TIZENNEGYEDIK FEJEZET NÉMELY MEGJEGYZÉSEK AZ ANYAI SZEM EREJÉRŐL ÉS A SZERELMI ÉRZÉSEK FÖLPISZKÁLÁSÁRÓL
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
NÉMELY MEGJEGYZÉSEK AZ ANYAI SZEM EREJÉRŐL ÉS A SZERELMI ÉRZÉSEK FÖLPISZKÁLÁSÁRÓL
NÉMELY MEGJEGYZÉSEK AZ ANYAI SZEM EREJÉRŐL ÉS A SZERELMI ÉRZÉSEK FÖLPISZKÁLÁSÁRÓL
A mai fiatalember, ha szerelmi bánat éri és a zöldszemű szörnyeteg megmarja, vagy a halált keresi, vagy párbajsegédek után futkos, vagy pedig bezárkózik egy külön szobába egy szép leánnyal, akit múzsának neveznek, és ontja a világfájdalomtól csöpögő verseket.
Fabricius, mikor a Rozália találkájáról hallott, nem cselekedte meg ezek egyikét sem, noha ő is le volt sújtva. Ha a nap leesik az égről s elgurul egy pocsolyába, kevésbé csodálkozik vala. De hisz ez több is volt, mintha csak a nap hagyná el az eget. Ő maga esett ki a saját énjéből. Egy idegen bolygón találta magát boldogtalannak. Tompultság, üresség, sivár céltalanság érzései kezdték gyömöszölni, roskadozott a lába, zúgott a feje. A vén lábasházak hátrafelé látszottak húzódni előle, mogorván ünnepélyesen. A furmányos szekerek kerekei döcögve tagolták az utcaköveket horzsolva: Ro-zá-lia, Ro-zá-lia. Az ablakoknál a kosaras rostélyok alól itt-ott kibukkant egy-egy leányfej, rámosolygott kedvesen, ismerősen, ami olyanforma fájást váltott ki belőle, mintha a halántéka ereit rángatná láthatatlan kéz, ugyanaz tartotta összeszorítva a szívét is.
Ment egyenest haza, mint az alvajáró, öntudatlanul, megszokásból. Az egyik utcaszögletnél Blom Miklóssal találkozott, lovon ült, báliasan kicsípve, messziről kiáltotta:
– Hogy vagy Rici? Szervusz Rici! (A Fabricius becéző neve.) Kirándulok egy kicsinyt a vashámorhoz. Gyere te is. Majálist tartunk a vidéki szépekkel. Nemigen győzöm már; de mit csináljon az ember. Szervusz Rici!
– Utálatos kutya! – sziszegte utána Fabricius.
De már haza is ért és olyat rúgott a zöldre festett kapuajtón, hogy szinte meghasadt.
Az öreg Fabriciusné várta már az ebéddel. Kedvenc ételei jöttek az asztalra, kásás csirke és levelen sült, mivelhogy kenyérsütés napja volt, és a kemence már anélkül is be volt fűtve, a gyermek-szenátor azonban hozzá se nyúlt az ételekhez, amellett sápadt volt és ingerlékeny.
– Nem vagy te beteg? – aggódott az öreg asszonyság.
– Csak a fejem fáj egy csöppet.
– Ne kössek egy kis tormalevelet a homlokodra? Hátha kihúzná?
– Nem húzza azt ki, nem a torma, de hat ökör sem.
Ebéd után föl se ment, mint rendesen, a városházára, otthon ült szobájában az ablaknál s nézte a jövő-menő felhőket. Igazodtak, keverőztek, foszladoztak, meg megint tömörültek a színes párák. Nagy sürgés, készülődés volt fent, míg végre estefelé kitört a vihar, megmozdult az ég és telefirkálta villámvonalakkal a nagy Igazító Kéz a mennyboltot. Éppen ez kellett Fabriciusnak. Vihar a lelkében, vihar a természetben. Csak zúgjon a szél, csak ropogjon az ég; bár mindent összemorzsolna.
Köpönyeget se vett, úgy ment ki a viharba s kijutván a város kapuján, a csodálkozó őrök tisztelgése mellett, nekiindult a harasztos erdőnek. A haragos természetet megfogta pajtásnak. S hogy ím így ketten együtt kidühöngték, kitombolták magukat, valamivel könnyebb lett lelkének a nehéz súly.
Mikor hosszú bolyongás után későn este hazaért, Fabriciusné már ágyban feküdt. Nem várta haza, mert gyakran szokott elmaradni, vagy Klösteréknél a lányok közt, vagy a városi pincében a szenátorokkal.
A szolgáló vacsorával kínálta, de a fiatalúr leintette, hogy nem kér semmit. Sokáig fel s alá sétált a szobájában, hallgatta a zuhogó esőt, mely még csak most eredt meg, aztán az anyja szobájába nyitott.
– Alszik már, édesanyám?
– Nem. Akarsz valamit, fiacskám?
– Csak jóéjszakát akartam neked kívánni, mint közönségesen.
Ezzel az ágyhoz lépett, leült a szélére, megfogta az öregasszony kezét, megcsókolta és azután is a kezében tartotta szótlanul. Az öregasszony szinte önkénytelenül odább csúszott a fal felé, úgy, hogy most már a szenátor feje is elfért a vánkoson. Lehajtotta a fejét is, odanyomta az anyja szívéhez szorosan, úgy, mint gyerekkorában, és az egyik lábát is föltette.
– Jaj, ne nyomj hát úgy.
– De látja mamácskám, máris nem fáj úgy a fejem, hogy odanyomtam magához.
– Eredj, te bolond hízelgő, hát azt hiszed, amit hat ökör ki nem húz, azt az anyai test melege kihúzza a fejedből?
– Nemcsak hiszem, de tudom.
S ezzel összevissza csókolta a matróna kedves, okos fejét.
Az viszont tettetett bosszúsággal igazgatta helyre félrecsúszott bodros hálófőkötőjét s vidáman kacagott fel.
– No, te igazán szép szenátor vagy, aki az anyjával alszik. Ha látná a város, nem tudom, mit szólna hozzá. (Majd azután mélyet sóhajtott és így folytatá.) Bizony, szép idők voltak, mikor mindig velem aludtál kisgyermek korodban, amikor még meséltem neked, s te is mindent elcsacsogtál nekem. Aztán, hallgasd csak, milyen kópé voltál. Hogy a szegény bátyácskádhoz, aki a másik ágyban hált egyedül, át ne mehessek, ha te elalszol, titokban odakötötted a lábamat egy madzaggal az ingecskéd gombjához s mikor elaludtál, eloldoztam a spárgát és úgy mentem át a testvéredhez.
– Szóval megcsalt mamácska.
– Mint ahogy megcsalsz te most – kiáltott fel ijedten az anya. – Szent isten, mi bajod, Antal? Hiszen te sírsz?
Megsimította fia arcát és nedves lett a keze.
– Azért jöttem ide, mert ki akarom önteni a szívemet. Nem tudok hova fordulni, csak kegyelmedhez. Segítsen rajtam, anyám, ha tud. Az én eszem cserben hagy engem. Erőt vettek rajtam a gyengeségek. Ha erős vagyok, magamban van bizalmam. Ha gyenge vagyok, a maga bölcsességéhez fordulok, mint gyenge gyermekkoromban. Olyan babonás hiedelemben élek, mintha az én gyengeségeim az anyai szeretet erejével összekeverve, megszűnnének. Hallgasson hát meg, anyám.
– Jó, jó, csak beszélj. Tedd ide a fejedet. (Megsimogatta a selymes hajat.) Ki bántott meg? Hol fáj? Mi fáj? Ne félj semmit. Nem hagylak bántani senkinek.
Fabricius most aztán megnyitotta benső élete titkos folyosóit, mindenekelőtt bevallotta Otrokócsy Rozália iránti szerelmét (Tudtam – szólt közbe a nemzetes asszony), mely az első napon ébredt szívében, mikor találkoztak, s azóta nőtt, nőtt és ma már erősebb mindennél a világon. Hogy a leány is szereti-e? Nem volt róla szó. Forma szerinti vallomás nem történt. De ő (Fabricius) ekkoráig legalább abban a hitben élt, hogy szereti. Ezer édes szó bong a fejében, mindmegannyi tündércsengettyű, melyek fenntartói ennek a hitnek. Egy-egy célzás, méla tekintet, egy sóhaj, egy önfeledt mozdulat, egy elpirulás. (Hej, milyen cukorgarmadát gyűjtött össze ezekből memóriájába a gyermek-szenátor.) De hát ez mind olvadóra vált ma, mikor Nustkorb bíró uram elmondta, amit a találkáról tudott.
A nemzetes asszony felkönyökölt az ágyában. Őt is felizgatta az eset, amint végighallgatta türelemmel.
– Forgós teremtette! – pattant fel, mert katonás asszony volt. – Ez annyira borzasztó, hogy szinte hihetetlen. Az az ember bizonyosan hazudott Nustkorbnak.
(Rozália Fabriciusnénak is kedvence volt.)
– Egyet kérdezek, mama. Hova lett a georgina-rózsákból az egyik, mert ugye, a múlt vasárnap kettő volt kinyílva?
– Matild néni volt itt hétfőn vagy kedden éppen Rozáliával. Rozáliának adtam.
– Látod, ez a baj, mert a bélai ember a mi rózsánkat mutatta akkor este a bírónak, hogy a találkán levő hölgy hajából esett ki a lépcsőknél.
Elhallgattak. Az öregasszony sóhajtott és nem szólt semmit. Az eső nagy potyogást művelt odakünn a házfedelen. Nem-e jégeső? – mondá az öregasszony. Aztán csak tovább hallgatták, nem-e jégeső. Végre egy kérdést tett közömbösen, szárazan, mintha csak úgy ásítás közben kérdezné, hogy a nyelvét ne pihentesse túl sokáig.
– És nagyon szereted?
– Azt hiszem, nem tudok nélküle élni – felelte az ifjú, tele szenvedéllyel. – Megsemmisülök.
– Ej, bolondság. Nem okos dolog az én fiamtól. De nem is úgy van az. Elég virágcserepem van nekem is, de még egyikben se nőtt meg olyan nagyra a virág, bármilyen üde volt is és szép, hogy az edényt szétrepesztette volna. Nem vagy te kenyérbélből, de még cserépből sem. Vasból vagy. Annak mondanak. Hát az légy és ne beszélj ilyeneket.
– Ne haragudjék, édesanyám, kinek öntsem ki a szívemet másnak?
– Jó, jó. Hát majd meglássuk, hogy van, mi van. Mindjárt holnap rendbe hozom a dolgokat, vagy így, vagy úgy.
– Mit akar csinálni mamácska?
– Azt még én most nem tudom, de minden el lesz igazítva. Most pedig menjen, feküdjön le szenátor uram, de előbb nyújtsa ide a buksi fejét, hadd csókoljam meg.
Fabricius a szobájába vonult, csak úgy ruhástól dőlt le, abban a hitben, hogy úgyse fog aludni, de a viharban való barangolásban elfáradva, vagy talán az anyai csók varázslatos pecsétje alatt legott elnyomta az édes álom és másnap szinte egész öreg früstökig mártogatta abban a csodálatos égi harmatban, mely lemossa a testről és a lélekről a lankadtságot.
Másnap a nemzetes asszony alig várta a délutánt, magára vette a fekete selyemruháját, előszedte a három sor keleti gyöngyöt, mind fehérek és egyformák, a fekete csipkefőkötőre feltűzdelte az arany lencseszemeket, a fülébe is beerőszakolta a smaragdos függőket.
Fabriciusnak feltűnt a nagy gála.
– Ejej, mama, maga úgy fest, mint aki hódító hadjáratra indul.
– Bizony nem tudom én galambom, hova indulok. Olyan garádicsokra lépek én most, amelyeknek se az alját, se a tetejét nem látom.
– Nem értem – mondá Fabricius, aki akárhogy takargatta is, felette ideges volt.
– Pedig ha egy kicsit gondolkoznál, megértenéd, édes fiam, mert igazságos lélek lakik benned is, az én lelkem meg az apádé. No, hát mármost hova megyek én, mit gondolsz, és miért megyek? Ugye azért megyek, hogy valakit a mérőserpenyőre tegyek és meglássam, mit nyom?
Fabricius némán biccentett fejével.
– De hát van-e nekem ehhez jussom? Igenis van, de csak egy esetben, ha a mérleg két serpenyőjéhez képest én is kétféle szándékkal megyek oda, aszerint, amint a serpenyő fogja mutatni. Ha ide billen, az én menyecském a leány, ha oda billen, az ördögé a leány, bírja békével, ámen.
– Jaj mama, miket beszél!
Keservesen sóhajtott, s amint az esélyekre gondolt, felváltva szaladozott arcán az élet két legközönségesebb festéke, a piros meg a fehér; hol olyan lett, mint a cékla, hol olyan, mint a fal.
A nagyasszony ügyet se vetett rá többé, s ahelyett a szolgálóknak adogatta ki a szigorú utasításokat távolléte tartamára: vigyázzanak mindenre, az edényeket mosogassák el és ne törjenek el semmit, mert lesz »ne mulass«, koldust be ne eresszenek a pitvarba, nehogy ellopjon valamit, hanem ha jönne, az ambitusra vigyék ki neki a karaj kenyeret. Az Ancsura nézzen be a méhesbe, nem jött-e ki raj? Ha kijött, szaladjon el Koch Jánosért, a perecesért, az majd leszedi. A Zsuzsi pedig tömje meg a két ludat, és adjon nekik inni is. Azután pedig törjék meg a mákot, de előbb becsületesen ki kell mosni a mozsár belsejét. Egyébiránt mindjárt itthon lesz.
Azzal megindult a lépcsőkön katonás léptekkel, egyenes tartással, suhogott, ropogott rajta a sok selyem, s szép hófehér haja élénken kandikált ki a sok feketeségből. Szakasztott olyan volt – mondják, akik mindkettőjüket ismerték –, mint a megboldogult fejedelemasszony Erdélyben, össze lehetett volna téveszteni. Csakhogy Fabriciusné szigorúbb volt Bornemissza Annánál. Amit egyszer kimondott, az olyannak látszott a közönségesebb lelkek előtt, mint a gondviselés szózata. Zordon volt, mikor haragudott és a szemöldökeit összevonta, mint a hegyek, amelyek közt született és nyájas, mint a havasi rét az őszi napfényben, ha lelke jóságát arcára eresztette.
A szenátor onnan felülről hallgatta a lépteit. Egyszerre megszűntek. A szenátor kitekintett az udvari ablakon s látta, hogy az anyja megáll a két virágpad előtt, mely a liliputi udvart ékesíti és letépi a georgina-rózsát, az egyetlent. A többiek, a megérkezendő testvérek, még zöld burkaikban alusznak.
Sokáig odamaradt a nemzetes asszony; Fabricius mindenféle mulatságot próbált kitalálni, de soha még nem telt olyan lassan az idő; a raj csakugyan kijött, ráült egy cseresznyegallyra, Koch uram eljött, berázta a köpübe; ezt mind végignézte Fabricius, azután újra felment a szobájába, elővette az ótestamentumot s rányitott az égő tüzes kemencébe vetett három zsidó férfiakról szóló fejezetre; olvasgatta, de ez egyszer éppen nem szánakozott rajtuk, mert ő maga is most épp olyan tüzes kemencében érezte magát, sőt inkább cserélt volna az ifjakkal, mert azokról már tudatik, hogy bent nem égtek, míg az ő sorsa még bizonytalan. Öreg uzsonna ideje is elmúlt, de még mindég nincs itt a mama. Néhány aktát szedett elő, talán a munka szalasztja meg az időt, de bizony nem értett ő azokból semmit, a fekete betűk bolondjába táncoltak előtte, végre is a kutyával, a Popráddal kezdett játszadozni, míg végre a füleit hegyezte Poprád, ami jele, hogy az utcaajtó csikorgását hallja ott künn, egyet mordult, meg elhallgatott. Tudta már, ki érkezik. Az ismeretes ruhasuhogás hallható lett, a Fabricius szíve hevesen kezdett dobogni és benyitott a nemzetes asszony.
Letette mantilláját egy karszékre, aztán a gyöngyöt vette le a nyakáról. Fabricius nem mert ránézni, hogy az arcából olvasson, kissé félrefordult s félénk, fojtott hangon kérdezte:
– Hogy állunk?
– Megállj, hadd vegyem ki előbb a fülbevalókat, mert egészen lehúznak. Tanulj egy kis türelmet. Hé, Zsuzsi, gyere be fiam. Ereszd meg egy kicsit hátul a mídert, mert mindjárt megfúlok benne. Nem való már öregasszonynak a parádé. Puha zsölle, fehér cipó való az öregasszonynak. No, most elkotródhatsz. Mit is kérdeztél, édes fiam?
– Hogy mi történt?
Fabriciusné beült a zsölléjébe, de még mindég nem nyilatkozott, előbb még egyszer bekiáltotta Zsuzskát.
– Keresd meg a kötésemet, te kecskebéka. Így ni. Most pedig eredj a pincébe és hozzál egy kis sárgarépát a kanárinak, hadd énekeljen. (Egyedül maradván a fiához fordult.) Hát tudod, nem szeretek beszélni fontos dolgokról, csak ha teljes kényelemben ülök. A kötőtűk és az eszem egyenletesen és szoros kapcsolatban mozognak; vagy mind mozog, vagy egy se.
– Köszönöm szépen, de engem valóságos kínpadra feszít.
– Ugyan eredj, te golyhó, hiszen az a leány olyan ártatlan, mint a ma született bárány.
Az öröm ragyogása öntötte el a szenátor arcát.
– Oh, mamókám, édes mamókám!
– Nincs azon annyi makula se, amennyi egy pók lehelete a liliomon.
– Hát hogy volt, mi volt akkor az a találka a vendéglőben?
Fabriciusné vállat vont.
– Mit tudom én, hogy volt.
– Hogyan? – szólt Fabricius elboruló homlokkal. – Kegyelmed nem tudja? Hát nem kérdezte?
– Kérdeztem én mindent, de a beszéd végre csak beszéd.
– Akkor aztán miképpen mondhatja, hogy ártatlan? – fakadt ki ingerülten.
– Mert láttam.
– Látta? – mondá gúnyosan – Hát lehet azt látni?
– Lehet bizony, csak szem kell hozzá… anyai szem. Hiába mosolyogsz kétkedőleg. Van olyan tudás is, mely fölötte áll annak, amit a könyvekből, s ahogy ti mondjátok, összetett bizonyítékokból, tanúvallomásokból lehet megállapítani. Az anyai tekintet a lélekbe fúródik. Az anya lát az ilyenekben még vakon is. Ha másképp nem, hát megszagolja a menye bűnét.
– Oh anyám, bárcsak igaz lenne!
– Az úgy is van. Mert a szeretetnek vannak olyan csodái. Ami teneked fájna, édes fiam, az előbb az én szívemen szalad át. Ha mármost én azt mondom, hogy Rozália ártatlan, az nem üres levegő, és aki ennek az ellenkezőjét meri állítani, annak énvelem gyűlik meg a baja, forgós teremtette.
Fölrakta csípőjére mind a két kezét s kihívóan nézett szét, mintha láthatatlan ellenségekkel volna tele az egész szoba, pedig már akkor de szívesen adta meg magát az egyetlen kételkedő is.
Ezek után elbeszélte a nemzetes asszony a látogatása részleteit. Mohón szürcsölte fel a szenátor, mint a szomjas föld a harmatcsöppeket.
– Nos, hát ott voltam, és már itthon elgondoltam a tervet. Nem mentem üres kézzel. Elvittem az utolsó georgina-rózsát, mert azokról, amint jól tudod, az a babona él az itteni fejérszemély-világban, hogy aki egy ilyen szál rózsát hajába tűz, kérője lesz abban az évben, aki kettőt tűzhet, annak két kérője lesz. Hát jól van, megyek a rózsával, többnyire künn voltak a növendéklányok az ambituson, majd kiugrott a szemgolyójuk, úgy nézték azt a rózsámat. Mind kérő után bomlik az. Tudakolom Rózikát, azt mondták, bent hímez a Klöster kisasszony szobájában. Csakugyan ott foglalatoskodott a keresztanyád oldala mellett. Beszéltünk prücsköt-bogarat, mint közönségesen, mikor egyszer csak ráviszem a szót nagy ravaszul a georginára, hogy kinek adjam. »Magának már ugye adtam, Rózika?« Mire mosolyogva felelte, hogy ő már kapott egyet az idén, de elvesztette a hajából, hát elvesztette a kérőt is. »Érdekes volna, ha tudná, hol vesztette el« – kérdeztem a tervemhez híven. Kacagott és süppedtek almavirágszín arcán azok a kis gödröcskék (ha láttad volna, te Toncsi!). »Hát biz én azt a kerti vendéglőben vesztettem el, mikor Quendel úr… mikor is volt az, Matild néni?« »Kedden este, sőt éjjel« – szólt közbe Klöster kisasszony. Nagy meglepetést színleltem. »Éjjel? Megfoghatatlan! Mit csinált ott éjjel?« Tiszta tekintetét rám emelte, s látszott elfogulatlanságán, büszke nyugodtságán, hogy nem veszi szavamat fürkésző nyomozásnak, inkább csodálkozásnak a bátorsága fölött. »Örökségi ügyben egy írást kellett aláírnom tanúk előtt.« »Kik voltak a tanúi?« – kérdeztem. »Quendel úr – felelte – és Görgey György.«
A fiatal szenátor felugrott, mint akit kígyó mart meg.
– Görgey György – ismételte a nevet sötéten. – Ezt jó lesz tudni.
– Ne csinálj magadnak rémképeket, barátom, hiszen az eset világos.
– Már t. i. mire nézve világos?
– Természetesen arra nézve, hogy Rozáli ártatlan.
– Miből gondolja ezt?
– Nos, mondtam már, a tekintetéből és abból az egyszerűségből, nyíltságból, amellyel elbeszélte a kerti látogatását. Egy bűnös leány nem viselkedett volna úgy.
– Maga mama a legjobb asszony a világon, de az ilyenekhez nem ért. Én az ellenkezőt olvasom ki ebből az előadásból.
– Hogyhogy?
– Kifogásolom és elítélem az egészet, s hibáztatom Klöster kisasszonyt is.
– Miért? Quendel úr megjelenik s elkéri növendékét fontos ügyben. Nem kötelessége-e kiadni?
– Megengedem, de hogy jut oda Görgey György?
– Azt már igazán nem tudom, de nem is tartom lényegesnek.
– Valami rothad itt, valami rothad! – kiáltott fel a szenátor keserűen s kezét lüktető halántékára tapasztá, mintha a széteséstől féltené fejét, szemei vérbeborultak. – Az előadás nagyjából iszen igaz lehet. A vén gazember Quendel természetesen elvihette Rozálit, ahhoz joga van, de az indok, mamám, gondolkozzál az indokról! Micsoda együgyű mesécske. Hogy egy okmányt kellett aláírni tanúk előtt. Hát miért kellett azt a kerti vendéglőben aláírni, úgyszólván éjjel, ocsmány szerelmi kalandok rosszhírű színhelyén? Hát nem írhatta volna alá otthon az intézetben?
Fabriciusné felkacagott édesdeden, hogy szinte a könnye csordult ki.
– Oh, te bolondos gyerek, te! Minek szólsz hát közbe, míg végig nem hallgatsz. Mert hiszen már éppen ott tartottam, hogy azért mentek a kerti házba, mert az alispán személyes jelenlétében kellett az okmányt aláírni.
Hát persze. No persze. A szenátor a homlokára ütött. Ez most már világos! Megnyílt előtte az egész perspektíva. Igaz biz az, ott volt az alispán is. Hisz akkor fogta el Nustkorbot. És természetesen ő nem jöhetett be a városba, se nem jelenhetett meg ott nappal.
Olyan jó kedve támadt hirtelen, hogy táncoló lépésekben rohant a nemzetes asszonyhoz és elkezdte széles örömében csókolgatni.
– Eredj no. Még megfojtasz. De hát ne ugrálj, mint a Máriássy Gábor kosa, mikor sót látott. Ülj nyugodtan, veszteg, hadd beszéljem el a többit is.
– Hát tovább is van?
– A java még csak most következik.
– Köszönöm, édesanyám. Teljesen meg vagyok nyugtatva. A többi már engem nem is érdekel.
– Hátha még az is érdekelne. Hallgasd csak, mi történt azután. Azt mondom Rozálinak: »Hát sajnálta a rózsáját?« Mosolygott szegényke és így felelt: »Sajnáltam, de csak a rózsát és nem a kérőt«. »Természetesen – mondám –, mert csak a rózsát vesztette el, galambom, mivelhogy már hordta a hajában, tehát a kérő meglesz.« »De abba meg nem hisz az én Rozáliám« – jegyzé meg az öreg Matild. »Pedig, legalább ebben az esetben, bizonyos – erősködtem velök –, annyira bizonyos, hogy már itt is van a házban.« Mindketten kérdőleg pillantottak rám. Azt hitték, félrebeszélek. »Sőt itt van a szobában – folytatám –, mert én vagyok az, kedves kicsikém, és kérem, legyen a fiamnak felesége.«
Lángba borult a gyermek-szenátor arca.
– Anyám, ha csakugyan megtetted – kiáltá fojtott, rekedt hangon –, akkor…
– No, persze hogy megtettem, ha mondom, és mi van akkor?
– Akkor hajmeresztő vakmerőséget cselekedtél, hiszen ez a dolog még meg nem érett.
– Miért ne volna érett, hisz szeret?
– Mondta? – lihegte szinte lázasan.
– Nem mondta, de nem bírta eltitkolni.
– Beszélj, beszélj hát! Mi történt azután?
– Az ő arca is úgy borult lángba, mint a tied most, s egy miatyánk alatt, nem tudom, hogyan történt, egyszer csak nincs többé a szobában.
– És aztán, aztán?
– Aztán kerestük keresztanyáddal. Kerestük, kerestük, az egész házat tűvé tettük, kiabáltuk a nevét, sehonnan semmi nesz.
– Istenem, istenem.
– No ne félj, nem veszett el. Végre mégis csak megtaláltuk az éléskamrában. Egy eleséges zsákon ült és sírt, sírt keservesen. Magamhoz vontam, fejét az ölembe tette (oh, milyen édes feje van), kérdeztem, hogy mit mondjak neked, de nem felelt, csak egyre sírt, zápor módra… nézd, milyen nedves itt a selyemruhám.
A gyermek-szenátor bizonytalanul nézett az anyjára.
– Azt mondja, mamácskám, hogy sír, hát hogy vegyük ezt most?
– Oktondi vagy fiacskám! A nő szíve a szemein át mutatkozik, álnoksága a tetteiben, ravaszsága a nyelve hegyén. Rozáli sír, mert tele van a szíve és szeret, te pedig most eredj és törüld le a könnyeit.
Nem mondatta magának kétszer, csinosabb ruhát vett föl és sietett át a szomszédba. De bezzeg nem sírt már akkor Rozália, az udvarról hallotta csattogni a hangját, amint egy víg német dalt énekelt, gitár kísérete mellett.
A szalon már akkor tele volt. Ilyenkor jöttek a látogatók Klöster kisasszonyhoz, éppen péntek lévén, előkelő katonatisztek és a helybeli patríciusok fiai, úgyszintén a kisasszony barátnői. Ilyenkor mindig egy kis hangverseny volt a társalgóteremben, valamelyik kisasszony szavalt, egy másik énekelt, a harmadik táncolt. Irigyelt ember volt, akinek e péntek estékre joga volt megjelenni Klösteréknél. A kisasszony mindig ki tudott gondolni valami kedveset, valami eredetit, ami elbájolta a közönséget, s amiről sokat beszéltek nemcsak a városban, hanem a környéken is. Kivált télen fejtett ki nagy leleményességet. Egyszer csak a múlt karácsonykor behoznak a cselédek két teknőt és vizes dézsákat, uram teremtőm, mi lesz itt, majd bejönnek a kisasszonyok, felgyűrt ingujjakkal, fölhajtott szoknyákkal és elkezdenek mosni – ugyanis a mosásból tettek vizsgát a kisasszonyok –, de micsoda gyönyörűség volt azt nézni. Máskor rokkák mellett ülve találja a belépő e törékeny, piskótatestű, bűbájos teremtéseket.
Rozália ma ügyetlen volt. Amint Fabriciust belépni látta, kiesett kezéből a gitár. Blom Miklós odarohant, fölemelte, de ebbe annyira belezavarodott, hogy a dalocska szövegét elfeledte. A leányok nevetgéltek, míg végre az egyik kisleány megsúgta a következő sort, s Rozália tovább folytathatta a dalt, de fátyolozottan, színtelenül, mintha nem is az ő édes, olvadékony hangja volna.
A hangverseny után némi játékok következtek, a »künn a farkas, bent a bárány«, meg a »lótuszvirág utazása«, és ámbár öregasszonyok is voltak jelen, akik minden mozzanatra figyeltek, az okos Klöster kisasszony mégis úgy tudta irányítani a helyzetet, hogy a keresztfia egyszer-egyszer zavartalanul szót válthasson Rozáliával. Az ilyen hevenyészett műsorhoz mindenki hozzájárult, amivel tudott. A fiatal Révay Imre kuruchadnagy hasbeszédet produkált. Andrássy generálisnak egy párbeszédét az öreg Vinkóczynéval, ahol szállva volt, halálra lehetett azon kacagni. Azután Blom ajánlkozott kunsztokra. A keleti bűvészetnek sok csínját-bínját eltanulta az itt csatangoló törököktől. Árvizet tudott fakasztani, vagyis csak azt a látszatot, mintha nagy víz folyna be az ablakon, mire néhol az asszonyok a szoknyáikat kezdték emelni, akik nem tudták, hogy az egész csak szemfényvesztés. A dinnyemagot betette valami pépbe, arra egy rózsaszín folyadékot öntött, s íme, a dinnye nőni kezdett, levelezni, nyílni és a nézők szeme előtt pirinyó gyümölcsöt hozni.
Mindenekelőtt egy kis asztalkára volt a bűvésznek szüksége.
– Rozáli, hozd el azt a kis asztalkát az én szobámból.
Majd egyet fordult a vendégek közt és azt súgá Fabriciusnak:
– Eredj keresztfiam, segíts Rózának a kis asztalt behozni.
Fabricius eltűnt észrevétlen, de amint megjelent az ajtóban, Rozáli, mint előbb a gitárt, legott elereszté az asztalkát, amit kifelé cipelt s megremegett, mint a nyárfalevél.
– Jaj, maga is itt van!
– Rozália – szólt Fabricius –, nem haragszik anyámra, hogy olyan vakmerő volt?
Rozália a kezét nyújtotta.
– Haragudni? Hiszen ő boldoggá tett!
– Hát szeret? Hát igaz, hogy szeret? – kérdé Fabricius hevesen.
– Hát nem vette eddig észre? – felelte a leány mélán, álmodozón. Valami piciny szemrehányás is volt a szavaiban.
– Hiszen reméltem, de anyám nem hozott semmi határozott választ.
– Mert még korai lenne.
– De ha szeret…
– Közölnöm kell előbb valakivel, annak a beleegyezésétől függ.
– És ki az a valaki? – dadogta Fabricius.
– Apám, akinek nincsen a világon senkije.
– Velünk fog lakni, Rozália. Szolgája leszek, a helyet is megfújom, ahová leül.
Rozália sóhajtott és nem felelt.
Végtelen szomorúság lepte meg, és olyan hidegség állott be, melyben megfagyni látszott a mai nap minden virága.
E dermesztő hangulatból szinte erőszakosan rántotta ki magát Rozália.
– No, fogjuk hát hamar azt az asztalt és vigyük ki.
Mikor vitték, felkacagott.
– Így ni. Mi vagyunk most a lovacskák. Gyű!
Nagy pajkosan a nyerítést próbálta utánozni: »Nyihihihi.«
…Bizony még nagy gyerek Rozália.
Fabricius nem volt megelégedve e beszélgetéssel. Sőt a helyzettel sem. Hiszen minden készen volt már, de még mindenütt maradtak bent fércek, amelyeket ki kellene húzgálni. Bosszantotta, hogy nem beszélhet Rozáliával négyszemközt s tisztába nem hozhat némelyeket. Pokolra kívánta a sok tarkabarka alakot, kik itt olyan jól látszottak mulatni. Egyszer-másszor megpróbált bizalmas szót váltani Rozáliával, de ez még csak zavartabbá tette a helyzetet.
– Rozália – szólt hozzá halkan a zsonglőrmutatványok alatt –, ön ugyebár írni fog édesapjának?
A leány a fejével biccentett.
– És én nem mehetnék hozzá?
– Nem.
– Most sem mondhat ön nekem többet róla?
– Még most sem – felelte és újra nagyon szomorú lett.
Még egy alkalmat talált azután vele beszélhetni. Klöster kiasszony említette: »Rozáliának ma születésnapja van«, mire Fabricius újólag fölkereste egy ablakfülkében és szerencsét kívánt neki.
– Szerencse? – szólt gépiesen. – Ritka madár. Nehéz megfogni. Ki tudja, hol röpül?
– Rozália, mondjon meg nekem egyet – szólt a szenátor –, hogy ne legyek nyugtalan. Ha atyjaura le talál engem fújni, egy vagy más okból, isten tudja, elhagy-e akkor engem?
Rozália gondolkozott egy másodpercig, majd így felelt:
– Nem gondolnám. Itt hatalmasabb erők dolgoznak, mint atyám akarata, mely talán nem hatalmasabb az én akaratomnál sem, bár még nem próbáltam mérlegre vetni a kettőt. Elárulok önnek valamit – suttogta rejtélyesen. – Önt a Szűz Mária küldte utamba, de hogy jót akar-e ezzel (hangja reszketeggé vált, s arca sápadt lett, mint a halotté), azt még ma nem tudom. Ott bent a néni szobájában azt mondtam, hogy édesanyja boldoggá tett. Nem volt igazam. Valami baljóslatú rém suhog fölöttem a levegőben. Én mégis boldogtalan vagyok.
Fabricius ránézett csodálkozva. Miket beszél ez Szűz Máriáról. Lutheránus létére. Az öröm vette volna el az eszét? Vagy csak egyszerű képzelődő. Vagy csak még nagy gyerek.
De máris egy csomó ember közeledett hozzájuk. Blom valami ezüst tallért tüntetett el, most odaszaladt s egyenesen a Rozáli aranyhajából húzta ki.
Fabricius bosszús lett, hogy megzavarták s el se búcsúzva osont ki a teremből, mert elve volt a friss levegőre menni, valahányszor vagy nem jól érezte magát, vagy valami kellemetlenül érintette.
Amint éppen kifelé menne, az udvaron szembe találkozik egy kuruc közlegénnyel, ki nagy virágbokrétát hoz lóbázva a kezében.
– Kinek viszi ezeket a rózsákat, vitéz úr?
– Otrokócsy kisasszonynak.
– Ki küldte?
– Görgey György hadnagy úr.
Úgy? Fabricius amúgy is ideges volt, ez volt még az az adag, amit már meg nem bírt. Kitalálta, hogy a csokor a Rozália születésnapjára érkezik, hogy tehát azt a hadnagy számon tartja, illetve Rozália nyilván fölemlegette előtte, míg neki (Fabriciusnak) egy szót se szólt.
– Mutassa csak azt a bokrétát – förmedt rá a katonára zordonan.
Az átadta, Fabricius pedig egyszerűen behajította az udvaron levő kerekes kútba.
– Mondja meg barátom Görgey hadnagy úrnak, hogy a bokrétája nagy örömet okozott a békáknak.
Lőcsén ugyanis vízvezeték volt már akkor, s a régi kutak vize csak arra a nem várt esetre vétetett igénybe, ha a vízvezetéknek baja esnék.
A katona lőcsei fiú lévén, ismerte a szenátort, egy szót se mert szólni, sarkon fordult s elvitte az üzenetet a sörházba, ahova a hadnagy egy nagy társaságban éppen most lépett be. Görgey, hallván a legény jelentését, mindössze ezekkel a szavakkal hörpintette ki a sörét:
– Úgy látszik, a másik füle is viszket a szenátor úrnak.
A hadnagynak jó idegei voltak, nem jött dühbe, hanem gondolkozni kezdett az esetről, szokatlan melegséget érzett a szíve körül s egyszerre megkívánta a magányt.
Fizetett s elment. A társaság összenézett. Ebből bizonyosan verekedés lesz, s tárgyalni kezdtek pro és kontra. Maga Görgey azonban nem gondolt párbajra. Szabadságában állt az ízetlen tréfák közé osztályozni az esetet. Isten ments, hírbe hozni Rozálit egy párbajjal.
Pusztán csak a magány kellett neki. A magány a víg hadnagynak! Úgy csábította valami olyan helyre, ahol nincsen senki. Ahol csak a fák susognak. Egy nagy sétát tett egyedül, kívül a város kapuján, hogy kedvére gondolkozhassék az eseten.
Fabricius tehát egy ilyen durvaságot engedett meg magának. De miért? Csak egy magyarázata lehet, hogy félti Rozáliát, s tőle félti. Ő (Görgey) semmi okot nem adott ilyen hiedelemre, világos tehát, hogy Rozáli adott ilyen okot, s ez zavarta fel most egyszerre lelkének egyensúlyát. Ő maga nem gondolt eddig szerelemre, bizonyos ragaszkodást érzett unokahúga iránt, a szép rokont látta benne és semmi mást. Milyen váratlan fölfedezés! Ki hitte volna? Szíve dagadozott, s tele tüdővel szívta be a balzsamos esti levegőt. Mintha diadalmas harsonák zendülnének meg a levegőben. Immár vissza is idézett a múltból bizonyos sóhajokat, tekinteteket és mozdulatokat, melyek mint színes kagylók látszottak most emlékezete előtt elvonulni, s melyekben mind egy-egy igazgyöngyre bukkanhatott volna, ha akkor hirtelen melegiben kinyitni próbálja.
Ahogy az álom jő, isten tudja, honnan, s rátapad a szemhéjakra, ahogy a mámor kezdődik, úgy jő a szerelem, váratlanul, nesztelenül; se nem lép, se nem röpül, csak valahogy ott van. Sőt már ott is volt a kezdete előtt, mint ahogy a mámor sem az első borcsöppnél kezdődik, hanem ki tudja, hányadiknál.
Gyakran találkozott Rozálival, mióta Quendel apó Görgey Pál kívánságára Klöster kisasszonyhoz személyesen vitte bemutatni, hogy egy állandó közvetítő legyen apa és leány között. Klöster kisasszony abban a hitben, hogy Quendel úr, akit ő sokra tartott, férjet akar Gyuriból faragni, üzleti szempontból eleinte odaédesgette Gyurit, mikor azonban észrevette, hogy a keresztfia, Fabricius, mélyen belenézett a lenvirág szemekbe, az egész ügyletet nagylelkűen átutalta a régi firmához, t. i. az égiekhez, mivelhogy a házasságok állítólag az égben köttettek hajdanában.
Gyuri gyakorta kísérgette sétáin a leányt, sokat érintkezett ennélfogva Fabriciussal is, ki feltűnő lángolással vetette magát Rozáli után, de sohasem gondolkodott eléggé erről, s még Görgey Pál előtt sem tartotta érdemesnek említeni, mikor az néhanapján leánya hogylétéről, hangulatáról kérdezősködött. Hiszen nem tulajdoníthatott semmi fontosabb következményt ennek a legyeskedésnek. Fabriciust hóbortos rajongónak tartotta, aki hatványra emelt érzésekkel dolgozik; ha kedvel valakit, a szíve helyén egy máglya lobog, ha bosszankodik, földrázó orkán tombol agyában, ha puha, olyan, mint a vaj, ha kemény, olyan, mint az acél, szóval jó fiú, de a középérzések hiányzanak belőle. Az ilyen ember, gondolta néhányszor Gyuri, vagy sokra viszi, vagy felakasztják. Ami azt illeti, hogy a szépet csapja Rozálinak, arra nézve befelé nevetgélt. No, szegény Fabricius, ugyan eltalálta. Hiszen majd leesik az álla, ha megtudja, hogy Otrokócsy kisasszony voltaképpen a Görgey alispán lánya. A sors kegyetlen tréfáinak egyike az egész, se több, se kevesebb.
De a tréfákban is kegyetlenebb az, mely Rozálit éri. Mert Fabricius legalább nem tudja, ki az, akibe szerelmes, de Rozália tudja, hogy a fekete ruhát azért kell viselnie, mert a város még nem állt bosszút az apján. Boldogtalan kicsike, mennyi megadással viseli sorsát! Milyen előzékeny, sőt kedves Fabricius iránt, pedig jól tudja, hogy míg neki kellemeseket mond séták közben vagy otthon, addig a városházán apja vesztére főz terveket. Gyurit nem egyszer ejté csodálkozásba unokahúgának fegyelmezettsége, lelkiereje szerepének végigjátszásában, melyre apjának aggódó gondossága kárhoztatta; mély részvétet érzett iránta, s talán e részvét alatt már ott lappangott a parányi mag, mely az első rávetődő napsugártól megpattan s kiereszti csíráját.
A magány! Az a legnagyobb fecsegő. Mi mindent előhozott most! Gyuri valóságosan fölfrissült tőle. Melódiák zsongtak fejében, mint a majálisról hazatérő diákéban. Fölnézett a csillagos égre és először látta meg, hogy a holdban levő alak rőzsét hoz (fantáziája kezdett lenni). Egy csillag lefutott. Utána bámult; szállt, szállt, rézsunt, míg végre leesett a Scheiben-hegyen. Mi lesz vajon ott belőle: árvalányhaj, virág, vagy semmi? (Először kezdett eltűnődni az ilyenfélén.) Új érzékei támadtak s megfinomodtak a régiek, minden parányi rezgést felfogva. Úgy rémlett neki, hogy a föld piheg, a falevelek lélegzenek. Hallani vélte a neszt, amint a vadrózsa kelyhében alvó darázs a másik oldalára fordul szépséges puha ágyában… És mindezektől olyan érdekes, kívánatos lett a világ, hogy ki sem lehet azt mondani.
Mikor megyeházi lakására ért, azzal fogadta a vártán álló Wlaszinkó, hogy két úr kereste.
– Mit mondtak?
– Hogy eljönnek reggel.
Gyuri sejtette, mit akarnak. Azóta már elterjedt a városban a Fabricius másik fülére vonatkozó megjegyzése, s a büszke, fiatal szenátor nem engedi annyiba.
Meg is jelent reggel Blom Miklós és Trück Sebestyén jegyző, magyarázatot kérni felük nevében. Gyuri elnevette magát.
– Ej, uraim, hiszen az csak nem becsületsértés, hogy valakinek a füle viszket.
Trück Sebestyén némi érvelésekbe bocsátkozott.
– Hiszen, kérem szépen, nem sértés, ha úgy odavetve mondjuk, de ha fenyegető hangon tesszük, és ha már az járul hozzá, hogy az illetőnek az egyik fülét már megvágták, akkor merem állítani, hogy sértésszámba veendő.
A hadnagy meghajtotta magát és így szólt:
– Én azt hiszem, hogy most, mikor pro libertate Patriae folyik a sok vér és még nem is elegendő, nagy pocsékolás volna pro aure senatoris egy uncia is. Egyébiránt, ha az urak másképp határozzák, én alávetem magamat. Egy óra múlva elküldöm segédeimet.
Gyuri Grodkovszkyt és Horánszky Mihály megyei jegyzőt bízta meg. A négy úr összeült, egész délután tárgyaltak s tömérdek sört megittak. A Görgey segédei azt vitatták, hogy a nagyobb sértést Fabricius követte el, aki a Görgey által egy hölgynek küldött rózsabokrétát, nem tudni, mi okból, a kútba dobta. Blom Miklóst ez az érvelés egészen kihozta a sodrából.
– Milyen emberek! Oh, istenem, istenem! Ezek virágokat küldöznek s virágok elvitelét akadályozzák. S én már anélkül se győzöm.
Trück Sebestyén, úgy látszik, előre elhatározta a mindenáron való komiszkodást a megyeiekkel, mert mint stréber, érezte az ilyen jelenetek népszerűsítő voltát, prücsköt-bogarat összebeszélt, mondván, hogy a virág csak élettelen holmi, holott egy szenátor füle kiegészítő része az illető szenátornak, vagyis hivatalos tárgy, s ennek megcsúfolása egészen más tekintet alá esik. Az előbbi csak egy jogtalan beavatkozás és nem sértés, az utóbbi pedig sértés és hatóság elleni merénylet.
Nagyon felháborodék az érvelésen Horánszky Mihály.
– No, hallja az úr, ha az, hogy valakinek a füle viszket, sértés és merénylet az illető ellen, akkor én most mindjárt kénytelen vagyok magam ellen elkövetni egy merényletet. Kijelentem ugyanis, hogy nekem a tenyerem viszket, ha kegyelmedet beszélni hallom – hát legokosabb, ha abbahagyja.
Sok volt ez Trücknek, kiütött rajta a méregszeplő, elébe ugorván Horánszkynak, elkezdett az orra előtt hadonászni, megeresztvén gorombaságainak zsilipjeit, amiből aztán egy kis tettlegesség következett, urakhoz nem méltó dolog. Blom és Grodkovszky szétválasztották őket, és miután a párbajtanácskozás egy mellékpárbajt szült, az anyakancát, a Fabricius–Görgey esetet ki engedték osonni a lovagiasság elsorompózott területéről, mondván, hogy verekedésre nincs komoly ok, akképpen határoztak: Fabricius sajnálkozását jelentse ki a bokréta elkobzása miatt, Görgey pedig vonja vissza a Fabricius fülére vonatkozó megjegyzést, s nyújtsanak egymásnak baráti kezet, természetesen egy kedélyes vacsoránál, melyen a segédek is jelen lesznek, már amennyiben életben maradnak.
De ahhoz az kell természetesen, hogy az újabban keletkezett párbaj már a vacsora előtt megtörténjék. Az összemarakodott segédek tehát átalakulván ellenfelekké, hamarosan eltávozának, s mindenik egy-egy segédet küldött volt társa mellé, kik is új sörök és zöld beszédek mellett megállapították, hogy a párbaj a kora reggeli órákban legyen a Scheiben-erdőben, mégpedig kardra, első vérre. A reggelihez megkívánható hideg pecsenyéről és törkölypálinkáról Blom Miklós gondoskodik.
Minden a legnagyobb rendben folyt le, kivévén az első vér okozott kételyt, ellentmondást, és erről még sok szó fog folyni Lőcsén. Szerencse, hogy a szó nem vér. A dolog ugyanis úgy történt, az összecsapásnál (Blom vezényelt) Trück, kinek aligha volt még valaha kard a kezében, olyan bolondul kezdett vele hadonászni, összevissza, előre, hátra, hogy valahogy a maga egyik segédje, Blom kezét találta megkarcolni, mire az hirtelen hátrább ugrott és felkiáltott.
– Vigyázz, az ördögbe, hisz engemet vágtál meg. Ni, vérzik! (Csakugyan vér szivárgott ki a Blom bal keze fejéről.)
Trück erre leeresztette a kardját:
– No, mi ez? – kérdé Horánszky meglepetve, meglóbázott kardját lovagiasan visszatartva a vágástól.
– Megvan – hápogta Trück nagy lihegéssel.
– Mi?
– Hát az első vér – mondá Trück nyugodtan, mire olyan hahotára fakadt Horánszky, hogy a dereka is belefájdult.
A nevetés ragadós. A segédek hasonlóan kacagásba gurultak, sőt, bár okát nem tudta, maga Trück is elnevette magát, mire felkiáltott Horánszky:
– Ugyan mit bolondozunk! Szervusz skriba. Ezt már okosan eszelted ki.
Ilyen víg párbaj se volt még Lőcsén, mióta áll. Az egész város mosolygott fölötte. Trück Sebestyén azonban nem enged, egész holtáig vitatja, hogy ő a hivatalos felfogás embere, s miután a verekedési szabályok közt nem volt kikötve, hogy az első vér kinek a vére legyen (bármily vérszomjas oroszlán volt is különben ezekben a pillanatokban), lovagi kötelességének tartotta az első vér látásánál a fegyver további használatát beszüntetni. Egyedül ez a helyes. Nem párbajkódexben van ez megírva, de becsületes polgárok lelkiismeretében, punktum.
Ugyancsak megtörtént este a békülési vacsora is »Az öreg Gambrinus«-nál. Fabricius s Görgey egymás mellett ültek az asztalnál, koccintgattak, de azért bizonyos feszesség, hűvösség megmaradt. Mintha egy árnyék ülne köztük, s azon keresztül nyújtanák egymásnak kezüket. Tüzes bor, meleg szó, férfias fogadkozás el nem hessentette, sőt attól az estétől kezdve is nőtt, nőt az árnyék és elterpeszkedett.
Kis városokban nem igen vannak titkok. Róza egyhamar megtudta a bokrétaesetet. Bizony nagy igazságtalanság volt a szegény Gyuri iránt. Oh, ez a csúf Fabricius! De ez végre is az igazságtalanságoknak ahhoz a neméhez tartozott, amely tetszett neki. Oh, ez a bolondos Fabricius! Persze a csúf, a bolondos Fabricius is tetszett neki. Sőt az egész esettől el volt ragadtatva. Hiszen nagy csacsiság volt a kútba dobni. S milyen szép rózsák lehettek. Micsoda kutya szíve van ennek a Fabriciusnak, hogy nem sajnálta őket. Ámbátor ez a kutya szív túlságosan őhozzá hajló, és végre Fabricius honnan is tudhatná, hogy Gyuri az ő unokatestvére. Mégis úgy érezte, hogy Gyuri derék fiú és Gyurinak kárpótlással tartozik. Azért aztán, mikor Gyuri az első látogatást tette, sokkal gyöngédebb, nyájasabb volt hozzá, mint azelőtt bármikor.
Hanem éppen abból támadt a baj, ha ugyan bajnak lehet azt nevezni, ami valakinek jól esik. Gyuri először nézte olyan szemmel Rozálit, mint ahogy a nőt szokás nézni. S édes, bűvöletes gyönyörűség fogta el. Szemei kigyúltak, mikor a puha kezecskéje az ő nagy mancsában pihent egy percig. Hát még mikor a szoknyája egyszer-egyszer a lábát horzsolta. Szilajan száguldó vérpatakokat érzett testében s csodálkozva kérdezte önmagától: Hol volt eddig az én szemem és az én szívem? »Ott volt – felelhetné egy rejtelmes hang –, ahol a hiúságod; azt fölébresztette Fabricius, hiúságod pedig fölnyitotta szemedet és szívedet, olyan könnyedén, egyszerűen, mint egy kitanult lakatos.«
Rozália gyöngédsége, kedveskedése éppen alkalmas volt, hogy rohamosan növessze Gyuri érzéseit. A szerelemben különben sincs veszteglés; növekszik vagy fogy, de nem pihen. És ez keverte össze itt a helyzetet. Két szerelem nőtt itt, három személy közt, nem egymás mellett nőtt, hanem éppen az egyikből táplálkozott a másik. Fabricius se elégedhetett meg sokáig a »lopott« mélabús beszélgetésekkel az intézetben. A telhetetlen szerelem folyton azt kiabálja: többet, többet! Rozálit gyakran vitte át Klöster kisasszony Francka nénihez (Fabriciusnéhoz) uzsonnára, ahol a két öreg egyetértő pislantásokkal átvonult valamit megnézni az éléskamrába vagy a pincébe s ilyenkor egyedül hagyták a fiatalokat és sokáig maradtak el, hiszen már többé-kevésbé menyasszony és vőlegény, hát megilleti őket egy kis méz. Természetes, hogy a fiatalok fölhasználták az ilyen mennyei pillanatokat, és az örök kételkedés határmezsgyéin újra és újra kivették egymástól az esküt, hogy soha mást szeretni nem fognak. Aztán egyenkint dobálták el a társalgási érintkezés hideg formáit, mindennap valamit, »per tu« lábra helyezkedtek négyszemközt és már az eskü sem volt nekik elég. Többet, többet! A fenyegetések skálájára jutottak:
– Megölnélek, Rozália, ha valaha megcsalnál, édes.
– Megölném magamat Antal, ha valaha nem szeretnél.
És még többet, többet. Nem messziről mondták, hanem közvetlen közelben, egymás kezét fogva, vagy átölelkezve, vagy (de már erről nem volna szabad tudni senkinek) egy-egy lopott csókkal megpecsételve. Minthogy pedig Róza kívánságára nem volt szabad senkinek sem tudni a tervezett házasságról, míg ő az apjával nem közli, a külső világ előtt ezentúl is meg kellett maradni a régi állapotban. De éppen ebbe volt nehéz beigazodni, a többől a kevesebbre visszamenni. Ha az intézet kivonult sétálni, s Fabricius együtt mehetett Rozáliával, még lehetett suttogva beszélgetni, incselkedni, enyelegni, de ha Gyuri csatlakozott hozzájuk, egyszerre kiugrott a leány a paradicsom előszobájából (hiszen csak ott tartottak még) és kívül már sehogy se találta magát. Zavartan beszélt Fabriciussal, elfogult, félénk lett, különösen attól félt, hogy Fabricius árulja el magát. Azért aztán inkább Gyurival kotyogott vidáman, fesztelenül (hogy minden gyanút elhárítson magától), s Fabricius ilyenkor úgy tűnt fel, mint valami jámbor, úgynevezett »elefánt«, aki ott lóg, mint fölösleges kolonc, mint szerencsétlen harmadik egy vígan turbékoló párocska nyakán.
Fabricius maga is unta ezt (talán bosszankodott is), s ha valahol az utcán Gyurival látta Rozáliát, köszönt hidegen, szertartásosan s nem csatlakozott hozzájok.
És hát így táplálkozott a Gyuri szerelme egy másik szerelemből, mely nem mert a napfényen mutatkozni. Gyurit tévútra vezette a félszeg helyzet. Nemcsak ő maga merült el egyre jobban, egyszersmind meg volt győződve napról-napra mélyebben, hogy Rozália is szereti, és csak egy szavába kerülne… de ezt a szót nem szabad, nem illik kimondania, míg apjával vagy legalább édesanyjával és Pali bácsival nem közli. Ő még azokhoz a jófajtájú régi nemesifjakhoz tartozott, akik véteknek tartottak egy leányt elbolondítani.
Elhatározta ugyan, hogy elveszi Rozáliát, de tudta, hogy a kivitel nem könnyű. Nem a háború miatt, mert a háborút úgy megszokták, mintha nem is lenne. Hiszen örökösen háború volt. Azért a világnak mégis szaporodnia kell, sőt éppen azért kell.
Különben sem volt a háborúskodás olyan kényelmetlen, mint ma. Volt valami játék is benne, valami élvezetes, s le nem kötötte az embert egészen. A labanc is lassan mozdult, tehát a kuruc is ráért mindenre. Nyáron kánikula idején a tisztek egy része különböző ürügyek alatt szétszéledt – hűsölni mentek a falusi kertjeikbe. Télen pedig még a brigadérosok is megengedték maguknak, hogy néhány napra hazamenjenek disznót öletni és rendet csinálni a jószágaikra. A jelentősebb ütközeteken kívül, hol a nagy csapattestek dolgoztak, leginkább ősszel folytak szanaszét az apró csatározások és csetepaték. Csak annyiban változott ezzel a nemes urak szokott mulatsága, hogy nem nyúlra, vaddisznóra csoportosultak vadászni, hanem németre. A tavaszi táborozások is igen konveniáltak, mert olyankor nincs otthon dolog és vad sincs már – de német még van.
Maga Lőcse város sem szenvedett még idáig a háború által.* Kuruc tisztek ugyan ki- s bejártak a városban, mint egy szalonban, jöttek-mentek, de a város ügyeibe nem avatkoztak, legfeljebb élénkítették a forgalmat, és jó kovász voltak az elszontyolodott fekete városban.
A híres Löffelholz-féle lőcsei ostrom később, 1710-ben volt, Andrássy generális parancsnoksága idején.
Nem is a háborúban volt hát a nehézség; Mars szívesen engedett időt a kis nyilas kölyöknek, Ámornak: »tessék csak, öcsémuram, ráérünk«, ámbátor a lőcsei kalendárium, az egyetlen nyomtatott betűvel élő magyar orákulum azt jövendölte az idénre:
Tizenkét égi jel olyanképpen fekszik,
Több ember hal meg, mint ahány megbetegszik.
Hát iszen még ez sem baj, csak labanc legyen belőle a nagy többség. A baj most a Hymen-láncok megkötésére másban nyilvánult; menyasszony, vőlegény, eskető pap, muzsikus-cigány bőven volna, mézesheteket is lehet szakítani, de a násznépet nehéz összehozni. Vagyis a családok vannak szanaszét. Hol találja meg most például Gyuri az apját? Isten tudja, hova sodorta a háború szele, vagy a fejedelem parancsa! Az se volna kis feladat, Toporcra jutni ép bőrrel, hogy az anyjával beszélhessen.
Ugyanebben a kátyúban vesztegelt Fabricius dolga is. Rozáli még mindig hallgatott atyjáról, se Klöster kisasszony, se Fabriciusné nem vehetett ki belőle semmit erre nézve, pedig furkálta őket a kíváncsiság. Abba azonban beleegyezett, hogy egy apjával való találkozást készít elő. Mert csak akkor remélheti beleegyezését, ha személyesen beszél vele. Apját fogadalma szerint csak Quendel útján értesítheti, tehát Quendelt kellene előbb megkeresni és idehívni. Értesíthette volna ugyan Görgey György által is, de ezt nem akarta elárulni, később pedig, mikor már nagyon sürgős lett a megolvadt szíveknek ez a vágya, Gyuri nem volt kapható, állítólag Toporcra való kirándulása alkalmával labanc fogságba került. Fabricius mindent elkövetett, hogy Quendelt megkerítse, tűvé tette érte a fél országot, ügynököket küldött szét mindenfelé, de ki tudja, hol van most Quendel. Lehet, hogy a szabadkai erdőben beállott töröknek, ha ugyan már ki nem gyógyult ebből a vallásból.
Így múltak a napok, hetek, s nehéz csapások sora indult meg. Annyi egér támadt a mezőkön, amennyi emberi emlékezet óta még nem volt (jó lett volna abban az évben macskának lenni), ezek mindent fölettek eleségben, amit a katonaság meghagyott. Tűz kétszer is kiütött Lőcsén s majdnem a felét hamvasztá el a városnak; kis híja, hogy a híres Brewer-féle könyvnyomtató műhely is egészen meg nem égett, az ólombetűk egy része így is elolvadt. Szeptemberben a szárnyas állatokra bocsátkozott le valami ragályos nyavalya, úgy, hogy Lőcse környékén messze földön nem maradt baromfi életben, ami nagy gondot szerzett a gazdasszonyoknak, kivált a tojáshiány volt érezhető. A nagyobb lábasjószágot a labancok rekvirálták ott, ahol jártak, ahol pedig ők nem jártak, ott a kurucok rekviráltak – ami a lábasjószágnak körülbelül mindegy volt. A nyomor kezdett beköszönteni Lőcsén, s ennek nyomában napirenden voltak a kihágások, lopások, rablások, boltbetörések s mindenféle törvénytelen cselekedetek, úgy, hogy a hóhér, Fleck Joachim, nem győzte már egyedül a sok munkát s egy segédet és egy gyakornokot kért a tanácstól. Minthogy pedig Fleck bácsi igen népszerű
A hóhérral érdemes volt jó lábon lenni, mert azokban az időkben senki se volt biztos, hogy nem kerül-e a keze közé. Mert az apró-cseprő ügyek is őnála végződtek. Paráznaság, rosszul sikerült szerelmi kaland testcsonkítást, fül- vagy kézelvágást eredményezhet. Voltak egészen jámbor funkciói is; félrelépett fehérszemélynek a haját tövig lenyírta, a városból száműzötteket a kapun túlra kivezette s ott tüzes bélyeggel ellátta. Szóval az élet különféle viszonylataiba belejátszott a hatásköre, s az akkori ember igyekezett kitűnő viszonyban lenni a hóhérral. Hiszen Fleck bácsitól sok függött, amint vagy ridegen, vagy gyöngéden hajtotta végre a bíróság ítéleteit, melyek, kivált kihágási ügyekben, kétharmadrészben testcsonkításra szóltak.M.K* ember volt, hát meg is kapta.
És még ebben a fölfordulásban sem akart megpihenni a balkezével hadonászó gondviselés, mikor valamivel mindszentek napja előtt rázúdította a Kramler Károly epitáfiumát a szegény Nustkorbra, s Lőcse város a bajok tetejében bíró nélkül találta magát.
Mint nehéz, sűrű köd, a babona félelmet gerjesztő homálya ereszkedett a város fölé. Isten ujja! Mindenki észrevette és mondta, csak a magyarázat nem volt egyöntetű. Az egyik rész így látta a dolgot: Íme, Kramler Károlyt mégiscsak Nustkorb pusztította el, azért ölte meg a kőember gonosz utódját. Amiből azt a konzekvenciát vonták le, hogy Görgey nem is olyan nagy bűnös, tehát le kellene már vetni a fekete ruhákat. A temetésére hadd maradjanak még, de azután semmi értelmük.
A másik rész ellenben így okoskodott: Nustkorb uramat azért nyomta agyon elődje, mert gyámoltalannak mutatkozott elégtételt szerezni a halottnak. Azért hát most vagy soha! Az ég figyelmezteti Lőcse városát, emberelje meg magát, öltözzék a rettenet ruháiba…
Ebből kiindulva, már a temetésen, melyen az egész város részt vett, alakulni kezdtek a pártok. A békés hangulatúak az öreg Mostel nevét emlegették.
A harciasak közül valaki kifogásolta Mostelt.
– Háborúviseléshez nem a legöregebbet kell előhúzni, hanem a legfiatalabbat.
– Bolondság – jegyezte meg Krisztalnyik, gazdag rézöntő –, hisz akkor a kis Fabricius volna a bíró.
– És miért ne? – szólt oda egy másik csoportból Königmayer Konrád, a szíjgyártó. – Elég esze van hozzá.
– Esze iszen van – vágott közbe Ludman Lőrinc, a vargák atyamestere –, de szakáll is kell ahhoz.
– No, ha csak az kell – vigyorgott Makhalovszky László, a gúnyolódó kövér nemesúr, ki Makhálfalváról jött be a temetésre –, akkor küldök én kegyelmeteknek otthonról egy kecskebakot, válasszák meg azt.
– Pszt, pszt – csitították a beszélgetőket néhányan, kik a kántor, Molicska Dániel bariton hangját élvezték, amint érzékenyen búcsúztatni kezdé az illusztris halottat, a kuruc uralom iránti tekintetből, magyarul – istenem, be gyönyörű hangja van.
Kivált az asszonyok voltak elragadtatva az énekszótól, egyes helyeken azonban az egész közönség elérzékenyült és könnybe lábadt. Ott tetszett különösen, ahol ez a fordulat következik:
Kedves jó szász népem, ne légy értem síró,
Bíró elé megyen a lőcsei bíró,
Az Úr trónusánál lészen neki helyi,
Szavát tiértetek ott is fölemeli.
– Bizony, derék ember volt!
– Az ám. Eleget szidtuk, míg élt.
A nők a szemeiket törülgették a kötényeikkel, a férfiak összenéztek és a fejeikkel bólingattak, hogy tetszik nekik a kántor versezete. Klebe úr valóságosan zokogott és közbe így szólt jobbról-balról a szomszédokhoz, a büszkeségtől dagadozva:
– Ezt az embert én hoztam ide. Micsoda kincs van a gégéjében, micsoda kincs! A Molitoriszon jött. Egypár éve annak. Az egész úton énekelt a lovacskáknak. Zab se kellett szegénynek. De hallgassák csak.
A kántor tovább fújta a halott nevében:
Búcsúzom tőled is büszke városháza,
A megyeház által ki meg vagy gyalázva.
Nyugtalan morgás támadt a gyászoló tömegben. Egy fölpaprikázott hang felkiáltott:
– Ejnye, semmirekellő kántorja, itt se nem átallja izgatni nemesség ellen, holttestnél.
Egyszerre minden szem kereste, honnan jő a hang. Hát a kis Quendel apó volt, éppen a terebélyes Grodkovszky hóna alatt állott egy megyei csoportban. Bicskaéles hangját felösmerte nagy messziről Fabricius és a hang után indulva ráakadt.
– Az egész országban kurrentáljuk, Quendel bácsi.
– No, mit akartok velem, amice? – kérdé közömbösen. – Itt vagyok.
– Otrokócsy kisasszony szeretne kegyelmeddel beszélni.
– Hogy tudod? – támadt rá az öreg mogorván.
– Mert megmondta.
– Hát mije vagy te neki?
– Bámulója – mondá vidáman Fabricius.
Quendel úgy tett a kezeivel, mintha feléje röpködő szúnyogokat kergetne el.
– No, jól van, jó. Ne beszélj, ne magyarázz, hallottam valamit, de nem akarok semmit tudni. Elég. Szeretne velem beszélni? Majd odanézek. Csak ne elfelejtsem. Bejegyzek üzleti diariumba.
Ezzel kivette zsebkendőjét és még egy új görcsöt kötött rá, bár volt azon már kilenc is, mindenik más-más jelentéssel.
Mozgékony természete miatt nem bírván egy helyen maradni, otthagyta a megyeieket, csakhamar elvegyült az egyes céhek és kereskedők csoportjai közt, itt őszi gyapjút adott el, ott juhbőröket kínált fel, a lőcsei házaira alkudott (talán előre megérezte a bekövetkező ostromot), Köprecz Jánosnak, a gazdag sörfőzőnek felkínálta a görgői vendéglőjét (ebben is bizonyos ép szimat nyilvánult), Kneppel Tóbiástól sertéseket vásárolt, Ranetter Mátyás kádárnál ötven gönci hordóra alkudott meg a tokaji pincéje számára – szóval a temetési sokadalmat is kihasználta üzletre, miközben belekotyogott szokott hányiveti modorában a bíróválasztási tervezgetésekbe. Különösen a Fabricius-kombináció ingerelte.
– No, csak az kellene. Éretlen tacskó! Ki volt az a szamár, akinek a fejében termett ez a gomba?
Az önérzetes Königmayer Konrád elvörösödött és a mellére ütött.
– Én mondtam, la! És most még jobban mondom. Mért ne mondanám? Szavazatom van, annak adom, akinek akarom.
Quendel megvetőleg legyintett a kezével.
– Abból pedig nem lesz semmi.
– Miért ne lehetne – szólt közbe Ludman Lőrinc, a vargák atyamestere –, ha megvolna hozzá a többsége?
Quendel a szerénységbe vegyített gőg prototípusa volt, most a dölyfös oldala jutott felül.
– Hiszen én nem bánom, akárkit választanak a lőcsei burgerek bírájuknak, mindegy, ha szalmakötéllel övezik a derekukat, vagy arany pántlikával. Kis dolog nekem a lőcsei bíró. Olyan, mint egy bolha. De még annál is kisebb, mert a bolha csíp még engem is, de a lőcsei bíró nem csíp, még engem sem. Hanem ha ezt az éretlen, fennhéjázó sihedert, Fabriciust akarnák megválasztani, hát azt én nem engedném.
Nem állhatta már ezt szó nélkül Gygles József, a gyógyszerész sem, pedig jámbor ember volt.
– Ejha, de nagy úr az úr – mondá csípősen –, mióta nemeslevele van.
De már akkor Quendel apó nem volt ott, már akkorra átfúrta magát a tömegeken a takácsok céhéig, ahol az idei lentermésére kezdett alkudozást a zászlótartóval, mialatt az otthagyott patríciusokat ugyancsak fölpiszkálta maga ellen, szidták is a háta mögött.
– Hát nem szemtelen?
– Mibe nem avatkozik a vén kutya.
– Még azt mondja, ő nem engedi. Parancsoljon a macskájának.
Krisztalnyik, a gazdag rézöntő, aki egy fél órával előbb, mint kuriózumot, először említé a Fabricius bíróságát, egyet rántott dókáján és nagyot fújt.
– Mit? Nem engedi? Most már csak azért is Fabriciusra szavazok.
– Ik auk – vágott közbe a Debrecenből ide származott gombkötő, Bujdosó József uram, akire huszonöt év alatt sem ragadt több, mint vagy tíz-tizenöt német szó, az is csak úgy, mint a bárány gyapjába a tüske.
– De miért gyűlöli annyira Fabriciust? – tűnődött rajta Greff Lőrinc, az aranyműves. – Megfoghatatlan!
– A fiatalságát gyűlöli, mert azt nem vehet magának.
Szóval, mire a temetésnek vége lett, elterjedt a Quendel fenyegető kijelentése, mint a futótűz, s általános megbotránkozást szült. »Mit üti bele az orrát a dolgunkba? Hogy ő nem engedi? No, iszen azt szeretnénk mi látni.«
Fabricius neve szárnyra kelt és forgott a szájakon egész délután és este mindenütt, belegöngyölgetve a Quendel úr ingerkedő nyilatkozatába.
Quendel apó nem is gyanította, hogy az ő népszerűtlensége milyen népszerűséget szült Fabriciusnak. A temetés után fölkereste Rozálit, kivel azonban nem beszélhetett bizalmasan, mert jelen volt a társalgóban Fabriciusné és Klöster kisasszony is. Rozáli arra kérte, hogy egy levelet juttasson el apjának, s szobájába vonult megírni, addig a két idős nő mulattatta Quendel urat.
Rozáli csakhamar visszajött a lepecsételt levéllel. A két asszony áspis szeme ugyancsak készenlétben állt, hogy mindent észrevegyen és mindenből következtessen. De a levélre nem volt ráírva sem cím, sem név, sem község. Ez állt ott egyszerűen:
Ezt a levelemet ajánlom édesatyám uramnak tulajdon kezeibe. Ibi, ubi. (Ez volt akkor a legnépszerűbb helyrajzi név a leveleken.)
Belülről pedig ezt tartalmazta a levél:
Kedves atyámuram!
Én, hála istennek, egészséges vagyok és ne tessék haragudni, hogy háborgatom, de nagyon fontos közleni valóm van. Apuci! Beszélni akarok magával, talán bele is halok, ha hamar nem beszélhetek. Itt nekem igen jó dolgom van. De valami olyan történt. Életem sora azon fordul meg, hogy apucikám mit gondol. Gondolja ki, hol és mikor találkozhatunk, de hamar, hamar, ne hagyja sokáig bizonytalanságban kezeit csókoló engedelmes leányát,
Rózát.
A fruska víg volt ma. Átadta a levelet Quendelnek. »No, tartsa a tenyerit«, s gyermekes dévajsággal megfogta az öregnek a csontos kezét, végighúzta a maga kis puha kezecskéjét az ő ráncos tenyerén kétszer keresztbe s egy nagy, csattanós pacsit ütött a közepébe; az öreg Quendel behunyta a szemeit, úgy élvezte.
– Ez a borravaló, Quendel bácsi, most már csak egyet kérek, ne felejtse el valahogy a zsebében, hanem gyorsan juttassa apám kezébe.
Az öregúr megmozdult.
– Gyorsan? Hm. (Ravaszul hunyorított a bal szemével, jeléül, hogy becsapja a kombináló öreg asszonyokat.) Mit nevez kisasszonyka gyorsaságnak? Talán bizony már holnap kézbesítsem episztolácskát, mikor a papája faluja legalább is fekszik innen tíznapi járóföldre, ha nem van több.
Ezzel aztán ajánlotta magát és egy óra múlva már ott volt a levéllel Görgőn, a nagyságos konziliárius úr kedves pertu barátja kastélyában.
