A MI HŐSEINK • ZÁHONY ÉS GRACZA TÖRTÉNETE 1882
A MI HŐSEINK •
ZÁHONY ÉS GRACZA TÖRTÉNETE
1882
ZÁHONY ÉS GRACZA TÖRTÉNETE
1882
Olyanok biz azok, mint maga a mi népünk: egyszerűek, igénytelenek. Történelem föl nem jegyzi, poéták őket versekbe nem szedik, királyok számon nem tartják, csak a jó palóc nép emlékszik rájok, de az is csak egy ideig, – ameddig a legöregebb emberek emlékező tehetsége ér. Azontúl mirólunk, hogy vajon éltünk-e, miképp éltünk, senki sem tudja biztosan; de hogy nemsokára meg fogunk halni, azt az egyet bizonyosan tudja mindenki.
Napról napra kisebbednek a palóc-hadak. Olyanok vagyunk a tót szájában, mint a cukorkocka; egy-egy részecske minden lélegzetvételnél odatapad a nyelvéhez, míg egyszer csak egészen elolvad, elvész rajta.
Valaha hat számmal jegyezték fel az írástudók, hányan vagyunk, ma már csak öt numerussal írják ki. Pedig az a hatodik numerus tartott a legtovább; könnyebb már elfogyni mind az ötnek!
Fejedelmeket, palatinusokat nem ösmertünk, legnagyobb urunk a szolgabíró volt, hőseink sem jártak páncélban, aranyos sisakokban: egy szegény falusi kántor, Záhony volt az egyik s egy bocskoros nemes, Gracza a másik.
Egyik sem tanulta a hadviselést, mindenük hiányzott hozzá, hogy nagy katonákká legyenek, nem volt se pénzük, se fényes nevük, se hadtani gyakorlatuk, a derék Záhonynak pláne még a szeme is hiányzott az egyik, Gracza pedig nem hallott a jobb fülére.
Hanem hiszen mind hadi előnnyé változott e fogyatkozás, mihelyt az a nagy óra ütött, hogy mindnyájunknak menni kellett.
Jó Záhony Györgynek legalább nem kellett behunyni a másik szemét, ha célzott, Graczát pedig nem turbálta az ágyúdörgés, sem a golyók süvöltése a füle mellett. Azt hihette, valami bolondos cserebogarak szálldogálnak a levegőben csöndesen.
Mert hát úgy kezdődött az egész, hogy akik a józsefnapi vásárra mentek Vácra, valamennyi szép selyem kokárdát hozott haza a kalapja mellett. Ezek a kokárdák fordították fel az egész környéket, mert egy kép volt a közepükben. Ettől a képtől aztán mindenki elfelejtette a maga képét: a pap azt, mely az oltáron van, az ifjú a szeretője arcát, az apa gyermekeinek vonásait. Minden kép kasszírozva lett, csak ez az egy nem, azaz hogy minden kép benne látszott lenni ebben az egyben…
A karancskeszi-i és a romhányi erdők akkor kezdték fölvenni a nyári ruhájukat, s olyan haragosan zúgtak a tavaszi szélben, mintha a Rákóczi megölt daliáit költögetnék. De hiszen nem ébrednek már azok fel soha többé!
Piros volt az ég alja esténkint köröskörül. A városi hídon a kőbül való Nepomuki János a sok esőzés idején megrepedt, s befordult az Ipolyba: hogy ő bizony nem őrzi tovább a hidat, elég volt már negyven esztendő óta. A bodonyi kastélykertben kinyílott a százesztendős áloé; messze földrül jártak az emberek csodájára, és a fejüket csóválták: bizony valami rendkívüli dolog fog történni ebben az esztendőben!
Benne volt az a levegőben. A gyerekek rendre leütögették otthon a fazekak, kancsók füleit lovaknak, anyjuk nem győzte szidni, mi az ördög ütött egyszerre beléjük, még bizony az ép edényeket is összetörnék a lovak miatt. A kisebb hordók is el-eltünedeztek az eszterhajak alul: dobolni tanultak rajtok a templom körüli pázsiton.
…Már csak mégsem jót éreznek ezek a vásott kölykök, hogy ilyen bolondos mulatságra kaptak rá!
Hanem iszen elragadt az a férfiakra is. Nem maradt más a környéken, csak a sánták, vakok, az aggastyánok és a gyerekek, a nagyon kis gyerekek. Azok is sírtak otthon.
Gracza Péter uram restellni kezdte a dolgot. Ő még mindég a portáján ült, ha át nem jár hozzá vak Záhony, a pribolyi kántor, akivel egész délutánokon át máriást játszottak a pincetorka előtt, halálra unta volna magát egyedül.
Erős, drabáns termetű volt mind a kettő, egy fejjel nagyobbak a többi embereknél, a hangjuk mint a bikáé, szinte recsegett tőle a kis alacsony ház. Vak Záhonyt messze földről eljöttek meghallgatni a pribolyi templomba, mikor az orgonaszót kísérte hatalmas torkával. Fejük olyan volt, mint egy jókora bödön. Hihetőleg e hasonlatosság vonzotta őket egymáshoz, mert már tizenkét esztendő óta jó barátok. Egészen egymásnak vannak teremtve, s a többi emberekről olyan lenézőleg beszélnek, mintha azok csak valami apró bogarak volnának őmellettük. Általában bizonyos összhangban van óriás termetükkel egész lényük, gondolkozásmódjuk, tetteik, hajlamaik, még tán a szavaik is.
Pedig keveset beszélnek, – legfeljebb ha belefáradnak a máriásba, tesznek egy-egy megjegyzést, a napi eseményekre vonatkozót:
– Vakaródzik a világ, Péter. Egy kicsit vakaródzik.
Gracza nagyokat szuszog ilyenkor, és mert beszélni is lusta, kelletlenül erősítgeti:
– Ühüm! hüm… köhögnek az ágyúk.
Vesztett és nyert csaták híre jött összevissza, minden napra valami új, valami meglepő. Egy napon megint előhozza Záhony:
– Hallod-e, Péter? Látszani kezd a dolog. Hátha mi is mozdulnánk?
– Nem tudom minek? – dörmögé Gracza ásítva, s egy megvető mozdulatot tett a kezével. – Hiszen megverik ezeket ők maguk is!
Graczának az egész ország csak »ők maguk« volt – őnélkülök.
De Záhony ma egész délután komoly volt, borongós felhő ülte a homlokát, s emellett mégis tűz csillogott abban az egy szemében. Mikor elvált Graczától, megfogta a kezét és negyedóráig rázta búcsúzóra, úgyhogy végre is belevörösödtek mind a ketten.
– Hát nem jössz el holnap? – kérdé Gracza gyanakodón.
– Nem jövök el. Eluntam már ezt a játékot.
– A máriást untad meg? – bődült el Gracza csodálkozva. – Lehet is a máriást elunni valaha?
– Ej, azt untam én el már, hogy mindég a királyok üssék el az alsókat.
Ezen a mondaton aztán sokáig elgondolkozott Gracza Péter, ezzel is feküdött le a méhesben, mert ott hált egy tábori vaságyon (azzal hencegett mindég, hogy a faágy letörne alatta), midőn egyszerre csak felverte merengéseiből, félálmából valami tompa kopogás az istálló tájékán.
Sötét volt, nem láthatta, mi történik, de a kopogás mindég erősebb lett, úgy rémlett előtte némelykor, hogy az istálló-ajtót döngeti valaki.
– Ugorj fel, Miska fiam! – szólt a béresnek. – Eredj csak, nézd meg, mi lehet?
– És ha tolvaj?
– Ha tolvaj, fiam, fogd meg és hozd ide.
– De hátha többen vannak?
– Kiálts egyet, akkor majd én fogdosom össze valamennyit. De egy-kettőért restellem felhúzni a csizmámat, édes fiam, mert nagyon nehezen jár.
Miska vasvillát vett a kezébe, s azt óvatosan maga előtt tolva indult meg, hatalmasan polemizálva útközben a tövisekkel: Hogy a Jézuska büntessen meg!… Virítsatok ki a pokolban!… Rágjon meg benneteket a hegyi kígyó. (Ilyenkor t. i. mindig egy-egy tövis ment be a meztelen lábába.) De csakhamar lihegve csörtetett vissza, torkaszakadtából kiabálva:
– Megjött a Sármány! Itt a Sármány! Egészen összeverte a csillagos homlokát, Jaj, jaj, jaj, szegény Sármány!
– Miféle Sármány jött meg, te golyhó?
– Hát a Sármány, a lovunk, akit eladtunk most három éve a tótoknak.
– Micsoda? A nyerges lovam?
– Az ám, hazajött a jó pára. Megszökött a tótoktól. Visszajött a fogadott gazdáitól a nevelő gazdáihoz.
Erre a szóra lerúgta magáról Gracza a takarót, s mezítláb rohant el megnézni a Sármányt.
Csakugyan ő volt, a régi kedves pejparipa, melytől olyan nehezen vált meg annak idején, s csak a legnagyobb szükség vitte rá, hogy eladja. Hanem a jó Sármány hívebb volt, ragaszkodóbb volt őnála, hosszú idők alatt nem felejtette el, elszabadult, hazajött, s éjszakának idején be akart jutni az istállóba, hogy odaálljon a jászolhoz a hajdani helyére, s reggelre ott találják, mintha minden a régiben lenne, mintha csak egy hosszú, hosszú álom lett volna az, hogy ő nem volt itt… Olyan nagyon szépen gondolta ezt ki a Sármány.
Gracza megösmerte lovát azonnal, s amint az okos szemeit szelíden rávetette, meg nem bírta állni tovább, odaborult a nyakára, összecsókolta számtalanszor.
– Cakhogy megjöttél, kis burkusom! Csakhogy itt vagy, aranyos kutyácskám. Jaj, oda nem adlak többé százezer forintért!
A Sármány úgy tett, mintha értené a hízelgő szavakat, s mialatt Gracza a lapockáit veregette, egészen odahajtá nyakát annak az izmos vállaira. A gazda szemeiből kicsordult a könyű, meg a Sármányéból is, csakhogy az egyik szeme, mint a mesebeli öreg királyé, sokkal jobban sírt, mint a másik. Gracza csak most vette észre, hogy azt bizony hályog borítja, s fájdalmas hangon szisszent föl:
– Elnyomorítottak… tönkretettek, szép lovacskám! Elsoványodtál, megvakultál, hazajöttél panaszkodni. No, ne nézz rám olyan szemrehányón azzal a másik szemeddel. Ló vagy te még azért, többet érsz te azért egy egész ménesnél. Megirigyelnek még tégedet éntőlem.
Volt dolga Miskának egész reggelig, friss almot vinni Sármány alá, zabot hozni le a padlásról (jó, hogy ki nem törte nyakát a létrán ilyen bolond sötétben); a vakaró sem pihent, nyomban ki kellett szedni a három esztendős port a Sármányból. Az egész háznép fölébredt, s olyan sürgés-forgás támadt, mint mikor valami nagyon kedves vendég érkezik a házhoz.
Ezalatt maga a gazda nyugtalanul hánykolódék fekhelyén egész éjjel, hogy hát miféle csoda az, mi oka volt annak a lónak hazajönni? Vajon keresni fogják a tótok, akik megvették, vagy pedig úgy hagyják ebben a zavaros világban?
El volt érzékenyedve, megrendült a Sármány jöttétől. Mert az bizonyosan jelent valamit. Több esze van annak a lónak, mint egy vármegyének, nem jött volna az hiába! Aztán úgy ránézett, de olyan furcsán nézte, mintha valami nagy mondanivalója lenne. De kár, hogy nem érti!
Pedig kezdte mégis érteni lassanként. Reggel első dolga volt az istállóba menni. Ni, milyen szép már azóta a Sármány, úgy ragyog a szőre, mint a tükör, s vígan ropogtatja a sarjút. Gyönyörködve simogatta meg hosszú aranyos sörényét, s úgy szólt hozzá biztató nyájas hangon:
– Tudom már, mit akarsz… tudom már. Hát iszen jól van hát. Elindulunk délben.
Lehozták a padlásról a régi nyerget (vajon nem kezdenek-e majd birtokháborítási pert a tyúkok érte?), a szerszámot, kantárt is előkeresték a kamrából, s kikenték-fenték hájjal, az ócska bőr mohón beitta, nehogy az éhes macskák lenyalogassák. Volt ott egy régi mundér is kardostul, tarsolyostul a fogason, a vén Gracza Miklós viselte valamikor az inszurrekcióban, azt meg a molyok fogják megsiratni, kivált a bekecset, mert az volt őnekik a megyei székhelyük.
Ahogy felöltözött, mintha nem is a régi lusta ember lenne, kihúzta hosszú derekát, délceg lett a járása, csillogó a tekintete.
Vígan, könnyedén pattant fel a Sármányra, nem kellett búcsúznia senkitől, megkésett legény volt egy kicsit, nem marasztalta hát senki, még istenhozzádot sincsen aki mondjon, csak az eperfa levelei integettek búcsút szelíden. Az istállóból egy kis tarka borjú jött ki az udvarra, az nézte ott a nagy szemeivel, amint elindul. No, meg a Miska sajnálta:
– Vigyen el engem is magával, nagy jó uram! Hátha valami szolgálatára lehetnék.
– Kutyafüle neked, nem háború! – bömbölt rá Gracza nevetve. – Hacsak a seprűre nem ültetnélek. Ülj veszteg, s jól vigyázz mindenre, édes fiam, mert megeshetik az, hogy még visszajövök ide.
Szegény Miskát nagyon elérzékenyítette ez a beszéd, hogy hátha talán vissza se jön többé, elkezdett keservesen bőgni, s a sánta lábával úgy megiramodott a gazdája után a templomsoron, hogy az öreg históriás asszonyok hangos kacajra fakadának a kapuajtókban.
– Nini, ott megy a rozsdás vitéz! Az ám, a híres Lucifer János szalad a lova mellett. Mennek a szaracénusok ellen a szentföldre.
Miska köveket kaparászott a földön, utánahajigálni a gúnyolódó boszorkányoknak, mialatt a rozsdás vitéz gyors ügetéssel tűnt el a templomsorról, majd a nagy-utcán át elveszett az országút porfelhőjében.
A Pribolyra vezető országút volt az. De bizony belovagol a faluba is, megkopogtatni a talpas medve ablakát (így nevezte Záhonyt, mikor enyelgett vele). Be se megy, csak úgy kívülről ad hírt magáról, hogy: »Hallod-e Záhony, meggondoltam magam az éjjel, megnézem mégis azokat a gyerekeket, hogy mit csinálnak.«
II. A vén tacskó
Nemes Priboly község innenső részét csupa parasztok lakják, túl a haranglábon pedig le egész a savanyú kútig csupa nemes emberek. Olyan ez, mint Párizsban a St. Germain, azzal a különbséggel, hogy semmi különbség a felvég s alvég között; ugyanolyan szalmafedeles viskók itt is, kémény és tűzfal nélkül, legfeljebb a kapuk cifrázatán látszik meg a lakók magas származása: a tulipánok és griffmadarak közé oda van írva a legtöbb helyütt »Salva Gvardia«, némelyiken a gazda vagy az építő családtag neve »Nemes Laczkó István« vagy »ns Ujlaki Gábor«. Aztán itt mégis nagyobb a tisztaság és a külcsín. Tessék megnézni, teszem azt, a Toldy Ferenc házát vagy a Piry Mátyás uramét: még a szolgabíró is ellakhatna benne szükségből.
Miért hát, hogy mégis Priboly a leghitványabb falu az egész környéken?
Hát biz annak csak az az egy oka van, hogy a pribolyi emberrel történik meg minden csúfság és szégyen. Még ha mással történt volna is meg, merő szokásból ráfogják.
A pribolyi nemesek ketten mennek egy pár csizmában restórálni. Két embernek (még ha pribolyi emberek is) közönségesen négy lába lévén, kordován burkolat csak azon a két lábon vagyon, amelyik nagy kevélyen lelóg a fölzászlózott kocsiról: a másik két láthatatlan láb meztelen és a pokrócba van betakarva.
A pribolyi ember bal lábbal lép a fürhéces kocsiba, és a dohányzacskójában sárgarépát hord… Persze ráfogás az egész, – de ha nem lehet magukat kimosni alula!
A pribolyi magisztratus határozta el azt is, hogy a szerencsésen elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandó módon: kihozatta egy decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márvány-emlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette fel az utódok emlékezetének ébresztgetésére a néhai Szurdok János (Záhony uram elődje) által készített örökbecsű versezetet:
Pribolyon a kolera
Becsülettel odább ment
Senkit sem ölt meg őkeme
Dicsértössék az úr neve
Amen!
Becsülettel odább ment
Senkit sem ölt meg őkeme
Dicsértössék az úr neve
Amen!
De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn elvitte a hídjukat a sebes Gile folyócska, nem lefele, a vízmentében, hanem fölfelé keresték darabjait a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.
De minek soroljuk fel a hosszú lajstromot, mely mindig szaporodik, s annyi keserűséget okoz a helység lakóinak, hogy immár el szokták tagadni, ha megkérdezik tőlük: hovavalók.
Otthon azonban nyílt villongások tárgya ez réges-régen: a nemesek panaszkodnak, hogy a parasztok butasága miatt szenved jóhírnevük csorbát, míg ellenben a parasztok meg vannak győződve, hogy a »bocskoros urak« teszik a helységet nevetségessé.
Íme, ott van az öreg Kolonczy Márton, aki fiatal korában, mikor két heti távollét után hazajött a szurrekcióból, annyira megkicsinyelte Pribolyt, sehogy sem tudott hazatalálni az apja szalmafedeles házába ott a Szt-Vendelin soron, hanem csupa hányivetiségből tűnődve nézegette a házakat, mintha emlékezetében keresné a magukét.
– Micsoda? Hát már nem ösmersz a házatokra, Marci? – szólítja meg egy szomszédja, mire az kevély hetykeséggel viszonzá:
– Az ördög ösmerhetne minden apró ólat!
Innen a csúfos mondás, hogy a pribolyi ember, ha egy hétig oda van a szülőfalujából, vissza nem talál többé.
No bizony, hajtják a nemesek, ez csak egy kis úrhatnámság, mely a szegény emberből is kikérezkedik. Azért kék vér a kék vér, hogy több a pattanása. Ez is csak olyan pattanás! Aztán végre is minden nemesember olyan úr, akár maga a nádorispán őfensége! Hanem a parasztságban van a hiba: azok születnek sütnivaló nélkül Pribolyon.
Ott van szégyenszemnek a Gólya János esete. A’ bizony vasat vitt csónakján a megáradt Gile folyón keresztül az épülő pincéjéhez. Túlrakta a csónakot a boldogtalan, úgy, hogy az kezdett a folyam közepén alámerülni. Nosza, gyorsan a vízbe hányni a vasrudakat… hanem hogy a helyet megtalálja, s visszajöhessen vasmacskával a leereszgetett vasakért, Gólya János uram kivette a bicsakját, és a csónakján csinált vízszintesen egy jegyet, azon a helyen, ahol a vasat lebocsátotta. Világos dolog, hogy soha többé nem talált rá, s Pribolyt megint évekig nevette a vármegye.
Hanem hiszen csak nevessen, lesz még restóráció a világon, s akkor majd megmutatja a pribolyi nemesség: micsoda ő!
Közköltségen taníttatják Teléry Gábor uramnak az egyik fiát a pesti iskolában, hogy amint az magába szed ott egy kis tudományt, megválaszthassák vicispánnak. S ha egyszer pribolyi ember székel bent a megye palotájában, beteljesülvén a százados óhajtás: hatalmas, mindenható lesz a pribolyi nemesség.
Kiviszik, igenis, ki fogják vinni, hogy a nemesség-lakta felső-vég más névre kereszteltessék, mint külön falu; az alsó-vég maradjon, ami volt: Pribolynak.
Maga a palatinus is lejön Budáról erre a keresztelőre, s új címereket és donációkat fog kiosztogatni nemzetes uraimék között.
…Hanem hát semmi sem bizonyos a világon… Rossz szél fúj, ahogy beszélik. A nádorispán ki tudja, hol van, merre jár most? S a »falu diákja« is otthon van, becsukták a pesti iskolákat. Isten a megmondhatója, hogy lesz, mint lesz…
Gracza kevélyen lovagolt végig a községen, ahol ki volt írva az útmutató táblán, hogy tilos a dohányzás. De azért nem vette ki szájából az ezüst kupakos tajtékpipát: a törvény csak a paraszt embert kötelezi, az armális nagy úr – nem imponálhat annak egyéb betű a világon, csak az, amely a Corpus Jurisban vagyon.
Záhonyt azonban nem találta otthon, az iskola és a kántorlak be volt csukva, a paréjjal benőtt udvaron a mendikáns gyerek aludt jóízűen hortyogva.
– Hej hó… mindjárt agyontaposlak a lovammal. Hallod-e kölyök? Hát mégse ébredsz? Hol a gazdád? Ne pislogj, hanem felelj szaporán.
– Elment… nem volt itthon… nem láttam tegnap óta…
– Micsoda? Nem aludt itthon az éjjel?
Kedvetlenül rántotta meg a kantárszárat, s azután megindult a faluháza felé, hol nagy csoportosulás volt ma: tarkábbnál-tarkább karavánok hűseltek a kapu előtt az udvaron és az eresz alatt: gyanús kinézésű bocskoros tótok, hosszú hajjal, melyet görbe fésű tart össze, hátul az átkozódó tót asszonyok. A kút mellett egy körülbelül két akós hordó van csapra verve, s daliás legények táncolják körül kackiás menyecskékkel. Egyik-egyik néha tréfából megforgat egy-egy vén tót asszonyt is.
– Micsoda felfordult világ ez itt? – kérdé Gracza csodálkozva egy cifra tarsolyos hajdútól.
– A szolgabíró polgártárs van itt – mondá a hajdú foghegyről.
– Mi van itt?
– Hát nem mondom, hogy a szolgabíró polgártárs?
– Miféle állat az?
– Ej no, hát maga a tekintetes szolgabíró úr Boglárról, a Csiry Péter uraság.
– Ühüm… hüm, így már értem. S ezek ugyan miféle emberek, fiam Miska?
– Akiket besoroztunk nemzetes uram… Mert sorozásra jöttünk, s mellesleg elintézzük a bűnösök dolgát is faluról-falura.
Gracza elgondolkozott. Éppen ezt keresi ő. Minek menjen tovább? A szolgabíró egyszersmind őrnagy is a honvédségnél, s itt van csak igazán hadi lábon. Csapatokat teremteni a semmiből, kenyeret, húst a csapatoknak valahonnan, s azonfelül eligazítani a veszekedő és a bűnös polgárok dolgát is. Ember kell ehhez, de milyen!
Leszállt a lováról, odakötötte a topolyafához, s azután besétált a vallató terembe, mely tele volt beidézett tanúkkal és vádlottakkal.
Valami nagyon bonyodalmas tolvajlási eset forgott szőnyegen, amely sehogy sem tudott világosra válni, minélfogva felette bosszantá a tekintetes urat, vagy ahogy ő szerette magát neveztetni: a »szolgabíró polgártárst«, s ki is tört volna alkalmasint a dühe, ha nem ott mellette áll »Priboly diák«-ja, a leendő vicispán, sápadt, vézna fiú, kék szemekkel, s csinos magas homlokkal, melyet kidagadó erek szeltek keresztül-kasul.
A fiú iránt, akiről ki van mondva, hogy ő teszi hatalmassá a pribolyiakat, s akihez az egész nemesség ragaszkodott, mindenki nyájas és előzékeny tartozott lenni. Mert jaj annak, akire a kis Gyuri megharagszik, vagy aki Gyurit megsérti, arra ugyan nem voksol többé ez életben egyetlen pribolyi nemes sem! A kis Gyuri máris élvezte a vicispáni hatalmat, bizonyos részben.
Csiry a fárasztó vallatás alatt ráért beszélgetni vele is, s gyakran megsimogatta gyöngéden gyér szőke haját.
De az inkvizíció csak nem akart jobb fordulatot venni; kezdett ideges, türelmetlen lenni.
– Eredj no, megnézni kis fiacskám a mámihoz, mit főznek ebédre.
– Tudom mit: derelyét.
– Nem szereted?
– Dehogy nem.
– Hát akkor hogy tudsz itt maradni.
– Mert még jobban szeretem a vallatást. Annak örülnék, ha mindennap vallatnának.
– Jól van, gyerek! Látszik, hogy csakugyan vicispán leszel, ha nem országbíró.
Nyájasan megcsípkedte hegyes, madár csőréhez hasonlatos állát.
– No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e vagy országbíró?
– Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy bácsi engem is vallatna.
Ezen aztán olyan jóízűen nevetett a polgártárs szolgabíró, hogy könnyei kicsordultak, s örömében térdeire vette a pribolyi nemesség jövendőbeli reményét.
– No, hát maradj itt – s harsányan kiáltott ki a hajdúnak, hogy jöjjenek a többi vádlott polgártársak.
Galambősz ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltó kinézésű volt az, hogy mintegy meghökkenve kérdé tőle:
– Hogy vegyül ide, öregapó? Mi járatban van?
– A Majgó Márton vagyok, teens uram – szólt reszkető hangon a matuzsálemi férfiú.
– Majgó, a tolvaj? – kiáltott fel Csiry szokatlan megütközéssel. – Hát tudja-e, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?
– Minek is tagadnám tekintetes uram.
– Hány éves?
– Éppen hetven leszek aratáskor.
Csiry elfordítá fejét, s kemény ropogó hangon feddé meg:
– Vén bűnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást! Nem szégyenli magát?
– Az apám vett rá – mentegetőzék Majgó Márton.
– Micsoda? – ugrott fel Csiry, lerázván térdéről a Gyuri gyereket. – Kendnek élő apja van? Lehetetlen!
– Magammal hoztam – jegyzé meg a brézói bíró, s felnyitván az ajtót, kikiáltott:
– Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén, összetöpörödött, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa előrenyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és olyan rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.
A szolgabírónak össze kellett szednie magát előbb, hogy szólhasson.
– Kend ennek az embernek az apja?
– Én volnék – felelé az idősebb Majgó kelletlenül.
– Majgó Márton azzal vádolja – folytatá a szolgabíró egyik ámulatból a másikba esve –, hogy kend vette rá a lopásra!
Az atya haragos, szigorú pillantást lövellt a fia felé.
– Igenis, apám vett rá – ismétlé ifjabb Majgó tompa hangon.
– Hallgass, te tacskó! – kiáltá az idősebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehető mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.
– Szemtelen fattyú-kölyök – toldá meg felháborodva. – Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, csak kerülj haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre.
De mielőtt otthon tanítanák móresre, előbb még a vármegyének volt hozzá jussa, s addig míg abba, a nagy épületbe kísérnék a székvárosba, melyen holló, varjú kárognak rémletesen, hogy ez azért a legmagosabb, legkevélyebb, mert a legszükségesebb, addig is el kellett csukatni a helység börtönében, ami ugyan nem volt egyéb, mint a községi kántor éléskamrája: de amelyben a legtöbbször nem volt se rab, se eleség.
Hetykén, délcegen ment ki a nagy Majgó, mint egy olyan makrancos fickóhoz illik, ki sem az apjától nem fél, sem a vármegyétől, s ha egyszer rossz fát tett a tűzre, tudja a virtust, hogy nem szabad megpanaszolni, ha aztán nagyon meghempergetik a hamujában.
Gracza összefont karokkal nyugodtan megvárta, míg a tekintetes úr elvégzi ezt a folyó dolgot – mert hiába, ez a hivatalos praxis –, hanem azután félretaszigálta a tót bírákat és esküdt embereket, odatolakodott a hatalmas emberhez, és így szólt:
– Vitéz major uram! Én nemes Gracza vagyok.
– Servus humillimus! – mondá a szolgabíró s belecsapott kedélyesen a tenyerébe. – A majorral akar beszélni, barátom uram?
– Természetesen.
– No, hát akkor várja meg polgártárs, míg az atillámat felhúzom. Ott künn van a bricskán a kofferben. Hanem azt az egyet megmondom, öcsémuram, hogy a major fene komisz ember ám, aki nem ösmeri a nemesembert, csak a katonát.
S ezzel újra nekiesett a folyó ügyeknek.
Gracza dühös volt egy kicsit, de azért csak mégse mutatott aprehenziót, helyrerángatta a bekecsét, s leült egy falócára, majd csak rákerül a sor, gondolá. Mégiscsak furcsa bolond idő ez, hogy ilyen kevés becsületet hagyott az armálisnak.
Mikor aztán el volt igazítva az egész járás apró-cseprő dolga, Csiry uram megparancsolta Mihály hajdúnak, hozná be az atilláját a kocsiról, felölté magára, s megpederve bajuszát, megállt Gracza előtt, és rámordult:
– Mit akar ön?
– Katona akarok lenni – mondá Gracza némileg megszeppenve.
– Tud egzercírozni?
– Nem én. De verekedni tudok.
– Hüm. Az is ér valamit. Hát várjon itt egy darabig, amíg vissza nem jövök. Eligazítom ott künn a dolgot az új legénységgel, akiket ma vettem be. Majd ha bejövök, megmondom az ultimátumot. Értette?
Ezzel sarkon fordult s kiment, glédába állította az újoncokat az udvaron, megdicsérte őket, szónoklatot tartott nekik a hazáról és a szabadságról, azután kifizette a lénungot három napra, s megparancsolta két vén őrmesternek, hogy kísérjék el őket Selmecre, ahol csatlakozni fognak a hadsereghez; míg odaérnek, elég idejük jut, hogy megtanulják az összes hadi regulákat.
De biz ez nagyon soká tartott Graczának, elunta az ácsorgást odabenn, forrt benne már a hadi tevékenység: meg a dolgon is szeretett volna túlesni, kiment hát ő is az udvarra, s megsürgette a major urat.
– Hát velem mi lesz, major uram?
– Hát önnel az lesz – mondja az őrnagy hirtelen hátrafordulva –, hogy szépen hazamehet, ahonnan jött, istenhírével.
– Már mint én? – szólt Gracza ingerülten és a mellére ütött.
– Már mint ön. Mert önből nem lesz jó katona. Önnek nincs türelme a regulához. Megmondtam, hogy várakozzék, s nem tudott várakozni. Elég!
– De uram!
– Dixi! Kenyérpusztítókat nem veszünk be. Servus humillimus.
Gracza elvörösödött, s óriási fokosát meglóbázta maga körül.
– Jól van hát, major uram, ha nem kellettem közkatonának, majd gyűjtök én magamnak hadsereget, s majd megtanítom én magukat a regulára.
Dühösen ment ki a kapun, szinte rengett a föld a talpai alatt.
Még egyszer visszafordult a kapuajtótul, s öklével fenyegette meg a vén Csiry Pétert.
– Megkezdem a dolgot a saját szakállamra, – hanem tudom, meg nem köszönik.
– Ejnye no, mindjárt vasra veretem az urat – méltatlankodék Csiry Péter uram, de csak úgy dünnyögve a köpenyeg alatt, mikor már Gracza künn volt az utcán, ahol a Sármányt hagyta. Az bizony, szegény, se nem ivott, se nem evett azóta!
Azaz hogy nini, álmodik-e, vagy pedig tündéri káprázat, egy gyönyörű tót lány ül már a Sármányon és a kantárt fogja.
– Micsoda dolog ez? – kiált odaugorva Gracza és megragadva a zablát. – Mit bolondozol itt a lovammal, te kis béka?
– Nem a maga lova ez, hanem a miénk – monda a leány kihívólag, s csizmasarkával úgy odavágott a paripa oldalához, hogy az fölágaskodott, s majdnem letaposta Graczát.
– Istenemre mondom, pompás lányka vagy, Katka.
– Nem vagyok én Katka, hanem Majgó Borbála vagyok: annak az embernek a lánya, akié a ló.
– Ösmerem: az, akit most vittek be a börtönbe.
– Hát bevitték szegényt… bevitték. Azért a három rongyos birkáért.
S ezen azután egyszerre megolvadt a kemény bátor teremtés, s elkezdett keservesen zokogni. Ráborult a Sármány nyakára, s könnyeivel öntözte annak a sima, szőrét.
Gracza elnémulva nézte: sohse látott még ő ilyen szépet. Piros kerek arcán amint alágurultak a, fényes gyöngyök, hogy az a rettenetes sötét szem meg nem festette őket feketére… a piros keszkenő hátracsúszott a fején, s láttatni engedte aranyszínű haját, mert aranyból méri azt az isten néha a szegény tót leányzóknak is.
– No, de már most szállj le a lovamról, kis húgom. Eluntam a dolgot!
– Micsoda? – De már erre megint kitörülte szemeiből Borka a könnyeket, s azt a kezét, amellyel kitörülte, egyenesen a csípőre fogta:
– Mordizom adta! Hányszor mondjam már, hogy enyém a ló. A lami tótoktól vette az apám harmadéve, magam is ott voltam a korponai vásáron, ahol vette. Elpusztuljon innen az úr, azt mondom…
Gracza érezte, hogy csakugyan nincs igazsága, a Sármánynak igazi gazdája került. De hát mihez kezdjen ő most a Sármány nélkül? Haza csak nem mehet szégyenszemre? A lovat pedig el nem veheti erőszakkal! Elkezdte szépen csitítani a haragos Majgó Borkát.
– Az bizony, hűvösre tették a szegény öreget. Pedig az arcából látom, hogy nagyon becsületes ember.
– Míg én a lovat kerestem… Nem volt, aki mellette szóljon, aki a bíró szívét meglágyítsa…
Egész megengesztelődve nézett Graczára azokkal a vakító szemeivel.
– Jaj, minek is most már ez a ló nekem? Szegény édesapám nem mehet el rajta a németek ellen. Lovacskám, lovacskám, hiába kerestünk, hiába találtalak meg! Nem látod te meg a nagy háborút! Békó van már a te gazdád lábán.
– Teringette! – kiáltá Gracza. – Hát a háborúba készült az öreg Majgó?
– Persze hogy odakészült, mikor egyszer csak eltűnt a lovunk az istállóból. Azóta mindig azt keressük…
– Hát a birkák?
– Jaj, hogy a birkák. Az istenke süllyesztené el azt a bolondos kántorunkat, ő az oka mindennek?
– Ki? A Záhony?
– Hát persze, hogy a Záhony. Ez éjjel virradóra odajött öt emberrel, hogy a háborúba mennek, és hogy éhesek. Adjunk nekik valamit enni.
– Micsoda, hát már elment a talpas medve? Megelőzött a kötnivaló. Mondjad csak tovább, szép húgocskám.
– Nekem egy kis tyúkom van, gyönyörű tyúkom; éppen a tojásokon ül. Édesapám restellte megölni szegénykét, de a hadseregnek élelem kell, azt mondja, hát átment a gróf aklába, s három toklyót hozott el onnan… Ezért ül most talpig vasban.
– Az ördögbe is – dünnyögé Gracza –, hiszen ez a Majgó érdekes vén fickó. Hallod-e Borka, én kiszabadítom az öreget, s kinevezem magam mellé kapitánynak.
Borka elmosolyodott s nyájasan kérdé:
– Hát kicsoda maga? Talán éppen az a Lajos.
– No, az a Lajos nem éppen én vagyok, hanem amit egyszer kimondok, azt meg is teszem. Engem Graczának hínak, fiacskám.
– Igazán kiszabadítja az apácskámat? De ne tréfáljon…
– Ki én, ha megcsókolsz egyszer.
S megpödörintette a bajuszát ez után a mondat után. Mégiscsak valami az, incselkedni ezzel a fehérnéppel! Édes meleget érzett a szíve táján, soha ilyet azelőtt. Pedig hiszen most is csak a katonatempó kedveért pajzánkodik, mert együttjár már az a hadviseléssel.
Borka hamiskásan hunyorított rá az egyik szemével. Már éppen a száján lebegett a felelet, hogy: »majd csak megalkuszunk, no«, mikor egyszerre csak odaugrik az a nyápic gyerek, a falu fia, s közbe vág:
– Annyiért én is megteszem.
– Eredj innen – nézte le Gracza mogorván – az anyád szoknyája mellé, kölyök. Hogy mersz itt hallgatózni, imposztor?
– Hát tudja maga, ki vagyok én? – s merészen odaállott a bosszankodó Herkules elé, kit egészen meghökkentett a fiú föllépése.
– Hát ki vagy te? Teringette, ki vagy hát?
– Az a pribolyi fiú vagyok, aki az egész vármegyének parancsolni fog.
Gracza fölemelte a fokosát, hogy derekasan eldöngeti, de a kis Teléry se volt rest, s hirtelen kirántá ólomkardját, hogy nekivág vele a rozsdás vitéznek.
Ezen aztán elkezdett nevetni az óriás, hogy szinte könnyei csorogtak bele.
– Mégiscsak bolond világ ez, hehehe… Mégiscsak nagyszerű dolog ez, hahaha. Gyere az ölembe, öcsécském! Vesszek meg, ha van párod valahol a világon! Nos, mondsza csak, kis csöppem, miképp szabadítod hát ki azt a tótot?
– No bizony! Apám a bíró, nála van a kamara kulcsa: leveszem este a szögrül, aztán kieresztem egy csókért. Az istenugyse!
– De hátha megvernek érte?
– Csakhogy nem maradok itt reggelre! Magokkal megyek ám én is.
– Ejha! Azért a csókért? Hamar kezded öcsém, nagyon hamar.
Megveregette a vállait, biztatólag.
– Ember vagy, gyerek. Velünk jössz. Ezennel kinevezlek hadnagynak.
A kis Teléry magasra emelte fel szöszke fejét, s becsapott a Gracza tenyerébe.
– Most már hát megvolna a tisztikarom – dünnyögé Gracza, s kevélyen lépkedett hadnagyával és a leánnyal a harangláb felé, ahol nyugodtabban tanácskozhatnak az árnyékban a teendőkről.
És ezek a gyerekes bolondságok valóságos komoly dolgok valának abban a csodálatos világban.
Talán mégsem egészen igaz ez mind!
