TIZENEGYEDIK FEJEZET OTROKÓCSY ROZÁLIA ELADÓ LÁNNYÁ SERDÜL | Mikszáth összes műve

TIZENEGYEDIK FEJEZET
OTROKÓCSY ROZÁLIA ELADÓ LÁNNYÁ SERDÜL

Nagy körültekintéssel és óvatossággal járt el az elutazásban Görgey, már pirkadáskor felkelt s előreküldte Presztont a kocsival a szabadkai korcsmához, mondván, hogy ő maga egy gyalogsétát tesz odáig; »kinyújtóztatom egy kicsit a csontjaimat.« A reggeli után, mely keménymagos levesből és sódarból állt, karonfogta Rózát, ki érzékenyen búcsúzott el Vargáéktól, s megindultak gyalogszerrel az országútra kivezető ösvényen. Ezer meg ezer madár csipogott, harmattól csillámlottak a füvek, s a bólingató lombok sötétjén át valami vöröses sáv kezdte magát átverni, a fölbukkanó nap pirosló palástjának visszfénye. Varga uram utánok kiáltott, hogy álljanak meg s feléjük futott. Volt egy ritkasága, egyetlen kincse, egy körtenagyságú kövecske, amelyen termésaranyból egy olyan alak képződött a bányában, hogy egy kis fantáziával Szűz Mária miasszonyunknak lehetett tartani, a gyermek is oda volt csöppentve az ölébe; mikor az erdészetet tanulta Selmecbányán, akkor vette néhány garasért egy hevértől, s azóta, mint szemefényét őrizte a ládája alján. Most aztán eszébe jutott, hogy talán örömet okozna a lánykának, ha neki ajándékozná. Ilyen végre is nem lesz Görgőn. Aztán erről mindég megemlékezik szegényke Vargáékról, akik igazán szerették.

Míg Varga uram átadta a követ, addig Zsuzsa asszony a kendőjével integetett a pitvarajtóból, ámbátor az nedves lett csakhamar, s most, hogy megállott, amint arra fordította kedves arcocskáját Rozáli, újólag kiáltozni kezdte:

– Csak írjál szívecském és írjál minél előbb, azért, hogy én nem tudok olvasni, majd kiszedi annak a velejét Varga.

Ezt ismételgette négyféleképpen is, de biz azt nem lehetett érteni az erdőben, ahol a fák fölfogják az emberi hangot és kieresztik a magukét a lombjaik zúgásában.

Így aztán mégis elváltak, de csak a török oszlopig mentek, Görgey ott leült a talapzatra, Róza pedig virágot szedett, vad székfűt, katonapetrezselymet, kakasbóbitát rakott össze kis bokrétába, közben egy tinórugombát is talált, mikor végre előkocogott a Quendel apó két lovacskája, melyeket maga az öreg hajtott, kopott vitorlavászon ruhába öltözve, egy háromgarasos klenóci szalmakalapban.

Az oszlopnál megállította lovait.

– Jó reggelt, jó reggelt, vicispán barátocskám. Hogy aludtad magadat? Nem gondoltam, hogy már itt vagy, azt hittem, még fexelsz. De üljetek fel. Csücsüljön fel maga is, tekintetes húgocskám.

Fürgén leugrott a fürhéces kocsiról, derékon kapta a kisleányt és a kocsiba emelte: »Hopszahopp«. Keze érezte a harmatos test üde melegét, a szív lüktetését, orra a selyemhaj illatát, de azok a gerjedelmek megszűntek, melyekkel még tegnap tele volt. Nem volt egyéb érzés a szívében, csak a gyöngédség. A nagyúri lány, aki őrá van bízva, nem bírt többé ingerrel reá nézve. A legmegrögzöttebb alkoholista sem érzi a szomját, mikor az oltári szent kehelyt tartja a kezében, bármilyen zamatos, ínycsiklandozó bor is van benne.

Görgey a lánya mellé kapaszkodott fel, s közömbös dolgokról beszélgettek. Rozáli fel volt mindenről világosítva s egészen úgy viselkedett, mint egy nagy leány, aki a mai nappal belép az életbe. A szabadkai korcsmához közeledve, egy szemhatáron innen leszállott az alispán, elbúcsúzott leányától és Quendel uramtól.

– Ki tudja, mikor látlak – mondá a leányának –, de a gondolatom mindig veled lesz, s akárhová vet a sors, őrködök feletted, még ha a sírba jutok, onnan is. Légy jó és jellemes, gyermekem. Most pedig add nekem ezt a virágot.

Rozália szeméből kibuggyant a könny, átnyújtotta a néhány szál erdei növényt s apja nagy fejét magához vonva, ezt súgta a fülébe:

– Tudod, mit gondoltam? Vidd el ezt a virágot apuci annak az embernek a sírjára, akiről az éjjel beszéltél nekem, annak, akit meglőttél, és aki miatt most neked is, nekem is titkolózni és bujdosni kell. Úgy érzem, hogy az neked akkor meg fog bocsátani és minden jóra fordul. Egyébiránt neked adom a gombát is.

Görgey nem tudott felelni, némán átvette a virágokat, meg a gombát; ezek után otthagyván vesztegelni a kocsit, sietve ment a korcsma felé, ahol megtalálta Presztont. Szabadkán a Hilil basa elösmervénye mellett minden szó nélkül átbocsátották a pestis-őrök.

– Most pedig ne kíméld a lovat, hajtsunk haza!

De még el sem érték Rimaszombat szélső házait, mikor már megelőzte őket a hátul maradt szekérke.

– Gubó legyek – szólt hátra Preszton, a kocsi által fölvert porban is megösmerve a gazdát –, ha ez nem Quendel úr.

– Ugyan? – ravaszkodott Görgey. – Pompás szemed van, fickó. És ki az ott mellette?

– Úgy nézem, a felesége.

– Hm, csakugyan pompás szemed van.

Quendel vérbeli üzletember volt. Minden garas után lehajolt, de az ezer forintokat is könnyedén szórta ki. Nagy stílben dolgozott. A pazarlásai is jövedelmező befektetések voltak. Csodálatosan tudott összesöpörni nagy összegeket. Egyszerű észjárású embernek látszott, de a pénzt megérezte, bárhol lett légyen, mint ahogy a birka megérzi a sót a föld alatt is, különös ösztönből-e vagy a fű ízéről, nem tudni, de olyan helyen, ahol só van, összeverődik és nyalni kezdi a földet. Quendel úr egypár óráig dangubált Rimaszombatban s azalatt összevásárolta a kereskedőktől a zabot (mert hát a kuruc nem jár gyalog – s a lovas kurucot a labanc is csak lovon éri utol), a marhakupecektől az ökröket s még újakra is kötött kontraktust, azután megint tovább indult egy várossal. Így dolgozott útközben is, s már-már szerencsésen megérkezett volna szép védencével a nővéréhez, mikor a Ljeszkova-erdőben, valami két puskalövésnyire a juhakoltól, egyszerre előugrik a sűrű bükkösből két marcona tót, bocskorban, piszkos, széles kalapban, melyeket madzagra fűzött csigasor díszít, pisztolyokkal, késekkel megrakott rézcsatos tüszővel a meztelen hasukon.

– Stoj! Állj meg – kiáltják fenyegetően.

Az egyik, a magasabbik, megragadja a rudas ló kantárját, a másik hirtelen elvágja késével a hámistrángot és a nyaklószíjakat. Quendel apó nem veszti el lélekjelenlétét, hanem elkezd velök nyájas hangon tárgyalni.

– Mit akartok, édes fiaim? Csak nem akartok kirabolni, mikor semmim sincsen a világon, csak ez a beteg leánykám, akit az osgyáni pestisből hozok. Hohó, mit csinálsz, atyámfia? Teszed le mindjárt azt a bicskát! Ne okozzál fölösleges kárt az embereknek, hogy összevagdalod a hámokat. Hát van neked lelked, gyerekecském! Hiszen eszemágában sincs megszökni. Megálltam. Beszéljünk okosan. Értsük meg egymást. (Majd a leánykához fordult, ki halálsápadtan remegett a hátsó ülésben s magyarul mondá: »Ne félje, tekintetes húgocskám«, s tótul tette hozzá, hogy a támadók is hallják: »Ne félj semmit, kicsikém, hisz ezek jó emberek, nem fognak minket bántani«. Aztán ismét a támadókhoz szólt. »Pénzem nincs sok, fiúk, lehet vagy négy forintom, azt megosztom, mert veletek érzek. Jó lesz-e, mi? Vagy pedig elővegyem én is a pisztolyomat?«

– Hallgass, vén salabakter és meg ne moccanj, ha az életed kedves – rivallt rá az egyik tót. – Hát nem látod, hogy a lovaid kellenek?

– Oh, istenem, csak nem lehettek oly kegyetlenek, hogy engem, öreg embert és ezt a beteg gyermeket így hagytok itt az országúton. Ne tegyétek azt, gyermekeim. Gyertek, öljetek meg inkább. Hiszen ti is emberek vagytok, anya hordott benneteket is a szíve alatt.

– Ne locsogj már annyit. Mit tudsz te ahhoz! Hogy ki hordott a szíve alatt, arról most ne legyen szó, de hogy a hátán hordjon ez a két dög, arra most nagy szükség van, mert a megyei darabontok üldöznek bennünket – szólt a zömökebb betyár, de már akkor fel is pattant a nyergesre, társa pedig a rudasra, s otthagyva a siránkozó és fenyegetődző Quendelt elvágtattak az erdő lejtős oldalán.

Quendel tajtékzott a dühtől és a bosszúságtól. Káromkodott, a haját tépte, leugrott a kocsiról s egy nagy követ próbált megmozdítani, mely lehemperedve, esetleg összezúzná valamelyiket, de a kő meg se mozdult, tehetetlenül csikorgatta fogait.

Rozáli látván, hogy elmennek, megbátorodott és legott rátalált a veleszületett kíváncsiságra.

– Rablók voltak ezek, bácsika?

– Persze, hogy azok voltak, a holló vájja ki a szemeiket!

– Igazi zsiványok lettek volna?

– De még milyenek! Nyilván a híres Safranyik bandájából. Ejnye, ejnye.

– Hiszen nem öltek meg bennünket.

– Nem ér az semmit. A lovainkat elvitték.

– Megölik a lovakat?

– Bánom is én, hogy mit csinálnak velök – felelte e naiv beszédre bosszúsan. – A baj az, hogy elvitték és most már itt vagyunk a legborzasztóbb állapotban.

Tényleg kellemetlen helyzet volt. Egy erdő közepén lenni, mérföldekre a falvaktól s hozzá a napszállat csak egy-két tyúklépésre van. Quendel úr nyugtalanul tekintgetett keletre, nyugatra. Ünnepi csend honolt az erdőben. Az elorzott lovak lábdobajának semmi nesze se hangzott már. Csak az égen kóválygott, kavargott egy fekete felleg, melynek izzó krikszkrakszait roppant dörgéssel írta fel s törülte le a villám. Erős háború készül odafönn.

– Minden ellenünk esküdött – morogta Quendel –, még az Isten is.

– Ne imádkozzak hozzá? – kérdezte a leányka, a kezeit összetéve.

Quendel ahelyett, hogy felelt volna, elkezdte a szekeret húzni, de biz az meg se mozdult.

– Nem bírom. Öreg vagyok már – sóhajtá lemondóan.

– Hát menjünk talán gyalog? – indítványozta Rozália. – Én szeretek gyalogolni.

– Nem lehet – hörögte Quendel –, a kocsiládában vannak ezüst-arany marháim, meg a kontraktusaim, amelyeket útközben kötöttem. Hiszen éppen az ebben a gyilkos méreg, hogy vagy ezer ökröm van papiroson, ahelyett, hogy legalább egy tinóm volna a valóságban, mely a szekerkét elvontassa. Nem, nem. A láda tartalmát nem bírom magammal vinni, itt pedig nem hagyhatom. Csak abban az egyben van némi reménységem, hogy a betyárokat csakugyan üldözik a darabontok, mert ha nem üldöznék őket, akkor nem siettek volna el olyan rövidesen és talán a láda tartalmát is megdézsmálták volna. Hát mindenekelőtt várjunk egy kicsit ahelyett, hogy imádkoznék a kisasszony, sokkal okosabb volna, ha kiáltani tudna egy nagyot. Megeshetik, hogy a hang figyelmessé teszi a darabontokat. Én kiáltanék, de már el vagyok rekedve.

– Segítség! Segítség! – kiáltotta Rozália engedelmesen, de biz az nem igen zavarta meg az erdőt, még a rigó sem hagyta abba a füttyét.

Figyeltek, sehol semmi mozgás, semmi nesz.

– Az én Zsofkám rikácsoló hangja kellene ide – mondá Quendel úr, mintegy önmagához. – Ez nem ért semmit.

– Nincs magának pisztolya? – kérdezte Rozáli.

– Van. Hogyne volna.

– Hát süsse el, az talán nagyot szól.

– Hm… Persze. Csakhogy én azt inkább ijesztőnek hordom magammal és még sohasem sütöttem el. Szégyen, nem szégyen, megvallom őszintén.

– Mit? Nem meri elsütni? – nevetett fel Rozáli. (S ez volt az első mosolya, amióta elindultak.) – Adja csak ide, elsütöm én.

Quendel úr kikereste a ládából, s messze eltartván azt magától, átnyújtotta a kisasszonynak.

– De vigyázzon az isten szerelméért, hogy valami kárt ne csináljon magában. Mert mit mondanék én aztán az apuskának, az én kedves jó barátomnak. Oh, ha tudná, milyen veszedelemben vagyunk… milyen veszedelemben.

Rozáli megfogta bátran az ezüsttel kivert, arabs írással cifrázott karabélyt, felállt a kocsiban s három egymás mellett álló fa irányába lőtt. Nagyot szólt a lövés s a golyó a középső fába fúródott.

A golyó irányát követvén szemeikkel, észrevették, hogy a középső fába egy mélyedés van vájva s abba pléhtáblán a Szűz Mária képe beillesztve, alul egy mécsessel. A nép azokat a helyeket jelöli meg így, ahol valami szerencsétlenség történt. Egy gazdag púpos juhászbacsót öltek itt meg egy évtized előtt bosszúból, s a púpjára kirakták a nála talált hatvan ezüst tallért, mintegy kifejezvén, hogy az ismeretlen tetteseknek nem a pénze kellett, csak az élete. Bizonyosan a családtagok állították oda a szentképet s mécsest gyújtottak alája mindszentek napján.

Quendel most visszaemlékezett az esetre s önkénytelenül odasietett a fához. Kedvetlenül csóválta meg a fejét.

– Sto bohov! (Száz isten) – káromkodott Quendel tótul. – Tudja-e a kisasszony, hogy a Szűz Máriát lőtte át. Épp a szíve táján lyukasztotta ki a golyó.

Rozáli rémült tekintetet vetett a fa felé, mintha valami bűnt követett volna el.

– Jaj nekünk – rebegte, s reszketés fogta el testét. – Ugye ez rosszat jelent?

– Nem vagyok babonás. Nem jelent az szívecském egyebet, csak azt, amit már régen megmondtak nálamnál okosabb emberek, hogy a golyónak nincsen esze. Sőt inkább jót jelent annyiban, mert eszembe jutott egy szerencsétlenség, amely e fa alatt történt egy juhásszal, s erről ismét eszembe jutott, hogy itt a közelben egy juhakol van, a Szirmayaké. Ahol juhakol van, ott juhász is van. A juhásznak pedig, ha lova nincs is, de rendesen vannak szamarai. Hát én most odamegyek, nincs messze innen és megveszem a szamarait, vagy legrosszabb esetben segítséget hozok. Addig maga maradjon itt és vigyázzon a kocsira. Ha vihar talál lenni, ne távozzék a kocsiról, ne meneküljön a fa alá, mert a villám a fákba szeret ütni.

Az öreg a mentőgondolat által felvillanyozva, fiatalos hévvel vágott a dombnak, csak imitt-amott állott meg, hogy kiköhögje magát, mert egy kis tüdőtágulása volt. Egy mogyoróbokornál botot tört le magának, miközben hátrapillantott elárvult szekerére, látta, hogy Rozália nem ül a ládán, hanem leszállt a kocsiról és ott térdepel imádkozásba merülve a szent Szűz képe előtt. A lehanyatló nap, mely semmit se törődött azzal, hogy a mennybolt másik felén sötétlő felhők száguldanak (úgy látszik, ott fenn sincs egyöntetű eljárás), ragyogó glóriát vont a lányka feje körül. Messziről összefolyt az öreg gyengülő szeme előtt, s eldönthetlenné vált, hogy mi abból az aranyos fényből a szöszke haj s mi a napsugár.

– Imádkozhatsz kis bohó – dörmögte a gunyoros öreg úr –, ha már előbb ellenségeddé tetted! Ha megsegít, se lesz abban köszönet.

Az imádkozó azonban hitt a jóságában. Ibolyaszín szemei ájtatosan tapadtak a szelíd arcára és a mosolygó kisdedre, melyet a karján tartott.

– Oh, szent anyácska, Szűz Mária, bocsásd meg az én vétkemet, hogy golyóbissal téptem meg drága testedet. Nem akartam én azt cselekedni. Ne bánts te engem azért, mert én úgyis szerencsétlen vagyok. Nekem nincs anyám, és apám is szerencsétlen. Tudom, hogy ott ülsz az isten trónusánál, és az isten veled is tanácskozik, ha a mi sorsunkat intézi. Tudom, hogy a kis fiacskád, mikor nagyra nőtt, értünk halt meg. Ha a te szíved fájdalma olyan nagy volt, hogy az egész világ részt vett belőle, akkor a te szívednek is olyan nagynak kell lennie, hogy abba mindenki beférjen, még én szegény árva is. Fogadj be engem is, Szűz Mária, és ha te nem tudnál mindent, úgy kérdezd meg az Istent, aki mindent tud, hogy nézzen bele az én lelkembe, ő meg fogja neked mondani, hogy én jó vagyok. Tudakozódjál kérlek és vegyél engem kegyességedbe és ments meg abból a rettenetes állapotból, amelyben most ebben az erdőben vagyok. Küldj segítséget szűz anyácska…

Némán rebegte ezeket a szavakat, vagy csak gondolta, mikor egyszerre csilingelni kezdett valami, mintha azok a vörösinges ministránsgyerekek ráznák meg hirtelen a csöngettyűiket, kiket az osgyáni katolikus templomban látott az oltárnál sürögni-forogni a plébános körül.

Rozália fölrezzent, széttekintett. Quendel többé nem volt látható. Ki tudja, hol jár már, de a csöngettyűk szava nem álom. Csingi, lingi, csingi, hangzott egyre élesebben, világosabban, a domb túlsó oldaláról, azután egyszerre kibukkant két fekete lófej, majd mögöttük egy gyékényes szekér, aminőkön a vásznat, csipkét szállítják a Szepességről a dunai tartományokba. Ezek az úgynevezett Molitorisz-szekerek, melyek az egész országban ismeretesek. Ezeken kívül még csak az olajkárok és viaszkereskedők tesznek óriás utakat, a Vas megyei tyúkászok és a körmöcbányai fazekasok. A középrendűek ezeket használják, ha nagy út áll előttük. Molitorisz uram egész Belgrádig, Budáig vagy Bécsig küldi a szekereit, fölszedve s belekombinálva az útvonalakba a jelentkező utasokat. Ő viszi szét őszkor a diákokat az országba, s ő hozza haza nyarankint. Nagy vállalat az. Úgy vannak berendezve útjai, mint a hajójáratok a tengereken. Minden áldott nap négy szekér indul Lőcséről különböző irányban, s meg van határozva, hol etet és mikor, hol hál meg, amit pontosan be kell tartani, hogy az útközben felszálló utasok tájékozódhassanak. A hazatérő utasokat még útiköltséggel is ellátja a Molitorisz-kocsi s behajtja az otthonvalókon. A lőcsei tanács különös szigorral őrködik a közlekedési vállalat életrevalósága fölött s meghatározza, hány utas vehető fel a megrakott kocsira s mennyi visszafelé, mikor üresen tér vissza. Nagy szükség esetén eggyel több utas vehető fel, mint amennyi a kocsira fér, de mert a városi tanács figyelme a lovakra is kiterjed, egyúttal elrendeli, hogy ilyenkor az utasok felváltva gyalogoljanak a kocsi mellett, hogy mekkora distanciákban, ez teljesen őrájuk bízatik (mert hát nem egészen üres illúzió az, hogy a szabadság boldoggá teszi a polgárokat).

Úgy látszik, éppen ez az eset forgott fenn, mert a gyékényes kocsi mellett egy tömzsi alak ballagott, kopott, úrias ruhákban. A dombról lefelé a megizzadt lovak szaporábban kezdték szedegetni a lábaikat, a szekér sebesebben gurult, a lovak nyakán a csengettyűk vígabban szóltak, minélfogva a gyalogló ember, akinek a kalapja mellé zöld gally volt tűzve, kissé hátrább maradt, de emiatt nemigen búsult, sőt egy dalra gyújtott rá, melyet az erdei visszhang zavarosan próbált ismételni.

Szepes, drága Szepes, mikor még te nyíltál,

A történelembe de sok szépet írtál.

Rozália előtt olyannak tűnt fel a kocsi közeledése, mint egy csodalátomány. Szűz Mária a segítségét küldi. No, most rögtön szétfoszlik, eltűnik. Behunyta a szemét, de behunyt szemmel is hallotta a csengőket és a lovak kocogását. Hátha mégis valóság. Jaj dehogy, most egyszerre minden elnémult, vége van.

Kinyitotta a szemét. A gyékényes szekér az ő kocsijuk mellett állt az úton s egy nyúlánk, szőke fiatalúr abban a szempillanatban előbújt a gyékény alul és leugrott.

– Mi történt itt, kisasszony? – kérdezte csengő hangon.

Rozáli szíve úgy dobogott, és a torkát úgy szorította valami csodálatos érzés, hogy alig bírt felelni.

– Rablók támadtak meg bennünket.

– Mindjárt gondoltam! A szíjak el vannak vágva. A lovakat elhajtották. (Nyugtalanul tekintett szét.) És mi történt az övéivel? Hiszen egészen egyedül van, szegény kicsike.

– Atyámnak egy barátja van velem. Elment a közeli juhakolba, hogy lovakat szerezzen.

– És a kocsis?

– Ő maga a kocsis.

A fiatalembernek feltűnt a leányka finom ruhája és nemes tartása, csodálkozva vizsgálta tetőtől-talpig.

– Apjának a barátja?… Hát ki maga?

Rozáli habozott s fülig pirult. Először kell hazudnia.

– Ne féljen tőlem, hiszen és részvéttel vagyok és segíteni akarok.

– Otrokócsy Rozália vagyok – suttogta fojtott hangon s önkénytelenül meghajtotta magát, szertartásosan, rokokó módra, úgy, ahogy azt Katarina nénitől tanulta.

– Az én nevem Fabricius – mondá az ifjú és meghajtotta magát.

Eközben valamennyien leugráltak a szekérről. Vidám, tarka társaság utazott együtt a Molitoriszon, mely sokkal jobban élvezte az utat, mint a mostani utasok a száguldó vonatokon. A kocsis Tropkó, ki ezerszer megjárta a maga vonalát, minden érdekes mozzanatot elmondott, ami a vidékhez tapad, ha valahol egy-egy óriás fa volt, ahhoz is fűződtek történetek. Ócska bagolyjárásos kastélyok mind-mind eszébe juttattak megannyi színes legendát. Erre a fára akasztotta magát a híres Szumrik Pali. Itt, ezen a réten vívott véres párbajt Andrássy Gábor és Balassa Péter, akik szerelmesek voltak a putnoki bíró feleségébe s egyiküknek halva kellett maradni. Ott, abban a pagonyban gombát keresett ezelőtt ötven évvel egy pásztorfiú, gombát ugyan nem lelt, de talált helyette egy vaskarikát, s amint emelgetné és vájná kifelé a porhanyós földből, hát egy üst kerekedett ki belőle, annak füle volt a karika, az üst színültig tele volt arannyal. Ebből a fiúból támadt az első Szerencsy. Ma már viceispán a fia Tornában.

A szekér összegyömöszölt utasai valóságos családdá szoktak össze a hosszú úton. Néha nagyon kellemetlen család volt, tele viszálykodással, de hát mégiscsak egy család volt, és ezek a viszályok is fűszerezték az utazással járó unalmat. Ha Tropkó a regényes részeknek volt ismerője, Klebe úr, az ellenőr, a Molitoriszék egyik tótumfakja, viszont a geográfiai ismereteit csillogtatta, melyik völgy melyikbe nyílik s mi minden van ott; Zsalozsányban pompás csevice van, az ember berúg a második bögrétől s táncolni kezd, Livényben olyan szépek a lányok, hogy a török szultán minden négy évben odaküldi egy ügynökét, aki megveszi őket roppant áron a szülőktől. Klebe bácsi mindent bejárt, tudta a patakokat, honnan jön, hova szakad, melyikben mi van. Rákok ebben, pisztrángok amabban, potykák lejjebb. Még olyan patakot is ismert, valahol Majca mellett, ahol aranypor találtaték, de a német, az ördög vigye el (ámbátor Klebe bácsi maga is német, mégis úgy mondja), rátalált, betiltotta az aranyporkeresést s bánya után kutat most a környéken.

A Molitorisz-kocsi hirtelen megállása úgy hatott, mintha érdekes elméleti dolgok egyszerre a gyakorlati térre vitetnek át. Mi az? Mi történt? Valami rablási eset! A szeplős, különben formás szobaleány, ki Csákyékhoz szerződött s most új helyére megy, elsikítja magát és egy rézöntőlegény karjaiba akar ájulni. Még a vándorórást is felköltik, ki, miután a gömöri kastélyok minden óráját mozgásba hozta, maga egész nap nem mozdul, szunyókál: »Keljen fel, Kindronay úr, rablás történt.« Kindronay felugrik s hóna alá kapja a szerszámait, melyek egy faládikóban vannak.

Egy kövér, javabeli asszonyság, aki már előbb leugrott, ijedten csapja össze a tenyereit.

– Oh, istenem. Már másodszor történik velem. Hol vannak?

Senki se hallgat rá, pedig de fontos személy volt ott, ahonnan jön. Ugyanis a lőcsei tudós asszony ő, a híres Wilnerné, ki a gólyának volt segíteni egy feledi úriháznál.

Egyszerre száz kérdéssel rohanják meg Rozálit, ki álmélkodva nézi, hogy a gyékényes kas még egyre önti az utasokat. Egy jóképű úr, valami korponai kereskedő, pisztolyt ránt ki a zsebéből. Egy rézöntőlegény izmos fickó, az ingét gyűri fel hatalmas karjain.

– Hol vannak? Merre vannak? Nem mondták, hogy visszatérnek? Ezer ördög, nem adnám száz forintért, ha visszajönnének. Hányan voltak, kisleány?

– Ketten – felelte Rozáli.

– Csak? – szólt a rézöntőlegény lehangolva. – Akkor hát nem mernek visszatérni. Tegye vissza bácsi azokat a pisztolyokat.

– Menjünk lefeküdni – mondá a vándorló órás.

– Maga visszamehet – szólt rá csúfondárosan a rézöntő –, még akkor is, ha visszatérnének. Itt csak mi ketten számítunk. (Másiknak a pisztollyal ellátott korponai kereskedőt vélelmezte.)

Bosszantotta ez a megjegyzés azt a zömök férfit, aki fent a dombon a kocsi mellett ballagva dalolt az imént, aki pedig nem volt más, mint Molicska Dániel, rozsnyói kántor; Lőcsére igyekezett próbára a torkával, minthogy az odavaló kántor elpusztult valami gyulladásban, mint finoman mondá, elhallgatván a boldogult előd iránti tekintetből, hogy se nem vese-, se nem agyvelő-, se nem tüdőgyulladás volt, hanem a pálinka gyulladt meg benne.

– No, ne olyan fennen, atyafiak! Engem sem a gólya költött. Hátha különb szerszámom van a rablók ellen, mint a kend ökle, meg a kigyelmed pisztolya.

– Talán bizony a vörös orra – elméskedett a rézöntőlegény. – Nem fél ám a betyár a vöröstől.

– A zsoltárom, az »Erős vár nekünk az isten«, ha én azt megzendítem, az én hangomon, nincs az az elvetemedett kapcabetyár az országban, aki hozzánk merne nyúlni. Probatum est.

A jóképű kereskedő mosolygott, mialatt Klebe és a tudós asszonyság kérdéseket intéztek Rozálihoz, hogy merre futottak a rablók? Mit vittek el? Mit beszéltek? Hogyan voltak öltözve? Fiatalok voltak-e vagy öregek? Régen ment-e el a bácsi és milyen reményei vannak?

– Azt mondta, hogy lovakat megy venni vagy inkább szamarakat; abban a hitben volt, hogy a juhásznak szamarai szoktak lenni.

– Tehát van pénze, a pénzét nem vitték el?

– Nem. Pedig kínálta.

– Hogyan? Pénzt kínált nekik, s nem kellett? Furcsa dolog.

– Igen, azt mondta, négy forintja van.

– Négy forint! – kiáltott fel a vándorórás. – Az csakugyan kevés. Kezdem érteni a dolgot. Önérzet volt a fickókban. Ennél alább én még egy öreg órához sem nyúlok.

– Én azt csodálom, hogy maga nem kellett nekik, édesem – lefetyelt a tudós asszonyság fitymáló hangon, szúrós tekintetével vizsgálgatva Rozálit. – A zsiványok szeretik az ilyen kislányokat. De jó istenem, annyi mindenféle az ízlés. Mikor én ekkora voltam…

Fabricius mérgesen ugrott hozzá.

– Ejnye Wilnerné! Nem látja, hogy úri kisasszonnyal van dolga?

– Én csak azt látom, hogy itt hagyták – nyelvelt Wilnerné –, és azt is láttam, hogy az én lánykakoromban a studentek még nem voltak ilyen fennhéjázók, Fabricius úrfi. A csirke még akkor csirke volt. No, az igaz, hogy én is csirke voltam, mikor egyszer a lőcsei piacon éppen a Teöke-ház előtt, fényes nappal a nyeregbe emelt egy labanc kapitány s elkezdett velem vágtatni. Szerencsére (vagy talán vesztemre, ki tudja?) hirtelen nagy lármát csapott a megboldogult édesatyám, mire a városi hajdúk lóra kaptak s üldözőbe fogtak bennünket. Csak az isten mondhatná meg, mi lett volna, ha a hajdúink utol nem érik a tisztet, ki látván üldözői közelségét, egy forró csókot nyomott az ajkamra, egy másikat a bal orcámra és egy kebléből feltörő sóhajjal (mintha most is hallanám) szép gyöngéden leeresztett az útra szegény. Ej no, bizony hiába vigyorog a leányasszony… (a Csákyékhoz szerződött szobalány felé fordult kackiásan), mert bizony úgy volt szóról szóra, csakhogy nem volt az én képemen még akkora szeplő sem, mint egy mákszem.

Klebe, a Molitorisz-szekér főnöke, kedvetlenül rágicsálta a bajuszát.

– Ha csak négy forintja van annak az úrnak, a maga bácsijának, azon nehezen vesz szamarat. Kutya egy helyzet, mondhatom.

– Mit tegyünk velük? – tűnődött a rézöntőlegény. – Sajnálom ezt a gyönyörű lánykát.

– Csináljunk egy kollektot – indítványozta a jószívű kereskedő. – Én kezdem meg egy tallérral.

– Nem hiszem, hogy ez segítene – vette át a szót Fabricius –, mert hogy négy forint van-e valakinek a zsebében a Ljeszkova-erdő közepén, egy erős vihar kilátásával szemben vagy több, az teljesen közömbös lehet bizonyos körülmények között. Mint keresztény emberek, nem tehetünk egyebet, mint hogy magunkkal visszük szegényeket legalább a legelső faluig, ahol menedéket találnak.

– Protestálok – fakadt ki nyersen a kántor –, a szekér megtelt, sőt a numerus clausus is túllépetett. Ne nagylelkűsködjék fiatalember. Egy embernek már így is felváltva gyalogolnia kell, de ki lesz olyan bolond, hogy a lányka miatt is gyalogoljon.

– Hát én leszek az a bolond – felelte Fabricius.

– Hm – dörmögte Wilnerné –, megtetszett neki a kis macska.

Rozália Fabriciusra emelte hálás tekintetét. Most vette észre először, milyen csinos fiú, s csodás melegség lopózott a szívébe. Nem félt már senkitől.

Mindenki Klebére nézett, az öreg ügynök vállat vont.

– A rend, rend. De ha mindenki akarja…

– Szavazzunk – sürgeté a jószívű kereskedő.

– Én ellene szavazok – erősködött a kántor.

– Ugyan ne okoskodjék – csitítá a kereskedő, s elébe tolta a dohányzacskóját. – A lélekre is adni kell valamit.

A kántor indignálódva tolta el a zacskót.

– Nincs a világon az a jó, amivel engem meg lehetne vesztegetni, ha én egyszer megkötöm magamat.

Erre aztán leemelte a kereskedő a kulacsát, melynek szíja a lőcshez volt kötve s odakínálta a kántornak:

– Ehhez kösse magát, ebből merítsen felebaráti szeretetet.

Elmosolyodott; kérdés, hogy van-e benne, meglóbázta, jócskán locsogott a belseje.

– Hát van benne – mondá, majd a szájához emelte és el nem eresztette, míg csak volt benne; hogy hány korty volt, azt csak az ádámcsutka mozgása jelezte a gégén.

– No, mit szól hozzá? – kérdé a kereskedő.

– Azt mondom, hogy jó volt.

– Nem a bort kérdezem, hanem a lányka felkarolását értem.

– Azt mondom, hogy jó lesz.

Klebe apó fölfrissíté orrát egy csipetnyi kassai burnóttal s ekképpen kezdett okoskodni.

– Hiszen a leányka még talán fölférne és szeretném is elszállítani, de hiszen az nem lehetséges. Haszontalan trátyogás az egész. A lányka nem mehet a bácsija nélkül. A bácsit pedig már igazán el nem vihetjük. De ha elvihetnénk, se vihetjük el, mert nincs itt (még egy csipetnyi burnótot szippantott és még okosabb lett). A bácsit tehát meg kellene várni, ki tudja, meddig, de okos, célszerű-e ez most, mikor minden élő valami fedél alá iparkodik a készülő égiháború miatt? De ha elvihetnénk is a bácsit, ha itt volna, s ha a felhő nem volna itt a fejünk fölött, vajon itt hagyná-e ő a szekérkéjét? Világos tehát, hogy semmit se tehetünk. Sír a lelkem, de az eszem azt mondja neki, hogy csitt.

– Úgy van, úgy, induljunk! – sürgeté Tropkót a bábaasszony.

A Klebe apó okoskodása hamar megfordította a hangulatot. Se a rézöntő, se a kereskedő nem ellenkezett többet. Ami igaz, igaz. A Molitorisz semmit se tehet ebben az esetben.

– Fel a kocsira! – vezényelte Klebe. Rozália félénken pillantott Fabriciusra.

– Gondolja meg a dolgot, Klebe bácsi – fordult ez az ügynökhöz szelíd hangon –, igen, igen kérem.

– Mindent meggondoltam. Indulunk. Üljön fel.

Tropkó fölemelte az ostort. Egy-két kövér esőcsepp koppant a gyékényre.

Fabricius fölemelte a fejét és így szólt élesen, szigorúan:

– Akkor hát ezennel parancsolom kendnek Klebe, hogy veszteg maradjon a szekerével addig, ameddig én nem intézkedem másképp. Megértette?

Az utasok összenéztek. Szent isten, a diák megbolondult. Az a kis fruska gonosz tündér, elvette az eszét. Klebe apó felkacagott.

– Parancsolsz bizony a macskának – dörmögte szörnyülköző fejcsóválással. – No, nézze meg az ember.

Fabricius előhúzott a zsebéből egy iratot és felnyújtotta Klebenek.

– Olvassa el kend!

Klebe apó belepillantott, átszaladt rajta a becsületes szürke szeme, hirtelen fordított a másik lapra, azután elölről kezdte olvasni figyelmesen, majd szépen összehajtogatva visszanyújtotta Fabriciusnak, megemelintvén a kalapját:

– Engedelmeskedem, holtig való szolgája kegyelmednek.

Az irat a császár nevében kelt s arról szólt, hogy a lőcsei szenátorrá választott Fabricius Antalt nagykorúnak jelenti ki, aki azonnal hivatalába léphet, s mindenek által Lőcse város szenátorának tekintessék.

A kántor és a tudós asszony csodálkozva szemlélték Klebe apó meghunyászkodását, aki pedig szerette a zsarnokot játszani a Molitoriszon.

– Talán bizony a garabonciás diák ez a Fabricius úrfi – jegyzé meg Wilnerné gúnyosan –, hogy úgy beadta a derekát előtte.

Klebe apó még most se ocsúdott fel teljesen az ámulattól.

– Hiszen ha csak a garabonciás volna, az csak a szelet, felhőt irányítja, de ez egy egész városnak parancsol, mert nem kisebb ember ő, mint Lőcse szenátora.

– Ki mondja azt a bolondot? – kacagott fel az asszonyság.

– Nem kisebb ember mondja ezt a bolondot, mint ő szent fölsége a római császár, Leopoldus.

Wilnerné asszony arcát halálsápadtság fogta el, s tekintete nyugtalanul kereste a kántorét, kinek szemei azt látszottak mondani: Alighanem kőbe ütődtünk mi ketten. A jelenet egyébiránt általános érdeklődést és meglepetést szült, Rozália arcán valami diadalféle sugárzott, a rézöntő legénynek nyitva maradt a szája, úgy elgondolkozott az emberi intézmények csodálatos voltán, hogy nyápic testbe egypár sor írással akkora erőt öntenek, mely egyszerre mindenkit lezúz. Klebe apó pedig megelégedetten dörzsölgette, morzsolgatta kettős tokáját, mintha valamely szövet volna, melynek minőségét kívánja meghatározni.

– Hm, hm – mondá aztán –, mégiscsak különös, hogy harmadnapja utazik velünk nemzetes szenátor uram, anélkül, hogy a kilétét megmondta volna, s talán sok olyantól megkímélhette volna magát, ami nem jól esett, ha tudjuk vala, hogy kit tisztelünk.

Fabricius szerényen mosolygott.

– Nem volt rá szükség, Klebe apó. A kocsin csak annyit fizetek, mint a többiek, hát bizonyára nincs több jogom és nem akarok több kényelmet. Mi köze az én szenátorságomhoz a Molitorisznak? Hanem mikor azt láttam, hogy a szekér, illetve, hogy egy magát jó sok okkal lőcseinek nevezhető társaság és vállalat embertelenül akar eljárni segélyre szoruló utasokkal, nem haboztam a városom jó hírnevéért mindjárt megsuhogtatni a szenátori pálcát, bár még csak nagyon friss vágatú. Mindenekelőtt meg kell várnunk, míg a kisasszony hozzátartozója előkerül, ezt követeli a tisztesség.

– Ahogy a nemzetes szenátor úr parancsolja.

– Különben ott is jön már. Nézze csak kisasszony, nem ő az?

– De ő – bizonyította Rozália. – Úgy látszik, minden eredmény nélkül.

Klebe úr leugrott a kocsiról s ernyőt csinált szeme fölé a tenyeréből.

– Macska legyek – kiáltott fel élénken –, ha ez nem Quendel Gáspár, vagy legalább az ördög az ő porhüvelyében.

Quendel is megismerte Klebét, jó messziről:

– Hollá, hopp! – kezdte kiabálni. – Klebe öreg fickó! No, csakhogy egyszer már valami hasznát vehetem kendnek is, altes Haus.

Lihegve jött a dombról, kivörösödve, nagyokat hadonászva husángjával. A korponai kereskedő restelkedve kérdé:

– Csak talán nem a híres bélai Quendel?

– De bizony.

Erre aztán elkezdett a kereskedő kacagni, rengett a hasa, s megtelt a szeme nedvekkel a roppant nevetéstől.

– És én még »kollektá«-t akartam neki csinálni. A világ egyik leggazdagabb emberének! Hiszen ha ezt Korponán megtudják, még a szopós gyerekek is kinevetnek. Hahaha. Kollektát akartam. Valahogy el ne mondják neki, mert a legsűrűbb erdőbe bujdosom el szégyenletemben.

Quendel apó odaért s barátságosan megrázta a Klebe kezét.

– Hát kiraboltak barátom, Klebe. Hitvány tót betyárok elvitték a két lovacskámat. Képzelje a helyzetemet. S ez a kislányka, a tekintetes húgocska a nyakamon. A felhő pedig a nyakunkon, az éj a sarkunkban. A kétségbeesés környékezett. Már csak egy reménységem volt. A szamarakban. Mert ha ló nincsen, a szamár is jó. Képzelheti örömömet, mikor most felösmertem. Nini, hiszen ez az én régi jó barátom, Klebe…

– Köszönöm szépen – szólt Klebe apó neheztelőn –, hát én vagyok most ugye, az a szamár, aki jó, ha ló nincsen?

– Dehogy. Becsületemre mondom, nem. Na moju dusu. No, no. Juhász szamarait értettem, de annak meg a feleségét szöktette meg az egyik betyár. Vagyis ő szökött a zsivány után. Hogy micsoda szerencséje van némely embernek! S még haragszik a szamár. Mert úgy volt az, mindent összezavarok nagy örömemben, hogy láthatom, juhászt kerestem, hogy a szamarait megveszem, arra gondoltam, hogyha ló nincs, szamár is lehúzza szekeremet, de a juhásznak nincs szamara, azért olyan nagy az örömem, hogy magát találom itt… Ha valaha látott hálás embert…

– Nem engem illet a hála – tiltakozott Klebe úr, elég hűvösen, a Rozáliával beszélgető Fabriciusra mutatva. – Oda adresszálja kegyelmed.

– Ah! Nini! Hisz az te vagy, kis Fabricius. Krisztigot, bruder. No az derék. Hát te is hazajössz? Persze vége a tanulásnak. Vivant vacationes! Az ördögbe is, milyen nagy kamasz lettél. (Majd megint Klebe apóhoz fordult.) Hát hogy lesz az most már?

Klebe Fabriciustól várta a rendelkezést.

– Mindenekelőtt az a kérdés – mondá Fabricius –, hogy nem volna-e hajlandó Quendel bácsi itt hagyni a kocsiját, míg a legközelebbi faluból beküldünk érte lovakat?

– Inkább a csontjaimat – tiltakozott Quendel úr. – Hogy gondolsz olyat?

– Akkor hát kössük hozzá a kis szekérkét a nagyhoz.

– Úgy van, az lesz a legokosabb. Úgy legalább elég hely is lesz az utasoknak.

– De mi lesz a lovakkal, akiknek a terhe megszaporodik, kivált ha azt vesszük, hogy az út folyvást fölfelé visz?

– Valami kevés zab az én szekeremen is akad – jegyezte meg Quendel vidáman –, azzal megsegítem az igyekezetüket s ha nem bírnának meg mindnyájunkat, hát arra való a gyaloglás.

– De ha mind gyaloglunk is – ellenveté Klebe apó aggodalmasan –, hegynek föl a két szekér is bőven elég a lovaknak, sőt talán sok. A lovak már tizennégy évesek s ennek a mogyorópejnek különösen gyöngék a lábai.

Klebén kívül Fabricius is, de különösen a korponai kereskedő, ki mindenképpen be akarta magát hízelegni a bélai Krőzusnál, figyelmeztette Quendelt magyarra fordítva a szót, hogy a közhangulat ellene van, hogy nemigen fognak akarni gyalogolni, s legalább igen csínján kell bánnia az utasokkal, hogy az úton baj ne legyen, esetleg nyílt lázadás, mert hisz ők úgy fizették be a taksát, hogy csak egy gyalogol egyszerre.

Quendel azonban fumigatíve petyegette ujjait s felelte azonképp magyarul:

– Paperlapap. Az van onnan, mert nem értitek kormányzást csőcselék fölött. Ha valami neki nem tetszik, kell valami olyant kitalálni, ami még jobban tetszik nem neki. S akkor az előbbivel mindjárt kibéküli. Nem tetszik neki okának példáért, hogy most négyen is fogják gyalogolni, nohát el kell határozni, hogy a meredekebb helyeken kirendeljük kocsitolókat, ez még jobban nem fogja nekik tetszeni, és ha most már csak azt mondjuk, hogy gyalogoljanak, fognak neki örülni és gyalogolnak, punktum.

Minthogy ebben sok bölcsesség van, egy szót se szóltak ellene, hanem eligazodtak valahogy; a kis szekeret odakötötték a nagyhoz s Quendel úr felültette Rozálit a hátulsó ülésbe, ő maga elöl foglalt helyet a megszokott ládáján és még az ostort is kézbe fogta, mintha a lovakat hajtaná. A korponai kereskedő felajánlotta a maga helyét a gyékény alatt Quendel úrnak, mert kár volna, ha olyan nevezetes férfiú az idő viszontagsága elől nem kímélné magát, Klebe úr a kis kisasszonyt invitálta be fedél alá az eső ellen, de egyikük se kívánta igénybe venni az udvarias szívességet, a Molitorisz tehát megindult lassan, csikorogva, mint egy gálya, mely még egy tutajt vonszol; a lovak hosszan elnyúlt teste, kidudorodó inaik mutatták, hogy ez a kis testmozgás nem lehet valami nagy mulatságukra. Az ég közbe dördült nyugaton s nagy ropogással szaladt végig egy-két országot, mint valami meghempergetett hordó a padláson, az égiek egy csomóba rakott haragja. Az eső azonban még most is csak szemzett. A Molitorisz utasai lassankint bevonultak kinyomkodott helyeikre, pusztán Fabricius lépegetett gyalog, Quendel kocsijának a lőcsét fogva. Minthogy egy jó nagy darabon először egyenest, majd lejtnek tartott az út, eleinte minden simán ment, sőt mivel Fabriciusnak fiatal, könnyű járása volt, mint a szarvasé, még beszélgetni is ráért Quendel apóval, aki emberségesen kiegzaminálta, hol járt, milyen egyetemeken és mit tanult.

– Ösmertem az apádat, fráter. Derék ember volt. Kár, hogy megholt. De legalább jó karban hagyta az anyádat. Sohase láttam hozzá fogható elmét. Könyv nélkül tudta az egész kalendáriumot és minden nemesi családnak a prédikatumát. Az égitestek neveit, a Marsot, a Jupitert, meg a Bundást. Eleinte csak azon csodálkoztam, hogy honnan tudhatta meg a csillagok neveit. Vagy, megállj csak, hogy is hítták a félszemű péknek a másik kutyáját átellenetekben? Kastornak? Hát persze. No, hát úgy hítták a csillagot is. Kastornak és nem Bundásnak. Mindig eltévesztettem a két dögöt diákkoromban. Mert az öreged tanított engem. Tudott az a világon mindent, olyat is, amit csak az istennek szükséges tudni, hogy mikor van napfogyatkozás, holdtölte, miből lesz a zivatar, jégeső, szóval olyant, amit az isten maga csinál; lerajzolta, miképpen álltak a planéták az égen abban a pillanatban, mikor te a világra kerültél (magam is láttam az ég boltozatját kifestve nála), de a sok tudománya mellett ne adj isten, hogy meg tudta volna különböztetni a borsót a zabtól. Ad vocem, zab! Nem hallottátok útközben, hogy valahol sok zab volna eladó?

Fabricius tagadólag intett a fejével, Quendel pedig folytatta a fecsegését tovább.

– Nem is kérdeztelek még a tanulmányaid felől: hol jártál, hol tanultál? Hogy Padovában voltál az egyetemen? Azelőtt pedig Heidelbergben és egyéb német városokban. Hogy milyen mesterségre van kedved? Hogy a közügyekkel akarsz itthon foglalkozni? Szép, szép, de látod, ez a ti bolondságotok, magyaroké és lutheránusoké. Elflangéroztok ördögbe, pokolba, ahova nem kell, a nagyurak elmennek még Angolországba is s megjönnek azzal a tapasztalattal, hogy ott az asszonyok laposmellűek…

– Ugyan, ugyan, Quendel bácsi…

Quendel úr a szájára ütött.

– Jaj, no. Elfelejtettem, hogy ki ül a hátam mögött. Hanem azért igaz, ami igaz. Ér az nektek valamit, amit ott láttatok és megtanultatok? Mi hasznát veszed, hogy egy csomó külföldi embert és intézményt látsz? Semmi közöd hozzájuk… Áhítattal járod be Luther Márton tanításainak színhelyét, ott vagy, ahol tintatartóját hozzávágta az ördöghöz. Az ördög azóta úgyis elszaladt, hát kinek mi haszna, hogy ott vagy? Ahelyett inkább Bécsbe mennétek, magyar diákok, kik a közügyeket akarjátok intézni, ahol azok a kalamárisok vannak, melyekből az ördögöt kieresztik Magyarországra. Ne Berlinbe, Bolognába menjetek, fráter, az csak ostoba divat. Nem adok neki ötven esztendőt, hogy az ifjúság Bécsbe fog özönleni, ahol az országotok sorsát intézik. Ott fől a dolgotok a császári bögrékben és egyéb hivatalbeli katlanokban. Ott figyeljétek meg, melyik kéz mit kavar, és melyikre kell rákoppintani.

– Bizony mond valamit, bátyámuram.

– Úgy tűnik fel nekem ez a ti külföldi elkalandozástok, mintha valaki előtt a saját rongyos kabátjának a befódása állana feladatul, s e végből azt menne el tanulmányozni, hogy a szomszédasszony dunyhaciháit miképpen vasalják.

– Igen, igen – jegyzé meg Fabricius szórakozottan –, de az általános műveltség megköveteli a szélesebb látkört.

– Mindent úgyse lehet tudni – szúrta közbe Quendel.

– Ahogy vesszük – érvelt Fabricius. – Mindent persze nem lehet tudni, de nem is szükséges; ha tudjuk, mi az már, amit a többi emberek se tudnak vagy nem tudhatnak, akkor körülbelül megvan az általános műveltségünk.

– Mit beszélsz, hékás?

– Azt állítom, hogy sok különös és titokzatos van a föld felett, a föld alatt és az ég alatt. S mindezt egyetlen képzeletbeli területnek kell venni. Az egyes részeket már a Tudás bejárta, másokat csak a Sejtelem érintett a könyökével, a harmadik rész még szűzföld, melyre emberi elme rá nem lépett. Nos hát, ezeket a határmezsgyéket kell ismerni, nem többet. Ebből áll az egész mesterség.

Quendel apó nem bírt erre felelni, de nem is kellett, mert immáron egyébről volt szó; most egy meredek partnak igyekeztek a lovacskák. Tropkó maga is leszállt s hasonlóra kezdte biztatni az egész frekvenciát:

– Leszállni! Leszállni! A Páva nem bírja a terhet. Gyi, Páva! Gyi, Cincér! Legyenek tekintettel kérem a szegény lovak iránt is.

Többen le is szállottak azon nyomban, a kereskedő, a szeplős szobalány, a rézöntőlegény. Az utóbbiban föllángolt a bátorság és hátraszólt:

– Bizony Quendel úr is leszállhatna, hiszen őérte gyalogolunk mi többiek.

– Mit beszél? – kérdezte Quendel úr a füleit hegyezve.

– Hogy kegyelmed is leszállhatna.

– És ki beszél? – pattant fel hetykén.

– Brám Mihály nevű derék rézöntőlegény.

– Ejnye a szemtelen! Magyarázd meg neki – veté oda fejedelmi hangon, megnyomkodva a pipáját –, hogy Quendel nemes ember és még a királyt is csak lóháton köteles szolgálni. Rozália! Kicsikém! No, ugyan mire való az?

Rozália átvetette magát a kocsi létráján, fürgén, mint egy evet, hogy csak akkor lehetett már észrevenni, mikor lent volt s szoknyácskái összezizzentek, mint egy lecsapódó madárnak a szárnyai.

– Hadd menjek én gyalog a bácsi helyett. Hiszen ez nagy mulatság.

– Úgy ám, de mindjárt vizesek lesznek a topánkái – ellenveté Fabricius –, mert a füvet már átnedvesítették az esőcseppek.

(Az út ugyanis nem a csinált utak közül való volt, porcfűvel, labodával, páfránnyal benőtt keréknyomok jelezték.)

A szekér mellett legfeljebb egyenkint lehetett lépegetni. Keskeny volt az út, Fabricius tehát előrebocsátotta Rozálit, hogy legalább láthassa. Kedves jelenség volt, ritmikus lépteivel, nyúlánk, ruganyos alakjának kecses ringásával, a nyakába könnyedén vetett piros selyemkendője két oldalt lebegett a keletkező szélben, mint egy széthasított pipacsvirág. Különben elég vesződsége volt. Egy-egy girbegurba fa, magasra nőtt vadrózsa gallyai, csúszómászó szederinda behajlottak az útba, felül-alul belefogóztak, a gally a hajfonatát rántotta meg, a tövisbokor elterpeszkedő hajtásai a szoknyácskájába kaptak bele s nem akarták tovább ereszteni. Mindez csupa ügyetlenségnek tűnt fel. S úgy restellte, de úgy restellte, hogy majd kiégett a szeme.

Persze mindezekkel némi alkalmatlanságot okozott Fabriciusnak, de a sok galyiba miatt legalább hamar összeszoktak, mintha pajtások volnának, s mikor megint beleakadt a hajába egy vadrózsaág, az ifjú incselkedni kezdett.

– No, ez bizony baj. Vigyázzon az istenért, jó, hogy a szemét ki nem szúrta. Most már vagy a vadrózsát kell elvágnom, vagy a haját. Melyiket parancsolja?

– Ugyan ne bolondozzék! Elég bosszúság nekem már az, hogy olyan ügyetlenségeket követek el. Oldja ki, kérem, valahogy.

A rózsagally azonban egyetlen kinyílt rózsájával annyira beleillett a homlok fölött koszorúba font hajfonatba, hogy Fabricius nem húzta ki onnan (pedig nem utolsó mulatság abban a hajban babrálni), hanem szép óvatosan elvágta tollkésével följebb egy helyen s most már ott maradt üde zöld leveleivel, szúrós töviseivel és halavány piros függönyeivel hajdísznek. Pompásan állt neki.

Fabricius majd elnyelte a szemeivel, s amint ott lengett, lebegett előtte s verdeste az aranyhajat, egy szomj, egy vágy kezdte foglalkoztatni. »Ezt a kis csipkerózsát megszerzem magamnak.« Nem hagyja ott. Dehogy hagyja. Bepréseli valamelyik könyvébe, oda, ahol az édesanyja levendulái vannak, hanem előbb hadd szívja magát tele a haja illatával.

Így ment utána hallgatagon, míg megint elő nem adta magát valami. Tip-top, tip-top, kopogtak eleinte hangosan a kis topánkák, míg lassan egyre tompább lett az ázott fűben, a puhuló talajon, csip-csop, csip-csop. Míg egyszer csak az is megszűnt, Rozáli megállt s ösztönszerűleg visszahúzódék Fabriciushoz.

– Mi az? Mért állott meg a kisasszony?

Rozáli ráemeli szemeit, a rémület ül azokban.

– Hát nem látja? – suttogja, egész testében remegve, miközben maga elé mutat a kezével.

Fabricius elkacagja magát.

– Varangyosbéka az útban. Semmi az. Majd mindjárt elkergetem.

Vékony nádpálcájával odabök, mire a béka cuppogó ugrásaival elpusztul onnan.

Most már Rozáli is nevet ijedtségén, de azért úgy néz fel Fabriciusra, mint egy hősre, ki megszabadítá a szörnyetegtől, mely bizonyára egy békává átvarázsolt boszorkány… Hiszen a mesék mind ilyenformán kezdődnek.

– Ejnye, ejnye, hát ennyire félénk.

– De mikor olyan furcsán nézett rám – mentegette magát a bakfis, elszontyolodott hangon.

– Hiszen csak azért mondtam – jegyzé meg Fabricius kérlelő hangon –, hogy nem lesz jó katona, akarom mondani, katonáné.

– Hát aztán? – pattant fel egyszerre vidoran, szeszélyesen. – No és maga talán katona, vagy mi?

Nyomban utána elvörösödött, mint egy rák. Eszébe jutott, hogy ez olyan bolond mondat volt, mintha nem tartaná bajnak, hogy nem lesz katonáné, mivelhogy Fabricius se katona.

Fabricius azonban el nem eresztette ezt a témát:

– Annál inkább feltűnt ez nekem, mert olyan bátor arca van és mielőtt találkoztunk volna, hát nem el merte sütni a karabélyt? Magam is hallottam a dörrenését.

– Hát tudja?

– Quendel bácsi mesélte az imént.

– Quendelnek hívják a bácsit? – tör ki Éva leányából úgyszólván önkénytelenül a kíváncsiság.

Fabricius megütődve pillantott rá (kár, hogy az arcába nem láthat).

– Hát nem tudja? – kérdezte félreismerhetetlen álmélkodással.

Rozáli zavarba jött, nem felelt semmit, szaporázni kezdte lépéseit, hogy az ifjú utol ne érhesse. Okos leány volt, rendszerint megbírálta viselkedését, szavait, de utólagosan.

Már késő, késő, Fabricius gyanút kapott. Itt valami titok van. Hogyan jutott ez a leányka Quendelhez, vagyis hogyan jutott Quendel a leánykához, ki nem tudja a nevét? És hová mennek? Ki bízta rá? Mit akar vele? Ennek okvetlenül utána kell járni. Különféle eshetőségeket gondolt ki, de egyik se látszott lehetségesnek. Talán nevelőben volt valahol, s most Quendel viszi a szüleihez? De hát miképp ülhetett a kocsijára, ha nem tudja, kicsoda? Talán a szülők bizalmas barátja Quendel, de hisz akkor nem kérdezte volna tőle a leány, hogy valóban Quendelnek hívják-e? Otrokócsy Rozáliának mondotta magát. Otrokócsy! Úgy hangzik, mint más magyar nemesi nevek, mindamellett ismeretlen ebben az országrészben. Ej, úgy lehet, a legegyszerűbb, legközönségesebb mindennapi történet. Legjobb lesz magát Quendelt kikérdezni. És míg Rozáli előrement, ő szándékosan hátramaradt, hogy Quendelhez csatlakozzék.

– Hol vette Quendel bácsi ezt a kislányt? – kérdé meglehetősen közömbös hangon.

Az öreg ravaszul hunyorított a szemével.

– Csinos kis jószág, ugye? Igazi gyöngy. Neked is tetszik, mi?

– Tagadhatatlanul kellemetes, éppen azért kérdeztem, hol vette kegyelmed?

Quendel a vállait rángatva, féltréfásan felelte:

– A király se ad számot arról, hogy hol veszi a várát.

– Úgy, de kegyelmed mégse király.

– Isten ments, édes öcsém. Quendel apónak megvan a maga mestersége és meg van vele elégedve. Meglehet, hogy a király is meg van elégedve az övével, de nem tudom.

– Jó, jó, hiszen igaz, de azért nem törik bele a dereka kegyelmednek, ha megmondja, ki a kisasszony és hova viszi.

Quendel apó ezek után szintén komolyra fordította a beszélgetés rúdját.

– Sok dolog van, fiam, amiről nem szükséges beszélni, s ez is azok közé tartozik. Egyet azonban nem titkolok el előtted, hogy a kislány nem magunkféle embernek való falat, magasan nyílik ez, kevély, meredek sziklán. Oda te nem érhetsz fel. Azért ne is gondolj rá.

Fabricius megsuhogtatta kétszer-háromszor a nádbotját a levegőben.

– Die Gedanken sind frei – mondá csendesen, elmélázón.

Most még csak biztosabb lett benne, hogy titok van a dologban. Talán valami politikai természetű. Thököly Imrének van egy mostohalánya, Rákóczi Júlia. Hátha azt lopják ki valahonnan? De nem, hisz annak már idősebbnek kell lennie. Tűnődve ment előre s hallgatta Klebe urat, aki időközben szintén leszállott, mert a Páva már sehogy sem akarta folytatni tovább a lómesterséget, meg-megállt és fölnyerített, ami világos instancia volt az istállóba való kéredzkedés tárgyában s amellett a közeli vihart is jelentette. Klebe úr a hangulathoz képest borzalmas epizódot beszélt el saját élményeiből, mikor harminc év előtt éppen e helyen egyedül, mint az ujjam, minden fegyver nélkül (csak egy eőri bicska volt nála), s ebből a sűrűségből (a felhúzott bozontos szemöldjeivel mutatott oda), egy nagy fekete medve jött ki villogó szemekkel:

– Képzelhetni rémületemet, mert a fenevad egyenesen felém jött. Szívem hangosan dobogott, mert jött, jött, egy percre megállt, gondolom vakarózott és ásított, szemeit rám vetette, most már elállt a szívem verése is és elkezdtem futni, a mackó mindenütt utánam, éreztem nagy talpait, amint egyre közelebb-közelebb topognak, hallottam izzó lihegését, hátra nem mertem nézni, csak mentem-mentem, szinte önkívületben, amikor egyszer csak azt látom, hogy szépen elsuhant mellettem…

– És aztán? – kérdezték hátborzongva az utasok.

– Átment és nem evett meg – felelte Klebe úr egyszerűen.

– Hát maga, Klebe úr, hát maga? – kiáltott fel a kántor.

– Hát én se ettem meg őtet.

– Ah. Oh. (Minden jel mutatta, hogy nincsenek megelégedve a történet végével.)

– Egyszerűen csak találkoztunk – fejezte be Klebe úr megelégedetten –, anélkül, hogy kárt okoztunk volna egymásban.

Fabricius Rozáliát kereste, éppen kapóra érkezett a háta mögé. A hegycsúcsokról kiszivárgó erek, a fürge vízesések, melyek most az esőtől megnövekedve, mint ezüst giliszták csúsznak le, színes kavicsokat görgetve, odalent az úton tócsát képezve, egy helyütt felhasították az úttestet, s Rozáli átlépni nem tudta, átugrani nem merte, megint megállt, hátrafordult bámészan, várakozón nézett Fabriciusra. Semmi sem lehet vonzóbb a világon, mint ez a megcsókolni való, öntudatlan odaadás. Fabriciusnak a szíve ugrált bele. Oh, te kedves kis baba, oh, te megenni való kis baba, ujjongott a Fabricius lelke belül. Elmosolyodott, pajkos koboldok látszottak táncolni szemkarikáin. Hirtelen lehajolt, átnyalábolta sugár derekát, s uccuhopp, áttette a víztócsa másik oldalára, miközben érezte tenyerén a kisleány szívének lüktetését, ami mint tűzláva nyargalt át erein.

– Jaj! – sikított Rozália.

– Diák, a körmödre koppintok – fenyegette meg Fabriciust Quendel, pipáját a lőcshöz ütögetve.

– Haragszik? – kérlelte Fabricius Rozálit.

– Nem, nem, csak megijedtem – hebegte a kicsike fojtott hangon –, hogy valami bajom lesz.

– Milyen baja lehetne?

– Mert azt mondta a nénikém… mindég azt mondta – felelte zavartan akadozva, mintha már bánná, hogy belekezdett – …azt mondta, hogy nem szabad a fiatalembereknek a lányokhoz nyúlni, mert eltörnek… ez a nénike szavajárása.

– Hm. És ki az a nénike?

– Az az én nénikém igen okos…

– De ki? Hogy hívják?

– Nem mondhatom meg – szólt egyszerre szomorú hangon, a fejét rázva.

– Nem mondhatja meg? Különös. Miért?

– Mert az apámnak megígértem. Megesküdtem.

– Nem fogja megtartani.

– Meg fogom tartani – felelte Rozália egyszerűen, de mégis olyan csodálatosan súlyosnak látszott ez a két szó, mintha két márványszikla vágódnék be a földbe.

– Hisz akkor magával diskurálni sem lehet, mert nem felelhet – mondá Fabricius gúnyolódva.

– Oh, csak egyetlenegy pontra vonatkozik az én hallgatási ígéretem. S az is csak addig, míg édesapám föl nem old.

– A beszélgetések gubancában minden ponttól vezet út minden ponthoz, s nehéz lesz megtalálni a vonalat, melyen túlmenni egyben-másban nem lehet.

– Nem gondolnám, hogy ne lehetne.

– Van például egy közömbös, ártatlan kérdésem – ravaszkodék a fiatal szenátor –, lássuk csak, szabad-e rá felelnie?

– Kérdése válogatja – mondá a lányka kedvetlenül.

– Tud arról az édesapja, hogy most Quendel úrral utazik?

– Az ő parancsából történik.

– Helyes. De van egy másik ártatlan kérdésem is. Szabad-e tudnom, hova megy?

– Hogyne volna szabad, de én nem mondom meg.

– Azt se, hogy hova való, hol lakik?

– Azt se.

Egy-két percig hallgatagon mentek egymás után. A társaság is csendben gyalogolt, csak a lovak csengője szólt és a gyékény alól a vándorórás jóízű hortyogása hangzott.

Az út kiszélesedett egy helyen, Fabricius most már egyvonalban mehetett a lányka mellett.

– Nem értem az egész dolgot – kezdé ismét.

– Okosabb lesz, ha leszakítja inkább ott azt a cikláment.

Hát azt is megtette Fabricius, de azért el nem eresztette többé a kényes témát.

– Annyit tisztán látok, hogy a hallgatási kötelezettsége a családi körülményeire terjed ki vagy csak egyetlen esetre, melynek nem szabad kipattannia. Vagy legalább ezidőszerint nem szabad. Ugye így van?

Rozáli csendesen bólintott a szép fejével.

– Hát én el tudok képzelni ilyen eseteket – folytatá a »gyermek szenátor« –, s tisztelni tudok ilyen titkolózást…

Rozália megrázta erre a fejét, s a vadrózsa egyik szirma lehullott a rázás alatt.

– Nem igen látszik – mondá halkan.

– Azért nem látszik – szólt hevesen –, mert a maga eljárásában nem látszik a logika. S én mint afféle diák, a logikát keresem mindenben.

Rozália riadtan nézett rá, felismerve hangján az ingerültséget. Nem bírta felfogni, mitől van ez az ingerültség. Mit tudta ő, hogy ez az érdeklődésnek az az első pirinyó megfogant magja, melyből a szerelem nő ki! A kis mag erjed és csírázik.

– Nem értem – hebegte.

– Én vagyok az, aki nem értem a kisasszonyt. A kisasszony azt mondja a jelentéktelen kérdéseimre, hova megy, hova való, hogy nem szabad rájok felelni, világos ebből, azt akarja, ne tudjam, kicsoda.

– Nos, és nincs meg ahhoz a jogom? – szólt és felemelte a fejét, kevélyen, mint egy királyi princessza. (Oh, be gyönyörű nyaka volt.)

– Mondjuk, megvan ehhez a joga – válaszolta az ifjú –, de az eljárásában van olyan is, ami rám nézve sértő, amire pedig nem adtam okot.

– Sértő? Magára nézve? Aki itt pártomat fogta, kész volt értem ujjat húzni a társasággal. Oh, milyen szerencsétlen modorom lehet.

– Otrokócsy Rozália! – mondá Fabricius, majdnem lázasan, bizonyos szavaló hangba esve. – Mire vegyem azt, hogy eleinte a legjelentékenyebb dolgot, a nevét is megmondta, utóbb pedig, miután kissé megismert, hideg hóval akarja befújni a személyéhez vezető apró nyomokat?

Rozália zavarba jött. Ez az argumentum talált. Ez ügyes nyíl volt. Fülig pirult, szinte sütött az arca, mint a tüzes vasaló. A hazugság. Oh, hát a hazugság csakugyan mindig visszatér mint vádló. De ilyen hamar. Ki hitte volna? Mármost mit mondjon a szegény fiatalembernek! Azt mondja-e: a nevemet hazudtam, a többiben pedig igazat akartam mondani, hogy megbecsüljem… De hiszen akkor mindent elárulna.

Csak egy percig hallgatott, édes tekintetét az ifjúra emelte s szelíden, szomorúan szólt hozzá:

– Mondja meg, miért akar nekem bánatot okozni?

– Én? Bánatot? Magának?

– Ne kérdezzen hát többet, hisz ha én valami olyat találnék mondani, amit nem kell, boldogtalan lennék örökké. Mért akarja, hogy olyat mondjak?

Fabricius elérzékenyült. E kis gyaloglás alatt kibontakozott előtte Éva leánya egész mivoltában, jellemének minden árnyalatával. A fönséges anyag, melyben még benne van minden nő, vonalak, melyek visszafejlődnek és vonalak, melyek majd jobban kidomborodnak. A naiv gyermek, aki volt, még félig-meddig jelen van, s nem érti meg teljesen, mit jelent a nénike szavajárása: »hogy a fiatalembereknek nem szabad a lányokhoz hozzányúlni, mert eltörnek«. De benne van már az önérzetes magyar asszony is embrióban, aki felfogta az adott szó szentségét, s azt mondja: »amit fogadtam, meg fogom tartani«. Kigyúl az előkelő dáma a kellő helyen s dacosan kérdezi: »Hát megvan-e hozzá a jogom?« De jobban hatotta meg Fabriciust a jellemerő megvillanásánál a gyengeségnek a beismerése: »Ne kérdezzen kérem, ne akarjon boldogtalanná tenni, hogy olyasmit vegyen ki belőlem, amit nem kell mondanom«. Megszánta a kicsikét. Hiúságból vagy jóságból, mert felfoghatta úgy is, hogy az már ezzel meghódolt neki. Győzött. Jóllakott diadalával s kibocsátotta a szép halacskát a bemerített hálóból. Ki tudja, hogy volt, vagy hogy lett volna, ha Klebe apó fel nem kiált, rozoga tüdejéből nagyokat fújva.

– Gott sei Dank. Végre fent vagyunk a hegy tetején. Fel lehet ülni, aki elfáradt!

Ritka, zordonságában szép panoráma nyílt meg alul. A travniki völgykatlan terült el smaragdzöld pázsitjával, legalján a kék Ruszka folyó, mely vágtatva igyekszik lefelé, miután nagy könnyedséggel kiszolgálja útközben a ráépített malmokat.

Hanem iszen a mennyei gondviselés is, úgy látszik, csak azt várta, míg a Molitorisz a hegyre kapaszkodik, most egy titkos jelre hűs szél rázza meg a fákat, a kavargó felhőrajt áthajtja az égbolt másik falára is; isten haragjának enged a fáradt nap, beleszalad egy felhőhasadékba, vele tűnnek el a szöszke bárányfelhők, mintha az egész nyájat egyetlen fekete akolba hajtotta volna be egy láthatatlan ostorlegyintés. Tompa homály száll a mélységre s kitömi sejtelmes alakzatokkal. Eközben orkánná dagad a szél, belemarkol a fák üstökébe, hömpölygeti, csavarja, mintha fúrna velök, mártogatja őket; azok egymásra látszanak rohanni feldühödt üvöltéssel, összetülekednek, roppant zúgással, recsegéssel paskolják egymást. A Ruszka megbokrosodott s tajtékozva száguld a remegő füvek között. S most, ebben a delíriumban, melybe a természet belehajtotta, vad fúriával kezdi lehajigálni az ég a téli munícióját, csillogó gyémántot, mogyoró nagyságú jéggolyókat.

Minden élőlény megszeppen; dúvad a barlangjába igyekszik, bagoly az odvába, a lepke húsos falevél aljához tapad, úton levő méh virág kelyhébe húzódik megpihenni. A Molitorisznál is beállnak a nagy gondok, hogyan lehetne fedél alá jutni.

– Itt van közelben a malom – rendeli Klebe úr –, hajtsunk be oda!

Nagy üggyel-bajjal lehet csak elérni a malmot, a Páva ugyan nem akaratoskodik többé, mert a Páva vak mind a két szemére és nem látja mi történik, a rudas tagjait ellenben lassú reszketés fogja el az ítéletidővel szemben, füleit hegyezi, ágaskodik, nyerít, de indítani nem akar. Tropkó kénytelen volt a kantárszáránál fogva vezetni.

Így jutottak el a malomhoz; rozzant, szalmafedeles épület volt, melynek tetőzetéből száz lyukon jött ki a füst, mintha égni kezdene, pedig csak sütöttek, főztek a malomban, mindenféle pecsenyék biztató illata szivárgott ki. A vándorórás már messziről megérezte s csettentett nyelvével: »Úgy látszik, jó helyre kergetett be a gondviselés«. A rézöntőlegény egy kis kertet pillantott meg a malom háta mögött, egy-két napraforgó díszlett benne s néhány mályvarózsa félig kihasadt gombolyagja: »Leányok is vannak«, jegyezte meg. Az udvarra érve, egy öregasszony szaladt ki eléjük a pitvarból fehér szakácskával, főzőkanállal a kezében.

– Isten hozta, isten hozta – kiáltozá vidáman, mintha már várta volna őket –, csak tessék leszállni, minden kész, a tisztelendő úr is itt van már, a vacsorát pedig rögtön tálaljuk.

Hanem amint látta, hogy a kocsiból leszállók csak nem akarnak elfogyni, s hogy még egy pótkocsiról is leugrik egy leány meg egy öregúr, rémülten futott be a házba: »Szent isten, miféle sisera-hadak érkeznek itt!«

Az eset pedig az volt, hogy a molnárt, Gyurgyik Györgyöt tizenkét évi pihentetés után egy fiúgyermekkel ajándékozta meg ma hajnalban a felesége. Minthogy csak két serdülő leánya volt a molnárnak, roppant megörült, hogy immár nevének örököse lesz, de viszont nagyon elszomorodott, miután a malomban őröltető asszonyok annyira gyengének találták a gyermeket, hogy nem szabad szerintük a megkeresztelésével késlekedni, mert úgy lehet, csak órák kérdése míg az Úr a maga angyalkái közé szólítja, márpedig a szent keresztség híján, név nélkül, évszázadokig bolyongana a purgatóriumban.

Gyurgyik György, noha nem volt valamely jámbor ember, mégis tele volt babonás hiedelmekkel, s noha éktelen káromkodással tiltakozott az ellen, hogy az Úr éppen az ő fiát szólongassa, mikor elég olyan kölyök van az országban, akit az apja nem bír vagy nem akar fölnevelni, mégis hajlott arra csemetéje érdekében, hogy tüstént megkereszteltessék. Süssenek, főzzenek a háziak, egy lovas molnárlegény nyargaljon Starovácra a papért, a másik legény pedig Madraskára, a keresztszülőkért (az odavaló mészáros és neje voltak a komái).

A pap el is jött, már egy órája várakozik, a mészárosék is üzenték a lovaslegénytől, hogy nyomban jönnek, de most már abból aligha lehet valami, mert a kitört zivatar el szokta rongálni a hidakat s járhatatlanná teszi a különben is gyalázatos madraskai utat. Éppen efölött sopánkodnak a tisztelendő úrral, egy kis előleges italka mellett az első szobában, hol asztalterítés dolgában sürögtek, rakosgattak a Gyurgyik-lánykák, midőn a Molitorisz utasai sorba bevonultak, engedelmet kérve, hogy a nagy istenháború behajszolta őket egy percre.

– Csak tessék, tessék – rikoltotta jó hangulatban –, éppen jó helyen járnak. Akinek az isten gyereket ad, komát is ad hozzá. Nem igaz? Szeret engem az isten, hogy így gondoskodik rólam, ugye? S ha szeret, akkor nem bántja a gyereket. Hát nem úgy van főúr, mi?

A főúr bizonytalanul bólintott a fejével, hogy az talán úgy van, Gyurgyik pedig szétnézett vendégein s mindjárt kiválasztotta a két legcsinosabbat, legfiatalabbat és legelőkelőbb külsejűt, Fabriciust és Rozáliát, megmagyarázván nekik, hogy igen nagy szívességet tennének neki, ha a legfiatalabb Gyurgyikot, kire a Bálint név várakozik, keresztvízre tartanák.

– De nini – tette hozzá –, a kis komaasszonyka csuromvíz. Eredj Magdalénka (a lányának intett), adj rá valami szárazat a ruháidból, amíg az övéi megszáradnak.

Csinos, gömbölyű arcú, kökényszemű, de egy kicsinyt beesett mellű kislány termett Rozália mellett s vezette el egy belső kamrába, ahol megtörtént a foganatba vett átalakítás.

Alig tartott két-három percet, visszajöttek – kéz a kézben. Lánykák, akik egyszer egymás előtt levetkőztek, már barátnék. Mintha minden titkukat átengedték volna, ha az idomaikat látni hagyták.

Csinos volt Rozáli, mikor félig parasztos, félig mesteremberes ruhában belépett. – Ejnye, be helyes! – kiáltotta a korponai kereskedő. Furcsa! Mintha lehetne nem helyes például a liliom (mely úri virág), ha a közönséges muskátli levelei közül nyílna ki – azért, hogy a muskátli parasztvirág.

Egy kicsit rövid volt ugyan a rása szoknya, a csizma pedig lötyögött a kis lábán úgy, hogy alig bírt lépni benne, de ez az ügyetlen lépegetése is valami csodálatosan kedves volt. A pruszlik ellenben szűk volt a vállak táján, feszült elöl, s ez volt még csak a kápráztató (de talán meg sem mondom, miért). Ehelyett alul, a csípők felett volt bő a pruszlik, s mintegy figyelmeztette a sóvár tekinteteket a deréknak darázs vékonyságára.

A tisztelendő úr, bár apró szeme volt, hússal bőven megrakott arccsontjaiba mélyen benőve, s bár, mint ő állítá, mindenkor az ég felé vagyon fordítva, mégis észrevette a kordován csizmák bőségét s a következő megjegyzést tette:

– Utcunque! Egy kis szalmát kellett volna beléjük tenni. De különben így is csinos vagy leányom, mert az isten csinosnak teremtett. Vajha okulnának az oktalan asszonyi állatok s belátnák, hogy a rosszul szabott ruhák nem bírják elrútítani a szépet. Mert bizonyára mondom nektek, hogy az asszonyok sok selymet, csipkét pusztítanak el, de viszont hirdetem nektek azt is, hogy a selymek, csipkék is hasonlóan cselekednek vala, vagyis ők is sok asszonyt pusztítanak el.

– De lássunk a kereszteléshez. Hajtsuk be a juhocskát, mely a szent akol ajtajánál várakozik. Hozzák be a kisdedet! Lépjenek ide a keresztszülők. Milyen vallású maga fiatalember?

– Lutheránus – vallotta Fabricius önérzetesen.

– És a fiatal leányzó?

Fabricius izgatottan függeszté rá szemeit.

– Lutheránus – felelte helyette Quendel, mire valóságosan fölragyogott a Fabricius arca.

– Mily kár – jegyzé meg a plébános ájtatosan –, hogy két ilyen helyes testben két ilyen eltévelyedett lélek lakik. Gyurgyik uram, válasszon kend más keresztszülőket!

– Mit somolyogsz úgy, öcskös, mintha négylevelű lóherét találtál volna? – tudakolta Quendel Fabriciustól.

– No hát kik vannak itt keresztény katolikusok? – érdeklődött bosszúsan a molnár.

– A Molitoriszon minden van – felelte majdnem dicsekedőleg Klebe úr. – Itt van például Wilnerné, a lőcsei tudós asszonyság, aki most is egy báró Nyáryt hozott a világra Gömörben. Mert ugye Nyáryéknál segédkezett asszonyság?

Az asszonyság meghajtotta magát és fejével is bólintott.

– Igenis, onnan jövök.

– Ezt nevezem én szerencsének – hujjantott fel Gyurgyik. – Tehát egy bába, egy igazi bába. Ez igazán nekem van idehagyítva az ég által, ezt a vak is láthatja. Nézze meg asszonyság a kis Gyurgyikot, nézze meg. Vagyis hozzuk el együtt. Csak még a keresztapa iránt végezzünk.

– Itt vagyok én – ajánlkozott a vándorórás.

– És kicsoda maga bácsi?

– Én órás vagyok. Én reparálom az órákat Szepesben és Gömörben, úgyszintén Kishontban. Én vagyok a Jónás Kindronay.

Gyurgyik hirtelen hozzáugrott és a tenyerébe csapott:

– Nem keresem én, atyámfia, ki vagy, csak azt nézem, hogy koma vagy. Isten előtt mindnyájan egyenlők vagyunk, akik katolikusok vagyunk és punktum, porzót rá.

Most már behozták a kis Gyurgyikot pólyáiban, Wilnerné tartotta a karjain s kijelentette, hogy a fiúcska alkalmasint megél. Csak jó levegőn kell tartani s jó tejen. A pap rövidesen megkeresztelte. Aztán, az akkori szokás szerint, egy szitába tették, a keresztszülők meglóbázták benne, hogy a rossz tulajdonságai a szita lyukacsain kihulljanak, aztán egy egészséges búzakalászt morzsoltak el feje fölött. (Érett kalász még nem volt, a tavalyi aratókoszorúról téptek le egyet.) A búza az erőt jelképezi a köznépnél. Legyen erős, acélos, mint a búza. S az erő viszont mindene a magyar parasztnak. Ha a paraszt beteg, s az orvos azt kérdezi, mije fáj, rendszerint azt feleli: »Nincs erőm.« Szimptómákról, fájdalmakról, egyes speciális eseteket kivéve, alig tud. Nem fáj semmije, csak ereje nincs. S amint a halál jön, az erő megy. Mikor a halál belép a nagy kapun, az erő eloson a kis ajtón. S ez a vége.

Míg a csecsemőt keresztelték, Quendel úr nagy előrelátással kiosont, hogy a kocsiját vagy legalább a kocsiládát biztonságba hozza, jég már nem esett, de a vihar még nem ült el s egy-egy roham ugyancsak megrecsegtette a malomtetőt, meg a körülötte levő ólakat. A kocsit be kellene tolni valami félszer alá, gondolá Quendel és körülszimatolta a kisebb-nagyobb melléképületeket. Megpillantott hátul a pince fölött valami kocsiszínfélét. Odatipegett megnézni, mi lehet, szögekkel kivert kétszárnyú kapuja volt, megdöfte az egyik szárnyát a lábával, a kapu engedett, belépett hát megnézni, üres-e, mert alkalmas hely volna éjszakára a kocsinak. Bent koromsötétség honolt, hanem valami fekete mégis mozgott, már éppen vissza akart előre ugrani, mikor egyszerre meleg pára érinti a kezét, s valami óriási nyelv nyal a keze fején egyet s utána ismerős lónyihogás harsan fel élesen.

Hohó! Hisz ez a Sármány. Az ő Sármánya. Megismerte a hangját. Nosza rohan hamar lámpásért a konyhába, s amint visszafut vele, csakugyan testestől-lelkestől az ő pejkói vannak ott s egy kis friss füvet ropogtatnak nagy gondolkozva. No, adjon az isten jó estét lovacskáim, csakhogy megint összekerültünk!

Mire Quendel apó visszaszármazott a malomépület főszobájába, már akkor az asztalnál ültek a vendégek, s hordani kezdték fel az ételeket, rántott csirkével kezdődvén a fogások. Rozáli mellett Fabricius ült, kit nagy tisztelet övezett, mióta megtudták, hogy Lőcse város szenátora. Észre se vették eleinte, hogy még valaki hiányzik, de a korponai kereskedő felemlítette: »Quendel úr elveszett.«Erre a varázs~névre egyszerre felütötte a fejét Gyurgyik uram meg a tisztelendő atya. Micsoda? Csak talán nincs itt Quendel? De bizony itt van őkelme. – Lehetetlen. Az igazi Quendel volna itt? – Természetesen az igazi. – Huh, kutyamáját! Hisz ez nagy dolog. Ugrott erre Gyurgyik uram, hogy fölkeresi, amikor belépett. Hamar a főhelyre tettek neki terítéket, s Gyurgyik uram csupa tiszteletből a tenyerével törölte meg tányérját.

– Hát ez mégis sok szerencse nekem egy napra!

A rézöntőlegény jóízűen evett, szinte csurgott az izzadság a homlokáról, a kántor a Csáky-féle szobacicussal próbált eltörni egy sarkantyúcsontot, hogy melyikük él tovább. A bába, aki a tisztelendő úr mellett ült, mint dámához illik, finnyásan babrált az ételben, hangoztatva, hogy nincsen jó étvágya és hogy báró Nyáryéknál elszokott az úgynevezett nehezebb ételektől. Ah istenem, ezek a mágnások! Minden más ott. Még talán a tyúkok tojásai is másformák! A korponai kereskedő megtöltötte poharát s mielőtt bekebelezné, üdvözletet intett vele messziről Quendelnek, amit az nem vett észre. De a legmegelégedettebb volt Klebe úr, s amint széttekintett a vendégeken, az ő utasain, szeme leginkább gyönyörködött a vándoróráson, ki nagy csámcsogással küszködött egy püspökfalattal. Keble megdagadt kevély érzésektől s homlokáról szinte lehetett olvasni a monológot:

»Ugye mit mondtam? Ugye, hogy a Molitorisz valami, a Molitorisznak van becsülete otthon és az egész országban. A Molitorisz nagy firma. És ha kedve szottyan, hogy megálljon, vendégszerető kapuk nyikorognak előtte. A Molitorisz apró lakomákhoz juttathatja útközben az utasait. Milyen híre lesz ennek is. Halálra pukkad, ha meghallja a kassai Stalovics.« (Stalovics volt az újabban Kassán keletkező hasonló vállalat tulajdonosa.)

Sorban hordták fel az ételeket az öregasszonyok, a molnárné és a molnár anyja, a szépen megpirult malacot, a pisztrángokat, mindeniket nagy sopánkodásokkal, hogy nem gondoltak ennyi vendégre és engedelmet kérnek, ha valaki éhen marad, hanem van egy kis töltött káposzta délről, meg egy kis kocsonya a pincében, ha valaki parancsolna belőle. Eközben a boroskancsókat is egyre hordta a két leányzó, Magdalénka és Eszter, mert ők nem ültek az asztalhoz. Magdalénka egy úgynevezett »gambács«-ban ürmöst hozott az asszonyoknak, amiből Rozálinak töltöttek először, mert meg lehetett ismerni, hogy ő itt a legelső. Mind-mind melegebb lett a hangulat. Gyurgyik uram váltig hajtogatta, hogy milyen szerencsés napja van, senkit se szeret úgy az isten, mint őt, Gyurgyikot s ezt ki is mutatja minduntalan, ami igen szép tőle, de úgy még sohase mutatta ki, mint a mai szent napon, amely eszmemenet kapcsán elmondta az egész nap történetét, hogyan született meg hajnalban a Bálint gyerek, aztán hogy határozták el a rögtöni keresztelőt, hogy küldött lovas molnárlegényt a tisztelendő úrért, akit az úristen sokáig éltessen (nagy koccintások), egy másik lovas molnárlegényt pedig hogy küldött Madraskára a komáiért, akik azonban a zivatar miatt el nem jöhettek. Mind roppant unalmas volt ez, mert már vagy négyszer hallották s a végét különben anélkül is tudták: hogyan toppant be éppen a kellő pillanatban a Molitorisz, komát és komaasszonyt hozva, akiket az isten szintén éltessen. Így jöttek egykor a napkeleti királyok is Betlehembe, mikor Jézus született, azzal a különbséggel, hogy azokat a csillag vezette, emezeket a villám, valamint azzal a különbséggel, hogy itt csak egy király jött, a bélai pénzkirály, akinek az úristen adja meg, amit magának kíván, itt is, a jövő életben is.

– Elég lesz, ha csak itt adja meg – szólt közbe a megtisztelt, kinek egészségére fenékig kihajtotta mindenki a poharát.

– És végre azzal a különbséggel – folytatá Gyurgyik György, szárnyalásában kereszténytelen kevélységre ragadtatva magát –, hogy Jézus csak szegény ácsmester fia volt, aki istállóban született, míg ellenben a Bálint gyerek a Gyurgyik famíliából való, aki úgy Szepes, mint Abaúj vármegyében kihirdetett nemes família… Valamikor prédikátuma is volt…

A tisztelendő úr feddőleg emelte fel a kezét.

– Gyurgyik, Gyurgyik, miket beszél kend, per amorem dei?

– Ej, mit beszélnék? – rezzent össze Gyurgyik. – Csak talán nem állítja a főúr, hogy Jézus nemes családból lett.

– Isten fia volt – felelte a pap ájtatosan.

– Hiszen persze az is valami – hagyta rá Gyurgyik. – A Gyurgyikok mindig molnárok voltak – folytatá azután –, apám, nagyapám, a szépapám mind, mind molnárok voltak. Csakhogy más volt valamikor a molnárság. Király azokból szedte a vezéreit. Kinizsi is molnárlegény volt. A mi malmunkban szolgált. Ha egyszer én mondom, hát úgy volt, punktum, porzót rá.

Quendel uram türelmetlenül fészkelődött székén, ujjaival idegesen dobolt az asztalon, egyszer-egyszer elmosolyodott úgy befelé; látszott, hogy valami csalafintaságot forral.

Alig végzé be Gyurgyik, ő tette le a garast, vagyis fölállt és fölemelte poharát, vagyis a bögréjét, mert szép agyagbögrékből ittak, melyekre pelikán madarak és tulipántok voltak ráfestve. Fölemelte, aztán megfordította a levegőben, úgy hogy a tartalma a földre loccsant, ami azt jelentette a korhely kompániák virágbeszédén, hogy akire inni akarná, az nem érdemli meg.

– Molnár uram – így kezdé –, elmondta vala az ő szerencséjét, fia születését, megkereszteltetése körülményeit, szóval a mai nap történetét, de még némelyeket kihagyott…

– Mi az? – kiáltott közbe a korponai kereskedő. – Csendet kérünk. Halljuk, halljuk!

– Vannak még elhallgatott előzmények – folytatá Quendel.

– No persze – kacagott fel Gyurgyik –, ha az embernek fia születik, annak rendesek szoktak előzményei is lenni, hahaha!

– Én csak a mai nap történetéhez akarok hozzájárulni elhallgatott adatokkal – igyekezett magát kimagyarázni a bélai Krőzus, olyan jámbor, bamba képet vágva, aminő csak tőle telt, pedig éppen abban volt nagy, hogy remekül tudta adni az együgyűt. – Előzményeknek csak azért nevezem, mert lesznek következményeik is (pokoli vigyorgás ragyogtatta meg szemeit). Gyurgyik uramat szeretik az istenek, de ma énhozzám is kegyesek voltak. (Pszt. Halljuk, halljuk!) Ugyanis az történt velem ma itt a ljeszkovai erdőben, a vörösfedelű akol tájékán, hogy két gézengúz tót legény felém rohant az erdő sűrűjéből, rávetették magokat egyenest a lovaimra, a két pejkómra és se szó, se beszéd, elvágták késeikkel a hámistrángot és elnyargaltak velök.

– Tudjuk, tudjuk!

– Elég bajt csináltak nekünk is – dörmögött a rézöntő.

– A legnagyobb kétségbeesésben maradtam ott e haramiák miatt a kisasszony húgocskámmal…

– De jött a Molitorisz – egészíté ki a mondatot Klebe úr, a mellényén egy gombot kieresztve, a dölyftől vagy a vacsorától fölpuffadtan. – A Molitorisz ott volt és a Molitoriszban van emberség, a Molitorisz fölvette utasai közé és eddig van, sőt még a kocsit is cipeli.

Most már Gyurgyik uram kezdett kényelmetlenül feszengeni.

– No, semmi az – szólt közbe. – Igyunk rá egyet. Töltsetek lánykák, töltsetek! Ne a balkezeddel, te mamlasz. Megesik az ilyesmi mással is, nemcsak a nemzetes urammal, akinek ménesei lehetnének, de talán vannak is. Hagyjuk pokolba a pejkókat, meg a gondokat. Punktum. Porzót rá. Ne főzzünk egy kis krampampulit?

– Hohó! Nem addig a – tiltakozott Quendel úr, kit nagy érdeklődéssel hallgattak a többiek, mert a borkiöntés felhívta a figyelmet. Viharok jele az.

– Lássuk hát a medvét!

– Adja csak idább azt a tálat – taszította meg a vándorórás könyökét a kántor. – Ott látom még a malac fejét. Hogy lehet a malacfejet meghagyni! Olyan megható a lehunyt szemeivel. Nem nézhetek rá tovább, megeszem inkább. Iszonyú puha szívem van.

– Halljuk Quendel uramat! – avatkozott bele a főtisztelendő úr. – Mert eddig még nem mondta el, miben volt kegyes hozzá az isten a mai napon.

– Éppen arra akarok rátérni – folytatá Quendel apó. – Mikor e vendégszerető hajlékba kerültünk, mialatt a szent keresztség folyt idebent, már csak azon járt az eszem, hogy a kocsimat valamely száraz helyre betolhassam. Gondoltam magamban, éjszakának évadján legalább aludni is lehet benne. Kimentem tehát körülnézni valamely alkalmas hely után.

Gyurgyik uram tekintete elsötétült.

– Az épületeket szemügyre véve, egy pajtaszerűt pillantottam meg a pince mellett…

Gyurgyik nyugtalanul ugrott fel, majd minden ok nélkül újra leült s kihívó tekintetét olyanformán szegezte Quendelre, mint az állatszelídítő a fenevadra.

– Hát aztán? – hörögte tompán.

Ez az izgatott viselete általánosan feltűnt. Még Rozálinak is. Ijedten figyelmeztette Fabriciust, hogy a molnár haragszik Quendel bácsira. Lehetségesnek látszott minden percben, hogy a fejéhez vágja a kancsót. Minden szem Gyurgyikon függött. Csak maga Quendel tett úgy, mintha észre se venné a gazda zavarát, összeszoruló öklét, s csodálatos együgyűséggel beszélte tovább:

– Odamegyek az apró csűrhöz, megrúgom az ajtót, az ajtó enged, bemegyek, hát mit gondolnak kegyelmetek, mit látok ott?

Természetesen senki se találgatta. Síri némaság támadt, s a kérdő, bámész, kíváncsi tekintetek felváltva szaladgáltak Gyurgyiktól Quendelre s Quendelről Gyurgyikra.

De most egy meglepetés várt a társaságra; a Quendel arca volt komoly és a Gyurgyikét szélesítette meg egy kis vidám bonhomia.

– Hát képzeljék – hámozta ki végre Quendel úr –, a pejkóimat találtam ott.

A meglepetés és csodálkozás fölszisszenése suhant el, melyből csak egy elütő hang vált ki, a Gyurgyik kedélyes kacagása.

Az asztalra csapott a két hatalmas tenyerével s úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak.

– Mit? A pejkókat, ha-ha-ha. Azok a kópék, hej. Megtalálta a pejkókat, hi-hi-hi. No, ez érzékeny jelenet lehetett. De csakhogy megtalálta őket kegyelmed, mert ők ugyancsak meg nem találták volna kegyelmedet, szemük világa nem lévén a legjobb karban, brr-ha-ha, he-he-he.

Egyre kacagott s úgy izzadt a homloka, arca, hogy lecsurgott a verejték a nyakába. Eközben szórakozottan hajtogatta az egyik borosbögrét a másik után. Quendel ellenben fölemelte a hangját haragosra.

– Nem lehet ezt tréfával elütni, hallja az úr. Itt, e tisztességes tanúk előtt kérdem, hogyan jutottak lovaim az istállójába? Erre tessék felelni, vagy különben tolvajt kiáltok.

– No, csak az kellene még! – fortyant fel Gyurgyik uram méltatlankodva – hiszen egész nap meg nem mozdultam otthonról. Becsülje meg magát Quendel úr, azt mondom, mert én jó ember vagyok és szeretem a tréfát, de mindennek van határa.

– Ejnye, mordizom adta! – kiáltott fel Quendel – hát még tetejébe tagadja is. Ezer tanút hozok rá, ha kell, hogy az én lovaim, az egész vármegye ösmeri a pejkókat…

– Dehogy tagadom, dehogy. – S most ismét nevetésre ferdítette száját a gazda. – Ellenkezőleg, egész este beszélem, hogy két molnárlegény ment el lóháton, az egyik a tisztelendő úrért Sztarovácra, a másik a komákért.

– Ment ám, de az én lovaimon – mennydörgé Quendel.

– Nem is az enyimen – incselkedett vele a merész taktikájú Gyurgyik. – Hiszen csak nem gondolja, hogy lovasított molnárlegényeket tartok!

– De maga küldte őket!

– Úgy. Az igaz. Én mondtam nekik, hogy legjobb volna lóháton menni: erre ők átöltöztek bocskoros parasztlegényeknek és ebben az álruhában elmentek; hogy hol vették a lovakat, ahhoz nekem semmi közöm. Egy kis kedélyes kaland az egész. Hogy lehet az ilyenért haragudni? Fehér asztalnál! Keresztelőn! Mikor olyan jól érezzük magunkat itt. És mikor már úgyis megtalálta a lovait.

– Az ám, mikor megtalálta a lovait – visszhangozta a kántor és nagyot prüsszentett.

– Béküljenek ki! – indítványozá az órás, mintegy erkölcsi kötelességének tartva a komáját támogatni.

Quendel úr dacosan rázta meg fejét.

– Egy lókötővel vagy orgazdával? Soha!

Paprikaszínbe ugrott a molnár ábrázata s ajkai vonaglottak a dühtől.

– Az úrnak annyi pénze lehet, mint a polyva – kiáltá –, vájkáljon benne, amennyit tetszik, de ne merjen vájkálni az én becsületemben, mert én a Szent Korona tagja vagyok, azt a kis késit, és rajtam annyi makula se maradhat, mint a mákszem. Ha nemes ember volna az úr is, mint lovag lovagon vennék kenden elégtételt.

Ez a »kend« kihozta sodrából Quendelt. Nemesembernek vörös posztó ez a szó. Elvesztette hidegvérét a kis emberke és a mellére ütött:

– Hát én az vagyok. Két prédikátumos nemes, hallja kend, de Pászta et Alsókend, de kend, honnan kend?

– Úgy? Hogy honnan? No, várjon egy kicsit, majd mindjárt megmondom.

Kirúgta maga alól a széket, a mángorló melletti kuckóhoz rohant, ahonnan két rozsdás kardot rántott elő, melyeknek markolata egy mozsár üregéből ágaskodott kifelé, megállt a szoba tisztásán, vitézi gesztusokkal.

– Hát lássuk, nemes ember-e? – ordítá most már halálsápadtan. – Ki a gyepre! Fogja az egyiket!

Nyomban felugráltak néhányan a férfiak közül, hogy csitítsák. »Gyurgyik, édes Gyurgyik úr, legyen esze, az isten szerelméért« – kiáltozá Klebe úr. Quendel képéből kikelve, ösztönszerűleg hátralépett a pap mögé, de látván, hogy a kardokat fogják már s a Gyurgyik kezéből kicsavarni igyekeznek a rézöntőlegény és a korponai kereskedő, megbátorodva előrenyomult, élénken hangoztatva:

– Szívesen kiállnék, édes örömmel kiállnék, de ezt nem lehet így elintézni. Ez nem lovagias ügy. Becsületemre mondom, nem lovagias ügy.

A Gyurgyik-lányok sikoltoztak, az egyik öregasszony beszaladt a lármára, meg kiszaladt, mire molnárlegények rontottak be, felgyűrt öklökkel, arra a külső hírre, hogy bent verekedés van. A rézöntő, miután nem bírta a kardot elvenni Gyurgyiktól, átfogta izmos két karjával a derekát s összeszorítva tartotta, mint két vaspánttal, úgy, hogy meg se moccanhatott.

– Mit? Hogy nem lovagias ügy? – handabandázott a molnár a fogait csikorgatva tehetetlenségében. – Hallják, mit mond a gyáva? Tessék, ítéljék meg az urak, hogy lovagias ügy-e vagy nem?

– Hogyne volna lovagias ügy – véleményezte a vándorórás. – Két lovag közt történik s két lóról van benne szó. Csupa ló és lovag az egész. Ha ez se lovagias ügy, akkor nincs a világon lovagias ügy, igaz-e vagy nem?

Ezt a kérdést Klebe úrhoz intézte az órás.

– Nem igaz – cáfolta Klebe úr –, mert három lóról van már szó.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy maga a harmadik.

– Kikérem magamnak ezt a hangot.

– Megérdemli ezt a hangot, mert ahelyett, hogy oltaná a tüzet, még piszkálja. Oh, istenem, a szégyen ölne meg, ha híre menne, hogy a Molitorisz utasai közt verekedés történt. És mindezeket nem tekintve, se lovagias ügy. Mondja meg a szenátor úr őkigyelme.

– Természetesen nem lovagias ügy – felelte Fabricius. – Quendel úr itt találta az elrablott lovait, tehát alapos oka van a felháborodásra. Mennyire hibás vagy bűnös ebben a malomtulajdonos, azt kard el nem döntheti, csak a bíró. De ha nem volna is ily természetű az összekülönbözés, már maguk az életkorok is kizárják a lovagias mérkőzés lehetőségét. Egy erős ember összekaszabolhat egy gyenge aggastyánt, de ezt nem lovagias mérkőzésnek nevezik, hanem elagyabugyálásnak. Legokosabb ilyen esetben valami barátságos kiegyezést összehozni.

Klebe úr odaadó elismeréssel ingatta a fejét: »Micsoda tiszta agyvelő« – dünnyögte. A tisztelendő úr is a fiatal szenátor nézetén volt, s most már mind a ketten hozzáláttak a haragosok lecsendesítéséhez. Fabricius Gyurgyikot kezdte megdolgozni okos szavakkal, a tisztelendő úr pedig Quendelnek beszélt a keresztény türelemről és elnézésről, megfogva az egérszürke kabátja szárnyát; úgy látszik, igen tetszett Quendel úrnak, hogy őt fogják, alkalmasint ez volt az ambíciója, ezt várta és most már mint egy erővel visszatartott ember kezdte magát rángatni, hogy így meg amúgy, eressze őt a tisztelendő úr, vitézi dolog ez, nem értenek ehhez a papok stb.

A gondviselés mindamellett sikert tartogatott méhében a két közbenjáró számára, a sok huzavona és rábeszélés után a két bősz oroszlánt mégis a béke útjára terelték, akképpen stipuláltatván a történelmi pillanat ceremóniája, hogy Gyurgyik uram odalép Quendel uramhoz, röviden bocsánatot kér az éretlen és megengedhetetlen tréfáért (ennek a két szónak bent kell lenni), mire Quendel úr kezét fogja nyújtani (jól jegyezzük meg, Quendel nyújtja először a kezét), erre aztán a Quendel kezét Gyurgyik uram megrázza, és minden rendben lészen.

Így is lett. Gyurgyikot odataszigálták valahogy, mint az ökröt a vágóhídra, Quendel elé, az előbbi valami bocsánatot makogott, s Quendel úr a kezét nyújtotta, Gyurgyik úr megrázta a Quendel kezét, hogy annak minden porcikája ropogott, s Quendel úr felette fanyar arcot vágott, valamint a Gyurgyik füléhez hajolt e barátságos kézrázás alatt s íme, most a Gyurgyik arca még fanyarabb lett a Quendelénél, mert azt súgta neki:

– Barátomuramnak néhány szép tehenét láttam a tölgyfák alatti kis karámban, mikor ide befordultunk, abból kettő mához egy hétig Bélán legyen az udvaromban, meg egy új hám a két lóra, a Petz szíjgyártó lőcsei boltjából, különben Görgey alispánhoz adom a dolgot.

Ez ugyan nem volt a békepontozatok közt, de nem is hallották idegen fülek, csak éppen a Gyurgyik lelkében hagyott nyomot, minélfogva nagy hurrá-kiáltásokban törtek ki a jelenvalók. Olajág a béke, ami pedig ág, azt meg kell locsolni. Elő azokkal a kancsókkal!

Folyt az ivás. A jókedv egyre emelkedett. »Abból az erősebb hordóból hozzatok, Magdalénka.« Az emberek kigombolóztak, mindenki egyszerre beszélt, csak Gyurgyik uramat bosszantotta úgy a Quendel úr kívánsága (mégiscsak meg kellett volna agyabugyálni, viszketett a keze), valamint sértette az önérzetét, hogy a rézöntőlegény úgy átfogta karjait, hogy nem tudott mozdulni a keze között. Ejnye, de csúffá tette ezzel! Hiszen a két tehenet és a hámot még kiizzadja annak a piócának, de ezt a szégyent miképpen cipeli holtáig? Megfoghatatlan az, hogyan történt. Ördög-e vagy csak ember, és valami eltanult fogással élt? Igaz úton nem lehetett.

Váltig kötözködött ezentúl a rézöntőlegénybe.

– Ha ember vagy a talpadon, rézöntőlegény, gyere velem bort enni.

– Hát itt vagyok – legénykedett a legény. – Nem félek én semmitől.

Erre aztán megtöltetett Gyurgyik uram két tálat borral s az egyik kanalat odanyújtván a rézöntőnek, a másikkal ő kanalazta a bort, ahogy a levest szokás.

Amikor bevégezte és fölpillantott, már akkor a rézöntőlegény tála is üres volt, éppen a száját törülgette utána.

– Jó volt-e, hékás?

– Lehetett volna rosszabb is.

Kipróbált korhelyek egybehangzó állítása szerint semmi se száll olyan gyorsan a lábakba és a fejbe, mint a kanállal fogyasztott bor; e természeti csoda miatt isszák a bort poharakból. Hanem a mi két emberünk derekasan győzte, csak az arcszínük kezdett átmenni sötétpirosba és a szemük állott egy kicsit keresztbe.

– Látom, derék legény vagy, rézöntő, de azért egy üres tojást mégse tudnál a szoba közepéből kihajítani az ablakon?

– Szeretném látni azt a tojást.

Nosza kiment a konyhába Gyurgyik, s csakhamar behozott néhány kifúrt tojást, azután kinyitotta az ablakot. No, ez megint pompás mulatság lesz.

A rézöntőlegény a szoba közepére állt, meglendítette a hatalmas karját, de biz a tojást mégse bírta kihajítani; visszaesett az ablaknál.

Nagy röhej támadt. A rézöntőlegény dühbe jött, egy másik tojást kapott fel a tányérból s olyan erővel hajítá el, hogy szinte ő maga is utána bukott, de bizony a tojás egy rőfnyire innen az ablaktól leesett, a Wilnerné fejebúbjára. (Ugyan kár, hogy nem volt bent a sárgája.)

– Nagyobb erő kell ahhoz, kerekfejű szent öcsém – mondá most fitymálva Gyurgyik s megragadván egyet az üres tojásokból, olyan könnyedén kiröpíté az ablakon, mint egy pelyhet.

A rézöntőlegény káromkodott, fejét vakarta s hangosan tűnődött:

– Hogy lehet ez, hogy lehet?

Hát úgy lehetett, hogy Gyurgyik egy kis viaszgyurmát tartott az ujjai közt, azt odaragasztotta a tojáshoz s ez most már a súlyával képes volt áthasítani az ablakon ellene tóduló levegőt.

Megfoghatatlan volt, annyit azonban mégis sejtett a rézöntő, hogy nem tiszta munka a Gyurgyiké s visszatorláson törte a fejét. Azt mondja, ő is tud egy »Kunst«-ot, s megkérte Magdalénkát, hozzon be egy tál finom lisztet, három kövön őrlöttet, amit Magdalénka örömmel teljesített. A rézöntő egy kis dombot formált a lisztből, hókuszpókusz, néhány varázsigét mormogott hozzá, aztán elkérte a Wilnerné ametisztköves aranygyűrűjét, melyet nagy előszeretettel fitogtatott a mutatóujján, minthogy azonban nem bírta hirtelen lehúzni, a jegygyűrűt adta oda neveletlen ujjáról.

– A megboldogult Wilnertől való – sóhajtá. – Ő nem volt túlságosan erős, de finom ember volt, aki megbecsült engem.

A rézöntő a lisztdomb tetejére helyezte el a gyűrűt úgy, hogy a karika fele szabadon kiemelkedjék.

– Na – mondá –, azt csinálja meg valamelyikük, hogy aláhajolva az aranykarikát a nyelve hegyén emeli ki a lisztből.

Gyurgyik megvetőleg intett a kezével:

– Nem vagyok én pojáca.

A kántor vállalkozott rá. Egy meghiúsult és egy ébredező szerelem hajtotta, minden nagy tettek rendes rugója. Észrevette ugyanis, hogy a komorna és a rézöntőlegény értik egymást, kezök az egymáséban pihent volt az asztal alatt, s neki csak szórakozottan felelgetett. Ez a körülmény elementáris erővel hajtotta át érdeklődését a gömbölyű özvegy felé, kiről azt mesélte Klebe úr az utazás alatt, hogy csinos tőkéje van összegyűjtve, mert a gólya, úgymond, a legjövedelmezőbb háziállat; egypárszor kenyérgalacsinnal dobta meg, mire az szeretetreméltóan fenyegetőzött: »Tudom, ki az a kujon«, s mikor az imént a nagy összefeleselés zavara és izgalmai közt vakmerő elhatározással megnyomkodta a lábát, Wilnerné felszisszent, majd ránézett és rápirított: »Akar valamit? Szóljon nyíltan«.

A kántor azóta elhallgatott, elszontyolodva simogatta koromfekete szakállát s lopva vetett rá bűnbánó pillantásokat, midőn íme most beállott egy fényes alkalom, megfelelni neki, hogy mit akar; az ég küldte le a rézöntő fejébe az ötletet, a kántor ki fogja nyelvével emelni a jegygyűrűt (isten erőt ad neki ahhoz), s aztán hirtelen kicseréli a maga gyűrűjével és így szól: »Ezt akartam.« Micsoda gyönyörű jelenet lesz ez! Sírni fog a meghatottságtól minden ember.

Hát jól van, a rézöntő, miután Gyurgyik nem akart vállalkozni, odabocsátotta a kántort. A legnagyobb érdeklődéssel csüggött rajta mindenki. Ő volt a pillanat hőse. A Gyurgyik-lányok is felálltak egy ládára, hogy a körülállók fejei fölött odalássanak, még az öregasszonyok is becsoszogtak a konyhából a nagy látványossághoz.

Most aztán nekifohászkodott a kántor, bozontos fekete szemöldjei felszaladtak a homlokára, lehajtotta fejét a lisztestál felé, egyre lejjebb-lejjebb, végre mikor már olyan közel ért hozzá, hogy a lisztporszemek mozogni kezdtek a leheletétől, kinyújtotta a nyelvét (hatalmas vörös nyelve volt, mint egy komondor kutyáé), felkunkorítván a hegyénél, amint már megérintené vele a gyűrűt, minden szív lázasan dobogott a döntő szempillanatban, midőn a selyma rézöntő villámhirtelen rátette nagy tenyerét a tarkójára és megnyomta úgy, hogy a feje behuppant a lisztbe, az aranykarika pedig leesett a nyelvéről s éles csörrenéssel a tál alját érinté. A kántor dühösen emelte fel arcát, prüszkölve, köpködve rázta meg magát, hát uramfia, a fekete szakálla, bajusza, szemöldöke, meg a haja csupa liszt volt. De támadt is olyan nevetés, hogy játszva elnyomta a kívülről behangzó malomzakatolást. Még a szép kis Rozáli is olyan szívből, olyan édesdeden nevetett, hogy Fabriciusnak úgy látszott, mintha vidám napfény ragyogná be a szobát, holott csak a sötét titokzatos erdő nézett be mogorván éjjeli pofájával az ablakon.

– Paraszt tempó! – hörögte a kántor. – Ezt megkeserüli.

Szétnézett és meglátván a mestergerendán a malom kalácsot sütő vasát, lerántotta azt onnan (bár alig bírta), s elkezdett vele hadonászni, míg csak Gyurgyik ki nem csavarta a kezéből.

– Hiszen csak tréfa volt, atyámfia, nem kellett volna neki felülni. Inkább én haragudhatnám, hogy olyan bolond nagy szakállt hordasz, amelyik minden lisztemet fölszedi.

– De iszen jó szakáll az – jegyezte meg a korponai kereskedő. – Olyan koromfekete, hogy a fekete városban már azért is megválasztják őkelmét.

– Ugyan ne okoskodjék, Molicska – kérlelte Wilnerné is –, inkább énekeljen valami szépet.

De talán mindez nem használt volna, ha a rézöntő azzal nem veszi elejét az összetűzésnek, hogy a »Kunst« után kiszaladt a szobából. Ami egyébként nevezetes eredményeket hozott a köznek, mert künn az őröltetők közt egy öreg juhászt fedezett fel, aki unaloműzésre magával hozta a dudáját is. No, csak az kellett a rézöntőnek: »Hophó, százéves öregapám, éppen magát keresem.« Nekiesett, megölelte, összecsókolta két oldalról, csak úgy dőlt belőle a borgőz, de nem okozott az undort a juhásznál, ellenkezőleg, csiklandozta, birizgálta a fantáziáját.

– Fogja csak a dudát és hozza kend utánam, bizony, jó helyre vezetem.

A juhász a fejét vakarta.

– Azt magam is látom, de meg kell várnom a fiamat, aki talyigával jön értem, itt nem hagyhatom a zsákomat csak úgy a Dócziné ládájában.*

Dócziné ládája alatt azt érti a nép, hogy valami hanyagul veszendőbe, minden elővigyázat nélkül csak úgy oda van csapva, mint a Csáky szalmája.

S magyarázatképpen a garatnál sürgő molnárlegények felé kacsintott.

– Ej, hát beviszem én a zsákot a szobába, ahol mindig szeme előtt lesz.

S ezzel fölkapott egy másfélkilás liszteszsákot a vállára olyan könnyedén, mintha pelyva lenne.

– Hm, derék anya volt, aki szoptatta – dünnyögte a juhász s hagyta magát előre tuszkoltatni a szobába.

Ott kitörő örömmel fogadták. Gyurgyik úr felkiáltott: »Szeret engem az isten, dudát küldött«. Nem bánta ezt most senki. Ki az asztallal, ki a székekkel! A rézöntő letámasztotta a zsákot a kemencéhez, aztán maga is hozzálátott a bútorzat kihordásához. Egy-két szempillanat alatt kihordták a sok limlomot. (Egy-két őröltető menyecskét kell helyette behozni.) A duda megszólalt, a rézöntőlegény kiugrott a szoba közepére s eljárta a podzabucskit, hogy Szvatopluk király udvarában se táncolták szebben. De még ebben se fáradt ki s mikor bevégezte, nosza derékon csípte, akit legközelebb ért, Gyurgyik Magdalénkát, csak mégis többet ér a csárdás, és rakta szép lassan, daliásan, meg-megütögetve hangos kurjantásokkal a csizmaszárát. A kántor se rest most, ki akarja köszörülni a csorbát s Wilnernét viszi táncba. Az asszony húzódozott egy kicsit, hogy sokat evett, hogy ennek következtében két kapocs leszakadt a ruhaderekáról, de aztán mégiscsak kötélnek állt; nem tagadhatja meg, úgymond, mert Molicska őt emlékezteti valakire a gyermekkorából. (Molicska kíváncsi volt s az est további folyamában addig zaklatta, míg apránkint kivallotta, hogy egy kedves állatra emlékezteti őt Molicska. Az állatra is kíváncsi volt s megint elölről kezdvén a faggatást, kisült, hogy báró Fechtignek volt egy fekete lova valamikor, arra emlékezteti Molicska Wilnernét.)

Mire azonban megindult a táncba, mint egy nehéz gálya, már akkor ott mártogatta Rozálit is Fabricius, a frisset fújta azóta a juhász. Hol eleresztette, hol elfogta a táncosnéját, már ha lehetett, mert az pillangó módjára akkor siklott ki útjából incselkedőn, mikor éppen át akarná fonni a karjával. Kipegtek-kopogtak a nagy csizmák, mégse volt ügyetlen a forgatósban, leesett a kis piros keszkenő a hófehér nyakáról, mégse volt fedetlen, mert a kioldott hajfonatok sziszegve takargatták. A piros keszkenőt összetiporták a kántor meg a rézöntő, a nagy csizmák feltörték a piskótalábacskát, de azért nem nyafogott. Talán észre se vette volna, ha Gyurgyik uram nem csinál hamarjában galyibát. Megkívánván ő is a testmozgást, beszaladt a Bálint gyerekért a betegágyas szobába s elhozván azt a pólyáiban, széles jókedvében elkezdett vele táncolni. A két nagyanya utánarohant, kérlelgette, hogy hagyja békén a gyereket, ne kergesse ki belőle azt a csöpp lelket, de Gyurgyik már meg volt vadulva és csak rezegtette a kis magzatját: »Uccuhopp, uccuhopp, így mulat a két Gyurgyik«. A két öregasszony belekapaszkodott, hogy elvegyék tőle, az egyik balról fogta, a másik jobbról fogta, ő pedig csak irgett-forgott, mint az ördögmotolla, s a belekapaszkodott boszorkányok azonszerint forogtanak vele. Soha még ember ilyen parádét nem látott.

Az általános jókedv szinte bugyborékolt. Quendel is megpillantott az ablaknál egy kandi parasztmenyecskét (az őröltetők közül), szép alabástrom fogai voltak, amint bevigyorgott, s gyönyörű fekete szemei. Csípőre tett kézzel riszálta magát odakünn, a duda szerint. Hát nem kiszaladt érte a vén imposztor és aprózva lejtett be vele a párok közé. Látván mintaképét duhajkodni a korponai kereskedő, miután úgyse volt kivel beszélgetnie, mert az órás mintha otthon volna (aminthogy otthon is van a kománál), felmászott a kemence tetejére és elszundikált ott, a kis Eszterke előtt hajlott meg s vitte táncba.

Mindenki benne úszott a forgatagban, csak a komorna árult petrezselymet, ami szemmel láthatólag bosszantotta s amiben tényleg nem ismerhető fel semmi osztó igazság, mert a komorna, leszámítva kevés szeplőit, takaros, formás teremtés volt. Ugyancsak minden foglalkozás nélkül őgyelgett ott s taszigáltatott ide-oda a szűk szobában Klebe úr.

A korponai kereskedő kedvet akart neki csinálni s egyet perdítvén pehelykönnyű táncosnőjén, kinek ropogós szoknyái harang alakra szélesedve, hűs szelet támasztottak, odaszólt:

– No, mi lesz már, Klebe úr! Ihajla! Csuhajla! Ide közénk, Klebe úr! Táncosné is van még raktáron.

S a komornára mutatott.

Az megvetőleg biggyesztette el különben piros ajkait, melyeket váltig harapdált, mint tüzes paripa a zabláját. Klebe úr hasonlóképpen megbotránkozva utasítá rendre:

– Mit gondol? Az én állásomban? Ilyen helyen? Hisz csak az kellene még!

– Ej, ugyan, mikor Lőcse szenátora is táncol.

– Az mind lehetséges – felelte Klebe úr, a fejét kevélyen fölemelve –, mert akármit csinál is a szenátor, Lőcse város azért ott lesz azon a helyen, ahol áll, de mi lenne a Molitoriszból, ha alkalmazottjai megfeledkeznének arról a komoly, méltóságteljes viseletről, mellyel az intézménynek tartoznak?

Ez a hangos párbeszéd semmit se faragott le a Klebe úr önérzetéből és Molitorisz-kultuszából, de alkalmas volt eszébe juttatni a rézöntőnek az elhanyagolt komornát; dicséretére legyen mondva, mindjárt elbocsátotta Magdalénkát és a komornához sietett.

– Itt vagyok, ragyogok – kiáltá eléje lejtve.

– No, én pedig nem vagyok itt – felelte a komorna durcásan s mutatóujjának a körmét foga közé mélyesztvén (olyan apró hófehér fogazata volt, mint a rizskása), ujjait félívben rántotta el onnan kifelé, ami azt jelenti az alsóbb néprétegek nyelvén, hogy majd ha fagy, hó lesz nagy, vagyis kosarat adott neki.

– Menjen csak vissza a zöld szilvájához!

Világos, hogy a leány sértettnek érezte magát az asztalnál észlelt bizalmasságok után, de olyan kívánatosnak tűnt fel haragjában (az arcát elborító pirosság elnyelte a szeplőit), hogy a rézöntőlegény úgyszólván megtántorodott a kosártól, mint a taglóval homlokba vágott tulok, keserűségében átnyalábolta a dudás liszteszsákját, s azzal kezdett topogni, forogni, akár egy táncosnével; illegette, billegette, hol fölemelte, hol aláeresztette, mintha mártogatná, hipp-hopp, hipp-hopp, miközben egyre puhult s finom fehér porfelhőt támasztott körös-körül.

Bosszantotta ez Fabriciust, de részeg emberrel mit kezdjen, inkább kiállott a sorból s a kályha körüli padkához vezette Rozálit, ott ültek le egymás mellé.

– Nem fáradt még el? – kérdezé Rozálitól.

– Én még nem, csak a lábam fáj.

– Hisz akkor mégis elfáradt.

– Nem, mert a láb is más, a lélek is más. A lábamat csak a csizma törte fel, de a lelkem még áhítozná a táncot.

Csakugyan látszott rajta, hogy jól mulatott, mutatta az a bizonyos hevület az arcon, de mégse fáradtság, bágyasztó mámor a szemeken, de mégse álmosság; a tavasz első édességeinek a megkóstolása.

– Akarja, hogy még táncoljunk? – kérdé Fabricius, miután elmélázva hallgattak.

– Akarom, hogy táncoljon – felelte Rozáli. – Én már mondtam, hogy a lábam fáj.

– Azaz el akar innen távolítani.

– Örömet akarnék okozni Magdalénkának. Ő nem táncol most.

– Azt hiszi, örülne neki?

– Csak úgy gondolom.

– No, majd megforgatom később, ha azt a sok sületlenséget abbahagyják.

Azt ugyan várhatta volna, inkább csak folytatták. A vándorórás föltápászkodott szundikálásából, s hogy ő is lendítsen valamit, rendre eloltogatta simléderes sapkájával a tatarokat * a szanaszét elhelyezett mécsesekben, egyszeribe sötétség borult a szobára s hangzott az őstréfa: »Szabad a csók!«

Tatar-nak hívják a rendes kanócbélt pótló mindenféle rongyot, melyet ilyen célra sodornak össze.

Sikongás támadt, meg hahota. Fabricius észrevette a közeli szoknyasuhogásról, hogy Rozália odább húzódott, erről meggyőződni elindítá lassan a kezét a sötétben arrafelé, ahol ült, s íme, egyszerre csak két kifeszített kezecskét talált, mely mint egy kétágú villa szegződött egy esetleges merénylet ellen. Fabricius elkapta az egyik kezét s hirtelen belekapcsolta a magáéba, bármennyire próbálta azt elrántani.

– Hopp, megfogtam – suttogta. – Rajtakaptam, hogy mit gondolt, mit föltételezett felőlem. Azt gondolta, hogy meg fogom csókolni.

– Bocsássa el a kezemet! … De hisz eltöri.

– Nem láttam még én eltört leányokat. Vallja meg előbb, hogy azt gondolta. Hiszen azért feszítette ki a karjait ellenembe.

– Hát megvallom.

– Ezt megint nem érdemeltem meg – kezdé Fabricius szemrehányón.

– Már megint megsértettem, ugye?

– Ami azt illeti hát igen, mert…

– Ugyan, ne legyen gyerek… (Különös volt, ő a gyerek figyelmezteti a szenátor urat, hogy ne legyen gyerek, és ez most a szenátor úrnak nem derogált, de jólesett.)

– Mert szemtelennek és tiszteletlennek tartott – érvelt az ifjú.

– Bolondság, bolondság, amiket beszél – rázta a fejét Rozáli és a nagy disputában ottfelejtette kezét a Fabriciuséban. – Hiszen ha mindent úgy firtatnánk, mi miért van, akkor inkább maga sértett meg engem.

– Szeretném tudni, mivel?

– Megmondom, de előbb várjuk meg, míg újra kigyúlnak a mécsek.

A tisztelendő úr és Klebe úr buzgólkodtak ebben, sikerült is nekik végre világosságot teremteni.

Rozáli azonban még mindig elfelejtette a kezét visszavonni.

– Hát most már megmondom. Azzal sértett meg, hogy nem volt szándékában engem megcsókolni. Mért nem volt szándékában? Bizonyosan azért, hogy nem talált elég csinosnak? (Homlokát összeráncolta, hogy mord legyen, vérpiros ajkait elbiggyesztette.) Haragszom, szenátor úr. Meg vagyok sértve, szenátor úr.

S olyan bűbájos grimaszra ferdítette el arcát, orrocskáját, hogy a szenátor szíve repesett az elragadtatástól.

A kis mécsesek kigyúltak és nem lobogtak többé. Olyan szabályos formában égtek, mintha kinyújtott tyúknyelvek volnának, dacára, hogy az egyik ablak, amelyiken a tojásokat dobálták, nyitva volt. A nagy megfigyelő Klebe felkiáltott:

– Elült a szél!

Minden szem az ablak felé fordult e szóra, a Fabriciusé és Rozálié is. Ott künn a csillagok ragyogtak s a csendes balzsamos levegő alig észrevehetőleg szivárgott be.

Klebe úr kidugta fejét az ablakon.

– Sehol semmi felhő – mondá. – Aminek le kellett esni, az már leesett. Gyönyörű langyos éjszaka van. Mindjárt most felbukkan a hold.

– Ez a válás – suttogta Fabricius lankadtan.

Rozália nem felelt, csak sóhajtott. Fabricius ebből is értett.

– Lássa, ez az, ami nekem fáj, amibe belenyugodni nem tudok, most mi szétválunk és talán sohase fogom többé látni, még hírét se hallom. Hiszen ha elfelejteném, de érzem, hogy ez se lehet. Eszembe fog jutni, de csak mint valami látomány vagy mint egy álom. És ez a szomorú. Az ember meglát egy tájékot, egy sziklát, talán csak egy fát vagy virágot, mely figyelmét megragadja, vagy egy csillagot az égen, nem az övé, meg nem szerezheti, utol nem érheti, de legalább elteheti az emlékezetébe, tudja, hová képzelje, s már ez is megnyugtató. Mindennek van helye és a hely révén nem látszik annyira elveszve az ember előtt, mint egyébként. Csak a röpülő madárnak nincsen foglalatja – örökös idegen. Higgye meg hát, nem tolakodás vagy léha kíváncsiság, ami arra vitt, hogy kérdéseket intéztem útközben kilétére, tartózkodási helyére nézve. Nem a maga titkához akartam férkőzni, hanem a magam titkát akartam dédelgetni.

– A maga titkát? – motyogta Rozáli szórakozottan, gépiesen.

– Úgy van, az én titkomat. Látom, csodálkozik. Akarja, hogy közöljem?

– Ne, ne! – tiltakozott. – Nem akarom tudni.

Elpirult a füle hegyéig. Tudta.

– Ah, zsarnok, zsarnok! – incselkedett vele Fabricius, de ki lehetett abból érezni némi keserű ízt is. – Már megint tovább megy egy fokkal. Eddig önmaga volt csak néma, most meg már az én szólási szabadságomat is megkorlátozza.

– Ami az én titkolózásomat illeti, ne gondolja szeszélynek, szomorú kényszerűség az. Ha tudná, szánakoznék. Azon nem lehet segíteni. Ne gondoljon hát rám haraggal. Vegye úgy, mintha búvócskát játszanánk. Én elbúvok, maga pedig keres.

– Hát szabad keresnem? – kapott rajta mohón Fabricius.

– Tessék!

– És ha megtalálom?

Rozália elhajlítá fejét féloldalt, mintha eltört volna a nyaknál.

– Hát összenevetünk… ahogy szokás.

– És? – kérdé Fabricius – »és?« – ismételte még egyszer, miután nem kapott választ.

– És – kezdett bele Rozáli, de itt megakadt – és… és… jó az isten – tette hozzá halkan, elhalón, miközben behunyta a szemeit.

Egy kart érzett a vállára ereszkedni e pillanatban. Ijedten riadt fel. Hát az öreg Klebe keze pihent a vállán.

– Vegye fel a ruháit, báránykám – mondá kedveskedve –, azóta megszáradhattak, az idő pedig kitisztult. A tisztelendő úr már kiment fogatni, mi is megyünk isten nevében, de előbb körülnézek az udvaron, ha rendben van-e minden.

Fabricius, aki inkább a pokolba kívánta volna most Klebe urat, mint ide (a legérdekesebb helyen zavarta meg a beszélgetést), kedvetlenül mordult rá.

– Semmi köze ahhoz a kisasszonynak. Quendel úr akkor mehet, amikor neki tetszik. Hát nem hallotta, hogy megkerültek a lovai?

– Igenis hallottam – szólt Klebe, félig sértődve, félig ellenben büszkén, minden szót külön hangsúlyozva –, de nyilván szenátor uram nem hallotta, hogy a hámjait szétvagdosták a lurkók és elhányták az erdőben. Igenis szoktam hallani egyet-mást.

– Hm, igaz, erről megfeledkeztem – hagyta rá Fabricius, egy csöpp röstelkedést se érezve, hogy szelesen elhamarkodta véleményét, annyira felülkerekedett benne az öröm, hogy még ezentúl is együtt utazik Rozáliékkal.

Rozáli azonban már akkor szót fogadott és kiosont Magdalénkával a ruháit fölszedni.

Mégis beletelt egy óra is vagy talán több, míg a társaságot annyira össze lehetett szedni, hogy végre elindulhattak, már éppen pirkadni kezdett keleten, a hűs hajnali szellő borzolgatta a fák szakállát s ébresztgette az erdő milliárd lakóit.

Minden nevezetesebb esemény nélkül jutottak el az első faluig, Jablonkáig. Az utasok többnyire szundikáltak; a Molitoriszhoz oda volt kötve a Quendel kocsija, a Quendel kocsijához oda voltak kötve hátul a Quendel pejkói; olyan hosszú volt így együtt a mesterség, mint egy letánia, s oly feltűnő volt, hogy Jablonka összes kutyái megugatták.

Jablonkán aztán hámot szerzett Quendel úr (a Sváby ispánjától), s most már elválhatott a társaságtól, ami, sajnos, nem történhetett meg egészen simán.

Klebe úr taksát követelt a két személytől. Quendel úr azt állította, hogy sem ő nem ült a Molitoriszban, sem a kisasszony, minélfogva nem tartoznak taksával.

– Igen, de a kegyelmed kocsiját mégis a Molitorisz húzta – erősködött a maga igazában Klebe.

– Az ám, de a Molitorisznak megvolt a hatóságilag előírt teljes számú utasa – vitatta Quendel –, ergo, nem vesztett ezzel semmit; ergo, nem is nyerhet semmit.

– Igen, de a Molitorisz utasainak gyalogolniok kellett amiatt, hogy kegyelmed bent pipázhasson a kocsijában, mint egy török basa.

Quendel megrezzent a török basa említésére, de azért nem engedett; nagy volt ő az ilyen apró komiszságokban.

– Az ám, de az ódium e gyaloglás miatt az én fejemre szállt – vigyorgott őkegyelme. – No, csak az kellene most, hogy én viseljem el a gyűlöletet, és a Molitorisz szedje be érte a hasznot.

Egy szó mint száz, agyonbeszélte Klebét és nem fizetett egy árva grislit sem. Rozálit beültette a hátulsó ülésre, ő maga megfogta a gyeplőt, egyet csenderített az ostorral és a kis szekér elkocogott a kígyózó úton.

A Molitorisz utasai vegyes érzelmekkel bámultak a hírhedt nábob után. Rozáli egy kanyarodónál hátrafordult, meglengette búcsúüdvözletül a fehér keszkenőjét, aztán szép csendesen eleresztette; az út porába esett.

Fabricius utána szaladt, hiszen neki szólt az, fölemelte, keblére tette, már akkor a kis szekér messze járt. El is jutott minden baj nélkül Lőcsére; azt a tervet, hogy előbb a nővéréhez viszi Rozáliát, el kellett ejteni, hisz annyi ember látta már Rozálival, hogy fölösleges titkolni és Rozáli is tudja, hogy őt Quendelnek hívják, lesz hát, ami lesz.

Még aznap beadta a Klöster Matild intézetébe, s este már ott vacsorált a többi növendék közt. Az új otthon nem ígérkezett eleinte kellemesnek. Érezte, hogy ellenséges szemmel s titkon gúnyos nevetgéléssel nézegetik a többiek. S nem tudta az okot, mert ha tudta volna, nem hat rá olyan lehangolón. Ellenséges szemmel azért nézték, mert szebb volt náluknál, gunyoros nevetgéléssel meg azért, mert rosszabbul volt öltözve, mint ők, gyűrött, szegényes perkál ruhájában.

Hanem iszen könnyű volt rajta segíteni. Quendel úr bőven hagyott ott pénzt, elmondván, hogy hamarosan kellett jönniök, ládát s abban ruhát nem hozhattak magokkal bizonyos okok miatt (Quendel úr szájához vitte a jobbkeze egyik ujját, a hallgatást jelképezve), a leányka Otrokócsy Mihály nevű barátjáé, aki nem akarja tudatni, hol van; erre megint a becsukott ajkát érintette ujjával magyarázatul, amit a kuruc érzelmű Klöster megérteni vélt (hogy valami rossz fát tett tűzre a politikában), és ha pénz kell, csak őhozzá (Quendelhez) forduljon a kisasszony és lássa el minden szükségesekkel úri módon, vigyázzon rá, mint a tulajdon lányára, már ha volna neki, elég baj egyébiránt, hogy nincsen, sajnálkozott Quendel úr. (Isten ments attól – szabadkozott pirulva az öreg kisasszony.) Egyszóval, viselje gondját szeretettel, mert az apja tehetős ember, nagyúr, kinek keze messze ér, ha szabadon mozoghat.

Klöster kisasszony mindent szeretett tudni, de ha már nem tudhatott mindent, sejteni szeretett mindent. A sejtés kedvéért szívesen elejtette azt is, amit tudott. Elejtette vagy el nem hitte. A sejtés volt az ő legkedvesebb csemegéje. A tudás csak kielégítette, de a sejtés izgatta. Töprengett rajta, rágta, mint a kutya a csontot, s mindent leevett róla, hogy még egy hangya se talált volna azon semmit. Klöster kisasszony tehát hozzájutott a sejtési csemegéjéhez s különös kegyébe fogadta Rozáliát, mint akinek ötven fehér báránya van, s véletlenül egy tarka vetődvén közéjük, azontúl csak ez az egy érdekli, a többi ötven az csak függelék.

Tekintetbe vétetvén a Quendel úr utasításai, a szegény kis Rozáli mindjárt másnap reggel kezelés alá vétetik. Egymásnak adják az ajtókilincset a különböző boltosok kelmékkel, vásznakkal, csipkékkel, szalagokkal. Tanulmányos varrónők sürögnek-forognak, egyik a Rozáli derekát méri, másik papírokat vagdal szét, meg összevarr, hogy majd azok szerint szabja a kelméket. Ez lesz a Wiest, ez lesz a Briestel, ebből készül a Janker, amabból a Jöpgen. Libagágogáshoz hasonló zsivajjal határozzák el, mivel legyen díszítve a szoknya meg a kötényke. Valóságos fölfordulás van a házban. Maga Klöster kisasszony a »Zugehör«-ben válogat, milyen gomb legyen ide, milyen Pertl oda, milyen Gürtel a derékra. Rozáli körül forgott minden. A növendékek bekukkantottak a belső szobákba, ahol Rozáliból divatos kisasszonyt faragnak, és most már barátságosabban mosolyogtak rá.

– Szépen van nőve – mondogatta Klöster kisasszony –, hálás foglalatosság őrá varrni; csak igyekezzenek édeseim, hogy minden jó legyen és szép legyen, ne segítsenek az istennek a világért se, nem szükséges, csak arra vigyázzanak, hogy minden érvényesüljön abból, amit adott. Ez a regula a Klöster-intézetben.

Rozáli a mennyországban képzelte magát. Ugrált, örült és úgy megszokta az új otthont egypár óra alatt, mintha örökké itt élt volna. Hiszen még gyerek volt, s ez a sok csecsebecse mind az övé lesz. Puha tekintetével simogatta a szöveteket, csipkéket s csak egyszer sóhajtott fel, hogy mért nem tudtak már tegnap, tegnapelőtt ruhák lenni.

Klöster kisasszony azonfelül négyszer is megkérdezte:

– Meg vagy-e elégedve? Nem óhajtasz-e még valamit?

Rozáli váltig azt mondta:

– Boldog vagyok, kezét csókolom, és minden nagyon szép.

Ennyi szeretettől azonban később felbátorodott s egy ehhez hasonló kérdésre azt felelte (bárcsak ne felelte volna):

– A színekkel nem vagyok kibékülve, nénike. Azt mondják, hogy nekem a kék szín illik, holott az nincs. Hiszen ezek csupa fekete ruhák lesznek. Pedig nem halt meg senkim. (Úgy látszik, Darvasné halálát végleg eltitkolták.)

– Persze, persze – jegyezte meg Klöster kisasszony vállát vonva –, de mit ér, ha más kimenő ruha Lőcsén tilos. Ha az ember ruhát akarna változtatni, várost kellene változtatnia.

Körülvették a lánybarátnék, mert már voltak, hamar barátkoznak össze e fiatal teremtések, minden új lány új titok nekik, s vágynak a titkok után. Ezek aztán felvilágosították:

– Látod, mi is feketében járunk, pedig szintén nem halt meg senkink. De megfordítva, úgy látszik, meg kell halnia valakinek, hogy a gyászruhát levethessük.

– Ez különös – szólt Rozália elgondolkozva –, kinek kellene meghalnia?

– Egy Görgey Pál nevű úrnak, aki meglőtte a lőcsei bírót, a város rettenetesen haragszik rá és megparancsolta, hogy addig gyászban járjon minden lélek, míg bosszút nem állnak rajta; bárcsak már vinné el az ördög, hogy ne szenvednének mindnyájan. Neked még hagyján, te szőke vagy, neked illik a gyászos, de mit mondjak én, aki barna létemre valóságosan elenyészem a ruháimban, mint a légy a mákban. De mi bajod, mintha könnyeznél…

– Valami a szemembe esett – rebegte halkan.

Önkénytelenül a zsebkendője után nyúlt, de nem volt ott; most jutott eszébe, hogy elejtette tegnap az úton a jablonkai elindulásnál.

Megsemmisülve esett össze egy karszékbe, tudta bár, hogy apját itt üldözik, de mégis meghaladta erejét ezt így végighallgatni, szíve összeszorult, tagjai megzsibbadtak, érezte, hogy nem tud mozdulni.

– Ah, istenem – gondolta magában –, csak itt volnának Katerina néni balzsamcsöppjei, melyekből bevett, ha elbágyadt, vagy valamije fájt.

E pillanatban az egyik szobalány lépett be egy összehajtogatott keszkenővel.

– Fabricius úr küldi Otrokócsy kisasszonynak az elvesztett kendőjét, melyet az úton talált.

Ruganyosan felugrott a székről, minden eréből friss vér tódult a szívére és hajtotta sebesen.

– Igen, igen, ez az én kendőm – szólt rekedten s mohón utána kapott. – Ki hozta?

– Egy hajdú.

– Köszönöm, jól van.

Nagy, lelkes szemei nyitva maradtak az álmélkodástól: »Megtalált, rám talált. A Szűz Mária küldte utánam…«

S vidáman, dudorászva, tánclépésben futott végig a nagy szobán, ki az erkélyre, hol alul lyukas faedényekben rózsák nyíltak. Olyan a téma, hogy éppen csak ővelök lehet azt megbeszélni. A rózsák hiszen megértik, hogy milyen csoda történt.

Pedig dehogy volt az csoda. Klöster kisasszony majd mindennap ellátogatott özvegy Fabriciusnéhoz, ki innen a harmadik házban lakott. Régi barátnék voltak és szerettek beszélgetni a napi események felől. Klöster kisasszony tegnap is ott volt és elmesélte, hogy Quendel apó új növendéket hozott. Az anyjától könnyen megtudhatta a gyermek-szenátor s persze sietett a kendőelküldéssel jelenteni, hogy a búvócska fel van fedezve, és most már következik az – összenevetés.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem