X. FEJEZET KÉT ESKÜVŐ EGYSZERRE
X. FEJEZET
KÉT ESKÜVŐ EGYSZERRE
KÉT ESKÜVŐ EGYSZERRE
Se azelőtt, se azóta nem látott még az öreg Bakony olyan mozgalmas képet a lábainál, mint aminőt a Czudar és Palóczy zászlóaljai nyújtottak.
Tábor hiszen lehetett itt máskor is, de a szomszédban nem volt máskor király. Megnyílt az éléstár és a pince, s az esti szürkületnél hordót hordó után gurítottak a táborba, s társzekerek hordták az oldalszalonnákat és másféle elemózsiát.
Este a király gulyása néhány ökröt kergetett be a katonaság közé.
– Őfelsége küldi egy kis ökörsütés okáért.
A király kanásza egy csapat malacot terelt oda.
– Őfelsége küldi egy kis malacpörkölt okáért.
A falu felől is közeleg valami fekete csapat. Mi az ördög? Csak nem kívánják, hogy ezeket is megsüssük és megegyük? Beállított vagy negyven öregasszony.
– Mit keresnek itt, szüle, annyian?
– A palotai öregbíró rendelt ki bennünket, hogy mi főzzünk ma a vitézeknek.
Be okosan tette! Asszony főztje mégis jobb, régen volt benne részük. Bíró uram azonban, ellenkezőleg, kezdte meggondolatlannak tartani az intézkedését, mert a falu fiatal menyecskéi mellőzve érezték magukat. Mégis csak szörnyűség az öregeket fárasztani, mikor mi is itt vagyunk! Így a bíró, úgy a bíró, csúfot űzött velük, mintha ők nem tudnák megfőzni azt a kis lity-lottyot a katonáknak. Kövesse meg magát! Nem bot való a kezébe, aki maga is olyan, mint a bot. Egyszóval, valóságos lázadás volt a kiütőben. A lázadást pedig katonasággal lehet elnyomni. Minthogy azonban a katonaság nem volt behozható a faluba, fogta magát bíró uram, személyesen vitte ki a menyecskéket és leányokat a katonákhoz. Azaz a tábor szélére, hogy ha messziről is, gyönyörködhessenek az élénk, változatos tábori életben.
Kétségkívül szép látvány. Még így, sötétben talán szebb. (Ámbár az asszonyok világosnál sem félnek a katonaságtól.) A fehérlő sátrak szanaszét, a kigyúlt tábori tüzek a körültelepedett legénységgel; a háttérben a muníciós szekerek tömege feketedik, s a tömérdek ló a szekerek közt, mind nyugtalan, egyiknek-másiknak nyerítése messze elhallatszik az éjben… De mindenekfelett fölségesek az égő máglyák, melyeken az ökrök sülnek, amint egy-egy nagy darabot világítanak meg a táborból. Nyalka huszárokat, akik ott sürögnek a tulok holtteste körül, vagy éppen csak bámészkodnak. Az ökrök sercegnek a tűzön, s a szél viszi a pompás pecsenyeszagot a falu felé.
De ahogy a pecsenyeszagot megérzik a vonalon túl, viszont a vonalon belül áthat a muskátli- és a rezedaillat a menyecskék mellére szúrt bokrétákból, amiből világosan következik, hogy amikor majd jóllaknak a vitézek, átlépik a vonalat, még ha talán tilos is, s olyan helyre tánc kerekedik a széleken, hogy még a csillagok is leszaladnak. No, ugyan szépen fog festeni holnap a plébános lóheréje (mert azon ácsorog bíró uram az asszonynéppel), szétrúgják annak még a gyökereit is, mert nagy ugrással tökéletes a mostani tánc. Az járja jól, kellemesen, aki annyira emeli a lábát, hogy meg is fricskázza a csizma hegyét táncközben. Ugyancsak furcsán teljesült a Palóczy uram napi parancsa, hogy pihenjen meg itt a tábor. No iszen, szép pihenés volt. Egész éjjel folyt a víg duhajkodás, evés, ivás, rikoltozás, éneklés, villongás, birokrakelés, úgyhogy több sebesült lett hajnalra, mint az ütközetekben.
Mindebből pedig két alapigazságot lehet leszűrni:
a) Hogy Mátyásnak jó bora volt Palotán.
b) Hogy a magyarnak még a pihenés se kell, ha a felsőbbség parancsolja.
Jól mulatott egyébiránt mindenki, csak a vezérek voltak kedvetlenek és idegesek. A nagyuraknak több idege van eggyel: a lojalitás, a legérzékenyebb ideg. Mátyás megígérte, hogy együtt vacsorálnak, és nem jött el. Uram, én istenem, mi oka lehet?
Találgatták: ez, az; se így nem jó, se úgy nem jó. Fejedelmi szeszély – vagy disgratia. Még éji álmuk is szaggatott volt e különös mellőzés miatt.
Csak reggel, induláskor, mikor a sátrat fölszedték, nyílott ki a szemök, észrevévén, hogy a sátorra föl van írva krétával a király írásával:
»Itt mulatott az éjjel Mátyás és mindennel meg volt elégedve.«
Megindult erre a nagy vizsgálat. Mi történt, hogy történt? Alabárdos őrök, akik a sátort strázsálták, esküdöztek, mint a vöröshagyma, hogy képtelenség az egész, csak boszorkányság lehet. Mert nem volt itt egy fia idegen lélek sem, csak a gulyás, aki az ökröket, csak a kanász, aki a malacokat idehajtotta. Ezek, az igaz, itt voltak, ittak, ettek, birkóztak a legénységgel és hallgatták a tábortüzeknél a sok mindenféle kalandot, históriát.
– Tyűh, a kutya máját! – kiáltott föl Palóczy –, melyiknek volt nagyobb orra?
– A gulyásnak.
– No, akkor az volt a király!
Igaz volt-e, nem volt-e, sohase lett nyilvánvaló, csak mint legenda szállt szájról szájra, hogy ott volt a táborban, evett, ivott, birkózott a legénységgel s úgy a földhöz teremtett egyet-kettőt, hogy még másnap is arról nyilallt a derekuk.
Ez utóbbi verzió mellett szólt az a körülmény, hogy őfelsége későn kelt másnap reggel s egész nap bágyadt volt. (Ámbár erről a bágyadtságról egészen mást beszéltek a palotán belül.)
Délben nagy fejfájásról panaszkodék és le se ment az ebédlőbe, hanem délután mégis hozzálátott a folyó ügyek intézéséhez.
A palatinustól gyorsfutár érkezett, mely török mozgolódásokról adott hírt, Szerbiában. A palatinus szükségesnek tartaná, hogy őfelsége nyomban békéltető követet küldjön a szultánhoz – »mert előbb még Fridrikkel akaszkodunk össze.«
A király Bánffy Istvánnal konferált:
– Nem volna kedved követségbe menni Konstantinápolyba?
– Nagyon feszültek a viszonyok – felelte Bánffy –, féltem a fejemet.
– Ne félj semmit, Pista, tízezeret vágatok le helyette, királyi szavamat adom rá.
Bánffy elmosolyodott.
– De abból a tízezerből, fölség, egy sem illik úgy a Pista nyakára, mint amelyik most van rajta.
Mindamellett elvállalta a kiküldetést, és még abban az órában visszalovagolt Budára, hogy a készülődésekhez lásson.
A király végigkísérte az előszobán, ahol a szelistyei asszonyok és Korják várták az audienciát. De volt ott még egy csomó más kérelmező is, követ a havasalföldi vajdától, futár a pozsonyi gróftól.
Először a komoly ügyeket intézte el, de azalatt parancsolta, hogy küldjenek el a palotai plébánosért, s jelentse a kamarás, ha megérkezik.
De jelentette azt maga tisztelendő Makucsek Vince plébános is, mert rettenetes kövér ember volt és úgy szuszogott, mint egy duda. A harmadik szobában is meg lehetett azt hallani, különben a szolgálattevő kamarás is belépett.
– Jöjjön be a pap, a budai korcsmáros és az oláh leány.
Mind a hárman beléptek. Az egyház szolgája a földig hajolt, emezek meg térdre estek.
– Tartsa egyenesen a fejét, atyám, mert maga vérmes ember, a vér a fejébe száll és megüthetné a guta, hagyjon békét holmi udvari szokásoknak.
– Igenis, fölség.
– Ezt a derék párt meg fogja esketni a kápolnában.
– Parancsolatjára, fölség.
Most a budai korcsmároshoz fordult Mátyás és a vállára tette kezét:
– Kend igen derék ember, Korják, én megszerettem becsületességét, nyíltságát, és nemes emberré emelem. Minthogy nem fogadta el az arany kulacsot, most megkapja hozzá az ezüst kardot is.
Korják nem állta tovább, sírni kezdett az elérzékenyüléstől, mint egy kis gyerek.
Vuca megijedt, nem értvén magyarul, nem bírta kitalálni, mit mondhat a »zömök fiatalemberke« olyan retteneteset az ő Korjákjának, amitől az zokogni kezd, különben is meg volt kis fejecskéje zavarodva a sok átélt komédiától, nem tudta már, mit higgyen, mit ne higgyen, hát odasúgta neki vigasztalásul a saját egyéni meggyőződését, oláh nyelven.
– Nu pot crede ca e rege. (Nem tudom elhinni, hogy ő a király.)
Egy apród lépett most Korjákhoz és átnyújtott neki egy arany kulacsot, egy kardot és egy diplomát a nemességről.
– Korják de Várpalota! – folytatá a király – kend most már nemes ember, szolgálja az országot és a királyt, ha szükség lesz rá, karddal is.
– Szívemnek minden dobbanása a királyé – rebegé Várpalotai Korják uram.
– No, no, nemzetes vitézlő uram – csapott át Mátyás a tréfás hangba, először szólítva titulusán az új nemest – hagyjon némely dobbanásokat a menyecskéjének is, a király megelégszik a dézsmálással, a tizedekkel. Te pedig – fordult most Vucához – szintén megkapod, amit kívántál, egy egész esztendőre a szakácsomat. Esküvő után befogat számotokra a fősáfárom és veletek megy a szakács is. (Intett a kezével.) El vagytok bocsátva!
Azt se tudták a nagy boldogságtól és örömtől, hogyan tántorogtak ki. De amint az ajtó bezáródott, a kis Vuca ugrálva ment elöl, mint egy pajkos bárány.
A király utána kiáltott a plébánosnak:
– Csak várjon ott a kápolnában, atyám, mert még előadhatja magát valami. Álljon csak meg egy percre.
A pap megállt a küszöbön.
– Engedjen meg egy kérdést, ami hirtelen eszembe jutott. Hogyan vélekedik arról, hogy a házasságok az égben köttetnek?
– Többnyire ott köttetnek, fölséges uram, mert a szerelmet az Isten ülteti a szívekbe, s ő az égben lakozik.
– Hát a gügyűben nem hisz, ugye?
– A gügyű is összehoz házasságokat, de a gügyűnek is az Isten súgja a szándékait.
– Hát mikor a király parancsol rá valakire házasságot?
– A király az Isten fölkent megbízottja a népek fölött. Ha ő tesz valamit, az az Isten akaratából történik.
– Igen, de vegyünk mármost olyan esetet, amikor az Isten elülteté a szerelmet, az kikél két szívben, és jön a király, szétválasztja a két szívet, hogyan lehet az az Isten akarata? Hiszen az ő akarata az előbbi volt. – Két akarata nem lehet egyazon dologra nézve.
Makucsek Vince nagyon megkonfundálódott. Ez bizony nehéz téma.
– Igenis, van olyan eset, fölséges uram. A király ilyenkor megfeledkezik az Istenről.
– Jó, jó, de hogyan van az, hogy az Isten szolgái ilyenkor mégis a királynak engedelmeskednek?
Makucsek Vince nagyot szusszantott, mint egy beteg medve, aztán így szólt:
– Az onnan van, fölség, mert az Isten messze van, lassú és nem bosszúálló, a király pedig közel van, gyors és bosszúálló.
A király helyeslőleg bólintott.
– Jól megfelelt, kanonok úr!
A szolgálattevő kamarás ismét belépett, mint mindig a kihallgatottak elbocsátása után.
– A szelistyei szász asszony – rendelkezék őfelsége.
Schramm Máriának rossz éjszakája volt, bizonyosan nem aludt semmit. Szomorúnak, hervadtnak látszott. S úgy reszketett, de úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
– Jöjj közelebb – szólítá meg őfelsége az ő utolérhetetlen modorával – és ne térdepelj le, nem szeretem a térdeplő asszonyokat. Azért hívattalak be, hogy teérted is szeretnék valamit tenni. Látod, tegnap nagyon sokat akartál. Rendesen nem jól járnak azok, akik sokat akarnak megkaparítani.
– Kegyelem, fölséges uram, kegyelem!
– Annak a kis tréfának az emlékét, amit veletek csináltam, különös kegyelemmel és jósággal akarom enyhíteni. Hát mondd meg, ha van valami kívánságod. De valahogy ne kérd el a fejemről, amit rajta viselek, mert istenemre, csak egy föveg jutna. Hanem, ha férjet választanál magadnak, abban talán segíthetnélek. Szólj hát, nézz a szemembe.
– Nem merek – rebegte.
– Akarsz-e férjhez menni?
– Ahogy fölséged parancsolja.
– Kihez akarsz?
– Akit fölséged parancsol.
A király elgondolkozott.
– Hm. Mondd meg csak, tetszett neked a tegnapi király?
Mária hallgatott.
– Valld be no, hogy különb király volt, mint én.
Mária még jobban legörnyesztette a szép fejét.
– Azt gondoltam, hogy miután már a kalapja, illetőleg a csörgő-sipkája a te kontyodra került, hadd kerüljön ő maga is a papucsod alá. Én ez esetben várpalotai főpincemesteremmé nevezem ki. No, mit szólsz hozzá, Schramm Mária?
– Ahogy fölséged parancsolja – felelte remegő hangon.
Erre intett őfelsége, egy apród hozta számára párnán a Mujkó csörgő-sapkáját, egy másik apród pedig színig teletöltötte körmöci aranyakkal.
– Hogy még jobban csörögjön – mondá a király kegyesen.
Most már csak Mujkóval kellett beszélni, beleegyezik-e. Hej, kapott rajta két kézzel, s mikor a király új hivatalát is tudatta, majd kibújt a bőréből elragadtatásában, s csak azt az egy kegyet kérte őfelségétől, hogy miután most egész múltjával szakítani akar, vegye le róla az eddigi nevét is, mely ez embereket mindig visszaemlékeztetné a bolondra.
– Miért szégyenled foglalkozásodat? – feddé a király. – Hiszen bolondnak én neveztelek ki. Ez pedig egymaga nagy bolondság. Kinevezhetek-e én valakit bölccsé, vagyis bölcs lesz-e azért? Mit gondolsz? Bárcsak tehetném! Kinevezném egész országomat. De bolondnak is csak azt használhatom és nevezhetem ki, aki nem bolond. Tudd meg tehát, hogy bolondnak születni szomorú dolog, de bolond gyanánt foglalkozni vidám dolog. A nevekkel azonban megfordítva van! A nevek közül az ér többet, amellyel az ember a világra jött!
Mujkó ennek dacára is megmaradt szándékánál, megcsókolta a király köntöse szegélyét és újólag esedezett más névért. »Az asszony végett« – tette hozzá indoklásul.
– Hát jól van, Mujkó, meglesz az is, de mármost siess a kápolnába.
A király ajkain pajkos mosoly játszott, mikor Mujkó eltávozott. Gondolta magában: »Sokszor megtréfáltál, imposztor, de az utolsó tréfát én csinálom veled«, s beszólítván egyik íródiákját, a stílusáról nevezetes Magyar Pált, parancsolá neki, hogy egy nemeslevelet állítson ki Mujkónak, s legyen az új nemesnek a neve Bolondóczy. (Ezt legalább Dóczy is célzásnak veheti, ha megtudja.)
Mire az új kanonok megeskette a nagyszámú udvari cselédséggel és az unatkozó fiatal urakkal zsúfolásig megtelt kis kápolnában Korjákot Vucával, már akkorra ott állt, sorját várva Mujkó is Schramm Máriával.
A főurak jelentősen néztek össze, s nem győztek sugdosni: »Ez mind a miénk lehetett volna.«
»Igen, ha a király nem okvetetlenkedik.«
»Ha nem lenne irigy.«
»Mondjuk inkább, nevetséges: minket idebolondít, fölbiztat, ez lesz, az lesz, s íme, holmi közemberekre pocsékol el ilyen szépségeket.«
»Vétek az Isten ellen. Mintha sáfránnyal etetné valaki a tulkokat.«
»Azonfelül önző is, ekképpen gondolkozik: Nekem már van, mert az én kezem a leghosszabb. Kaparjatok, kurták, nektek is lesz.«
»No, no, majd meglássuk, jön-e a harmadik.«
A második esküvő is végbement, újra fölbúgott az orgona, de a pap még ott maradt az oltárnál, s minden szem az ajtóra tapadt. Jön-e Gergely Anna? És kivel jön? Gergely Anna azonban nem jött. Elmúlt tíz perc, húsz perc és mégse jött. Nem lesz itt ma harmadik esküvő. Az emberek megint összenéztek és hamiskásan hunyorgattak egymásra. Hm, no, mit akarunk még tudni? Hát nem elég világos ez?
