A TUDÁS FÜVE
A TUDÁS FÜVE
A Bakula faluja majd mindenben hasonlított a Szekula falujához. Csakhogy Bakula uram nagyobb talentum volt, ki ideiglenes uralkodása alatt meg akarta mutatni tevékenységét s rátermettségét a bírói mogyorófabothoz, ennélfogva mihelyt a megyei urak közeledését Szekula uram elmondta, összecsődíté az egész falut, egy instáncia aláírása végett, melyben vízipuskát kérnek a megyétől a szerencsétlen helységnek.
Azaz mégis Szekula uram volt a nagyobb talentum, mert ő tudta, hogy nem kapnak.
A napközben történt események, melyeket Szekula uram jóízűen beszélt el, hirtelen szétterjedtek a nép között. Mindenki kapott azokon. Különösen a harisnyadolog volt tetszetős. Az asszonyok mosolyogtak rajta. A vén Koskár Andrásné fölkiáltott: »Mégiscsak a jó puha kapca az első dolog a világon!«
Szekula uramat majd szétszaggatták a hírekért. Hogy ment végbe az íráspróba? Sejtenek-e valamit az urak, vagy még mindig abban állunk, hogy kinek van tarka harisnyája?
Egyes-egyedül Bakula uram maradt közömbös, mert őt mélyen bosszantotta az, hogy mindez a Szekula falujában történt.
No, de ami ezután következik, az már mind itt fog megesni.
Érezte ő, mi dukál neki, s általa a falunak, de azt is tudta, mi illik.
Mikor az urakat megpillantotta az ereszkedőnél, ott várta már a felnyergelt ló, eleibök lovagolt, úgy tért aztán vissza velök, kevély, tekintélyes magatartással.
Ki volt előre készítve minden: a hivatalos asztal és a deres is. Meg a borosüvegek a dézsavízben, hogy hűljenek. A tapintatos Bakula tudja az ilyeneket: mi kell a nemes vármegyének. Kár, hogy a kalodát idő rövidsége miatt már el nem hozathatta Lohináról.
A népek úgy álltak két sorban kandi szemmel, ágaskodva, mintha egy fejedelem tartaná a bevonulását kíséretével. Bizony még a vivátot is elkiáltották néhányan. Bolond egy szó az is! Ki tudja, mit jelent? Úgy a revolucióból maradt az meg itt Lohinán valahogy.
Hát nem elég mindez meghizlalni a falusi szemeket! Egy öreg úr lóháton, de milyen egyenesen üli meg; hanem még sokkal szebben a fiatal szőke úr, akinek az a háromszáz ablakos kastélya van, ott, ahová nyáron aratni járnak. Soká fognak ők erről beszélni. Eleven nagy urak a Hrebenka alján. Ilyet se látott még itt a zöld palástú mező!
De nini, az bizony se nem íródiák amott hátul, se nem esküdt, hanem a Mikulik Apolka.
Általánossá vált a csodálkozás. Többen meg is szólították csúfolódó ízzel. Kivált asszonyfélék:
– Ej, ej, hát már te is megyei hivatalba jutottál, Apolka?
– No, ez aztán derék, hogy hol virít ki ez a leány.
– Bizonyosan libapásztorné lett – elméskedék Opicza Gregor (aki nagy imposztor) – azoknál a ludaknál, amiket a szolgabírónénak hordunk be, ha pörünk van.
Az urak talán nem is hallották, Apolka meg úgy tett, mintha nem is hallaná.
– Két leányt akarok itt kihallgatni – mondá Tereskey Bakulának. – Bizonyos Sztrelnyik Annát és Kiczka Magdalénát. Hol vannak a leányok?
– Mind a kettő be van rendelve, kérem alássan, az egyik azonban még a mezőn van, fűért ment a tehénnek. Utána küldtem. A másik itt van, kérem, alássan. Jöjj elő, Sztrelnyik Anna!
Sápadt, nyurga női alak közeledett az asztalhoz, mely cövekekre kötött istrángokkal volt elkerítve, nehogy a tolakodó közönség megzavarja a hivatalos eljárást.
Sztrelnyik Anna semmit sem tudott, mindenre fejrázással vagy alig hallhatóan kiejtett »nem«-mel felelt.
– Valóságos »nemtudomka« vagy, édes fiam – dorgálta a bíró némi bosszankodással –, hanem még egyet kérdezek tőled, egyre felelj. Nem tudnád megmondani, hogy a tiszteletes úrnak volt-e tudtodra valami viszonya?
– Nem tudom.
– Nem incselkedett néha valamelyitekkel? Nem vetted-e észre, hogy valamelyik vászonszemélyre talán szebben nézett, mint a többire?
– Nem lehet azt mondani, kérem alássan…
– Csak bátran, ne félj semmitől. A vármegye parancsolja, hát mért nem mondhatnád meg, édes fiam?
– Azért – dadogta Sztrelnyik Anna –, mert mindig pápaszem volt a szemén, hát nem láthattam a nézését.
– Bolond vagy, leányocskám. Hiszen az ilyet egyébről is tudhatja az ember. Ha megcsipkedi az arcot, ha átkarolja a derekat, s több efféle.
– No, azt én sohasem láttam a mi tiszteletes urunknál, hanem megcsókolni sokszor megcsókolta a Magdalénkát.
– Úgy? És a Magdalénka hagyta magát?
– Hiszen ő is visszacsókolta a tiszteletes urat akárhányszor.
Tereskey megelégedetten dörzsölte a kezeit.
– Elég, fiam. Most már hadd lássuk azt a Magdalénkát.
Kevélyen tekintett hátra Sótonyra. »Egy kis nyom már megint van« – szólt; Sótony helyeslést bólintott a fejével, de a szeme Apolkát kereste, ki reszketve, halaványan támaszkodott egy akácfához.
– Mi bajod van, Apolka? Rosszul vagy?
– Semmi, semmi… egy kis szívgörcsöm van, de már múlik.
– Mégse jön az a Kiczka Magdaléna? – kiáltá türelmetlenül Tereskey a tizedeseknek.
– Itt vagyok már – hangzott messziről bátran, erőteljesen.
Izmos, hatalmas testalkatú leány verte magát keresztül a tömegen. Utat nyitottak neki egészen a bírói asztalig. Sarló volt a kezében, s a hátán kosár, megrakva fűvel, vállán és a hóna alatt négy kóc-szalaggal áthúzva és megkötve elöl fityegőre. Széles, piros-pozsgás arca akár egy rózsa, mely frissen és tündöklőn kandikál ki a sok közönséges füvek közül; mert a zsálya, farkastej, a muhar (de volt ott tán ezerféle fű is) egészen körülövezte a fejét a kosár tetejéről.
– Itt vagyok – szólt, majd hirtelen körülnézett kék tiszta szemeivel, s amint Apolkát megpillantá a közelben, gyűlöletteljesen fordítá félre fejét.
– Itt vagyok – ismétlé –, tán csak nem akarnak felakasztani!
– Ne nyelvelj, fiam. Arra fogsz felelni, amit kérdezni fogok.
– Úgy? – kiáltá, kezét katonásan a csípőjére vágva. – Csúffá akarnak tenni? Vallatni a falu szemeláttára. Oh, nem! Én rajtam ne keressék a tarka harisnyát. Nem vagyok én gyújtogató. Az apám is becsületes ember volt. Ide merek én állani a törvény elé. No bizony, hogy a pap szeretője voltam, azért én becsületes leány vagyok.
Hangja folyton szenvedélyesebbé, rikácsolóbbá vált.
– Hanem ha éppen meg akarják tudni, megmondom én, hol van a tarka harisnya – kiáltá féktelen indulattal –…ott van, ott… Nézzék meg a Mikulik Apolka lábán!
Sótony idegesen ugrott fel.
– Hogy mersz ilyen vádat tenni?
– Mert ott van… látom – s megüvegesedett szemeit áthatóan mereszté Apolkára, ki mozdulatlanul állt az akácfánál, mint egy szobor. Ajkai össze voltak szorítva, szeme villámlott, mint a sasé.
– A ruhán által látod? – rivallt rá Sótony.
– A ruhán által.
A nép izgatott szitkok és zajos kiáltások közt kezdett tolongni a kötélkorlát felé.
»A fűben van az erő!« – kiálták. – »Igazságot kívánunk!« – visszhangoztatták más oldalról. Orkánszerű viharrá nőtt a zsivaj. Tereskey és Sótony nem bírtak többé uralkodni fölötte. Egy hang, élesebb a többinél, végigsüvített:
»A tudás füve van a kosárban!«
Többen Apolka felé csörtettek, hogy megfogják és megkötözzék. »Oda kell adni a hóhérnak!« – mennydörgé egy tagbaszakadt, félszemű ember, aki csigákat viselt a kalapja körül.
Apolka, mint a tigris, kit golyó ér, egy pillanatra elszédült, összeesett, de rögtön rá még ruganyosabb lett. Ott termett Magdalénka mellett, bőszülten, pihegve. Nem volt már sápadt, hanem vérpiros. Neki esett acél kezével és egy rántással leszakította a kosarat hátáról. Az lefordult, a földre csapódott, és a füvek mind kiszóródtak belőle…
A féket vesztett tömeg odarohant, s egymáson keresztül bukdácsolva, egymást eltaszigálva kapkodták, egymás kezéből kitépték a fonnyadt, legázolt növényeket, melyek között ott kell, hogy legyen a tudás füve. Csakhogy melyik az a sok száz közül?
– Eresszetek! – rivallt rájok Apolka, és ellökött útjából vagy hét férfit, aztán a korlátnál teremve, egy párduchoz méltó ugrással a bírósági asztalra pattant.
– Hazudott az a személy – kiáltá csengő hangján, mely keresztülhatolt a sokaságon, mint az üvegharang. – Lohinaiak! Nézzetek ide…
Olyan csönd lett nyomban, hogy egy holló szállt a levegőben az Apolka feje fölött, s hallani lehetett szárnya suhogását.
– Nézzetek ide! – ismétlé; keble sebesen hullámzott, lebomlott szénhaja leért egész az asztal aljáig, amint lehajolt, és a kékpettyes kartonszoknyácskáját fölemelte a bokáig… vagy hogy még bokán túl.
Ő maga behunyta a szemeit, legalább ő ne lássa, hogy nézik – de a többiek bizony kinyitották.
– Ártatlan a leány! – kiálták a népek lehangoltan, elhajigálva a növényeket.
…Fehér harisnya volt az Apolka lábán, fehér és vakító, mint a hó.
*
Izgató jelenet volt ez… a lohinai férfiak sohasem fogják elfelejteni azt a szemkápráztató formás bokát, se Bakula uram azt, hogy ez az ő falujában történt.
Apolka diadalmasan menekült meg, de a rágalmazó Magdalénkát legott utolérte a bűnhődés (mégis van isten, atyafiak!) elájult, összeesett és beteg lett az izgalmaktól. Amit bizony senki sem sajnált (mert úgy kell a gonosznak), hacsak a szolgabíró urak nem, amiért most nem lehetett a vallomását kivenni.
– Pedig ez tud valamit – mormogta Tereskey –, ez jó anyag. Ehhez még visszatérünk.
Meghagyta a bírónak: tartsa addig is szemmel, míg rendelet jön, s ezzel ahogy jöttek, azon módon elindultak, mert már napszállta lett. A naptányér még bukdácsolt egy darabig a vörnyeges égbolton, de aztán szép csendesen leguggolt a Hrebenka mögé.
A szél fázósan suhogtatta a falombokat, a békák elkezdték az esti konferenciáikat megtartani a rekettyés mocsarakban, s cuppogva ugráltak be a lovasok elől. Az erdő szárnyasai lázas sietséggel röpdöstek, a kicsinyek raja fent a fészkekben nyugtalanul csipogott. Minden mutatta, hogy a természet öltözködni készül: fölveszi a barna pihenő ruháját.
Tereskey, a jegyző és a bíró elöl mentek, Sótony visszamaradozott Apolkánál, aki halavány volt kissé, s kék patkók látszottak a szeme alatt, de neki még a patkó is jól illett. Nagy szemei bágyadtan világítottak üregeikben, mint két szentjánosbogár.
– Lásd – mondá Sótony –, milyen nagy bajban voltál. Szegény leány!
Nem felelt egy szót sem, csak vállat vont.
– Neked el kell innen menned. Nem maradhatsz itt tovább. Nincs semmi becsületed itt!
– Miért ne volna? – sziszegte. – Mi rosszat tudnak felőlem?
– Az apád miatt.
– Mit tudnak az én apámról? – kérdé kevélyen.
– Én mindent tudok. Tudom, hogy az apád hamis passzusokkal kereskedik.
Görcsösen megrándult arca az orrcimpák mellett.
– Az csak pletyka – hadarta rekedten.
– Én magam hallottam ma, mikor a zsidó árendással alkudozott. Vagy te jössz hát velem Apolka, vagy az apád.
– Verje meg az isten azt a zsidót! – tört ki szívszaggató hangon. – Elárulta!
Elsötétült előtte a világ, inogni kezdett, a kantárt elereszté, halántékához kapott, aztán lerogyott a lóról aléltan.
– Jaj, mi bajod történt! – ijedten ugrott le Sótony. (A lova elszaladt, nem bánta.) – Apolka, térj magadhoz, lelkem!
De az ott feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel, halvány arcával a harmatos gyepen, mint egy halott. Egy kiszáradt vadrózsabokor búsult az út mellett, szúrós tüskéivel, kiálló hegyes gallyacskáival. Abba zuhant bele az egyik lábával. Oh, be jó szerencse, hogy nem fejjel esett erre! Piros vér bugyogott lábából, szétfrecsegett, megfesté a füvet és a törpe fácska ágait… Hihette volna-e valaki, hogy ez a nyomorult bokor még rózsákat hozzon a halála után!
Sótony kétségbeesetten kurjantott a bíróékra, de ki tudja, hol jártak azok már! A tömérdek béka agyonkuruttyolta, milliárd cirpelő prücsök, sziszegő lósáska, dünnyögő darázs elfojtotta az ő kiáltását.
Nagy ijedelmében, roppant zavarában nem tudta, mit kezdjen? Vízért szaladjon-e a patakra, hogy fellocsolja? Vagy a mellénykéjét kapcsolja ki előbb, hogy lélegzethez jusson?
De bizony a mellényke volt az elsőbb. Oh, milyen érzés az!… Bizsergett a vére, egy lánglavina önté el testét.
– Apolka! Gyönyörűségem! Nyisd ki azt az okos, barna szemedet… hiszen élsz.
Letérdelt mellé, úgy esengett neki:
– Nézz rám csak még egyszer! Hisz piheg a kebled!
Mint az őrült futott vizet keresni. Ott csacsogott a patak ezüst vizével, a fűzfák alatt lent; által is ugrotta, de észre mégsem vette. Utoljára is a kenderáztatóból merített a kalapjába.
Jó volt az most, futott vele, mint a fösvény a kincsével; megfreccsentette arcát, végigsimítá vizes kezét tiszta ragyogó homlokán, s ím, a leány kebléből egy sóhaj tört fel, hörgésszerű, gyenge – de az már mégis ébredés.
A vér még mindig szivárgott. Hátha valami nagy seb az? Maradt még egy kis fölösleges víz, ami a kalap posztóján át nem csurgott, hátha kimosná vele azt a sebet? Pajkos démon integetett neki és hunyorgatott rá… hátulról meg talán Ámor is lökdöste a kezét és szurkálta hátgerincét a nyilával. Pedig illetlen dolog lesz! Mindegy; meg kell nézni. Hátha doktor volna az ember. Oh, szegény kis lábacskám! Juj, az egész harisnya csupa vér! Hadd húzzam le róla sebesen…
Megfogta az Apolka lábát és lefelé kezdte rángatni a harisnyát. Látta a gyönyörű lábidomot, orrcimpái kidagadtak, vére szilajan nyargalt ereiben… még egy rántás – s egyszerre zsibbadás fogta el minden tagját, megdermedt, mintha szélhűdés érte volna. A rémület felkiáltását hallatta.
A fehér harisnya alatt ott volt, amit a vizsgálat keresett, ott volt a lábán a sárgakék harisnya.
E pillanatban föleszmélt a leány, kinyitotta szemeit: »Hol vagyok?« – sóhajtá.
Sótony ott ült mellette a pázsiton, de nem felelt, elfordította arcát és a homályosodó égre bámult. Talán azt kérdezte a kigyúló csillagoktól: lehetséges-e az, hogy ez a szép angyal egy címeres ördög?… Isten! Hát miért csalod a szegény együgyű embereket az arcokkal?
Azok a csillagok semmit sem feleltek.
Hanem amint Apolka körülnézett, egyszerre megértett mindent, összeszedte erejét, közelebb kúszott Sótonyhoz és szomorúan kérdezte:
– Látta?
– Láttam – felelte az sötéten.
Mély csend következett, egyik sem törte meg. Végre Sótony hörgé:
– Igaz?
Csak ezt az egyetlen szót kérdezte.
– Igaz.
Ez is csak azt az egyetlen szót felelte. Majd kisvártatva hozzátoldá:
– Fogjon el, itt vagyok. Pallos illet engem.
Sótony ránézett hosszan, álmodozón, véghetetlen bánattal, azután odament a lovacskához. (Apolkát megvárta a lova, a Sótonyé ellenben tovament az üres nyergével.)
– Gyere fel, Apolka – szólt szelíden, méla rezgéssel hangján –, elférünk ezen a lovon.
Magához emelte, az ölébe vette, úgy mentek a sötét erdőben, a főbíró és a gonosztevő.
– Miért tetted azt, mondd meg nekem?
– Mert nagyon szerettem azt a papot, bosszút akartam állni rajta – lihegte fájón, szenvedéllyel –, megcsalt, elámított, megesküdött, hogy nőül vesz.
Megint szótlanul haladtak sokáig. Sótony érezte a leány forró, lázas leheletét az arcán, hallotta a pihegését. Elég mulatság volt az neki.
Az urasági fűrészmalom tájékán megint csak támadt valami tudakolni valója:
– Mondd meg nekem, Apolka, honnan tudta az a leány, hogy a harisnya rajtad van? Mert ez csodálatos, megfoghatatlan. Igazán a tudás füve volt a kosarában?
Kimondhatatlan gyűlölet reszketett az Apolka hangján:
– Igen, a tudás füve, ha-ha-ha! Ő megkóstolta azt a füvet. Szerette a papot Magdalénka is; az értem elhagyta. Mindig féltékeny volt rám, üldözött. Most is azt hiszi még, hogy a pap titokban hozzám jár. Nyilván ma reggel is ott leselkedett az ablakon, mikor a szolgabíró hazaküldött a kötőtűkért, amikor sejtettem már a dolgot, csak éppen annyi időm volt, a szemfüles hajdú miatt, hogy hirtelen fehér harisnyát rántsak a tarka fölé.
Többet azután nem kérdezett a főbíró, csak még azt:
– Hová vigyelek?
– Ahova akar – felelte a leány, szemérmesen lesütve a fejét.
– Hát tudod, hová viszlek, Apolka? – suttogta fokozódó szenvedéllyel. – Elviszlek az én kastélyomba. Ott boldog leszel, selyempárnákon hálsz, rózsavízzel mosakodol. Eljössz-e?
– Elmegyek, igen; igen… Selyempárnákon fogok ott aludni?
– Mért mondod ezt olyan hidegen, Apolka?
– Oh – szólt az arcát Sótony felé fordítva –, hiszen látja, már mosolygok is.
– Ott élünk ketten, mert sokat járok majd hozzád. Erről a csúf dologról soha senki sem fog megtudni semmit. Majd meglátod, milyen jó lesz… Csókolj meg, Apolka!
Elhárítólag emelte kezeit az arca fölé.
– Majd akkor… majd otthon!
És újra átfutott ajka körül az az előbbi bágyadt mosolygás. A sötétben is meglátta azt Sótony. Az egész erdő nevetett tőle.
Most értek a zelenói hegyszakadékhoz.
– Vigyázzon itt nagyon – figyelmezteté Apolka halkan, suttogva, mint a szerelmesek, és közelebb simult hozzá –, mert ez veszedelmes hely.
Sótony két kézre fogta a kantárt, kurtára és fürkészőn nézett körül a keskeny úton, mely mellett óriási mélység sötétlett.
Apolka e pillanatban kisiklott hóna alól, mint a fürge gyík, egyet rántott ruganyos karcsú testén, s odahajította magát a sötét üreg fölé… szállt, szállt, lefelé a mélységbe.
Mintha egy denevér ereszkedne a poklokra.
A mélység elnyelte hallgatagon, mintha már várta volna.
*
Üres nyereggel érkezett haza az egyik ló.
Volt nagy ijedelem, Istenem, mi történt a főbíróval?
Azután visszajött a másik ló szomorú lovasával. Még bonyodalmasabb az egész dolog! A főbíró az Apolka lován ült. Hogyan került erre a magáé helyett? S mi történt vajon Apolkával?
Mind elbeszélte azt Sótony, a könnye is kicsordult vagy kétszer; elmondta, miképp esett le Apolka a lóról és elájult, s hogy fedezte fel aztán a fehér harisnya alatt a tarkát – és a többi, meg a többi.
– Igaza volt a vén Hrobáknak! – kiáltott fel Tereskey megrendülve.
Sótony kezébe temette az arcát:
– Soha én többé asszonyra rá nem nézek. A közügynek élek ezentúl.
Gyorsan terjedt el az eset híre Lohina mindkét falvában, s másnap már hurcolkodni kezdtek az emberek hazafelé. »Nem lesz már tűz ezentúl!«
…Noha vagy húsz éve múlt ennek, de még mindig keresik a lányok és menyecskék azt a csodafüvet a határban, ami azon a délután a Magdalénka kosarában lehetett, s amitől mindent lát, mindent tud, aki megtalálja.
Ha a lányok keresik, még értem – de mit akarnak a menyecskék?
