ŐSÖK ÉS UNOKÁK • 1884 (35. kötet)
ŐSÖK ÉS UNOKÁK •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Valamelyik nap egy Bihar megyei öreg beszélt nekem el egy dolgot, a mi Tisza Kálmánunk egyik őséről, Tisza Pál régi Bihar megyei szolgabíróról, akinek az eszejárásában benne van már a mi Kálmánunk eszejárása is.
Az öregúr is, aki nekem az adomát elmondta, az apjától hallotta, meglehet, hogy az ő apjához is hasonlóan jutott a kis történet – de akármilyen régi is, érdemes elmondani.
Tisza Pál szolgabírósága idején az ő kerületében lakott egy szűcsmester, aki arról volt híres, hogy egy olyan nagy vasládája van, melyet helyéből elvinni nem lehet, mert nagyon nehéz, a tűzben nem éghet el, mert vasból van, feltörni vagy idegen kulccsal felnyitni meg éppen lehetetlenség, mert titkos zára van, úgyhogy aki nem tanulta ki a módját, egész holta napjáig babrálhat rajta, mégsem nyitja ki. Egy lakatos fia volt a szűcsnek, az csinálta neki a ládát remekbe.
Lőn, hogy egy szegény ember hallván a láda hírét, miután éppen egy nagyobb pénzösszeghez jutott, amit nem tartott bátorságosnak magánál tartani, azt gondolta magában: »Elmegyek a szűcs komámhoz, megkérem, tegye el ő ezt a pénzemet a ládájába, ott aztán teljes biztonságban lesz«.
A szűcs átvette a pénzt s betette a láda fenekére: »Úgy meglesz ez itt őrizve« – mondá – »hogy még a napvilág se jut be hozzá«. Írást persze még abban az időben nem igen volt szokás adni semmiről. Az adósok még akkor nem tudtak írni, a hitelezők pedig nem tudtak olvasni.
Eljött azonban az ideje, hogy a szegény embernek szüksége volt a pénzre, s elment a szűcs komához, hogy visszavegye.
A szűcs koma ránézett csodálkozva, és azt felelte:
– Miféle pénzről beszél kend? Én nem emlékszem semmire.
Sírt, könyörgött a szegény ember, de a szűcs nem emlékezett a háromszáz forintra, s még ki is nevette a szegény tulajdonost.
Nagyon elbúsult a szűcs rövid emlékező tehetsége miatt a szegény ember, s elment panaszra Tiszához.
– Tekintetes uram, így meg így jártam.
– Hm, az bizony nagy baj – mondá a főbíró –, kivált ha tanúi nincsenek.
– Nincsenek, kérem alássan.
– Hát tudja mit, jöjjön el holnap, addigra kigondolok valami okos dolgot ehhez az ügyhöz.
A szegény ember eljött másnap. Tisza vidám arccal fogadta.
– No, atyafi, hát majd csak csinálunk mi is valamit. El fog menni kend a szűcshöz, s még egyszer kérni fogja a pénzét.
– Hiába való – felelte –, voltam már én ott tízszer is, rám se hallgat!
– Ne okoskodjon, ha egyszer én mondom. A hajdúmmal fognak elmenni, csakhogy a hajdúm átöltözik marhakupecnek. A hajdú bemegy hozzá előbb, akkor kisvártatva kend nyit rájuk, s kéri a pénzét…
A szegény ember a fejét csóválta lehangoltan. De azért másnap mégis elmentek a hajdúval. A hajdú bement a kapun által, a szegény ember pedig a szérű felöl volt bemenendő.
A szűcs éppen otthon pipázott, mikor a parasztruhás hajdú beköszöntött alázatosan.
– Adjon isten kendnek is. Mi járatban van.
– A vasládás szűcsöt keresem.
– Én vagyok az.
– Azért jöttem kegyelmedhez, hogy én nagyon sok pénzt hozok magammal Erdélyből, de még mielőtt hazajönnék, egy kis dolgom akadt a Nyírségben. Nem akarom magammal hordani, mert féltem…
– Ördögé az, ami a Nyírbe kerül – monda a szűcs ravaszul. – Két-három banda is csavarog ott most…
– Hát én bizony azt gondoltam, hogy ilyen becsületes és biztos helyre teszem a pénzemet, addig míg visszajövök.
– Elfér, kedves atyámfia – szólt kenetesen –, elég nagy a láda. Szívesen adok neki helyet, nem kér enni. Sok-e a pénz?
– Kétezer forint.
– Teringette bizony sok! – mondá a szűcs örvendve. – Márpedig én nem szoktam írást adni, mert nem értek az íráshoz, én csak a ködmönökre tudok írni szép tulipános időket.
– Isten ments, hogy írással zaklassam kegyelmedet. Többet ér a becsületes szó, mint száz kontraktus.
E pillanatban megjelent a nyitott ablaknál a szegény ember.
– Jó napot kívánok, kedves komám – üdvözlé a szűcs tettetett nyájassággal. – Tudom már mért jött – hadarta sietve –, tudom mért, kerüljön beljebb, kedves komám. Ugye a pénzéért jött? Mennyi is csak? Ugye háromszáz forint. Itt van, kedves komám. Ne köszönje, egy szót se, kedves komám… az isten szerelméért egy szót se, ami a kendé az a kendé… egy szót se, komám… Most pedig, hagyjon kend magunkra, mert nem érek rá… majd megbeszélünk máskor mindent.
A szegény ember ámult-bámult erre a csodára, s örömlihegve pusztult a gonosz szűcs udvarából.
A hajdú ellenben elnevette magát, s így szólt:
– Bölcs ember az a mi tekintetes urunk mégis.
– Miféle uruk?
– Hát a Tisza szolgabíró úr.
– Mi közöm nekem a szolgabíró úrhoz?
– Az, hogy ő küldött engem ide.
– Minek?
– E kétezer forintot deponálni.
– Hát akkor adja ide kend, hadd tegyem el.
– Igen ám, de pénzt nem adott hozzá, szűcs uram. Nincs énnálam egy árva rézdénár sem.
A szűcs dühösen ordított fel:
– Megcsaltak! Hisz akkor koldussá vagyok téve!
– Ne búsuljon, májszter, kap maga szállást, kosztot, úgy nézem, a nemes vármegyétől.
