II.
II.
Kléner Pál vizsgálóbíró urat a megboldogult Bach-korszak felejtette itt s ültette át a magyar talajba. A plánta megfogamzott és megizmosodott. (Mindig jó idő járt a »kétlaki« növényekre.) Tökéletes magyar lett belőle, s ha valaki otthon, szállásán kíváncsiságból felnyitná a nagy, kapcsos, német szövegű bibliát, ott találná a két hátulsó, üresen hagyott lapon bejegyezve házasélete gyümölcseit ilyen formán: »Töhötöm született a mérleg planéta alatt, Árpád a rákjegy alatt stb.« Itt tán megjegyezhetjük mellékesen azon körülményt is, hogy a derék úr eleinte nagy betűkkel vezette a növekedő lajstromot, s bár később apróra fogta, mégis annyira kifogyott a papírból, hogy az utolsó csemete neve már a margóra került. No, de Kléner úron sem könnyű ám kifogni. Fogta magát s még két üres lapot köttetett a százados pergamenek közé.
E kis epizód tökéletesen jellemzi az érdemes vizsgálóbíró előrelátását; melyet különösen bírói működésében szeretett fitogtatni.
A vizsla fürgeségével ügetett a vezető suhanc után, folytonosan veszekedve az útközben adomázó orvosra.
– Ön nem bír érzékkel, doktor, az események iránt, önt nem hozza izgatottságba az igazság keresése! Az a legbecsületesebb munka, doktor!
A véres színhely némán igazolta a bíró állítását. Aki jogtalanul kiontott vér fölé teszi talpát, ha még van benne becsületérzés, lehetetlen, hogy meg ne szomjúhozza az igazságot. A vér beszél. Jaj annak, aki már meg nem érti, hogy mit beszél!
Mindnyájan megértették s arcukon híven visszatükröződött a megdöbbenés.
– A gróf e helyen tölté meg a puskáját – jegyzé meg dr. Szirupka, puska-aggyal behorpasztott talajt mutatva.
– A számból veszi ki a szót. Ez elvitázhatlan! De mi következik ebből?
– Sok és semmi. Mindenesetre azonban egy adat az egész esemény összeállításához.
E percben Kis Gazsi elordítá magát. A fűben, mintegy harminc lépésnyire, meglelte az ispán puskáját.
– Mondtam! – ujjongott Kléner úr diadalittasan. Uraim, ez az orr többet ér az állami jogszolgáltatásnak, mintha aranyból lenne. Ez az orr, uraim…
(Kléner úrnak meglehetősen nagy orra volt; hamarjában nehéz lenne kiszámítani, mennyit ér akkora darab arany, hanem az így vakon is bizonyos, hogy kevesebbet ért, mint amennyibe került: nagyon sok tubákot fogyasztott az istenadta!)
A talált puska egyike volt a közönséges fajtájúaknak, dupla csővel, agyán D. P. betűkkel. Kléner úr megvizsgálván ez új »corpus delictit«, konstatálta, hogy csupán az egyik cső van megtöltve, mégpedig golyóra, a másik üres. Ebből kelle eldördülni a suhanc által hallott végzetes lövésnek, mely a gróf életét kioltá.
– Bocsánat, spectabilis, – szólt a jegyző – ne méltóztassék figyelmen kívül hagyni, hogy a gróf puskájával is hasonlóan áll a dolog; az egyik cső üres, a másik golyóra van megtöltve.
– Persze, édes Cserepes barátom. Éppen ez a szép oldal a Perzse-féle bűnügyben. Bizonyos titokszerűség. Hüm! Félek, bonyodalmas lesz. A lapok is foglalkozni fognak vele. Bizonyára…
– Én is azt hiszem, – vágott közbe Cserepes – a dolog nem oly egyszerű, mint hisszük. Eddig legalább nincs okunk hinni, hogy Daróczy a gyilkos. A gróf öngyilkos is lehetett s Daróczy rémültében futhatott s dobhatta el puskáját.
– Igen, barátom, de miért van a cső golyóra töltve?
– Hát a gróf puskájának egyik csöve miért van szintén golyóra töltve? Az egyik kérdés elüti a másikat; addig, míg az esemény indító okát nem sikerül kikutatnunk, minden csak föltevés!
– Egészen helyes, – bizonyítá az orvos. Előbb gyökeresen meg kell ösmerkednünk az előző napok történetével, mert ezeknek a napoknak kell, hogy legyen történetök…
A bíró maga is belátta ennek szükségét, s visszatért a kastélyba, hol kihallgatta a folyton szaporodó tanúkat, lelkiismeretes figyelemmel jegyezve fel minden adatot, mely Perzse grófra és Daróczyra vonatkozott. Meg volt győződve, hogy világhírű bűnügyben dolgozik, mely méltán fog sorakozni az Ebergényi- és a híres Tichborne-pörhöz s nevét emlegetetté teszi a kontinensen. Milyen szerencse!
A szerzett adatok azonban nem vitték a célhoz közelebb; azok csak azt bizonyították, hogy Daróczy István egyike a legbecsületesebb, legjámborabb, közszeretetben részesülő ifjaknak, kihez még árnyéka sem fér a bűnnek. Oskoláit a keszthelyi gazdászati intézetben végezte, hol ő volt a legpéldásabb tanuló, onnan az uradalomba került, s azóta is folyton dísze volt az ottani társadalomnak: ő nem lehetett gyilkos.
A gróf ellenben rideg, komor, kegyetlen ember volt, soha senki sem szerette, soha senki sem mosolygott rá, talán még az édesanyja sem, ha ugyan anyától született e csonttá, vérré vált testet öltött átok, kit mindenki gyűlölt, kitől mindenki irtózott. De miért? Valami ösztönszerű idegenkedés volt az az emberekben, melyet nem magyaráz meg a lélektan. Soha senki sem látogatta, soha senki sem kért tőle semmit, pedig nem is volt fösvény. Még a koldus is kitért előle, ha rideg, sápadt, síri arcát megpillantá. Még a vakokat vezető gyerekek is ösmerték s reszketve húzták félre a kapuk aljába előle vakjaikat. Ő maga sem szeretett senkit, jót senkivel sem tett, szívét nem öntötte ki senki előtt, mert senkije sem volt. Hallgatag, magábazárkózott kedélyű volt, éjjel azonban sokszor barangolt a mezőn. A nép azt hitte, hogy az ördöggel cimborál, s voltak, kik hallották őt ott beszélgetni valamely láthatatlan, gonosz szellemmel.
– Ez nagyon világos, – jegyzé meg a doktor az utóbbi pontra vonatkozólag. – A gróf irományai közt egy csomó verset találtunk. Ő poéta volt.
Kléner úr látván a tanúvallomások sikeretlenségét, egész erővel nekifeküdt a gróf irományainak. A kutatási düh nem hagyta nyugodni; föltúrt, fölhajhászott mindent. De az említett verseken kívül, mik viharos, belül hatalmasan égő szenvedélyt árultak el, semmi sem vetett világot a borzasztó katasztrófára. Száraz számadási könyvek, nyugták, kontók képezték a fiókok tartalmát. Ah, végre mégis talált Kléner úr valamit.
Egy üres lapot, egy megkezdett levelet a következő megszólítással: »Kedves Eveline.« Egyéb semmi. Hova lettek azok a gondolatok, amik még következtek volna!
Kléner úr felkiáltott örömében.
– Mondtam. Ugye mondtam. Asszony van a játékban. Miféle kisasszonyt hínak itt a vidéken Évának?
E kérdés az öreg Pintér Mihályhoz volt intézve, ki akármint kutatott is emlékezőtehetsége lomtárában, nem bírt hasonló nevet találni.
– A kő tudná most ezt a fiatal nemzedéket… olyan hamar nő, mint a gomba, az ember a nevét sem ér rá megtanulni. Bizony nem ösmerek én azok között Évát, ha csak…
– Nos, ha csak?
– Ha csak – hebegé az öreg tiszttartó – a leányomat nem vesszük, a kis Vicát.
– Nos, miért ne vehetnők? Szép, nemde?
Az öreg Pintér bácsi fülig pirult.
– Uram, én atyja vagyok, s terhemre esik…
– Bizonyára, édes Pintér úr, bizonyára. De én a törvény, őfelsége a király nevében teszem kérdéseimet, melyek szorosan vonatkoznak a bűnügyre. Igen, a király nevében…
Az öregember egész testében reszketni kezdett, kidülledt szemei meredten függtek a vizsgálóbírón.
– Az én leányom összefüggésben a bűnüggyel!? Tekintetes uram, én törődött, vén ember vagyok, de nemes ember is. Egy jó kardvas mindig megakad a házam táján, ha nekem valaki ilyeket mond, akárki nevében mondja is. Ezt felelem én az úrnak a magam nevében.
Az antik, igazi magyar alak megsodorintá tömött, ősz bajszát, s mintha nem is az előbbi alázatos ember lenne, kihívó daccal nézett a vizsgálóbíró birkakifejezésű szemeibe.
– No, no, no, tiszttartó úr; félreértjük egymást. Nem a kedves kisasszonyról van itt szó, hanem a végzet néha sajátságos, kifürkészhetlen útjairól. Ön okos ember, Pintér úr, ösmernie kell az emberi szenvedélyeket, melyek mint a rohanó patak hömpölyögnek odább-odább. Miért ne mehetne el a rohanó patak útja egy szerény mezei virág mellett?
De már ezt a floszkulust csakugyan nem bírta Pintér úr megcáfolni.
– Nézze meg, barátom uram, ezt a két szót, a gróf írása. Egy levél kezdete ez valakihez, kinek Eveline a neve. Az igazságszolgáltatás nyitott szemeit és szimatoló orrát el nem kerülhetik e szavak. Mi lehetetlenség volna abban, hogy a gróf titkos szerelmet, szenvedélyt táplált az ön leánya iránt? Ki tilthatta meg neki? Szeretni egy angyalt is szabad.
Az öreg kuruc tökéletesen le volt a lábáról verve ezzel az udvarias logikával.
– Teringette, – mondá fanyarul inkább magában – a gróf egy idő óta feltűnő nyájas volt hozzám: »édes Pintérkém«-nek hítt… Teringette!
Kléner úr hagyta őt eszmélkedni.
»Bezzeg ha az anyjuk élne, az észrevette volna… Ez aztán történet! Oh, oh! Hol volt a fejem? Ez az ostoba fő, melyet alkalmasint csak azért cipelek vállaimon, hogy legyen mitől fizetni a fejadót. Ez aztán történet!…«
Kléner úr egészen közel lépett az öreghez s határozott, szilárd hangon mondá:
– Nekem beszélnem kell az ön leányával.
– Mikor? – hebegé Pintér bácsi.
– Azonnal.
– Lehetetlen! Meghal, elájul szegény! Inkább megölöm magam, mintsem őt kriminális elé engedjem hurcoltatni.
Kléner mosolygott és kezeit dörzsölte.
– Hova beszél ön? Ki látta azt, szép hölgyeket kriminális elé cipeltetni? Ön legalábbis valami spanyol inkvizíciót képzel. Én magam teszem alázatos tiszteletemet a kisasszonynál. Bizonyára, bizonyára… Sőt az sem szükséges, hogy megtudja, hogy a vizsgálóbíróval beszél. Nos, mit szól hozzá?
– Lehetetlen, uram, leányom itthon sincs nehány nap óta. Ilyén van, a prókátor fiamnál.
– Annál jobb, sokkal jobb. Tán még nem is értesült a szomorú esetről. A patvarban, minden a legjobban megy! Ön bemutat engem mint a gróf barátját, s ily minőségben fogok vele csevegni nehány percig. Azt hiszem, indulhatunk is, a kocsis hadd fogjon be; Ilye egy óra járás, estére pedig vissza akarok térni.
Pintér szabadkozott.
– A sok mezei munka,… a széna behordatlan…
– Eh, – mondá Kléner úr – kinek gazdálkodik? Örökös nem maradt, az örökös az állam. S az állam, az most én vagyok.
A hencegő francia király óta még ilyen nagy szavakat nem nyelt el a levegő.
– De ez az eltakarítatlan holttest… – próbálkozék Pintér bácsi.
– Éppen e holttest teszi kötelességévé, hogy az igazság fölkutatására segédkezet nyújtson, nehogy ártatlan lakoljon.
– Menjünk uram, – szólt az öreg elérzékenyülve, s hagyta magát föltuszkoltatni a kocsira.
Kléner úr még a kocsiról is egyre csevegett.
– Ön azalatt, amice Cserepes, nyomoztassa Daróczyt, hogy visszatértemkor pontos, kimerítő jelentést tehessen. Biztos őrizet alá kell tenni, ha megkerül. Bizonyára…
Útközben hallgatag és gondolkozó volt, csupán egyszer kiáltott fel bosszúsan: »Rossz ómen, átkozottul rossz ómen!«
A jeles férfiú ugyanis otthon felejtette burnótszelencéjét, s a legközelebbi tanyától egy lovas embert küldött érte a kastélyba, mert anélkül – úgymond – kutatásokhoz fogni istenkísértés lenne.
