DOMINE CHALUPKA • 1881
DOMINE CHALUPKA •
1881
1881
De hát ki ez a Chalupka?
Az már egy őslény, egy múzeumi régiség az alig múlt korból. Még a magja is kiveszett: most hiába keresnők.
Az idő emlői jobban kiasztak már, mintsem az ilyen szegény férgeket is táplálnák; de minek is táplálnák, hiszen fölöslegesek, nem kíváncsi rájuk senki, és nincsen szüksége rájok senkinek.
Chalupka bácsit sohasem fogjuk látni többé, sem finomított, sem módosított alakban – ő az utolsó példányok egyike volt.
Kopasz, piros arcú ember, rezes orral, zöldes szemekkel. Potrohos ember s következőleg kedélyes is, duzzadt szája örökös nevetésre van kitátva.
Chalupka úron minden egyes ruhadarab kopott s excentrikus, még a sárga bőrtáskára is, melyet oldalán visel, egy szürke posztófolt van rávarrva. Felső testét egy prémes bekecs takarja, nagy nyílásokon engedve láttatni hátul, hogy ha netalán mellény is vagyon Chalupka bácsin, hát annak akkor bizonyosan nincs hátulja, mert a piszkos tarka ing vörös pettyei szembetűnően kandikálnak ki, nagy idomtalan fején borzas cilinder-kalap lóbálózik, míg vékony lábszárai bő és alul fölgyűrt hamuszín bugyogóban lötyögnek.
S mindezen ruhadarabok olyan nagyon ismerősek valahonnan, s egész csoportját tárják föl az emlékeknek. Ni, éppen ilyenforma bekecse volt Kamuti Palinak a lakodalmán… Szegény Nelli, ki hitte volna akkor, hogy annak a puha menyasszonyi ágynak az iszapos Ipoly lesz a folytatása. Bizony, már kilenc éve annak! Pali is csendes ember lett. Az egész regényes históriát már el is feledték, s nincs is belőle egyéb látható talán, mint ez a bekecs, mely a Chalupka tagjain legtovább dacolt a mulandósággal. Hát a nadrág, a táska, a cilinder?… Ezek is mind valakié voltak valaha, s szép napokat láthattak hajdanában…
Chalupka úron minden tárgyhoz valami história fűződik és az egyik sem áll összefüggésben az ő személyével, mert domine Chalupka még sohasem hanyatlott annyira alá a népszerűségben, hogy magának kellett volna ruhát csináltatnia.
Nyitva áll előtte egész Felső-Magyarországon minden kastély s ahová ér, ott öltözködik át, ott vált tisztát, mert Chalupka úr mindenütt otthon van.
És itt megint az a kérdés merül föl, hogy micsoda hát az a Chalupka?
Peregrinus, de mégse peregrinus, mert foglalkozása van, mégpedig nem egy rendbeli.
»Chalupka bácsi«, ahogy a gyerekek nevezik, amolyan ezermesterféle.
Ahova megszáll, semmit sem szól, nem is kell neki szólni semmit, a nagy kutyaugatásról (mert a kutyákkal ellenséges lábon áll: azok ő előle, ő pedig azok elől eszi meg az úri asztalok hulladékait) azonnal észreveszik, hogy megjött Chalupka. Nem kérdezik: honnan jött? Sehonnan. Nem kérdezik: hova megy? Ide jött. Terítenek neki az ebédhez, a vacsorához, éjszakára ágyat vetnek neki az inasszobában.
Aztán ott van, ameddig tetszik neki, négy-öt napig, tovább úgysem maradna, benne van a csavargó vér. Fölveszi a vándorbotot, és odébb megy a szomszéd úri kastélyba.
Egy félév múlva újra visszakerül, megint olyan rongyosan, megint olyan jókedvvel, mint azelőtt. Azóta már megjárta a félországot, s annyi mindent el tud beszélni, itt az történt, ott az történt. Az összes nemesi családok mintha rokonai volnának, mintha ő házasítaná ki fiaikat, férjhez adná kisasszonyaikat, mintha neki fájna szegényedésük, aggódó gondoskodása tárgyát képezik.
A szegény Chalupka mindég tele van bajjal, gonddal miattuk!
De csak mindenütt megvigasztalódik a borocska mellett, s ha úgy az ebédlőben magára hagyják, mikor már rózsaszínűbbnek látja a világot, még el is diskurálgat a nemes nedvekkel.
»Jó estét, borocska!«
»Adjon isten, Chalupka«, – üdvözli vissza nyájasan a kancsó, vagy hogy talán ő maga felelget saját magának.
»Jó vagy-e borocska?«
»Kóstolj meg, Chalupka!«
Már miért ne kóstolná. Hiszen eléggé rászolgált a »nemes úri famíliánál.«
Az első nap megreperálta az összes órákat a házban. Kinek a werkje volt elromolva, kit csak megtisztítani kellett. A másik nap beoltotta a birkákat, fölstimmelte a kisasszonyok fortepianóját, mert Chalupka bácsi ehhez is ért, a harmadik nap kottára tette az összes divatos nótákat, amik Kassától le Csoltóig ragadtak rá, ezeknek egyikén sírva is fakadt, mert hát mikor olyan nagyon érzékeny szíve van, a nóta meg olyan szívreható.
Motosiczky, Csáky…
Burgonyát hámoznak,
Ordódy neveti,
Ullmann metélgeti.
Bizony szomorú ez nagyon. Csakhogy érteni kell, mert csínja-bínja van ám annak. A követek eszéhez van az értelme szabva, közönséges ember, aki a diéta dolgaiban járatlan, nem talál rajta semmit. A vén Chalupka bácsi azonban úgy zokog, mint egy gyerek, e mellett a nóta mellett…
Mióta van meg a vén Chalupka, hány éves, és mióta csavarog így faluról falura, a jó isten tudná megmondani. Így emlékszik már őrá mindenki. Fiak apáiktól kapták örökségbe, s éppen e történeti hagyományok szilárdítják meg az ő vendégjogát. Makacskodó óragépezetek, megereszkedett klavírok mivé lennének az ő reperáló tudománya nélkül?…
Ő maga sem emlékszik már hosszú pályafutásának elejére. Régen volt, talán nem is igaz. Aztán az nem is esemény, ami ővele történik, az semmi. Történni csak az »urakkal« történik, ami történik. A szegény ördög dolga keresztülesik az emlékezet rostáján, mint az apró búzaszem. Ő bizony nem tartja érdemesnek eszében tartani, és fumigálja, ami egy hitvány »plebs«-en esik, még ha az a plebs véletlenül ő maga is.
Úgy köd alakjában tűnnek föl előtte selyemmel átszőtt napok emlékei. Mikor még mint fiatal óráslegény (ha ugyan ő volt az) kezdte meg ezt a csavargó életet… Egy helyütt… egy helyütt, – de vajon hol is, merre is – egyszer, igen egyszer… egy szép szőke leányarc olyan nyájasan nézett rá… Az akkor olyan furcsán melegítette… erősebben, mint a rum, és édesebb volt talán még a rozsólisnál is.
Valami csodálatos időszak volt ez, amerre csak járt, mindenütt visszagondolt arra az arcra, a megigazított óragépek ennek a nevét ketyegték, »Netti« volt a neve… s azután azt forgatta fejében, milyen jó lenne egy kis műhely, amiben olyan szépen elférne ő és… és az a leány.
Eh, bolondság! Mikor úgy félév múlva visszakerült arra a helyre, bizony már nem emlékszik, a Bezerédy-kastély volt-e, vagy a Szirmayaké, – hát akkor már más szobalány volt ott a Netti helyén.
Jobb is az így! Legalább nagyokat ihat keserűségében s legalább nem kell műhelyről gondoskodnia, – mikor szépen elélhet a szegény ember gond nélkül is!
De mindez régi dolog már, Chalupka bácsinak nem igen nyomja a szívét. Könnyű az, mint a madáré, mely csicseregve száll ágról-ágra.
Domine Chalupkának az az egyedüli ambíciója, hogy az általa megreperált órák jól járjanak, s minél több derült órát mutogassanak.
Meg is van vele elégedve Kassán innen, Kassán túl, minden úri família, s ha már sokáig nem jön, csendes családi körben bizony még emlegetik is.
»No, Chalupka már régen volt nálunk. Nyilván valami jó fészekre talált a vén gazember!«
Pedig dehogy maradna meg ő egy fészekben; legyen az bármilyen jó. Alighogy emlegetik, már ott toppan negyed-ötödnapra.
Hanem hát semmi sem tart örökké, egyszer mégiscsak el fog maradni, mégpedig örökre. Valahol útközben, bizony eddig is csoda, hogy kibírta; ott nyomja le a halál valami sövény mögött, s megáll a werkje, mint a rossz óráé.
És senki sem fogja tudni megreperálni.
