesnére.
– Mi történt vele?
– Az történt vele, ami még soha ezelőtt. Őfelségének, Urunknak tetszett őt elszóítani. És ő szót fogadott, elment…
– Hová? – kérdé Örzsike, fel nem fogván a homályos beszédet.
– A Jozefat völgyébe. Elment és fölvette a »néhai« nevet. Dicsértessék érte az isten szent neve.
– Meghalt! – sikoltott fel a gyermek összerogyva.
– Meghalt! Meghalt!
Klári néni csakugyan meghalt, szokásos s megújuló betegsége, a gyomorgörcs vitte sírba.
Most még árvább lesz az árva. Ha nem is tapasztalt semmi szívességet a megboldogult részéről, habár megaláztatás és nyomor volt is egész élete, mégis elfacsarodott szíve, ha elgondolta, hogy most végképpen nincs senkije.
Amint felocsudott, odavánszorgott ő is a ravatalhoz, nagynénje elhidegült testéhez.
Ott voltak már mind a rokonok kisírt szemekkel. Amint Örzsikét megpillanták, gyűlöletteljes szemeket vágtak rá.
– Te ölted meg anyánkat! – ordított feléje Zsuzsi. – Ha előbb hozod az orvosságot, nem halt volna meg. Te ölted meg.
Örzsike a földet érzé süllyedni a lába alatt az irtózatos vádtól; egy szögletbe vánszorgott és ott zokogott keservesen, hogy majd a szíve szakadt.
Klára nénit azután eltemették másnap, harmadnap pedig megjelentek valami hivatalos urak és felolvasták a megboldogult végrendeletét. Összes fekvő vagyonát gyermekeinek hagyta, csupán némi ingóságokkal rendelkezett rokonai javára. Gyámnokot is kinevezett, kinek szívére kötötte, hogy jó nevelésben részesítse őket. Örzsikét meg sem említé a végrendelet.
Az egyik hivatalnok, őszhajú, becsületes arcú úri embernek megesett a szíve az árva sorsán:
– Ez mégis igazságtalanság! Mi fog történni e szegény gyermekkel, kiről a megboldogult elfeledett gondoskodni?
Azután azt indítványozta a gyámnak, hogy vegye őt is magához, s gondoskodjék róla is. E keresztényies tett, ha nincs is szó róla a végrendeletben, semmi esetre sem lesz méltatlan a halott emlékéhez.
A gyám megtagadta ezen költői felfogás jogszerűségét. Ő ügyvéd volt, nem lehetett neki rossz néven venni.
Azonban a cselédek közül többen emlékeztek, hogy a haldokló Örzsikéről is szólt utolsó perceiben: »Aztán dobjatok annak a porontynak is valamit.« Ezek voltak azon szavak, mikben az emberbaráti indulatú hivatalnok sietett megfogódzni, sürgetve, hogy a gyermek javáért is történjék valami.
A rokonok gúnyosan méregették a derék urat, s az osztozkodás alkalmával egypár rongyot dobtak a leánykának, miket ők nem használhattak.
A gyám felesége, egy himlőhelyes arcú asszony, ki szinte rokon volt, vitte a vezérszerepet az osztozkodásnál: becsomagoltatott mindent, amit meg akart tartani, azután kocsira ültette a gyermekeket, a cselédséget elbocsátotta s az üres házat becsukta.
A szegény árva ott maradt egyedül, elhagyatva a szabad ég alatt az udvaron. Most már neki sem volt otthona, neki sem volt nyugvó helye, éppen mint a koldusfiúnak. Nem kérdezte tőle senki: hová megy, mit fog tenni, mi lesz belőle?
Mit tett volna egyebet, mint hogy fogta kis batyuját, s felkereste ama másik társát, kitől nincs semmi irigyelni valója, sem annak őtőle. Egészen alkalmas helyzet arra, hogy jó barátok legyenek.
A koldusfiú tudta már, mi történt; várta őt és szomorúan üdvözölte.
– Szegény Örzsike! Most már mibe kezdjünk? Most már rólad is nekem kell gondoskodnom.
És olyan komoly, ráncos lett e szóra idétlen arca, mint valami öreg emberé.
– Ne félj semmit. Az isten nem fog elhagyni. Mutasd csak azt a batyut. No, mondhatom, szép örökség! Gazdag nagynénéd hercegileg gondoskodott rólad: három viseltes szoknya meg egy paletot. Nos, egy kis pénzecskét mégiscsak csinálunk belőle, s aztán gyufát, almát s több ilyen apróságot fogsz árulni az utca szögletén. Meglásd majd milyen szép üzlet lesz az. Hm, hm, ez a penészes ócska könyv is az örökséghez tartozik?
A »rongyos« Miska pajzán nevetéssel forgatott a levegőben egy öreg bőrkötetű könyvet.
– Ezt ugyan magának tarthatta volna nagynénéd, a koporsóba kellett volna tenni. Ezért nem ád a zsidó semmit.
– Ne szidd szegényt, nyugodjék békével. Rosszabb is lehetett volna hozzám, mint amilyen volt – mondá Örzsike.
– Jó keresztény lehetett, mert erről a könyvről ugyancsak látszik, hogy sokat forgatták…
– Valóban sokszor foglalkozott szegény Klára néni ezzel az imádságos könyvvel. Nagyon becsülte e vén könyvet, mindig elzárva tartotta, én is meg fogom azt az ő emlékére becsülni.
– Neked testálta?
– Nem biz az, hanem a fiskálisné, ki Zsuzsit és Miklóst magával vitte, nekem dobta. Ne, ez a tied, mondá, ez téged illet, tanulj meg imádkozni: neked szükséged van az imádságra, mert imádsággal kell megkeresned kenyeredet mások küszöbén. Íme, ez mesterségedhez tartozó eszköz. Azután gúnyosan nevetett, s a gyerekek is felröhögtek… mintha bizony nekik semmi szükségük nem lenne az imára.
– Bah – mondá Miska kedvetlenül –, ha neked adták a könyvet, akkor hát nem is ezüst a csatja, pedig azt hittem…
Miska kikapcsolá a csatot. A könyv lapjai széttárultak, s amint a fiú lefelé fordítá a vén jószágot, egyszerre bankók kezdtek hullani belőle jobbra-balra. A szél kapkodta s sóváron játszott a százasokkal és ezresekkel.
Klára néni az igénytelen külsejű imakönyvben tartotta megtakarított pénze egy részét.
A gyermekek elsápadtak e látványra. A koldusfiú felkiáltott örömében, de a leányka a félelemtől sápadt el.
– Kincset találtunk! – ordítá Miska – tömérdek kincset. Négy, öt, hatezer… Gazdag vagy Örzsike, nagyon gazdag!
– Ez a pénz nem a miénk, Miska. Azt nekünk vissza kell adni!
– Vissza kell adni… – sóhajtott a fiú. – Igen, vissza kell adni. De hová, kihez vigyük?
– Ahhoz a jó úrhoz visszük, aki pártomat fogta. Ő a törvény embere, nála tesszük le. Azt mondta, hogy ha valami bajom lesz, hozzá forduljak, ideadta a lakcímét is. Keressük fel a városban azonnal.
Egy óra múlva két rongyos gyermek kopogtatott B. törvényszéki hivatalnok ajtaján.
A derék úr azonnal megösmerte Örzsikét.
– Te vagy, kis árva? Jó hogy eljöttél, valamit okvetlenül tenni fogok érdekedben. Ha magam is nem volnék oly szegény…
– Uram, velem egy rendkívüli dolog történt.
Örzsike itt szögről-végről elbeszélte, mint dobták oda neki a rokonok gúnyosan az imakönyvet, s mint szakadt abból a sok bankó, mikor Miska szétnyitotta.
– Az isten keze, mely az árvák fölött őrködik! – susogá a hivatalnok.
– Ezt a pénzt idehoztam, hogy tessék visszaadni annak, akié – folytatá Örzsike.
Az öreg hivatalnok elbámulva nézett rá s egy előtörő könyűt törült ki szemeiből.
– Nemes szív van benned, gyermekem – szólt megindultan –, hanem azt a pénzt nem fogod visszaadni. Az a tied isten és emberek előtt. Én azt elhelyezem neked az árvaszéknél és neveltetni foglak belőle. Isten a tanúm, hogy azt teszem.
A gyermek könnyekre fakadt. Az öreg hivatalnok oda vonta magához, s megsimogatta szép, fürtös haját.
– Jó lesz-e így? – kérdé gyengéden.
– Nem, nem lesz jó! – kiáltá Örzsike hévvel. – Én nem hagyom el Miskát. Hiszen ő is éppen olyan szerencsétlen, éppen olyan árva, mint én. Én testvéremül fogadom őt.
– Helyesen, gyermekem! Legyen hát ő testvéred, s nekem is meglesz az az örömem, hogy egy helyett kettőből faragok embert. Föltéve, ha jól fogtok tanulni és jól viselitek magatokat.
Hogy aztán beváltotta-e szavát az öreg hivatalnok s jól tanult-e Örzsike és Miska, az már nem ehhez tartozik – azt majd máskor beszélem el.
