IV. A VÁRMEGYE DOLGA
IV. A VÁRMEGYE DOLGA
Kalap uram mintegy félájulásban ült a széken. Mert hát nem tréfadolog ám a kólika, ha beveszi magát az ember belsejébe, nem kíméli az a nemesembert sem. De azért, ha elájultnak látszott is, jól látott mindent. Mióta megboldogult anyjukat (8 éve már) kivitték az örök nyugalom helyére, azóta komor kedélye dacára, ő annak a leánynak mindene: nemcsak apja, hanem anyja, szerető édesanyja is. A szeretet megfinomítja a legdurvább érzékeket is. Észrevette azt az ékesen szóló némaságot, mely a két fiatalra nehezült, midőn először álltak szemközt – egy harmadik kisegítő társalgása nélkül. Az anyjuk is bizonyosan észrevette volna, ha élne, de mivel már nem él, tehát ő vette észre helyette.
Föllélegzett. Egy eszmét kapott ki abból a némaságból, olyan eszmét, melyért föláldozná egész vagyonát, leányát, mindenét; egy eszmét, mely egyszerre legurítani készül azt a nagy követ boldogsága sírjáról, mit a lelkiismeret hengerített oda, hogy ne legyen alóla föltámadás soha többé. Hátha »lehetne«!… A világ úgysem tudja, s az ég »elfelejtené«! Annak a fekete hollónak, mely szüntelenül feje fölött kóvályog, betömné vele a száját. Egy lefaragott »kvitt« lenne az irtózatos rovás, melynek mély rovátkái az ő lelkébe vannak bemetszve a megbánás éles késével. Oh, mint sajog az élő rovás, ha a megemlékezés keresztülhúzza rajta száraz, éles körmű ujjait, hogy megszámlálja!…
Tétovázva hordta körül tekintetét, mint a lábadozó beteg. A remény odanyújtotta neki segítségül karját s ő kapva kapott utána.
– Rosszul lettem… elszédült a fejem… nem tudom én magam sem. A kapadohány ártott meg… nem szívom többé! Ejnye no… hogy visszatérjünk, ahol elhagytuk… Hát… hát az igazán derék… hogy Karczy Péter uram fijához van öcsémuramban szerencsém…
– Bizonyosan ösmerte szegény megboldogultat?
Kalap uram önkéntelenül megrázkódott:
– Ösmertem hát… hogyne ösmertem volna. Azaz, hogy mégsem ösmertem, de bezzeg hírből annál jobban, szép ember volt annak idejében. Sohasem láttam olyan szép embert! Kár, hogy nem ösmertem személyesen…
– Pedig itt lakott a vármegyében.
– Tudom, hogyne tudnám. Eltűnt szegény egyszerre. Nem is tudom, mi baja történt? A gyermekét is itt hagyta sokáig, mígnem oszt' elvitték, ha jól hallottam, valamelyik tót vármegyébe valami rokonukhoz. – Ugye, hogy tudom?
– Jobb azt nem emlegetni, – sóhajtott a fiú elborult homlokkal.
– Magam is azt tartom. Hagyjuk pihenni a halottakat.
Az ifjú megrezzent… Ha ez gyanít valamit abból, ami az ő szívét, lelkét nyomja?…
Merőn odanézett az öregember szeme közé. Az elsápadt az ifjú fürkésző tekintetétől, lehajtá dúlt arcát, s mintha valamit keresne, befordult a szögletbe.
– Ha nem lesz megsértve, – annyival is inkább, mert szegény apámat is ösmerte – egészen úgy találom, hogy illő lenne megtudnom úri nevét annak, kihez a vakeset és a jószerencse vendégnek szállásolt.
– Nemes Kalap István vagyok de Kalapfalva.
Most az ifjú tántorodott hátra.
– Teremtő isten!… – kiáltá rémülten.
– Oh, ez nehéz nap, én istenem, uram! Nagyon, nagyon nehéz nap – rebegé félhalkkal az öreg, mintha imádkoznék.
A vékony faggyúgyertya szomorúan pislogott az asztalon. Hamvát senki sem koppantotta le. Félhomály volt.
Az öregember összetette kezeit.
»Adj erőt, adj bátorságot, én uram. Hiszen te a bűnösök istene is vagy. Ha tudsz büntetni irtóztatóan, ha terhet, bilincset raksz a lélekre, mutasd meg, hogy le is tudod venni. Vedd le az én terhemet, eleget megbűnhődtem érte. Tedd meg azt, ha isten vagy! Akkor elhiszem hatalmadat!«
…És e pillanatban egyszerre földet rázó mennydörgés reszkettette meg az ablaktáblákat, mintha mondta volna: itt vagyok, hallom, amit kérsz… Az ablakon szilaj szél süvített be és eloltá a gyertyát: majd nyomban szakadó záporeső kezdett zuhogni odakint.
Kalap uram kikiáltott a konyhába Erzsikére, hogy hozzon világot.
Az a világ-e, vagy talán Erzsike belépte – nem tudni bizonyosan – egyszerre eloszlatá az előbbi elég homályos jelenet benyomásait.
Miklósnak alkalma volt megjegyezni, hogy mindjárt szebben égne az a gyertya, ha a mostani gyertyatartó maradna benn. (Most t. i. Erzsike tartotta a gyertyát.)
Mi volt természetesebb, mint hogy erre a megjegyzésre a szép gyertyatartó zavarában egyszerre kiejté a gyertyát a padozatra, minek következtében megint csak eloltódott.
Ezen aztán lehetetlen volt nem kacagni az apának is, Miklósnak is. A bohó gyermeken, aki menten kiszaladt, s aki most már nem mert bejönni egész este.
Az a kölcsönös kacagás egy tárgy fölött egészen közel hozta őket ismét egymáshoz. A kancsót is észrevették, s ha már ott áll – ne álljon hiába! Koccintottak.
»Agyrém volt, – gondolta magában Kalap – nem tud semmit, nyugton alhatom.«
»Nevetség, – tűnődék az ifjú – ha ő volna, hát akkor eo ipso nem lehetne ő… Talán távoli atyafia, ki nem is sejti.«
– Ejnye no, hát mégis mint vetődött ide, öcsémuram? – töré meg a csöndet a házigazda.
– A szél hozott ide, meg a vármegye dolga.
– A szél? Hát persze, hogy a szél. Nem csoda, hisz a sást is töve felé hajlítja. Téged is ide hajtott a fészkedbe, a törzsökös megyédbe. Megengeded, hogy tézzelek. Nemes emberek vagyunk. Igen, a törzsökös megyédbe. Okosan tetted, hogy eljöttél. Ejnye no… A vicispánságra már van egy emberem, kinek szavamat adtam, – hanem a többi hivatalból válogathatsz kedvedre. Mi akarsz lenni?
– Én csak olyan fejsze-féle, ki arra jó, hogy elhasítsák vele a fát, ha nem akar eldőlni magától. Tedd ide, tedd oda ember vagyok, akinek parancsolnak.
– Kicsoda?
– A grófom!
– Miféle grófod?
– Ispán vagyok az Illárdy szeniorátusban.
– Gróf Illárdyaknál? Hát a ti vidékteken is bírnak?
– Bírnak azok mindenütt, otthon vannak azok mind az ötvenkét vármegyében.
– Az úr pokolban is úr; hehehe, – nem igaz, öcsém?
– Körülbelül.
– Ejnye no… értem már, hogyne érteném, – valamelyik grófod akar követ lenni, s téged előre küldtek útegyengetőnek. Itt a kezem, veletek szavazok a te kedvedért. Koccintsunk.
A két pohár újra összeütődött. Kalap uram egészen ellágyult a szája ízéhez mért diskurzustól. Madarat lehetett volna vele fogatni.
– A' bizony lehet, hogy az öreg gróf, vagy a veje, hanem bizonyosan nem tudni – szólt Miklós; – a zászlókat csak holnap kapom. Az öreg gróf még egy levelet várt, mielőtt a nevet rájok nyomatta volna. Annak a levélnek elindulásom után egy nappal kellett megérkeznie; tehát egy nap múlva kapom meg a zászlókat.
– Csak egyebekben ne legyen hiány; a zászló és név mellékes dolog. Hanem azért veletek tartok, ha már megmondtam. Itt van becsületes parolám.
S azzal választ sem várva, odacsapott kérges tenyerével a Miklós markába, s mintegy megnyugtatásul hozzátevé:
– Az öreg Kalap szava olyan, mint a szentírás, vagy még annál is bizonyosabb, olyan, mint a »kontraktus«.
A fiatalember ajkai körül szomorú mosoly jelent meg.
– Meg vagyok győződve róla, hogy azért kár volt hirtelenkedni azzal a parolával. Hátha megbánja?…
– Bánja a ló… Amit mondtam, az meg van mondva. De hát miért is bánnám meg? Nekem ugyan teljesen mindegy, akár Péter, akár Pál. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Miklós nagyot húzott az előtte álló kancsóból. Tüzes nedv volt. Egészen belement arcába. Olyan piros lett, mint a vér. Vagy talán nem is a bortól lett olyan piros, hanem attól az érzelemtől, mely odabent melegítette.
– Nagy időket élünk, bátyám. – Nagy dolgok forrnak a szívek belsejében.
– Forrhatnak miattam, meg gőzölhetnek akár ítéletnapig – veté oda félvállról az öreg. Mi közöm nekem az emberek belsejéhez? én csak a sertések belsejéhez értek.
– De hát az ország dolga?
– Ej no, van nekem valami közöm az országhoz? Nekem se ingem, se gallérom. Annyit se törődöm vele, mint akár ezzel az összetört pipámmal. Mit érdekel az engem, micsoda utakon jár, vagy miféle emberekkel végezteti a maga igazságszolgáltatását – teszem azt – a békésmegyei ember. Nem bánom én, öcsém, ha a falu kolompját küldik is el a diétára; – már mint ők.
– De hát a vármegye dolga?
– Az már más. Már abba én is beleszólok, s ha az atyafiságot a szárnyam alá veszem, szeretném látni, nem-e az én akaratom is valami. A vármegye már egészen más, – hogyne volna más… élek, halok érte.
– Akkor beszéljünk a vármegyéről. Vallja meg, bátyám, igaz lelkére, nem talál ezekben a mai állapotokban valami olyat, minek másképp kellene lenni?
Kalap uram nagy szemeket meresztett.
– Már én olyat bizony nem találok – felelt tiszta meggyőződéssel.
– Hát igazságosnak tartja azt, hogy a hatalmasabb elnyomja a gyengébbet?
A kérdezett mosolyogva felelt:
– Hisz azért gyengébb a gyengébb, édes öcsém, hogy az erősebb megverhesse.
Miklós sóhajtott.
