PISERA BÁCSI KALANDJAI • 1874 (28. kötet)
PISERA BÁCSI KALANDJAI •
1874
(28. kötet)
1874
(28. kötet)
Korponai volt a neve, de azért az egész város Pisera bácsinak csúfolta; köpcös, pisze orrú egyéniség, csizmába gyűrt kék német nadrágban, nyárban sárga jankliban, melyről két sor perlmutter gomb begyeskedett, télben pedig tubákszínű »krispin«-ben és báránybőr sapkában.
Arról volt nevezetes, hogy ő tudott legcifrábban káromkodni, ővele történt a legtöbb együgyűség a világon, s neki volt a legocsmányabb két gebéje széles Gömör vármegyében: de ő azért, mint minden magyar ember, büszke volt lovaira.
Emlékezem diákkoromból, hogy magam is e nemes állatok egyikét választám pegazusomnak s az első verseményem, melyből nagy poétát jósolt bennem az emberiség, e lovak egyikét, a még »Betyár«-nál is soványabb »Betá«-t dicsőíté.
Pisera bácsi
Büszke Betája
Csörtet a völgyön.
Büszke Betája
Csörtet a völgyön.
Ez a vers volt a legnagyobb ostora szegény Pisera bátyónak! A diákok eltanulták tőlem és szavalták este az ablaka alatt, reggel, mikor az utcán ment, délben, mikor ebédelt, és estefelé, mikor egy-egy messzely »veres« mellett a »Három Rózsá«-ban dirigálta az ország dolgát. Ez a vers keserítette meg álmát, ételét, és még italát is.
De jaj is volt aztán annak a boldogtalan halandónak, akit ilyenkor utolérhetett. Olyan sort vert rajta görbe somfabotjával, akárki fia volt is, hogy mindjárt elfelejtett tőle kádenciába beszélni.
Mert hát Korponai bátyánk nagyra tartotta magát és némileg auktoritás volt a hasonszőrű kékbe járó polgárok közt.
Osztán szó ami szó, nem is volt ő valami ordináré ember! – Vagy ha volt is, úgy tudott evezni az eszélyesség sajkájában, hogy a közvélemény hulláma sohasem fordította fel őkigyelmét, hanem megmaradt örökösen »kolompos polgárnak« Rimaszombat híres városában. Még egyszer a polgármesterségig is felvihette volna isten jóvoltából, hahogy az a szomorú fátum nem esik meg rajta, amiről éppen ez a történet fog szólani.
De mielőtt a nevezetes szerencsétlenség elmondásához fognánk, szükséges mégis elsorolni a nemzetes uram jó tulajdonságait, miket minden keresztény magasztalólag emlegetett:
Röviden »okos ember« volt. Azaz sokat beszélte, hogy ő okos ember. Ha valami praktikus eszmét talált ki valaki azon a zsírtól csepegő vidéken, arról azt mondta Pisera bácsi: »tőlem hallotta a lurkó«. Ha a kosztosdiákjaitól ellesett valami körmönfont gondolatot, azt már este a »Három Rózsá«-ban a maga gyékényén árulta. Ha háború volt, azt már saját állítása szerint egy évvel megjövendölte előbb; ha ragályos nyavalya látogatta meg a vidéket, az is a Pisera bátyó tudománya kedveért történt, mert ő azt előre is látta az időjárásból: meg is mondta annak idején, hogy kinek és mikor, az már nem tartozik a dologra.
Egyszóval Pisera bátyó nagy ember, okos ember. »Hüm! – szokta mondogatni – de ezt sem adják ám ingyen. Sokat kell olvasgatni, tanulmányozni. Teringette, e télen olvastam húszadszor Zah” Klárát! Tyű! Az aztán a szép história! Még a haja szála is feláll tőle az embernek! Hát még a Pokolkői Vendel, vagy Genovéva s több efféle mű! Hja! Ész kell ahhoz, hogy az ember megértse, felfogja.«
Az ilyen beszédek után persze aztán úgy veszi Pisera bátyót az egész világ, mint egy olyan polgárt, aki önerejéből, iskola nélkül oda vitte, hogy most többet tud, mint az egész kollégium Sárospatakon.
Csak az a kérdés: mikor és hol olvassa össze azt a sok tudományt őkigyelme, annál is inkább, mert mikor nincsen a »Három Rózsá«-ban, akkor bizonyosan a »Zöldfá«-nál mulat és disputál a világ folyásáról: csak a reggel veti haza minden áldott nap.
De azért ha iszik is, nem issza el az eszét, hanem minél többet iszik, annál okosabb ember lesz, s olyan gondolatai vannak, hogy aranyat érnek.
A minap is reggel felé ballagván haza nagy tántorogva, összeakadt egy lakodalmas menettel, kik a Rimaszombatban szokásos hajnali muzsikaszóval kezdvén meg a nap örömeit, táncolva, kurjongatva mérték a széles utcát a felpántlikázott vőfél hangos előéneklése mellett:
Megvirrad még valaha,
Nem lesz mindig éjszaka.
Nem lesz mindig éjszaka.
– Hazudsz! – rivallt fel Korponai bácsi, útját állva a hetyke vőfélnek.
Akármilyen nagy auktoritás volt is Pisera bácsi, de azt mégsem tűrhette el a magas hangulatban levő vendégsereg, hogy egy olyan fontos perszónát, mint a vőfél, meghazudtoljon: körülfogták hát, hogy nyomban magyarázza ki magát, vagy különben mindjárt felaprítják tepertűnek az »örömkalácsra«.
– Hazudsz! – ismétlé Pisera bátyó még erősebb hangon –, sohasem virrad meg az én feleségemnek ezen a világon.
Ahelyett, hogy bántották volna, mindnyájan egyet nevettek a jó ötletnek. Persze, hogy nem virrad meg. Tudniillik vak volt szegény Korponainé asszonyom mind a két szemére. Az örök világosság fényeskedjék neki, az istenadtának!
Különben ezt is a Korponai bácsi javára rendelte így a gondviselés, mert amit az isten elmulasztott a szeme világában, azt mind odatoldta pótléknak a nyelvéhez, s jaj annak a szerencsétlen halandónak, kinek ez éles szerszámmal netán érintkezésbe kell jönnie: tehát jaj lett volna éjjeli kimaradásaiért neki is, ha arra a furfangra nem jön, hogy este, mikor politikai körútjára indul, nem fekteti be a saját ágyába a Marci kocsist, a Beta gondviselőjét, kinek azután tartozó kötelessége egész reggelig eszeveszetten hortyogni ura ágyában, hogy a nemzetes asszonyom hallérzékei megvesztegettessenek. A vakmerő államcsíny már éveken át sikerrel űzetik, s Pisera bácsi áldja a vakságot, mint oldalbordája legjelesebb egyéni tulajdonát.
Ilyen homokra volt építve nemcsak auktoritása, hanem családi nyugalma is. No, de egy tudományos polgárt nem zseníroz ilyen csekélység. Ha nem is valami példás férj, vagy szorgalmatos iparos, van azért neki érdeme elegendő. Egyik egyben, másik másban tűnik ki.
Pisera bácsi sokban tűnt ki. Nemcsak buzgó, szájas hazafi, nemcsak tudományos fő, nemcsak naturális ész, Garibaldi-imádó, hanem nagy irodalompártoló is volt. Legalább ő maga sokat beszélt róla, milyen könyvtára van neki odahaza, miféle könyveket rendelt meg Józsi bárótól (Báró Jósika), Jókaitól, aki zsidó létére is (mert Móric) jó magyar históriákat ír, hogy az ember szinte megnyalja utánuk a száját.
Sőt néha, ha többen látták, be is ment a könyvkereskedésekbe könyveket vásárolni, hol aztán ilyenforma jelenetek fejlődtek ki:
Korponai: Mutassa meg nekem az úr a »Klára és Klári«-t!
Könyvkereskedő: Tessék. Két kötet két forint. Legújabb románja a nagy Jósika Miklósnak.
Korp.: Micsa? Két forint? Ez a haszontalan kevés papír? Nincs tíz lat! Hallja az úr, ne bolondozzon velem, mert pórul jár. Hanem tudja mit, adja ide tizenkét garasért az egészet!
Könyvk.: Ne tessék tréfálni kérem; itt »szabott ár« van.
Korp.: Hüm, szabott ár, az már más, hát akkor adok érte tizennyolc garast.
A könyvkereskedő természetesen méregbe jött az ilyen impertinenciákra s majd kidobta az irodalombarátot, kinek azonban eszeágában sem volt feladni pozícióját, hanem még az utcáról is visszakiabált szokott kellemetlen hebegő hangján:
– No, hát nem bánom, legyen »egy sájni forint«.
Szellemdús voltának dacára is azonban, mint minden nagyságnak a világon, neki is le kellett valamikor tűnni a saját magaslatáról. Mikor a 60-iki magyar világ kijött, nem hitte volna Pisera bátyánk, hogy az ássa meg a sírját. Szomorú világ lett neki a magyar világ!
A rimaszombati polgárok ekkor alakították a »polgári kört«. Mindenki felcsapott politikusnak, újságolvasónak: alkotmány van, most már magunk fogjuk dirigálni az országot. A lakatos, csizmadia, szűrszabó levetette estefelé a surcot, és sietett a kaszinóba diktálni bölcsességet és regulákat a rosszul uralkodó európai potentátoknak. Ilyen volt a módi. Pisera bácsi itt is a legelsők közé tartozott, ő volt az alelnöke a körnek s most már ő is ott töltötte az estéket szorgalmatosan. Egész órákig elült a nagy, fekete-bőrös karszékekben, studírozva a lepedő nagyságú újságokból a bölcsességet, de az sokaknak feltűnt, hogy sohase beszél ő, aki minden lében kanálkodik, a megolvasott dolgokról egy árva szót sem.
Ő maga is tán megrestellte a hosszas hallgatást, látta, hogy árt a tekintélyének; azért történt, hogy midőn a maga elé kiterített »Pesti Napló«-t mereven szorítva ujjai között, búvárolná, egyszer csak megszólal őkegyelme:
– Nagy eset… istenúgyse nagy eset…
– Mi az a nagy eset, bátya? – kiálták fel érdeklődve élénken a körülötte levők.
– Nagy eset… – dünnyöge Pisera bátyó ismételve előbbi nyomatékos véleményét.
A szomszédjai nem állhatták meg a kíváncsiságtól, hogy a fején keresztül bele ne pillantsanak a Korponai által olvasott lapba, hogy mi hát az a »nagy eset« benne?
…Hát a nagy eset az volt, hogy a Pesti Napló »megfordítva« vala a Pisera bátyó kezében, ki nagy, kidülledő szemeivel már másfél éve azon szokott tünődni minden este két óráig, hogy ugyan mi az ördögöt jelentenek azok a fekete ákombákomok?
– Biz ez nagy eset – mondák azután mindnyájan felkacagva és szájról szájra adva a nagy esetet, hogy Pisera bátyó nem tud olvasni.
Szegény Korponai bácsi csillaga örökre letűnt s hajdani dicsőségének sírköveül az a rimaszombati közmondás maradt meg csak, melyet akkor szoktak alkalmazni, ha valami felsülés történik:
»Nagyobb dolog ez még a Pisera bátyó eseténél is.«
