VIII. HANG A TÚLVILÁGRÓL
VIII. HANG A TÚLVILÁGRÓL
Az előbbi fejezetben leírt esemény régen történt, olyan régen, hogy talán nem is igaz már. Azelőtt ugyan sok mendemondára adott alkalmat a fiatal ispán gyors eltűnése. Magyarázták különféleképp, különösen a környék vénasszonyai köszörülték rajta nyelvöket sok ideig: hova lehetett, mi történt vele, megölték-e vagy ő ölte meg magát; de hátha Amerikába szökött stb. Egy pár hónap múlva aztán kifogtak a Rimából egy holttestet, teljesen föloszlott, megismerhetetlen állapotban. A közvélemény megelégedett vele; a' bizony a szegény Karczy holtteste. A bíróság ugyan hivatalosan konstatálta, hogy a holttest nem lehet a Karczyé, mert annak fekete haja volt, míg ezé sárgás, azonfelül Karczy magas ember volt, emez meg alacsony termetű; – de hát utóvégre is mit tud ahhoz a bíróság? – tessék csak a szolgabíró úrnak két hónapig víz alatt tartani tekintetes fejét, valamint érdemes csontjait, s majd meglátja, mekkora változáson megy át úri személye! A bagódi csősz emlékezett arra, hogy a lakodalom estéjén éjféltájban két úriféle ember ment el kunyhója mellett, kisvártatva két pisztolylövést hallott a Rima felől; csakhogy a bagódi csősz részeges ember, s mióta húsz évig – mire nagyon büszke – a császárt szolgálta, annyira megrögzött benne a katonaerkölcs, hogy egy szavát sem lehet hinni. A szomszédos karikási bakter pedig mennyre-földre esküszik, hogy azon éjszaka egy lucskos kísértet ment át falujukon, a víz úgy csepegett róla, mint az ereszről, csipkés nyomokat hagyva a poros úton; eleinte – úgymond – neki akart menni, de aztán eszébe jutott, hogy a kommenciójában nincs benne a kísértetfogdosás, minélfogva behunyván szemeit és áhítatos kereszteket vetve magára, hagyta szegényt a maga útján.
Mint már említettük, Karczy özvegy volt. Neje, kivel alig élt egy évig, éppen azon percben veszté el életét, midőn újat adott a kis Miklóskán. Miklóska két éves volt, és már nagyon tisztán ki tudta mondani az »apa« szót (a »mama« szóra nem volt szüksége szegénynek!), midőn egyszer az apa csak nem volt sehol. Jó emberek, minőknek a múlt század még nem volt szűkében, gondoskodtak az apátlan, anyátlan árváról, mígnem egy napon egy felsővidéki kabátos ember jelent meg a faluban, ki magát Karczy rokonának vallotta s a gyermeket magával vivé.
Mindössze ennyi vált köztudomásúvá e szomorú dologból, de lassankint, mint mindent, e halvány részleteket is elfeledték az emberek. A tények is csak olyanok az idő markában, mint a festett kelme, mely lassan-lassan színét veszti.
Csupán Kalap lelkében mradt örökké újdonatúj a borzalmas kép.
De ha foglya is annak a képnek, ha nyomja is lelkét az a kép, ha fölijeszti álmaiból, ha arcul csapja, mikor a legédesebben mosolyoghatnék, ha ürmöt vegyít italába, mérget kever ételébe, ha a jótékony feledést elhessegeti is tőle, – legalább ne tudja senki. A titoktartó víz ne szóljon róla soha!…
És íme, évtizedek múlva megszólal a víz feneke…
Fogtőy Márton ezt írta a levélben:
»Nemzetes jó uram! A kenderesi lakodalom éjjelén két féri állott a bagódi gyaloghídon fölvont pisztollyal. Hogy mi lett a két férfi sorsa, azt csak »mi ketten« tudjuk. Ha tudjuk, minek meséljem tovább. Sapienti pauca! Nemzetes uramat tán nem is valami nagyon interesszálja a dolog? Régen volt – bizony el lehetett volna már felejteni azóta. Meghiszem, ha a dokumentumoknak nem volna oly fatális hosszú memoriája! De mit beszélek én itt összevissza, mintha a kosárért aprehendálnék? Az első gondolat nem mindig a legjobb gondolat, tudom tehát, hogy nem marad mellette, hanem szívesen fogad vejéül egy követet. Dátum stb.«
Ez volt a prókátor sorainak tartalma… A halott apa árnya feljött a víz fenekéről, hogy elrántsa fiát, midőn éppen feléje nyúl a leánynak…
Lehetett-e tenni egyebet, mint kitérni a kísérteties árnynak, ki odaáll egy vétkes ember legédesebb tervei elé és azt mondja: »ne tovább!«
Kalap mozdulatlanul maradt székén, mint a villámsújtott, ki nem hall, nem érez, nem gondol, nem él: amice Lupcsek kezeit dörzsölte s az adott igenlő választ megírta a »Notesz-könyvébe«. Miklós izgatottan ugrott föl és torkon ragadta a patvaristát.
– Eresszen el az úr! – mit akar?
– Azt akarom tudni, mit karmol?
– Mit karmolnék egyebet, ha nem a nemzetes uram feleletét, hogy beleegyezik.
– Hogy mibe egyezik bele?
– Furcsa, hát abba, hogy a principálisom nőül vegye a leányasszonyt.
– Az lehetetlen! – kiáltá Miklós kétségbeesetten. – Én tiltakozom az ellen. Hiszen ezelőtt egy órával nekem ígérte. Erzsike az enyim, senki másé. Ugye hogy az enyim? Ugye nem úgy értette, hogy neki adja? Szóljon bátyám, az istenre kérem…
Dejszen mondhatta már az öreg Kalapnak. Nem felel az már többé a vallató bírónak sem!… Nagy, megüvegesedett szemei ostobán meredtek az ifjúra, mintha azt mondanák: »nem értem, miről van szó«. Végre megmozdul a nyelve és érthetetlen bömbölő hangot ad, mint a beszélni tanuló gyermeké.
– Ezt a szél érte – mekegé hüledezve Lupcsek, s szedte az irháját kifelé.
Meg sem állott a szomszéd faluig, hol Fogtőy úr az egybegyűlt nemességnek tartott dikciót, elmondva ékes periódusokban, hogy minden darab nemes ember egy gyöngy a Szent István koronájából. Kár volna a gyöngynek a szemét közé keveredni (Éljenzés). A parasztot már a természet is azért alkotta erősebbnek, vállasabbnak, hogy ő csinálja az utakat, fizesse az adót és szolgálja a robotot. A természet ellen síkra szállni istenkísértés! (Úgy van!) Aztán a nemes embernek méltóságán aluli is volna hitvány pénzzel adózni a haza oltárára, az ő adója – vér. A kacagányos ősök megfordulnának sírjaikban, ha csak egyet föladnánk is azokból a jogokból, miket ők szereztek. (Általános helyeslés.) Ő (Fogtőy) ezeket fogja tudomásolni a diétán; ha nemes atyafiai is ezen véleményben vannak, akkor kéri bizalmukat. Fontolják meg jól a dolgot s ne hagyják elámíttatni magukat az ellenfél Bojthos László által, ki mellesleg legyen mondva, anslagos bort itat a nemességgel. (Zúgás.) Aki ennyire megy a nemesség iránti tiszteletlenségben, mit kelljen attól várni? Majd a mi borunkat tessék megkóstolni. (Lelkes, viharos éljenzés.)
A beszéd hatott. Amice Lupcsek éppen akkor érkezett oda lihegve, mikor a principális urat markos nemeslegények, ki hol érhette, fölkapván, végighurcolták a község utcáin, kiabálva a rögtönzött dalt:
Bojthos László puttonyba,
Fogtőy megy Pozsonyba.
A fő-fő kortes Fércz Pista elő is kerített valahol egy üres puttonyt s beledugott egy verébijesztő »bakuszt«, amely hivatva volt képviselni a liberális előd perszónáját abban a pozitúrában, amint a pozsonyi diéta helyett puttonyba meneszti a közbizalom.
Fércz Pista hősies komolysággal ballagott a menet előtt, magasra emelve az ominózus puttonyt. Fogtőy rúgott, harapott, kapálódzott, sehogy sem nyugodván bele, hogy ilyen forsponton szállíttassék; de a hazafiasság megtiltotta, hogy emiatt a nemes atyafiak megnehezteljenek, példás megadással tűrték a tekintetes úr ficánkodásait, s le nem tették volna a világért sem, csak a falu végén, a haranglábnál.
Amice Lupcsek sietett magának utat törni a megtisztelthez, de odaérése elé váratlan akadály torlódék: valaki azt találta róla mondani: »ni ni, mint hasonlít ez a fickó a madárijesztőhöz«. Nosza, mindjárt vérszemet kaptak a látványosságot megkóstolt atyafiak, s ráfogták, hogy ez bizonyosan spión lesz a Bojthos-pártból. No 'szen nem is kellett több Fércz Pistának! Nyakon fogta az érdemes patvaristát, mielőtt principálisához juthatott volna, s egyszerűen bedugta a puttonyba, megbiztatván a sivalkodót, hogy mentem kiakasztja a puttonyt a harangláb legtetejére; onnan egészen kényelmesen figyelheti meg a történteket…
S már-már megtörténőben volt rajta ez a megtiszteltetés, midőn azon malheur fogta pártját, hogy a fölemelt puttony feneke engedvén a súlynak, – kiesett; minélfogva Lupcsek úr egészen lecsúszván, mégsem csúszott ki, mert hasa és a puttony fenekének terjedelme között szembetűnő aránytalanság merülvén föl, a kibontakozás csak akként lett volna lehetséges, ha a puttonyból fejjel lefelé fordítják ki.
A Lupcsek kivevése iránti módozatok fölött tehát élénk eszmecsere fejlődött. Utoljára is Fogtőyre kellett bízni a döntő határozatot, ki csak most vette észre, hogy a puttonyból kilógó lábakat már látta valahol az életben: de hol? Nagysokára mégis rájött: hisz ezek az ő tavalyi csizmái, miket, a tyúkszemei miatt nem viselhetett, s miket aztán a patvaristának kialkudott két pár fejelés fejében természetben szolgáltatott ki. Kétségtelen eszerint, hogy a puttonyban amice Lupcsek van. Fölvettetvén azon kérdés, hogy Lupcsek úr fatálisan beszorulván s más olcsóbb módon kivehető nem lévén, csak ha a puttony szétszedetik, – érdemes-e érte a puttonyt elrontani, vagy sem? – Fogtőy úr humanisztikus szempontból azon határozatot hozta, miszerint a puttony haladéktalanul s nagy óvatossággal szétbontandó, mert a benne lévő egyéniség az ő tulajdon patvaristája s azonfölül fontos híreket hoz.
Az abroncsokat szétverték, s amice Lupcsek a maga teljes épségében gurult ki a szétmálló dongák közül; azon körülmény természetesen szót sem érdemel, hogy a puttonyban azelőtt lisztet tartott gazdája, minek nyomai nagyon meglátszottak szegényen.
– Ez violentia, ez attentátum! – ordított a derék ifjú, amint lélegzethez juthatott, – nekem satisfactio kell!
– Jól van, jól… – mondá Fogtőy – hanem előbb jó lesz megmosakodni, barátom.
– A'bizony igaz… – felelt Lupcsek úr egészen lehűlve és sietett a legelső kútnál kimosakodni.
– Nos? – kérdé a principális, amint az elgyötört emberrel magára lehetett – széna-e vagy szalma?
– Széna.
– Mit mondott?
– Beleegyezett.
– Hányadiknál?
– A harmadiknál.
– Nagyon jól van, ámbár sajnálom, hogy odáig kellett elmennünk. A negyedikre eszerint nem volt szüksége, pedig ez a leghatásosabb… Adja vissza, amice!
Lupcsek a csizmaszárból húzott ki egy rongyos olajos kendőt, abba volt betakargatva a negyedik levél: érintetlenül adta át az ügyvédnek.
– A tényálladék tehát az, – szólt az ügyvéd – hogy én most vőlegény vagyok. A kisasszonyról, jegyesemről mit tud?
– A nemzetes úr megígérte, hogy szólni fog vele délutánig.
Fogtőy kezeit dörzsölte, s sárga ábrázatján öröm derengett.
– Tehát délutánig? Nagyon jól van! Azaz, hogy úgy találom: kissé nagyon sietteti. Délutánig nem igen sokat disputálhat rá… azt hiszem…
– De még magam is azt hiszem.
– Hogy, mit hisz maga, amice?
– Azt, hogy a nemzetes úr nem fog délutánig beszélni a kisasszonnyal.
– Hogy meri maga azt hinni – ha megígérte.
Lupcsek úr megkötötte magát.
– Akár ígérte, akár nem… én mégis azt mondom, nem fog a kisasszonnyal beszélni sem ma, sem holnap, sem holnapután…
– Ejnye, hát bolond maga? Mindjárt megkötöztetem, ha meg nem magyarázza szavait! Nos, mért nem fog beszélni a kisasszonnyal?
– Azért, rogo… mert elállott a szava.
– Elállott?
– A harmadik argumentum olyan erős volt, hogy ott nyomban a szél ütötte meg tőle.
Az ügyvéd meglepetve hátrált egy lépést, futó kedvetlenség vonult el ábrázatán, aztán érzelmeit eltakaró közönyös hangon mondá:
– Pedig lássa, amice, még egy darab ideig szükségünk lett volna a nyelvére.
