FÜGGELÉK • NYÍLT LEVÉL NAGY MIKLÓSHOZ, A »VASÁRNAPI UJSÁG« SZERKESZTŐJÉHEZ • 1896 (6. kötet)
FÜGGELÉK •
NYÍLT LEVÉL NAGY MIKLÓSHOZ, A »VASÁRNAPI UJSÁG« SZERKESZTŐJÉHEZ •
1896
(6. kötet)
NYÍLT LEVÉL NAGY MIKLÓSHOZ, A »VASÁRNAPI UJSÁG« SZERKESZTŐJÉHEZ •
1896
(6. kötet)
Kedves barátom!
Jókait a minap vacsorára híttam az »István«-ba. Azt mondja a nagy öreg úr:
– Elmegyek, legalább ott nem talál rám a Nagy Miklós.
– Dehogynem – feleltem. – Hiszen ha én olyan helyet tudnék a világon, ahol a Nagy Miklós nem talál meg, mikor kéziratot ígértem neki.
Látod, ilyen rossz híred van teneked. De még ez hagyján, most még mivel tetézed meg szerkesztői voltodnak rettenetességét.
Elkezded, mint hallom, kutatni, hogy a »Beszterce ostroma« című regényemből mi az igaz, mi a nem igaz. Exhumáltatod sírjából Pongrácz István grófot, a regényhősömet, s tanúkat állítasz fel (pajtásaiból, ösmerőseiből), akik elmondják, milyen volt, mit tett, megállapítsák karakterét, életfolyását, elmeséljék bolondságait, kalandjait.
Ej, ej, Miklós! Sohasem hittem volna, hogy te is hozzájárulj a világ felfordításához.
Azelőtt nem volt szabad hazudni se papnak, se mesterembernek, se újságírónak, se politikusnak, senkinek sem, de a regényírónak szabad volt. (Igaz, hogy ezenkívül még a fiskális is tette, de már azt megszólták érte.)
Most aztán, mikor mindenki fel van szabadítva beszélni, amit neki tetszik, akár igaz, akár nem igaz, annak a kutatásába vágtál bele, hogy mi a nem igaz a »Beszterce ostromá«-ban. Hát mi akar ez lenni? Hát már nekünk, elbeszélő íróknak se szabad kigondolni egyet-mást? Még bizony rámondjátok egyszer például a »Szent Péter esernyőjé«-re, hogy »aljas koholmány«, mert a Wibra György ügyvéd neve egyetlen ügyvédi kamara lajstromában sem fordul elő – Glogova pedig nincs bent a helységek névtárában.
De mindegy. Jól tudom én, te ezt csak azért teszed, hogy üres idődben még a személyeimet is zaklathasd, hogy azoknak se legyen nyugodalmuk. Ösmerlek, Miklós! Ilyen vagy.
De ez egyszer szinte örülök rajta, mert a kritika részéről is, mely bár érdemen felül magasztalta »Beszterce ostromá«-t, hallatszott imitt-amott egy-egy észrevétel, hogy az vagy emez a rész, például a katonamenetelés Zsolnáig, – vagy István gróf leírt garázdálkodásai lehetők-e a XIX. század második felében, a mai jogállamban? Érdekes volna – mondák –, ha az író magyarázó jegyzeteket csinált volna a történetéhez némely részekről, miután a középkori mesét különös módon szőtte be egész napjainkba.
Hát, mondom, örülök puhatolódzásaidnak, sőt ha meg nem előztél volna, talán magam kértem volna vizsgálatot a szereplő személyzetem ellen.
*
Egyetlen egy eleven emberrel beszéltem, akiről regényt írtak. A »Kaméliás hölgy« Armandjával, egy öreg kalandorral, aki a Gleichenberg melletti Bertholdstein nevű tündérvárában lakott mesés kincsei közt.
E meggörnyedt hátú, villogó fekete szemű öreg urat Seffert pasának hítták. Származására lengyel gróf volt, sokat tartózkodott itt Pesten is régibb időkben, fiatalkorát azonban Párisban töltötte s Gautier Margittal való viszonyát (a leányt persze nem így hítták) maga beszélte el ifj. Dumasnak.
Egy ízben kérdezősködtem tőle a világhírű regény fundamentuma felől.
Kedvetlenül rágicsálta nagy, tömött fehér bajuszát.
– Ah, hagyja, kérem. Dumas egészen tönkretette a témát. Sohasem bocsátom meg neki!
Hát bizonyosan én is tönkretettem a témát. De nem erről van most szó, hogy mi igaz, mi nem, s ha már kihallgatod erre nézve, kedves Miklós, a tanúkat, engedj előbb szót a vádlottnak. Hiszen magamtól is bevallok mindent töredelmesen.
Ami a »Beszterce ostromá«-ban igaz, az mind nem valószínű. Csak az a valószínű benne, amit én gondoltam bele, azaz, ami meg nem történt.
Igaz benne a leghihetetlenebb, az t. i., hogy Pongrácz István úgy élt, ahogy élt, hogy katonakötelezettségre szorította a környékbeli parasztokat, akik azt a feles földekért uruknak szívesen teljesítették.
– Még talán hitték is, hogy tartoznak vele.
Hogy a vármegye mért nem szólt bele e játékba? Hát mért szólt volna bele? Kinek volt az ártalmas? (Persze Burkusországban nem volna ilyesmi lehetséges, – de nem is Burkusországban játszik az én regényem.)
Annyira nem bánta ezt a hatóság, hogy a budetini honvédség is Mayer parancsnoksága alatt a szokott éjenkénti hadgyakorlatait István gróf hadi népe ellen végezte. (Olcsóbb volt így az aerariumnak.) Forget őrnagy élő személy (a nevet se változtattam meg). E Forget egy szomszéd faluban élt, mint nyugalmazott császári kir. őrnagy, s István gróf fizetést adott neki, hogy a háborúiban (többnyire mint ellenfél) vezesse seregének egy részét.
Ami mármost a mesét illeti – abból teljesen igaz, hogy Pongrácz Zsolnán 600 forintért egy kötéltáncosnét vett, azt házához vitte, s midőn egy idő múlva onnan megszökött valami fiatalemberrel és Besztercére menekült, István gróf utána ment, de a vasúton oly különös zagyva dolgokat beszélt egy szinte Besztercebányára utazó úrnak, mutatván a helyet a kupé ablakából, ahol a jövendő kor legnagyobb háborúja fog megvívatni, hogy az idegen utas, kivel egy vendéglőbe szálltak, figyelmeztette a vendéglőst a vele jött úrra, mint őrültre. »Jó lesz egy kicsit vigyázni rá.«
István gróffal most már furcsán kezdtek bánni a pincérek, amit ő is észrevett s valóságosan rabiátus lett. Erre a rendőrséghez fordultak, amely letartóztatta a grófot, mint őrültet. Csak nagy üggyel-bajjal bírta kiszabadítani másnap az ottani honvédparancsnok, gróf Pongrácz Károly, a mostani képviselő.
Ez volt a casus belli. Már ekkor megfenyegette a várost:
– A földdel teszem egyenlővé!
S hazaérvén, összegyűjté hadinépét, fölrakta ágyúit szekerekre és megindult a bányaváros elpusztítására, mely violenciát követett el személyén és a leányt is visszatartja.
A Böszörményi által szerkesztett »Magyar Ujság« egyik újdonsága emlékezik meg e menetelésről, de hiszen sok élő tanú van erre. A hadak (több mint száz fegyveres) egész Zsolnáig értek, ahol is az »Urak Háza« nevű vendéglő előtt István grófnak több ismerőse sörözött, kiknek a kedvéért megállott és végigmulatott velök egy éjszakát. Ez urak, kik közt jelen volt a budetini m. kir. honvédparancsnok is, rávették a visszafordulásra.
Hogy mivel vették rá, azt nem tudom. Ezt már egészen nekem kellett kigondolni, s így szőttem bele az Apolka alakját, a Trnowszky testvérek villongását, Lengeffy színész truppját. A magas arisztokráciát is én ajándékoztam meg a Behenczy bárókkal. (Azóta egyébiránt közönségessé vált már a bárócsinálás.)
István gróf tényleg olyanformán halt meg, ahogy én leírtam; halála előtt búcsúlátogatásokat tett ösmerőseinél, a nevezett Forget őrnagynál is, elmondván, hogy nagy útra megy az őseihez. Aztán lefeküdt ágyába, maga mellé vevén karikás ostorát, mellyel a bejövő cselédeket onnan az ágyból regulázta nagy ügyességgel. Két, három napig feküdt így látszólag egészségesen; harmadnap oda hítta a várbeli vénasszonyokat s így szólt hozzájuk:
– Öltöztessetek fel, aztán igazítsátok el úgy a lábamat, kezemet, vén banyák, ahogy a halottak szoktak feküdni, ti már tudjátok, – mert nem szeretném, hogy holtom után babráljatok rajtam a piszkos kezeitekkel!
Megigazították, ahogy parancsolta, mire kiküldte őket, behunyta a szemeit és meghalt – mintha az is csak az ő kívánságára történt volna.
Abban a percben, mikor meghalt, a vár egyik legrégibb részében a boltozat leszakadt.
Szóval sok mindent tudtam még, amit fel nem használhattam: nem minden téglát raktam be az épületbe, amim volt; soknak, amit beraktam, lekalapácsoltam a végét, és sok újat a magam tégláiból tettem hozzá; – a malter persze mind az enyim.
Hogy mi az igaz, mi a nem igaz a könyvben, ezt most már magamnak is nehéz a malteren keresztül konstatálni, s te magad is olyan súlyos feladatra szabadítottad fel Pongrácz István ismerőseit, mint Hatvani professzor az ördögöket, mondván nekik:
– Válogassátok ki ebből az egy véka összekevert mákból és kölesből külön a kölest, külön a mákot.
Igaz barátod
Mikszáth Kálmán.
