456. JAKAB ÖDÖN – MK-NAK [Budapest, 1910. május 8.]
456.
JAKAB ÖDÖN – MK-NAK
[Budapest, 1910. május 8.]
JAKAB ÖDÖN – MK-NAK
[Budapest, 1910. május 8.]
Mikszáth Kálmánnak
Sok szép mesét írtál te már ez életben,
Egyik szép mesénél a másikat szebben,
De a legszebb mesét mégse magad költéd:
Az a legszebb mese, ami – veled történt.
Tündérmesének is annyira szertelen,
Hogy különb falusi fonókba’ se terem,
Ha meghallaná sok régi költőnk pora:
El nem tudná hinni valóságnak soha!
Mióta őseink e hazát megvették,
Szerzett itt birtokot sok szittya nemzetség,
Karddal, verejtékkel, vagy áruló szóval,
Minden más egyébbel, de nem írótollal.
Magyar mesemondók, magyar lantpengetők
Ma is koldusok ám, mint századok előtt;
Csak akkor szoktak ők földesurak lenni,
Mikor elmentek már a földbe pihenni.
S ime földesúr lett, még élve belőled,
Van hímes kaszálód, erdőd, szántófölded,
Amint sorba jőnek, mindenik évszakot
A magad birtokán vendégül láthatod.
Eddig a virágot más mezején szedted,
Madárszó neked a más földjéről zengett,
De fordult az élet: van saját virágod,
Saját pitypalattyod, saját csalogányod.
Ezután az ősz is sokkal szebb lesz neked,
Mint nekünk a tavasz virágzása lehet:
Idegen virágok nyiltánál többet ér,
Ha magunk fáiról pereg ránk a levél.
Nyugton nézheted majd ezután, ősz fővel,
A vándor darvak ha költöződnek őszszel,
Figyelmeztetve, hogy az idő elsiet,
S költözni kell innen egyszer mindenkinek!
Te hazulról nem fogsz menni idegenbe,
A magad földjébe hajthatod fejed le,
S mit a hála emel álmaid fölébe,
Oda írhatják majd emléked kövére:
»Itt nyugszik egy író, ki sokat álmodék,
S minden fényes álmát teljesíté az ég,
Sőt mikor munkája egy birtokot hozott:
Az is beteljesült, amit – nem álmodott.«
Egyik szép mesénél a másikat szebben,
De a legszebb mesét mégse magad költéd:
Az a legszebb mese, ami – veled történt.
Tündérmesének is annyira szertelen,
Hogy különb falusi fonókba’ se terem,
Ha meghallaná sok régi költőnk pora:
El nem tudná hinni valóságnak soha!
Mióta őseink e hazát megvették,
Szerzett itt birtokot sok szittya nemzetség,
Karddal, verejtékkel, vagy áruló szóval,
Minden más egyébbel, de nem írótollal.
Magyar mesemondók, magyar lantpengetők
Ma is koldusok ám, mint századok előtt;
Csak akkor szoktak ők földesurak lenni,
Mikor elmentek már a földbe pihenni.
S ime földesúr lett, még élve belőled,
Van hímes kaszálód, erdőd, szántófölded,
Amint sorba jőnek, mindenik évszakot
A magad birtokán vendégül láthatod.
Eddig a virágot más mezején szedted,
Madárszó neked a más földjéről zengett,
De fordult az élet: van saját virágod,
Saját pitypalattyod, saját csalogányod.
Ezután az ősz is sokkal szebb lesz neked,
Mint nekünk a tavasz virágzása lehet:
Idegen virágok nyiltánál többet ér,
Ha magunk fáiról pereg ránk a levél.
Nyugton nézheted majd ezután, ősz fővel,
A vándor darvak ha költöződnek őszszel,
Figyelmeztetve, hogy az idő elsiet,
S költözni kell innen egyszer mindenkinek!
Te hazulról nem fogsz menni idegenbe,
A magad földjébe hajthatod fejed le,
S mit a hála emel álmaid fölébe,
Oda írhatják majd emléked kövére:
»Itt nyugszik egy író, ki sokat álmodék,
S minden fényes álmát teljesíté az ég,
Sőt mikor munkája egy birtokot hozott:
Az is beteljesült, amit – nem álmodott.«
Budapest, 1910. május 8.
Jakab Ödön
