VILÁGOS • 1884 (35. kötet)
VILÁGOS •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Még az igazságos Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját: Szilágyi Mihályt.
Valószínű is, hogy megbánta mindjárt, de azt már mégsem tehette meg, hogy a rendeletét, ha egyszer kimondta, viszavegye.
Szilágyi Mihály uramnak pedig annál is rosszabbul eshetett ez a fogság, mert a saját gyámfia záratta el, és éppen a saját várába, melyet sógorától, a nagy Hunyadi Jánostól kapott.
Ahol mint úr járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!
Ámbátor igyekeztek azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal, s bizony a szakács se csinált egyebet egész nap, mint hogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb ennivalót.
Sőt szakács uramnak voltak magasabb tervei is (azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem a csizmadiák).
Egyszer odakünn járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohan be a várudvarra:
– Itt a török! Jaj, itt a török!
– Nosza fegyverre gyorsan – kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely, s kirohan veszett fejjel, hogy ő a török ellen mégyen.
Török azonban nem volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.
A várban nem maradt más benn, csak a rab és a furfangos szakács.
A szakács fogja magát, összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülről, és viszi a kulcsokat Szilágyi Mihálynak.
– Elfoglaltam, uram, a várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk magunkat!
S ezzel elbeszélte Szilágyinak az elmés fortélyt, ki felette nevetett azon.
– Bolond dolog lesz belőle! Egy várőrség, amelynek a saját várát kell bevennie!
E pillanatban kürt harsant meg a kapu előtt.
– Micsoda, már itt vannak? – mond a szakács élénken fölugorva. – Lemegyek, tudtokra adom, hogy nincs szándékunk kapitulálni.
Kisvártatva felszalad ijedt képpel.
– Nem ők vannak itt, hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?
– Mindenesetre, hadd lássuk, mit akar. Hátha éppen az én kivégeztetésemet rendeli el ismét »az a gyerek«? Hanem kösse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog képzelni felőlünk.
A királyi küldöttet beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várba.
– Lábatlan Gergelyhez hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed őhozzá.
A szakács fölvezette Szilágyihoz.
– Mit üzen a király? – kérdé mohón Szilágyi.
– Azt üzené, hogy a nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék; mert a király szíve szeretettel hajlik az öregúrhoz, szeretné már ölelni minél előbb, de végre is király a király, ő nem alázkodhat, óhajtaná hát kegyelmedtől, ha apródonkint szép szóval, beszéddel hajlítaná az öregurat feléje…
– Nonono – dörmögé az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a királyi szolgához fordult: »Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de bizony nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik, ámbátor ő is nagyon szereti a királyt«.
E pillanatban óriási zenebora keletkezett kívül; rengett, kongott a kapu a dárdaütésektől, s egész felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék, s képzelhetni mennyire elcsodálkozának, mikor a kapukat zárva találták. »Bizonyosan elaludt az a gaz ételkotyvasztó.«
Végre megjelent a potrohos szakács a várfalakon:
– Bolonddá tett kend bennünket – kiáltja rá szemrehányóan Lábatlan Gergely –, hát hol az az ellenség, amiről beszélt?
– Az az ellenség – mondá a szakács –, ehol van ni. Én vagyok az az ellenség. Lábatlan uram, érti-e már?
– Hogy-hogy?
– Hát úgy, hogy ez a vár a Szilágyi Mihály uram vára, kegyelmednek pedig tágasabb odakünn.
Káromkodott erre nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács, ha maga Szilágyi nem jön le, s nem parancsolja meg.
Minek lett volna most már a kötekedés, ha úgyis biztos a kibékülés a királlyal – mely csakugyan megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost, s sokra becsülte a hű szakácsot.
Nagybátyja halála után Mátyás a Báthoryaknak ajándékozta Világost, és egész 1613-ig ezek kezében maradt. Akkor halt meg az utolsó Báthory.
A mohácsi vész után Világos sorsa is mindig rajta volt a hadi kockán, hol a töröké lett, hol János királyé, hol Ferdinándé.
Ma már csak rom. Hajdan erős lehetett. Meredek hegyoldalon egy óra hosszat tartó úton juthatni fel. Erős falak, s rengeteg erdőségek oltalmazták, ott, hol a keletről befutó erdélyi Kárpátok az aradi rónákba vesznek.
Mióta áll, nem tudjuk. A legrégibb forrás, mely említi, a római pápa egy levele 1190-ből, s a legutolsó év, mely még bizonyos fokig épnek látta Világost, 1784.
Ekkor romboltatta le az ország, nehogy a rozzant szobákban a Zaránd és Hunyad megyében föllázadt parasztok üssék fel főtáborhelyüket.
Világos szerepe azonban még mindig nem szünt meg.
A sors azt akarta, hogy nekünk is legyen egy »elátkozott várunk«, aminő a mesékben van, ahol kővé változik a dicsőség, ahol a szégyen üljön rá a horpadozó romokra.
A magyar sereg 1849-ben Világos alatt tette le dicstelenül a fegyvert orosz kézbe.
Ott törték ketté kardjaikat a kétségbeesett hazafiak, ott szúrták le előbb lovaikat, azután önmagukat a huszárok, ott temették el a dicsőséget.
A Báthoryak büszke várából csak néhány csonka düledékfal nézte már ezt a nagy gyalázatot.
