PARASZT-MÁGNÁSOK • 1883 (34. kötet)
PARASZT-MÁGNÁSOK •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Egy pár éve annak, hogy három parasztember ülte meg az egyik asztalt a »Korona« sörházban. Egyszerű, sőt úgyszólván kopottas kékbeli ruhába voltak öltözve, varjú alakú és színű kalapjaikat tekintve, kiütődött a debreceni jelleg.
Jóízű vacsora után – mely tán sokba is került egy kicsit, mert a pincérek gyanúsan és aggodalmasan nézegették őket, amint a jóféle somlait és kecsegét hatalmas adagokban fogyasztják – vacsora után, mondom, amint a fizetőpincér odaállt az asztalhoz, az az ötlete támadt az egyiknek:
– Mondok valamit kegyelmeteknek, Szűcs Mihály és Töviskes János uram.
– No, ugyan? – feleli Töviskes.
– Az fizesse a vacsoránkat, akinek a legkevesebb pénze van.
– Bánja a piszi – felelte Szűcs Mihály –, én ráállok.
– Én se bánom – szólt Töviskes.
– Eszerint megegyeztünk – mondá nevetve az indítványozó Nagy Péter uram. – Annyit azonban mondhatok, lefőztem kegyelmeteket.
Mert énnálam negyvenkétezer forint van.
S kivágta a nagy vörös bugyellárist, ahonnan egyszerre elkezdett mosolyogni a negyvenkét rangos papiros.
– Akkor hát vivát – kacag fel Szűcs Mihály –, mert énnálam hatvanezer felé jár!
Felkelt erre az asztal mellől nagy lomhán Töviskes, s egy lenéző tekintetet vetvén a két földire, odaszólt a bámészkodó pincérhadnak:
– Kellnyer, adja fel a köpenyegemet! Ezek fizetnek!
Ilyen gavallér volt Töviskes bácsi, az Alföld híres cívise, ki mikor meghalt, nagy benefíciumot tett a városi szegényeknek és a református iskolának.
Azóta Bagi uram vette át a paraszt Rotschild szerepét. Csakhogy Bagi uram már sokkal civilizáltabb ember. Újságot járat, olvas, nem olyan fösvény és nem olyan pazar, mint Töviskes volt. Egyenletesebben költ, s egyenletesebben gazdálkodik.
Bagi uramon sem simít sokat a pénz, az neki mindegy, s ha elvetődik néha látogatóba a leányához, aki már perfekt úriasszony, s európai komforttal él szépen bebútorozott termeiben, őkegyelme biz azért bele nem fekszik a selyem paplanos ágyba egy világért sem. (Leszakadna az alattam édös lelköm.) Hanem leteríti jó zsíros bundáját a suvikszos padimentumra, s ott telepedik le a szoba közepén, aludván a boldogok álmát a hajnali csillag feljöttéig, amikor aztán fölhörpint egy üveg pálinkát s odább áll, mert hát a király se elég gazdag arra, hogy örökös vendégségben legyék.
Töviskes bácsi még szimplexebb ember volt Bagi uramnál, valóságos nyers paraszt. Ha Bagi uramon nem simít is a mód, de az idők rajta hagyták a nyomait; Töviskes bácsi ellent tudott állni az időnek is.
Ő nem dolgozott, hanem a pincéje előtt feküdt egész nap hason a kiterített subán, s vagyoni helyzetét csak különféle drága dohányzacskói jelezték. Egész életében dohányzacskókat stikkeltetett, s amennyi szűcs volt az Alföldön, az mind csodálatos remek zacskókon törte az eszét Töviskes uram számára.
A feleségét, az »anyjukat« nagyon szerette s általában szép a mi népéletünkben a hitestársi hűség, mely annyiféle alakban nyilatkozik. (A hódmezővásárhelyi polgár is tavaly, nejével együtt tette a húszezer forintos fundációt az artézi kútra.) Töviskes is hitestársával egyetemben végezte minden dolgát, a donációt szinte közösen adták a jótékony célokra.
A virtus, ami minden ilyen mágnás parasztban megvan a faji vérnél fogva, úgy, ahogy megvan az még a külügyminiszterré felvergődött grófban is, nem hiányzott Töviskes uramban sem. De furcsán nyilatkozott benne.
Bagi uram egy akó feketekávét szokott rendelni, ha nagyon fölébred az önérzete. Töviskes pedig, mikor megharagították, felszántatta a kertjét s kivitt egy szakajtó húszast, és elvetette benne.
– Hadd teremjen ebadta hitvány ezüstje.
A húszasok egy részét természetesen összeszedegette a csínyért apprehendáló Töviskesné asszonyom, de azért a környékbeli gyerekek a régi adoma nyomán, még mindig kaparászgatnak az elhagyott kertben, ha egyéb dolguk nincs.
Most, mikor naponkint olvassuk az újságokban a tömérdek pusztulást, licitációt, gazdát cserélt főúri birtokot – jól esik őkegyelmeikre gondolnunk, akik a kis lajbi zsebükből fizették és fizetik az adójukat.
