SALAMON ÍTÉLETE • 1882 (33. kötet)
SALAMON ÍTÉLETE •
1882
(33. kötet)
1882
(33. kötet)
Késő alkonyatkor tépett ruhájú aggastyán-zsidó kopogtatott a Weisz Náthán lakásán.
– Beteg vagyok – nyögé a megtört alak. – Megismertem a háztájadról, hogy hitsorsosom vagy, adj helyet megpihennem, jó ember!
Alig bírt már beszélni, roskadozott, arca el volt kékülve, szemei kísértetiesen forogtak.
– Menj az istállóba, jámbor lélek – szólt Náthán –, ott meleg van a tehenek párájától, pihenj meg ott, akárki vagy is.
Meg is pihent az ott úgy, hogy föl sem ébred többé az ítéletnapig.
Bizony nem siratta senki. De a halálának sem örült meg senki, mint azokénak szoktak, akiket megsiratnak. Hiszen csak alkalmatlanságot okozott azzal, hogy meghalt, mégpedig elsősorban Weisz Náthánnak, akinek házánál hunyta be szemeit, másodsorban pedig a hitközségnek, mely most a saját költségén tartozik őt a másvilágra szállítani.
Az pedig sok előleges parádéval jár. Kényes portéka a zsidó – a halála után. Akármilyen szegény volt is, megmossák tetőtől talpig, kicsinosítják, új ruhákba öltöztetik, hogy tetszetős legyen a másvilágon.
Ez a mosási szertartás bonyolította ki ezt a sajátságos történetet, amelyet most leírok.
A szegény halottnak a nevét sem tudták, se honnan jött, se hova ment. Hanem amint mosni kezdik, látják, hogy fájós lehetett az egyik ujja (most már az is meggyógyult), és amint levették róla a köteléket, az alúl begöngyölített papírdarab tűnt szemükbe olvasható héber betűkkel: »Meghaltam; ötszáz forint van a zsebemben.«
Azt ugyan látták, hogy meghalt, de az ötszáz forintot nem látták. A zsebekben ugyan nem volt egy veszekedett krajcár sem.
A vénekben, akik ott dünnyögtek a holttest körül, nagy gyanú támadt Weisz Náthán ellen.
– Hol az ötszáz forint? – kérdik tőle.
Az mennyre-földre esküdözék, hogy nem látta. A vének bevitték a holttestet a szobába s ott letakarták fekete lepellel, azután összebújtak, mit kellenék cselekedni? Mert nagyon jó lenne, ha megkerülne a pénz, nemcsak a temetési költség futná ki, de még a hitközségnek is maradna. A törvény elé vigyék? Ej, tud is a törvény valamit! Aki tagad, az nem vétkes.
– Ne vigyük a törvény elé – vélekedik Svarcz Simon –, ítéljünk benne magunk bölcs Salamon királyunk rendszere szerint, furfanggal, ésszel.
Megegyeztek abban, hogy a törvény útján semmi sem sülhet ki Náthánra, mert az öreg, aki tudhatná, nem fog felelni többé, ha a nagyméltóságú Kúria parancsolná sem. Náthán pedig, ha tette, nem bolond, hogy bevallja. Hanem megbízták az öreg Svarcz Simont, mert ő a legbölcsebb, legyen ő a bíró; fundálja ki módját, hogyan juthatnának eredményhez.
Simon ki is gondolta s még aznap estefelé ilyen ítéletet mondott:
– Hallod-e, Náthán! Bemégysz a halottas szobába két tanúval, megfogod az öregembernek a gyásztakaró alól lecsüggő merev kezét s mikor így leszesz vele kéz a kézben, ezt fogod mondani: »Bizonyomra mondom, nem én vettem el az ötszáz forintodat.«
Ebben az ítéletben, noha kevés bölcsesség mutatkozék benne, mégis megnyugodtak, de leginkább maga Náthán, kinek így alkalma lesz végképp tisztázkodni a gyanú alól.
A kijelölt időben két tanú jelenlétében bevezették a halottas szobába. A halott viaszsárga keze alácsüggött, arca, alakja el volt takarva. Az asztalon kísértetiesen lobogtak a gyertyák. Náthán közellépett a ravatalhoz s megfogta a kezet. Brr! de hideg volt. Összerázkódott, megborzadt tőle, de tartotta.
– Jó öreg – szólt Náthán kissé reszkető hangon –, bizonyomra mondom: nem én vettem el az ötszáz forintodat.
Irtózatos sikolyt hallatott Náthán e szavak után, mert a holt kéz görcsösen összecsukódott s odaszorította az övét, mint egy vaspánt.
– Jaj, irgalom, kegyelem! Jehova, légy könyörülő! Én loptam el a pénzt, de visszaadom. Nincs egy garas híja sem; odatettem a lencsésszakajtó alá.
– Ugye, te gazember? – szólt most a halott, vagyis a halottat helyettesítő Svarcz Simon, lehányva magáról a temetési leplet. – Ugye kivettem belőled az igazat? Azt hitted te ugye, hogy én is fenyítőtörvényszék vagyok, akit hazugsággal lehet tartani?
A vének helyeslő és hódoló fejbólintásokkal tolmácsolták, hogy ő több, okosabb, bölcsebb a törvényszéknél.
