2. II. MAHOMED SZULTÁN ÉS AZ ÉPÍTÉSZ
2. II. MAHOMED SZULTÁN ÉS AZ ÉPÍTÉSZ
II. Mahomed, a nagy hódító, bár egyike volt az ozmánok legigazságosabb uralkodóinak, ingerlékeny és könnyen fellobbanó lévén, nemegyszer ragadtatott igazságtalan tettekre is, mint az ilyen emberek legtöbbször, bármily becsületesek legyenek is egyébként.
A nevezett padisah egy nagyszerű mecsetet építtetett Sztambul negyedik halmán, egy Christodulos nevű görög építész által, megparancsolván neki, hogy a mecset mindenekben tökéletes legyen, és fényre, pompára nézve felülmúljon mindent, még az Ezeregyéjszaka regéit is.
A mecset fényes is lett és ragyogó a pompától, de a szultán mégsem volt vele megelégedve. Kivált azért lobbant iszonyú haragra, hogy alacsonyabb Aja-Sófiánál, az udvari mecsetnél, s haragjában Christodulos kezeit tövig elvágatta, hogy azokkal többé ne építhessen semmit.
Az építész elment a kadihoz (bíró) és bevádolá emiatt a császárt. A császár megidéztetvén a bíró által, megjelent és le akart ülni, de a bíró megparancsolta, hogy állva maradjon:
– Te vádlott vagy, padisah, és semmivel sem különb, mint más ember.
Az építész előadá, hogy a mecsetet a gyakori földindulások miatt építette alacsonyabbra, ezzel jót akart, mert azt óhajtá, hogy a mecset tartós legyen, ellenállhatván az idő minden viszontagságainak. A szultán ezért kezeit vágatta le s alkalmatlanná tevé családja fenntartására.
– Beismerem a vád igazságát – felelte az uralkodó –, de ismétlem, a mecset alacsony, minélfogva megérdemelte, hogy megcsonkítsam, amint ő megcsonkítá magasságában az Allah dicsőségére emelt épületet.
A bíró szigorú arccal vágott közbe:
– Padisah, a hatalom néha igazságtalanságra vezet. A te mecseted alacsonysága senkit sem gátol abban, hogy buzgón imádkozzék. Templomod minden kövei, ha merő drágakövekké válnának is, isten előtt nem volnának egyéb, mint haszontalan sár és por. Levágattad ezen ember kezeit s alkalmatlanná tetted őt családja ápolására. Rosszat cselekedtél s kötelességed azt, amennyire lehet, helyrehozni. Fizetni fogsz neki naponkint tíz aranyat. Ezt ítélem.
A szultán kérőleg fordult a bíróhoz, hogy változtassa meg ezen rá nézve terhes és lealázó ítéletet, de a bíró hajthatlan maradt.
– Jól van tehát – kiáltott fel az uralkodó egyszerre megváltozott hangon –, alávetem magamat ítéletednek, s jegyezd meg, hogy ezer szerencséd, miszerint az igazságos, mert ha irántam való tekintetből ez embert megkárosítod, e bárddal vágtalak volna agyon.
S ezzel elővoná a felsőruhája alá rejtett villogó, fényesre köszörült bárdot.
A bíró nem mutatott sem ijedelmet, sem meglepetést, hanem nyugodt méltósággal válaszolt:
– Elhiszem, padisah! Hanem te is hidd meg nekem, hogy jó szerencséd sugallta engedelmeskedni ítéletemnek és az igazságnak, mert ha dacolni mertél volna a törvénnyel, minthogy a padisah vérét ontani nem szabad, ez éhes tigrissel szaggattattalak volna össze.
S ezzel ő is fellebbenté a bírói széke mellett lévő függönyt, mely egy láncra kötött tigrist rejtett, melyet a bíró egy nyomással szabadon elereszthetett volna a láncról.
