PALI PÁLYÁJA (Gyerekeknek való mese) • 1893 (41. kötet)
PALI PÁLYÁJA
(Gyerekeknek való mese) •
1893
(41. kötet)
(Gyerekeknek való mese) •
1893
(41. kötet)
Volt egyszer egy borbély mesterember, aki már harminc éve verte a szappanhabot és csinos vagyonkát kuporgatott össze. Földjei, rétjei, ökrei, lovai voltak s ha akarta volna, ezüstből csináltathatja vala boltja elé a réztányérokat, de nem akarta.
A borbélymestert Bilinke Mátyásnak hítták. Sok mindenféle zsírral volt megkenekezve, sok mindent tudott, többek közt olyan gyűrűket készített emberi hajból, hogy az, aki a gyűrűt ujjára húzta, mindent csinálhatott azzal, akinek a hajából való volt a gyűrű. Hej, ha egyszer a király hajából kaphatna egy gyűrűre valót!…
Volt azonfelül Mátyás mesternek egy Kriska nevű leányzója, s annak messze vidéken nem volt párja a hülyeségben, úgy is nevezték csak rövidesen »Ostoba Kriska«. De ez nem nagyon búsította Mátyás borbélyt. Van vagyona bőven, olyan férjet állíthat hozzá, akinek több esze van, mint kellene; éppen elég lesz kettejöknek.
– Hiszen az olló is két ágból áll – szokta mondogatni az öreg –, csak az egyik ága éles s mégis jól vág együtt!
Akadt is olyan legény, aminőt ő gondolt. Egy foltozó vargának a fia, Talyicska Palkó. Csodákat beszéltek a legényről, ilyen okos, ilyen gyors felfogású. Nem is emlegették becsületes nevén, hanem csak úgy, hogy »Okos Pali«. Hogy miért tartották okosnak? Hát tudom is én! Néha az ilyesmit nehéz megmagyarázni. Ha annak tartanak valakit, az akkor okvetlenül okos, mint ahogy megfordítva is, ostoba marad, akit a világ annak kürtöl, ha mindjárt a Deák Ferenc szemöldökéig érne is föl.
Egy szó mint száz, az ostoba Kriskához igen alkalmatos férjnek ígérkezett Okos Pali. Így eszelte ezt ki Bilinke Mátyás s egy nap magára öltvén az ünneplő dókáját, elment a foltozó vargához, megkérni férjül Okos Palit.
Okos Pali ellenkezett, kimondta kereken, hogy neki bizony nem kell az Ostoba Kriska, amiért az apjától, a foltozó vargától, nyomban egy nyaklevest kapott s amiért Bilinke még csak jobban ragaszkodott a tervéhez, belátván, hogy mégis nagyon okos a legény, a hír egy csöppet se csalt. »Hiszen éppen abból látszik az okossága, hogy nem kell neki a Kriska lányom.«
Mindamellett ütötte-verte a hideg vasat, míg meleg lett, hogy még újbor előtt meglett a lakodalom, Pali és Kriska egy pár lettek, már csak ásó-kapa választja el őket.
Az esküvő és a három napos víg lagzi után így szólt a borbély vejéhez:
– No, fiamuram, most már megjött a dolog ideje. Hát mihez fogsz a nagy eszeddel? Mihez értesz?
– Mindenhez – felelte Okos Pali.
Tanácskoztak együtt és abban állapodának meg, hogy a Pali lásson valami kereskedelemféléhez, először csak nagyon kicsiben, azután mindég beljebb-beljebb. Hiszen a Rothschildék is valahogy így csinálták!
– Az bizony jó lesz, apámuram.
– No, hát itt van száz forint – szólt az öreg –, ezzel vesd meg a szerencsédet.
S megköpködte a ropogós banknótát: Apád, anyád idejöjjön.
Okos Pali mindjárt másnap reggel szétnézett a ház tájékán, hogy mivel kezdhetné meg a kereskedést. Volt a borbély kertjében egy almafa, amelyről harminc hamvas alma csüngött alá.
– Hm – szólt magában Pali –, ezeket az almákat előbb-utóbb megeszi valaki. Ez bizonyos. De lássuk csak, ha ezekkel kezdeném a kereskedést, mi történnék akkor az almákkal? Abban az esetben is megeszi őket valaki. Nos tehát világos. Ha nem adom el, akkor is megeszik, ha eladom is megeszik, ennélfogva ha mindegy, inkább eladom, mert az értük bevett pénz ilyenformán tiszta nyereség.
Ezen filozófiába belenyugodva, rákiáltott a feleségére:
– Kriska lelkem, hozz ki egy tarisznyát és szedd le iziben az almákat; viszem eladni a vásárra.
Még kora reggel volt, mikor Pali a piacra ért. A kofák még csak akkor ébredeztek a sátruk alatt.
Egy komédiásbódé volt a piac közepén, ahol férgeket mutogatott egy talján. (Elefántot, tigrist, medvét.) A bódénál volt a legnagyobb elevenség, tehát ide telepedett Pali az almáival, leguggolván a tarisznyája mellé. Éppen mellette rakodott ki ugyancsak almákkal egy öreges, nagyorrú paraszt.
– Kend is almákat hozott, bácsi?
– Az ám.
– Hány darab?
– Éppen harminc.
– Babona ne legyen benne, az enyém is annyi.
Élénk beszélgetésbe eredtek, mert még lehetett. Mondom, a kofák még nem ébredtek volt fel, akik miatt különben a saját szavát sem hallaná az ember. Csak a kakasok kukorékoltak vidáman a borító kosarak alatt.
– És hogy szándékozik adni az almákat, bácsi?
– Kettő egy krajcár – felelte a paraszt.
– Harminc alma tehát tizenöt krajcár – számította össze Okos Pali.
A paraszt a fejével bólintott:
– Annyi, annyi! És te hogy árulod a tiedet?
Pali gondolkozott kicsinyt, elöl eresztvén az éles eszét, aztán így szólt fölénnyel:
– Én csak tíz krajcár bevételre számítok. Én hármat adok egy krajcárért, mert tudnia kell, öregem, hogy az idő is pénz. S ha olcsóbban eresztem az almát, hamarabb adom el, kevesebb időt vesztek.
– Ez bizony igaz lehet – hagyta rá a paraszt nagy cseréppipáját egykedvűen tömögetve.
Az almákra nem mutatkozott kereslet. A komédiásbódé környéke élénkülni kezdett, de leginkább a férgek miatt, amik láthatók voltak a hasadékokon. Hetyke szobalányok, kackiás szakácsnék lépkedtek el mellettük. Egyik-másik meg is kérdezte: »Hogy az alma, édes?« vagy »Édes-e az alma, édes?« (Édes bizony, édes!) De egyik sem vett.
A Pali nagy esze ezalatt folyton mozgott:
– Hallja-e, bácsi gondoltam valamit.
– Hallom, édes öcsém; mit akarsz mondani?
– Azt, hogy ha én az almáimat átönteném a kend kosarába, szépen hazamehetnék, ezáltal egy ember meg volna gazdálkodva. S mivelhogy én három almát adok egy krajcárért, kend pedig kettőt, adhatna ezentúl két krajcárért öt almát. A dolog tetszetősebben venné ki magát a vevőknél, ránk nézve pedig egyre menne. Igaz-e, bácsi? Én aztán déltájban eljönnék a tíz krajcáromért. Jó lesz-e? Mi?
– Persze jó, mert tökéletesen egy kutya – mondá a paraszt s ezentúl maga árulta az almát.
Okos Pali hazament és csak déltájban jött újra vissza, éppen akkor adta el a paraszt az utolsó öt almát egy iskolás fiúnak.
– Jókor jöttél, hékás – fogadta Palit vidáman –, mindent eladtam, osztozkodhatunk.
S ezzel kioldozván a kendő csücskéből a krajcárokat, kiolvasott először tizenötöt magának, a többit odatolta Palinak.
– De ez csak kilenc krajcár! – ellenveté Pali. – Tíz jár ám, bátya, a harminc almáért.
– Se égen, se padláson nincs több. Ha neked tízet adok, nekem csak tizennégy marad. (A paraszt a fejét vakarta.) Kutya teremtette, hogy van ez?
– Talán elvesztett egy krajcárt?
– Egy felet se.
– Talán megcsalta egy vevője?
– Ha maga az ördög lett volna, akkor se.
Elkezdték számítani; hatvan almáért, ötöt adva két krajcárjával, huszonnégy krajcár jön ki. Ej, mégsem lehet ez igaz; hiszen harminc alma hármával egy krajcárért, behozza a tíz krajcárt, a másik harmincnál pedig, kettő egy krajcárért, elmaradhatlan a tizenöt krajcár, ami összesen huszonöt igaz krajcár. Hogyan van az, hogy ötöt adva két krajcárért, ami pedig ugyanaz, elkallódik a huszonötödik krajcár? Megfoghatatlan egy eset!
Addig-addig tünődtek, számítgattak, hogy az este is rájok borult. Belezavarodtak, rekedtre ordították magukat, egyik se akarta hagyni a maga krajcárját, utoljára is elmentek a vásárbíróhoz, ő döntsön közöttük. Kapor Pál uram kihallgatta őket s megértvén, miről van szó, számítgatni kezdte, káromkodott, a ceruzáját a földhöz vagdalta és kimondta a végzést.
– Az ördög tudja, hol az egy krajcár. Én csak egyet tudok, hogy immár a matematika se tudomány.
Ezzel aztán kilökte őket a sátorából. Őt ne tegyék ilyen bolond esettel őrültté.
Ott künn a két ember összetűzött, jól elagyabugyálták egymást, másnap pedig pört indítottak, az egyik is, a másik is meg akarván mutatni, hogy nem engedi az egy krajcárját – ha mindene utána megy is.
A bíróságok egy egész évig keresték, hol az egy krajcár s ezalatt elfogyott az Okos Pali száz forintos bankója a pörlekedésre.
Bilinke Mátyás idejét látta a nagy tekintélyével beleavatkozni a világ folyásába.
– A kereskedelemre nincs eszed fiamuram. Ezzel tehát szakítunk. Más valami után kell látnod. Megpróbálom veled a borbélyságot. Megtanulsz egyetmást, nekem segítesz s te öröklöd végül a boltomat, ha a szememet behunyom.
– Jó lesz, apámuram.
– Mi? Az, ha én behunyom a szememet, vagy az, ha te beállasz a műhelybe? Világosan beszélj.
– Az, ha beállok.
A mi Okos Palink tehát az officinában maradt, megtanult habot verni, borotvát élesíteni, köpülyözni, tyúkszemet vágni s több effélét. Nagyon okos lévén, gyorsan haladt előre a művészetében.
Az öreg meg volt vele elégedve, mígnem egy napon dolga akadt a szomszéd városkában, el kellett mennie és a műhelyt ráhagyta Palira. Ez első ízben történt.
– Jól ügyelj mindenre. Ma teszed le, kedves vőm, a vizsgát.
Este hazakerült Mátyás mester és kikérdezte a nap történetéről.
– Nincs semmi baj, fiam?
– Nincs.
– Nem tört össze semmi?
– Nem.
– Nem történt valami különös?
– Semmi figyelemre méltó, két fejet nyírtam és három arcot borotváltam.
– Nem keresett más senki?
– De igen, itt volt a lázi pusztáról az a gazdag paraszt, Szücs Márton, a fájós lábával.
– Ah, itt volt? Teringette, de nagy kár. És mit üzent?
– Kivettem neki a lábából a tüskét.
Az öreg Bilinke mérgesen ugrott fel:
– No hiszen, szép jövedelmet húztál ki a zsebemből! Hogy merted azt tenni, te szerencsétlen?
– De hiszen egyenesen azért jött be őkelme.
A mester a haját tépte:
– Oh, szamár, szamár, már félesztendeje minden héten beljebb tolom a lábába azt a tüskét, amiért fizet egy-egy tallért, és te most kiveszed neki a tüskét, hogy őt örökre elveszítsem. Eredj, sohasem boldogulsz ezen a pályán!
Így lett vége az Okos Pali művészi pályájának, de Bilinke Mátyás nem az az ember, aki elhagyja a maga vejét. Így szólt hozzá egy napon:
– A borbélyságra nincs eszed, fiam, hanem átadom neked a falusi gazdaságomat. Kezeld, vezesd önállóan!
Ujjongva fogadta az ajánlatot, mindjárt falura költözködött s mindenekelőtt házat kezdett építtetni, mert lakóház nem volt a kicsiny birtokhoz. Szép zsindelyes ház nőtt ki a földből három hónap alatt, vert sárból volt ugyan, de tömör, zöldre festett zsaluval, tornáccal. Ellakhatott volna abban még egy tiszttartó is!
Vígan, boldogan éltek az új házban, nem zavarta őket semmi baj, kivévén az olyan apró vesződést, bosszúságot, aminő a gazdaságnál gyakran előfordul, hogy például sehol sem találják meg egy nap a kerékkötő nagy láncot.
Hol lehet? Merre lehet? Talán ellopta valaki! Mikor is láttuk utoljára? Igaz, a házépítésnél. Biz az még az őszkor volt. Azóta se híre, se nyoma.
Keresték, kutatták minden szögletben, ágy alatt, szuszék alatt, de hasztalan, míg végre az Ostoba Kriska megpillantott a házfalban egy láncszemet, egyetlen karikát, amint az elmállott vakolat alól előcsillogott.
– Itt a lánc, itt a lánc! – kiáltozta az Ostoba Kriska.
Okos Pali meg a szolgája odaszaladtak. Csakugyan a lánc lesz az! Azok a bolond kőművesek beleverték valahogy a sárfalba. Talán részegek voltak a gazemberek. No, de ilyet tenni!
– Hanem iszen most már nem baj – vélte Okos Pali –, most már megvan. Majd mindjárt kihúzom én.
Ezzel megfogta a karikát és húzta, de bizony csak nem akart a lánc kijjebb jönni.
Okos Pali nem jött zavarba. Parancsolta a szolgájának:
– Vezesd ki a Ráró lovat, Gyurka!
A Ráró lovat befogták a karikába.
– Te csak szólítsd, Gyurka, én meg majd az ostorral biztatom.
A Ráró nekirugaszkodott, húzott, húzott, erőlködött, hogy szinte ívbe görbült a háta, de a lánc mégsem engedett.
– Nem jössz ki, kutya? Dehogy nem jössz. Majd mindjárt teszek én róla. Vezesd csak ki, Gyurka, a jármos ökröket!
Kihozták a Bimbót meg a Csákót, két erős, tagbaszakadt ökröt nagy villás szarvakkal. No, jól van mármost; hátulra kell őket fogni, a Ráró hadd segítsen nekik elöl.
– Te csak szólítsd őket, Gyurka, én majd az ostorral biztatom. No, most!
Az ostor nagyot csattant a Csákó bőrén, akkora kolbászt vágva rajta, mint az ujjam, de a Bimbó farát is érte a hegye.
– Hajrá, Csákó, Bimbó!
A két izmos marha nem vette tréfára, elkezdte húzni a bolondos láncszemet, csak úgy feszültek inaik, s csikorgott a járom… Még egy ostorverés, nagyot rántottak közös erővel – s hopp, kijött a lánc.
De a fal is vele dőlt, a fallal pedig a födél, s lezuhanván agyonütötték a Bimbót meg az Okos Palit. Okos Pali még azt sem mondhatta, hogy »bakfitty«.
A Bimbót megették a cigányok, Okos Palit pedig elsiratta az Ostoba Kriska, szép prédikációs temetést rendezvén neki. A temetésen ott volt Bilinke uram is és váltig jajveszékelt: »Oh, be kár volt annak az okos embernek elpusztulni!«
