UTAZÁS SZÉKESFEHÉRVÁRRA • 1879 (30. kötet)
UTAZÁS SZÉKESFEHÉRVÁRRA •
1879
(30. kötet)
1879
(30. kötet)
Írta: János
Ecsém! nem tréfadolog az, anélkül viszi az embert a gőzló Budapestig, hogy Ceglédet kivéve, egyszer is kitegyen. Hej, pedig de sok szép alföldi csárda gubbaszkodik az útban, s be sokszor megnyikorog a nagy szárazságtól a halandó ember torka!
Mert ha mindétig igaz az a tanulmányom, hogy a pipás ember sohasem halhat meg éhen, mivelhogy a szájában örökké füstölt nyelv vagyon, az sem szenved kétséget, hogy a vasúton meg valósággal megölheti az embert a szomjúság.
Ehhez járult még az a malőr is, hogy a kupénkban egy kóró-száraz hölgy ült két asszonypalántával. Ráadásul tehát nagy lelki szomjúság is fogott el s úgy lebegtem e vászoncselédség közt, mint a Mohamed koporsója. A mama már öreg, a palántácskák meg még fiatalok valának. Kokett bajuszom ellenállhatlan erejét hova irányozzam tehátlan?
Végre is kevélyem, megvetőleg nekidűltem a bőrvánkosnak és az úti programot kezdtem megállapítani.
Már gyermekkorom óta ábrándjaim közé tartozik édes hazám jelesebb és híresebb helyeit fölkeresni, nevezetesen Kókát, hol kétszer ették meg a lencsét, és Kabát, e dicső helyet, hol a híres kabai asszony született és élt.
Minthogy azonban hazánk e két pontja nem esett a linea mellett, merre a gőzmasina vitt, azzal a biztos határozással indultam innen Székesfehérvárra, hogy semmi esetre sem megyek Székesfehérvárra hanem kiszállok Pesten, s onnan Kabát s Kókát nézem meg.
Amint azonban Budapestre értem, hol puff elegantes bekvártélyoztam magamat a Böske Királyné hotelba, találkozom ott Toldy Pistával, kinek éppen útitáska lötyög a derekán.
Honnan jössz, Pista kérdi tőle egy barátja, szinte valami újságkotyvasztó.
Székesfehérvárról mondja Pista.
Én is oda szándékozom jegyzi meg a másik.
Erre a párbeszédre elkezdtem fülelni. Restó, János, gondoltam magamban, tanulj tinó, ökör lesz belőled, itt okos emberek szalasztgatják magukból kifelé a tudományt, mielőtt bötűvé válhatnék.
Ugyan, hogy te is Székesfehérvárra mégy mondja továbbad Toldy Pista. Adok hát egy jó tanácsot, pajtás. Ha azt követed, akkor legalább nem bánod meg sem a testi fáradságodat, sem a költséget, hogy odamentél.
Örömmel veszem becses tapasztalataid mondja a másik, aki nem volt Toldy Pista.
Hát pajtás mondja az, aki Toldy Pista volt , én azt tanácslom, hogy amint Fehérvárra érsz és leszállsz a kocsiról, nyomban válts jegyet a kiállításra, s amint aztán bementél, mindjárt a kiállítási tér szélén van egy szivaros bolt, abban egy szép szöszke szivarárus leány.
És aztán? türelmetlenkedik az, aki nem volt Toldy Pista.
Hát aztán nézd meg jól azt a kislányt elülről, hátulról, mert megérdemli s mikor aztán megnézted, bátran visszafordulhatsz, mert nincs egyéb látnivaló Fehérvárott.
Az én újságkotyvasztóm szörnyen lehangolódott e szavakra, s olyaténfélét morgott, hogy ha csakugyan úgy áll a dolog, akkor ő nem is megy Fehérvárra: inkább néz meg azon a pénzen egy felsőmagyarországi fürdőt a kánikulában.
Hanem hát nem is volt ennek az újságírónak egy garas ára ítélőtehetsége sem. Bezzeg énbennem mindjárt megszülte a Toldy beszéde a nemes elhatározást, de most már azért is Székesfehérvárra utazom, mert mit nekem az ipar és elegancia, nem vagyok én Bakai Ferdi, sem Ráth Károly, hogy én az ipart szívemen hordjam, nekem azt meg nem fizeti de senki. Aztán csak nem ettem én tormás gyíkot, hogy én élelmi cikkeket, kocsikat, gépeket, bőröket és porcelán edényeket menjek nézni; nekem olyan bőr kell, akibe valami eleven vászonycseléd van, és olyan edény, amelyik össze nem törik mindjárt.
Így indultam én el Pestről, s így értem Székesfehérvárra.
Huh! mennyi tömérdek nép ebben a kis vidéki városban, mely fia sem lehet Szegednek még most sem, ebben a tépett állapotában. Mennyi nép az utcákon, milyen tolongás!
Ez utóbbi, ti. a tolongás van leginkább terhemre. Egy eszmém van! Ha nekem egyszer a király azt mondaná, hogy kérjek tőle valamit, ő teljesíti, én semmi egyebet nem kérnék, mint azt, hogy engedtessék meg nekem egy olyan bőröv viselése, melyből félöles hosszú, vékony, éles borotvák állnának ki körüs-körül.
Az volna osztán az úri tempó, ha ezzel az övvel sétálnék végig a pesti korzón, vagy most itt a kiállításon! szinte képzelem, hogy sikoltoznék a sok nyápic úri kisasszony ijedtiben
De hát fájdalom, szegény ember ritkán viheti valamire! A szegény embernek ritkán sikerül valami.
Ez a Zichy, mert gróf, mennyi dicsőséget aratott az ő iparos komédiájával. Nekem sokkal dicsőbb ideám volt a télen. Tudniillik a szolgáló kongresszus összehívása Szegedre. Ez lett volna oszt világra szóló állapot! De hát elrontotta a víz! ez a fatális elementum, amely iránt már gyermekkorom óta sejtelemszerű gyűlölet fog el!
*
Szép mesterség a csizmavarrás is, a lakatosság sat., hanem azért még sincsen párja az kocsmáros-hivatalnak. Ezt tettem különös tanulmánnyá a kiállításon, s tapasztaltam is hála istennek eleget.
Nyolc egész napra határoztam ott maradásomat; de a kiállítás megnézését az utolsó négy napra hagytam, mondván, ha későbben nézem meg, annál elevenebb emlékezetemben marad.
Midőn azonban a négy nap letelt, ilyeténképpen gondolkoztam, ha már eddig nem néztem meg, most már minek nézném, úgyse lenne rá az időm elegendő.
Így maradtam csupán a kocsmaipar terén. Eleinte csupa vörös borokat ittam, hogy mint igaz ellenzéki firma ezzel is ellenkezzek Fehér-várral. Meghökkenve tapasztaltam azonban, hogy az orrom napról napra vörösebb. Nem is csoda, attól a tengernyi veres bortól!
A vörös szín igen szép az ásznak a kártyában, vagy a virágnak a cserépben, de az orrnak nem valami elbájoló. Nem ugyan magam miatt, mert én éppen annyira becsülöm a saját orromat, ha vörös, mintha fehér lenne, de a Katák és Julcsák nem így gondolkoznak, s ez nem tréfadolog, mert okos ember negyvenéves koráig a vászoncselédekhez alkalmazkodik; s csak negyvenéves korán túl veti meg a gengébbik nemet.
Elővettem hát a filozófiát, s így okoskodtam: ha vörös bortól vörös lett az orrom, hát bezzeg majd megfehéredik a fehér bortól.
Ittam hát nemes eltökéléssel; mert amit én egyszer elhatározok, ki is viszem, ha törik-szakad. Vegyészi törekvéseim azonban csütörtököt mondtak. A farba-változtatás nem sikerült. Az a megfoghatatlan csoda történt, hogy a fehér bortól is csak még vörösebb lett az orrom.
S ezért volt nekem mindétig igazam, mikor semmire sem becsültem a tudományt és az elmével való kombinálást. Íme, mire vezetett engem az egészséges kombináció? Ha már a fehér bortól is vörös lesz az ember orra akkor fundamentum nélküli minden tudás e földön.
Időközben kedvem szottyant Balatonfüredet is megtekinteni, hanem éppen szerencsétlen időben érkeztem oda, szakadt a záporeső, mintha zsákból öntötték volna, míg az indóháztól a vendéglőbe értem, pocsékká voltam ázva.
Át akar öltözni nagysád? kérdé a pincér, ki szobát nyitott.
Miért öltözném át? mondám kérdőleg.
Nos, mert nagysád csuromvíz
Igaz, egy kicsit harmatozik odakünn mondám rangosan.
A kellner bámulatteljes áhítattal nézett meg, miféle istenteremtése lehetek, ki a záporesőt is csupán harmatnak nézem. Fölvilágosítottam a szerencsétlent, hogy én Szegedről jövök s előttem, aki vízi ember vagyok, csak harmat az ilyen fölülről származó csepegés.
A közös étteremben találkoztam hazánk nagy fia-, Bizayval; mellé simultam s lestem a tudományt ajkairól; aszongya hogy aszongya: az ember, amelyik valamirevaló, bizony vágyik az a születése helyire. Majd a vacsora után a fehérnépről lévén szóbeszéd, akképpen nyilatkozott, hogy a férfiak gyávasága a baktere az asszonyi virtusnak.
No, már ennél a Bizaynál nagyobb elmebeli talentumot talán még képzelni sem lehet. Mondtam is neki, hogy mért nem jön hozzánk városi főkapitánynak!
Balatonfüreden annyi sok szép lánnyal esett találkozásom, hogy el sem mondhatom. Aztán mind olyan édesdeden kacsintgatott felém, hogy szinte faggyúvá olvadtam a tüzes tekintetektől: gyertyát lehetett volna belőlem mártani!
Azonban óvakodtam az ismerködéstől, mert Pesten már megjártam egyszer valami hogy is hítták csak? Húsvéty vagy Pünkösdy lányokkal, akik mágnás lányoknak mutatkozának a nevükkel, s akkor sült ki csak, mikor már szívem megszerette őket, hogy a Katákon aluliak.
Solidusan viseltem tehát magamat, s minthogy nemigen volt jóravaló úri kompánia, csakhamar visszakerekedtem Fehérvárra a többi cimbora után.
S ekkor történt velem a legrejtélyesebb esemény, ami csak lehetséges a világon.
Az újdonatúj fekete báli gérokk volt rajtam, két gombbal hátul. Ez a két gomb bonyolított amaz érdekes kalandba, melyhez fogható a világ eleje óta sem történt meg szegedi emberen.
No, de csilaj eszem! sorjába menjünk az eseményeken!
Hát ahogy felülök a kupéba és visszaérkezem Fehérvárra s ott kiszállok a kupéból, azt mondja egy borzas kölyök, ki a táskámat akarta bevinni:
Tekintetes uram, kilóg az órája: mindjárt leesik.
Hallgass, varangyos gyík mondom dühösen hátrafordulva, amint megpillantottam, hogy az órám a mellényzsebemben vagyon; az egész nyugodtan emberi szemtől nem láttatva mutogatja mellényzsebem bélésének az idő futását.
Amint azonban kilépek az indóháznál, hogy kocsit keressek, egyszerre száz meg száz torok kezd kiáltani felém:
Éljen Coburg főherceg!
Egy ménkő gombolyaggá torlódott össze körültem a tömeg, a hölgyek kendőt lobogtattak és csókot hánytak felém, a férfiak pedig ökleikkel nyitottak utat. Megrezzentem. Ezek itt Coburg főhercegnek néznek engem. No, János, még ilyen eseted sem volt odahaza!
Ezek a bolondok engem néznek Coburgnak mondám egy mellettem álló mesterember kinézésű egyéniségnek.
Ne is tagadja, fenség! Tudjuk mi, hogy a főherceg hogyan néz ki, barna, magyaros fő, szénfekete körszakáll és tömött bajusz. Aztán arról is megösmerjük fenségedet, hogy a kabátja hátulsó gomjára akasztotta az óráját. Ezt csak egy herceg teheti ebben a tolvajnéppel megrakott Európában.
Hátranyúlok hát majd elszédültem. A kabátom hátulsó gombján egy ezüst anker óra volt fölakasztva ezüstláncra.
Eszméletemet kezdtem veszteni.
Hogyan történhetett az? Hüm! Hátha mégis csakugyan én vagyok Coburg főherceg? S ezt az órát rangomhoz illőn csak azért akasztottam ki oda, hogy valami becsületes szegény ember könnyebben ellophassa! Persze hogy én vagyok Coburg főherceg!
De nem, nem. Mégse! Nem én vagyok Coburg herceg! Mert ha én Coburg herceg volnék, akkor magammal hoztam volna a feleségemet is, a belga királyleányt. Meg aztán ha én volnék Coburg herceg, mit keresne akkor az én mellényemben a János gyerek aranyórája és aranylánca?
Ez az okoskodás győzött rajtam. Mint a gyík kisiklottam a tömeg közül s futásnak eredtem, meg sem állva a szállodáig.
Ott aztán levetettem magam a dívánra s rájöttem, hogy az ezüstóra úgy származhatott a kabátom gombjára, amint a balatonfüredi indóházban a nagy tolongás közt lehajoltam a táskámért, emelkedőben kirántottam a gombommal valami utasnak az óráját, s rajta is maradt egész Székesfehérvárig, hol a Coburg hercegre várakozó nép vaktában megéljenzett, mert az akkorra várt, de csak a következő napon érkezett Coburg helyett nézett el ami nem is csoda , mert hát, ecsém, a szegedi ember ábrázatja se disznóláb.
