TIZENEGYEDIK FEJEZET FÉRFI SORSA A NŐ
TIZENEGYEDIK FEJEZET
FÉRFI SORSA A NŐ
FÉRFI SORSA A NŐ
Inter arma silent musae. A március tizenötödikét követő mozgalmak igénybe vették az Életképek írói csoportját, a nemzetőrség szervezése, fölfegyverzése sok utánjárást igényelt, amiben Jókai élénk részt vett. A föllelkesített nép nap nap után a Nemzeti Múzeum elé gyülekezett, azt folyton ébren kellett tartani beszédekkel. Mert ha egyszer a lelkesedés elalszik, azt nem lehet többé felkölteni. Annak a táplálékáról folytonosan gondoskodni kell a szakácsoknak. A tápláléka pedig egy kevés tenni való és lehetőleg sok várni való. Ebben kellett segédkezniök az íróknak. Csendes irodalmi foglalkozásra, novellák, regények komponálására és megírására nem jutott idő. Furcsán fog kinézni az idén a karácsonyi könyvpiac. Az Életképeken hamar észrevehető a hanyatlás. A munkatársak nem dolgoznak – úgyszólván maga kénytelen megírni az egész lapot – azt is sebesen, mert meg kell jelennie a gyűléseken; végre is szónokolni nagyobb élvezet az írásnál, mert itt a szellemi aprópénzt rögtön beváltja a nép éljenekre, holott az irodalmi nagy bankóért is csak nagy sokára csöppen innen-onnan egy kis elismerés.
A haza ügyein kívül a szerkesztőnek még más dolga is van. Gyakran látni őt beosonni a Hatvani utca egyik házába, ahol egy nagyon szép nő lakik. Abba a házba jönnek-mennek mások is, de ez az egy gyanússá teszi magát azzal, hogy óvatosan, félénken körülnéz előbb az utcán, nem látják-e? Az Életképeket pedig teleírják ezalatt a »Közli Jánosok«, a vidéki levelezők és a zöldségtermesztő legifjabb generáció. Gazdával kezdődik a lap veszte. Mindenki hanyag, ha a gazda az. A korrektor bent hagyja a legszarvasabb hibákat, csak az ipszilonokat törli ki mert jó hazafi és mert már az első számban eltörülte az Életképek az összes nemességeket, kijelentvén ezt az újdonságok rovata élén, minélfogva most már Zichyt Zicsinek írja, Dessewffyt Dezsőfinek. De ha a belső tartalomban talán vesztett a lap, az áprilisi 30-iki szám kellemes meglepetést hozott a közönségnek. A lap homlokán együtt jelent meg a két leghangzatosabb név: Felelős szerkesztők: Petőfi és Jókai. »Lapunk minden számában leend Petőfitől költemény – jelezte a lap –, ki ezentúl kizárólag csak az Életképekbe fog dolgozni.«
Petőfi közreműködése csak abból állott, hogy verseket írt az Életképekbe s ezért 100 forint havi fizetést kapott. Egyéb szerkesztési gond maradt a Jókai vállán. Petőfi neve azonban nem hozott szerencsét a lapnak. Pedig már akkor Petőfi oly népszerű volt, hogy Pozsonyban a diéta, Bécsben az udvar is félni kezdett tőle, és mikor március vége felé az a hírkacsa kelt szárnyra, hogy harmincezer ember élén áll a Rákoson, mind a két helyen elhitték és meghökkentek. Csakhogy a Petőfi népszerűsége éppen azokra a körökre terjedt, melyek nem szoktak lapra előfizetni. A komolyabb körökben országháborítónak tartották.
A vitézlő és tekintetes urak előtt – amit csodálni nem igen lehet – az ő nézetei nemhogy akkor, de még ma is túl radikálisok volnának. Szóval a lap nemhogy emelkedett volna, de hanyatlott. Márciusban még ezerötszáz előfizetője volt, az áprilisi évnegyedben, mikor Petőfi neve került a lapra, elmaradt ötszáz (ami nagy pénzveszteséget jelentett). Az augusztusi évnegyedben az ezerből megint elmaradt hatszáz és beállt a deficit. Jókai, Petőfi demagógízű, a nemességet gúnyoló verseit és durva kifejezéseit okolta, mint amelyektől visszariadtak a Horváth Lázár limonádés irályához szokott úri olvasók. Hiszen az is hozzájárult, de leginkább a laza szerkesztés és az a körülmény buktatta meg az Életképeket, hogy nem hozott divatképeket. Az asszonyok pedig megkövetelték, mert a többi szépirodalmi lapok mindnyájan gondot fordítottak erre s többnyire színes képeket hoztak, vegyesen párizsi és bécsi divatokat.
Jókai igen fájlalta, hogy a lap így tönkrement, sőt adósságokba is keveredett. Petőfit bosszantotta, hogy Jókai őt okolja s Orestes–Piladesi viszonyuk apránként lazulni kezdett. Egy apró összezördülés miatt Jókai már pünkösdkor otthagyta a Dohány utcai lakást, hol annyi kedves estét töltöttek együtt. Az eset elég mulatságos, de egy kicsit gyerekes. Az olasz katonák pünkösd hétfőjén este fellázadtak a Károly-kaszárnyában. Nagy mozgalom volt az utcákon. Jókai hazajött a nemzetőri kardjáért. Petőfi, aki már ágyban feküdt, kikiáltott neki, kérdezte, mi történt. Petőfiné azonban kisietett a konyhába s kérte Jókait, hogy férjét ne vigye magával, mire Jókai szó nélkül távozott s magával vitte a ház egyetlen kapukulcsát, kívülről zárva be a kapuajtót. Petőfi sejtett valamit, még az ablakból is kiáltozott utána, de Jókai úgy tett, mintha nem hallaná. Képzelhetni haragját, midőn az utcákon lótó-futó tömegektől értesült a történtekről, de a házból ki nem mehetett. Dühöngött, tombolt, mint egy kalitkába zárt oroszlán s másnap a kis tréfát, mely különben lovagi szolgálat is volt »Juliskának«, oly mértéken felüli ingerültséggel tette szóvá, hogy Jókai sértődve rögtön áthurcolkodott onnan a Hatvani utcának abba a házába, ahol Laborfalvi Róza lakott a Nemzeti Kaszinó tőszomszédságában.
Nagyobb szakadás nem történt: haragját megbánta Petőfi. Kezet nyújtott, mosolygós képpel, egy-két nap múlva, »Marcikám«-nak szólította Jókait, mire a barátság ismét össze volt enyvezve, de talán már mégsem volt oly erős, mint azelőtt. Az elhurcolkodás egy kis pletykára is adott okot. A március tizenötödiki kokárda, meg az új lakás, meg a szép Róza. Hm. Ebből lehetett kombinálni. Faragtak is rá elég pajzán célzást a Pilvaxban, ami ellen persze Jókai pirulva szabadkozott. Egyébként se vették komolyan a pletykát, csak éppen a trécselés kedvéért szülemlett. A szende Jókai nem úgy festett, mint aki egy színésznő hálójában megakad. Kirké jól felkösse a szoknyáját. Minden azt mutatta, ha valaha nősül is, egy falusi liliomot fog elvenni, aki zsoltárokat énekel és sírva fakad a novellák hőseinek sorsán. S másrészt a szép Róza se azokból a naiv libácska színésznőkből való, akik egy írócskát szeretnek meg, mert abból a tintatartóból nem igen kerülnek ki briliánsok és smaragdok. Ejh bohóság! Ha Rózának szerető kell, választ magának egyet a mágnások közül. Okos leány, aki már keresztül ment az élet iskoláján és tudja a leckéjét, meg az egyszeregyet. Ha kacérkodik is egy kicsit a szép Jókaival, hát ez csak arra való, hogy egy kis melegebb kritikát csaljon ki a pennájából.
De a pletyka úgy látszik, mégis mélyebb alappal bírt. Degrének egy bizalmas órában egy házi sapkát mutatott Jókai, amit Laborfalvi Róza horgolt neki a márciusi nagy nap emlékéül. Sőt hovatovább egyéb jelek is mutatkoztak, hogy »a gyerek jól tölti üres óráit«. Hanem iszen az se nagy baj. Juventus ventus. Ezen is át kell esni, mint a fogzáson, a vörhenyen és a tengeri betegségen. A darabírás voltaképpen azon kezdődik, hogy az ember megszeret egy színésznőt és ír neki szerepet. Irigyelték, de nem sajnálták. Maga Petőfi is hamiskásan mosolygott, mikor Jókai el-eltűnt a társaságból különböző ürügyek alatt.
De azalatt elmúlt a tavasz, elkövetkezett a nyár és az »ügy« két oldalról is fejlődött. Jókai tényleg viszonyt szőtt Laborfalvi Benke Rózával, kinek valódi neve Judit volt. Hogy miként, hol és mikor keletkezett ez a viszony, nincsenek rá adatok. A világ előtt a kokárda feltűzése képezi a kezdet kezdetét s maga Jókai is ezt az epizódot említi. De ez nem valószínű. Jókai már Szigligetiéknél kell, hogy találkozott legyen vele. Tudjuk, hogy oda sokszor járt Fánikához és azt is tudjuk, hogy Jókai napjainak egy részét a Szigligetiék társaságában töltötte játszadozva a Szigligeti gyerekekkel. Lehetetlen tehát, hogy Szigligetiéknél ne jöttek volna össze. Sőt Róza talán éppen azért járt oda olyan sűrűn. (Csupán Jókai betegsége alatt háromszor-négyszer fordult ott meg.) Jókai fényes jövője már akkor nyilvánvaló volt. Egy csöppet se lehet csodálni, hogy Laborfalvi Róza szemet vetett rá. Okos leány volt, ragyogó szépsége teljes pompájában, de már azon a mezsgyén, mikor a hervadás közeleg, a harmincegyedik esztendőben járt, mikor már tanácsos valami révbe kijutni. Lehet, hogy a szíve is lobot vetett, mert olyan deli volt Jókai és amellett előkelő modorú, nemes szerénységgel párosult vonzó szépségű, hogy egy sokat próbált leány előtt is kívánatosnak tűnhetett fel. De ha pusztán a rideg okosságtól kér tanácsot, az még inkább javallja. Mert ő volt a legalkalmasabb médium arra, hogy az első szép nő, aki komolyan akarja, teljesen rabjává tegye. Ehhez járult az az isteni szemüveg, nem látni azokban, akiket megszeret, semmit, csak jót és szépet. Ennek az égbe és földbe látó embernek, kinek annyi minden jutott, ez a csodálatos vaksága volt talán a legnagyobb ajándék, mellyel az istenek felruházták. Ebből az ajándékból Róza is ki akarta venni a maga hasznát s ezt helyében mindenki így cselekedte volna. Laborfalvi Rózának, mint ebben az időben (és még talán azelőttiben is) majd minden színésznőnek, megvolt a színes kalandokkal telt pikáns múltja, a színpadok végre is nem kolostorok. Ha nem lett volna is, ki hinné el egy harmincegy esztendős hódító szépségről, hogy szűzies tisztaságban vándorolta be az országot? Ki hinné el? Elhiszi Jókai. Igen, ez a Jókai semmit sem tud, semmit sem gyanít. A mély hódolat, az illedelmes tisztelet szinte kacagásra hangolná a szépséges Rózát, ha nem esne neki jól. Hát csakugyan nem tud, nem hallott róla ez az ember semmi rosszat, semmi gyanúsat? Érzi kezének remegését, ha megfogja, látja vérének fejébe való tódulását, ha a ruháját megérinti. Ez a fiatalember úgy szereti őt, ahogy egy bakfist szerethet egy diák. Tetszett Rózának, új volt ez a hangulat, mert nagyon régi volt, s ő, a színpadok hősnője, a kis ártatlan Gretchent kezdi adni Jókai előtt. Eleinte csak tréfa, incselkedés az egész, mert hátha a kis Jókai csak egy alattomos macska, aki teszi magát, lassan azonban komollyá lett a játék. Jókai szerelme izzó szenvedellyé fajult. Elhatározták, hogy férj és feleség lesznek. De sietni kellett. Rózának oka volt siettetni az eseményeket. Egyrészt, mert a szerep unalmas lesz, ha hosszadalmas, másrészt mert mindig előjöhetnek kellemetlen non putaremek. Ilyen lehet például, ha Móric megtudja, hogy gyermekei voltak és hogy egy leánya most is vele van, mégpedig már az is bakfis; azt hirtelen nevelőintézetbe kellett dugni, amint március 15-ike után megengedte, hogy a lakásán látogatása. A leány felől hiszen az egész város tud, de Jókai csodálatosképpen nem tud róla és jó is lesz, ha csak a »falt accompli« után sül ki egy megrázó, szépen megcsinált jelenetben. A nyár derekán Róza szemrehányást tett neki, hogy a dolguk nem megy előre, se Komáromba nem megy, hogy az anyjánál kieszközölje az engedélyt, sem a barátjainak nem szól. Végre már egyszer cselekedni kell, ő nem vár tovább. Jókainak nem volt bátorsága anyját értesíteni, sok huzavona után elejtették hát ezt a tervet, de a legbensőbb barátjaival mégis tudatni fogja s aztán hirtelen megesküsznek. Erre nézve Róza, ki a nyarat egy svábhegyi villában töltötte, azt a tervet forralta ki, hogy ebédet ad a Svábhegyen, melyre Jókai barátjaiból meghí néhányat s ekkor publikálják az eljegyzést. Ez az ebéd augusztus második vasárnapján volt, melyre hivatalos volt Petőfi, Degré, mint az esküvő kiszemelt tanúi, Schodelné barátjával, Nyáry Pállal, továbbá Bulyovszky Gyula, Egressy Gábor, Pákh Albert és a tápéi képviselő Somogyi Antal, egy bohókás kedélyű úri ember. E bizalmas társaságban, mely árnyékos fák alatt ebédelt, felállt Jókai az ebéd végén és egy áradozó mondókában jelenté be tisztességes szándékát, mely immár köztük bevégeztetett. *
* Pákh Albert, mint szemtanú beszélte el Szinnyei Józsefnek.
Erre a kijelentésre elhalványult, lecsapta a kést, villát Petőfi és egyetlen szót se szólva, rohant le a hegyről a szőlő barázdáján – a többiek ellenben, ahogy illett, gratuláltak a boldog párnak és vidáman koccintgatának napszállatig.
De másnap jött a fekete leves, Petőfi ádáz dühhel támadta meg Jókait e lépése miatt, szemtelenségnek nevezve azt. »Ilyen nőt nem szabad elvenned, vagy különben sohase fogok veled kezet.« Jókai kikérte az effajta beavatkozást, ő azt teszi amit akar. Éles összezördülés történt a szerkesztőség belső szobájában. Petőfi indulatosan rohant el, de még bekiáltott a küszöbről: »Nem engedem, hogy vesztedbe rohanj«.
Petőfi otthon mérgében levelet írt Válynénak, megírva a tervbe vett házasságot, de még napokig nem küldte el, megpróbálván minden eszközt Jókai észretérítésére.
Ez idő tájra esik a »német vezényszó« kérdése a nemzetgyűlésben. A ház többsége az augusztus 21-iki szavazásnál meghagyta a katonaságot eddigi osztrák szervezetében 222 szavazattal 115 szavazat ellen. Petőfi roppant megbotránkozott, különösen Vörösmarty Mihály ellen fordult haragja, aki a többséggel szavazott. Mint egy tűzokádó, úgy önté epéjét a »Vörösmatyhoz« című költeményben, melyet azonnal az Életképekhez vitt. Jókainál Emődyt találta. Felolvasta nekik a költeményt. Jókai kijelentette, hogy ezt nem adhatja ki. Vörösmarty mindig atyai szeretettel viseltetett mindkettőjük iránt, bevezette őket az irodalomba. Gondolja ezt meg Petőfi és semmisítse meg a verset; a higgadt Emődy is ezen a véleményen volt. Petőfi látszólag le hagyta magát beszélni és ezekkel a szavakkal ment el: »Jól van Móric, én engedek neked, de csak úgy, ha te is engedsz nekem abban az ügyben, hiszen tudod melyikben«. »Nem – soha« – felelte Jókai.
Erre aztán Petőfi elküldte a levelet Válynénak, amit megsejtett Jókai és nehogy idegenek által előztessék meg, augusztus 20-iki kelettel a következő levelet küldte anyjának:
»Hiszem, hogy kedves anyámnak is öröme, ami nekem örömöm s az én boldogságomat kedves anyám is úgy érzi, mint én magam. Hiszem, hogy isten áldása leend lépésemen s hogy kedves anyámé sem fog elmaradni. Folyó hó 30-án esküszöm Laborfalvi Rózával, az én násznagyom Nyáry Pál, az ővé Ráday.
Kedves anyámat szeretve tisztelő fia
Mór.«
Képzelhetni a család kétségbeesését, megbotránkozását. A levél augusztus 21-én érkezett Komáromba és a beteg öreg asszony már délután Pestre küldte Károlyt Mórichoz, hogy e végzetes lépésről, melyhez ő csak átkával járulhatna, beszélje le.
Mialatt Károly odajárt, addig se pihent, levelet írt magához Nyáry Pálhoz, melyben felemlítvén a tekintetes alispán úrhoz való rokoni viszonyát Szücsné révén, alázatosan kéri tekintetes uraöccsét, értesülvén fiának leveléből, hogy ő lesz a násznagya, mentse meg őt a romlástól, amennyiben meggondolatlan lépését ő is szerencsétlennek találná, mert ha nem ítéli annak, ebben az ő aggódó anyai szíve is jobban megnyugodnék.
Nyáry Pált úgy látszik rossz szeszélyben találta a Jókay-né levele, mert egyik közbenjáró barátnéjának, aki személyesen vette át a levelet, hidegen felelte, hogy ebben ő semmit se tehet, ilyenekbe nem avatkozik, hagyjanak neki békét.
Károly is meglehetősen lanyhán járt el a dologban s harmadnapra azzal a lehangoló jelentéssel tért vissza a tűkön várakozó családhoz, hogy Móricot nem sikerült észre térítenie.
– Akkor hát magam megyek – mondta eltökéléssel a szomorú anya s bár még nem gyógyult meg, aug. 24-én Eszter leányával útra kelt.
A hölgyek Pestre érve a Fehér Hattyúba szállottak s onnan másnap Petőfit keresték fel a Dohány utcában, hogy az segítségükre legyen.
Petőfi készséggel ajánlkozott s elvezette őket Jókai szállására a Hatvani utcába, ahol anya és fiú közt kínos, szívszaggató jelenet folyt le. Az anya fájdalmában becsmérlő szavakkal illette a »vén személyt«, akinek másoktól vannak már gyermekei a aki őt gonoszul behálózta. A jámbor jó fiú, aki soha semmiben nem ellenkezett anyjával, most egyszerre föllázadt és haragosan rázta ökleit, hogy az ő szíve szerelmét gyalázzák. »Megtiltom anyám, hogy őt valaki sértegesse.« Az öregasszony, kinek lelki erejét soha semmi se törte össze, a hatalmas asszony-viceispán most egyszerre megsemmisült, lerogyott az ágyra és sírt, sírt keservesen, de a fiú hajthatatlan maradt.
Petőfi azt tanácsolta titokban Eszternek, hogy még egy próbát kellene tenni Móriccal, elvezetni őt valamely jól kigondolt ürügy alatt abba az intézetbe, ahol Laborfalvi Róza leánya van elhelyezve, hátha személyesen győződvén meg létezéséről, még az utolsó percben eszére tér. Mert különös ő: amit hall, nem veszi be. Termékeny fantáziája visszaszépíti menyasszonya múltjában a felmutatott dísztelen helyeket.
Vályné megtette ezt a kísérletet, felszólítva Móricot, hogy kísérje el egy helyre, ahol látogatást kíván tenni, amit a szorongatott ifjú szívesen megtett. Legalább addig a mama is lecsillapodik egy keveset.
Míg Petőfi az öregasszonnyal maradt, Móric a nénjével kocsizott ki.
A kocsi Budán állott meg a Csapliczky Lilla intézete előtt. Vályné beüzente a tulajdonosnőnek, hogy egy vidéki hölgy akarja látni egy ismerőse itt lévő leánykáját, mire egy nevelőnő jött elébök és bevezette e társalgóba.
– A Laborfalvi Róza leányát szeretném látni – szólt Vályné elfogulatlan hangon.
Jókai halotthalvány lett. A nevelőnő udvariasan eltűnt.
– Mit cselekszel? – dadogta tehetetlenül egy karszékbe kapaszkodva.
– Azt akarom, hogy tisztán láss.
Kis vártatva visszajött a nevelőnő egy göndör, szénfekete hajú magas, karcsú, eleven leánykával, ki a jobb cipőjét feltűnően ferdén tartotta.
Asszonyok szerfelett ügyesek és tapintatosak a hevenyészett jelenetek vezetésében. Vályné egy betanult szerep raffinériájával játszta el a Petőfi által sugalmazott mentő drámát.
– Sokat hallottam önt emlegetni édesem és óhajtottam megösmerni, mint a nagy művésznő leányát, – mondá szelíden, megnevezve magát. – Ugyebár szintén színésznő lesz?
– A mama egy ideig annak szánt – csicsergett a leány –, de most letett róla. Azért adott be az intézetbe, hogy a színházba ne járhassak és egészen elfelejtessék velem a színpadot.
– Valószínűleg nyugalmasabb életet óhajt a leányának, mint neki van.
– Dehogy – szólt a rokonszenves, kedves jószág, csitri fejét megrázva –, egyszerűen restelli, hogy öregítem.
– Ugyan Róza! – szót közbe szemrehányóan a nevelőnő, ki nem tulajdonított valami különösebb jelentőséget az egész látogatásnak, melynek most már gyorsan vetett végett Vályné. Jókai téveteg léptekkel jött le a kocsihoz s azzal roskadt le a kocsiülésbe – veletek megyek Komáromba.* Megtörténvén az ügyesen kieszelt látogatás, úgy látszik mély és lesújtó benyomást tett a szerelmes ifjúra. Azzal jöttek vissza a Hattyúba, hogy Móric meggondolta a dolgot, lemond a házassági tervről és másnap hazamegy övéivel egy pár hétre felejteni.
Nagyobb örömhírt alig hallhatott volna Jókayné, mint mikor erről értesült. Hogy fölpezsdült egyszerre, madarat lehetett volna vele fogatni! Hazajön a fiú Komáromba. Hisz akkor minden még jóra fordulhat, a nagy szégyen lemúlik a családról. Próbálta faggatni Esztert, kíváncsi volt, mi történt, hogyan történt. De az csak integetett a szemeivel, hogy ne is emlegessük. Jól van hát, ne legyen szó se a »vén személyről«. Határozatba ment, hogy holnap hazautaznak, ezt Petőfi is helyeselte és vacsorára hítta, meg Jókaiékat. Jókai hamar hazament, állítólag csomagolni az útra, de az asszonyok majdnem éjfélig ott maradtak. A Jókai előbbi szobáját az öreg Petrovics pár foglalta el. Ezek is ott ültek az asztalnál és étkezés után Petőfiné kezet csókolt anyósának és apósának és a saját pici kezével tömte meg utóbbinak a tajtékpipáját.
A körülményekhez mérve, elég vidáman folyt le a lakoma, melyen Petőfiék jó tanáccsal látták el a komáromi hölgyeket, hogyan kell Móriccal bánni, társaságba kell vinni, kisasszonyokat kell a házhoz híni, szerelmet szerelemmel gyógyítani. Sokat csuklott a »vén személy« is, bár őrá az öregasszony nem haragudott, mert hogy Móricot szereti, azt ő természetesnek találta – inkább Móricra volt nehéz szíve.
Reggelre kelve azonban hiába várták a »bűnbánót«, nem jött: várták délig, nem jött, sőt délután se került elő, Petőfi vállalta a nyomozást. Kereste otthon, ott azt mondták, hogy reggel elment s azóta nem jött elő. Innen a Laborfalvi Róza lakására ment tudakozódni. Ott meg azt az értesítést kapta, hogy az úrnő a svábhegyi lakásán tartózkodik már pár nap óta. Elment a színházhoz, ott azt tudta meg, hogy a művésznő két heti szabadságot kért tegnap. Visszament tehát Jókayékhoz, azzal a megállapított ténnyel, hogy az úrfi a svábhegyi kalitkában van. Onnan fogjuk reggel haza hozni.
Reggel, mert aznap már nem lehetett mozdulni, bérkocsit fogadtak. Jókaynét az új csapás teljesen összezúzta, nem mehetett, egész nap feküdt Petőfiéknél. Petőfi és Vályné indultak el a nyaralóba, melynek helyét bajos most megállapítani, mert akkor még nem volt utcákra osztva a Svábhegy és gyalázatos meredek utak vezettek fel. Egy nagy, kockáztatott utazás volt az ilyen, már rég elharangozták a delet, mire a villához vergődhettek, melyet Petőfi ösmert már az előző napokról.
Az udvaron egy szurtos szolgáló üldögélt egy fa alatt. Látván belépni az idegeneket, közömbösen szólt oda:
– Őnagysága falura utazott.
Eközben azonban Vályné megpillantotta a veranda egyik sarkába támasztva a Móric ezüst fogantyús ismert botját és ebből reményt merítve, hogy hátha mégis itt van elrejtve, követelték a lakás felnyitását.
Minden szobát bejártak, felkutattak, de hasztalan.
– Mikor utazott el úrnője? – kérdé Petőfi.
– Lehet egy kis órája, hogy elmentek – felelte a leány.
– Tehát más valakivel ment el. Kivel ment el?
– Jókai úrral.
– És hová mentek?
A leány vállat vont, hogy nem tudja. Adtak neki tíz napi szabadságot és lementek. Körülbelül így is volt. A leány csak abban hazudott, hogy egy óra előtt mentek el. Nem voltak azok még tán két puskalövésnyire se akkor (amint az utólag kisült), látván a közelgőket a verandáról, úgy, ahogy voltak, tüskön-bokron keresztül csörtetve futottak a veszedelem elől. Jókai a kalapját se ért rá megkeresni, egy házi sapkában menekült, ugyanabban, amit Róza készített neki.
Jókayné hallván a történteket, megtört szívvel utazott haza leányával, sírva beszélvén el otthon a történteket.
És ahogy három nap előtt ők nem voltak megelégedve a Károly eljárásával, ezúttal Károly úr tört ki keserűen, hogy az asszonyok semmit se tudnak jól elvégezni, hanem hiszen majd elbánik ő a fiúval.
Augusztus 28-án nagy dérrel-dúrral újra nekiindult Pestnek.
Ő is egyenesen Petőfihez fordult, de hiába tették tűvé érte a várost, nem találták meg Móricot sehol, úgyhogy Károly végre is eredmény nélkül volt kénytelen visszatérni. Hazamenet azonban kiszállott Esztergomban, megtudni a vikáriustól, vett-e ki Laborfalvi Róza diszpenzációt?
A vikárius megmondta, hogy bizony kapott diszpenzációt Jókai Mórral való egybekeléshez már néhány nap előtt és hogy Jókai reverzálist is adott a születendő gyermekek vallására nézve.
Ez már aztán több volt a soknál. Erre már ez a példátlan jó ember is lelke mélyén fölháborodott. A haragos testvérhez hozzácsatlakozott a méltatlankodó kálvinista is. Másnap a következő levelet írván öccsének, megnyomta a pennát úgy, mint életében még sohasem. »Hogy egy ilyen… nőért reverzálist adtál, értesültem s hogy véreid elől bujkáltál, lapodat édesanyám visszaküldte, ezentúl nem kell többé, nem lesz okod előlünk rejtőzni«.
Hogy pedig Móricot meg nem találta Petőfi és Károly úr Pesten, annak az az alapos oka volt, mert amikor a svábhegyi villából menekült Petőfi és Eszter elől, meg sem állott szíve választottjával, csak Piliscsabán. Gondolták, hogy ott lesznek a legjobban elrejtve. Onnan írtak Szigligetiéknek, hogy a még szükséges okmányokat szerezzék meg és küldjék gyorsan. Ami megtörténvén, hamarosan egybe is keltek: násznagyuk a harangozó és az egyházfi volt – Jókai szerint. Egy pár nap múlva mint szenzáció járta be az érdekes házasság híre a fővárost. Nagy meglepetés volt különösen Komáromban, ahová Petőfi írta meg a családnak az első hírt szept. 6-áról keltezett levelében, úgy látszik, az anya tudakozódására.
Levelét, * melyben sokkal durvábban és kegyetlenebbül ír, mint egy anyának szabad volna a fiáról, azzal kezdi, hogy »a küldött egyet-mást szíves köszönettel vettük«, ami mutatja, hogy Jókayné asszonyom jó falusi szokás szerint egy kis ízelítőt is küldött a szigeti kertekből, meg a komáromi baromfiólból, Juliska asszonynak.
* Eredetije Hegedüs Sándorné birtokában.
Az említett egy pár köszönő szó után áttér a lényegre, hogy igenis »Laborfalvay Móric« már hazaérkezett a nejével s ő (Petőfi) óhajtott volna is vele találkozni (a laphoz való szerződéses viszony szabályozása végett). Üzent is neki a Nemzeti Körbe Emődytől, hogy jöjjön hozzá, de Móric visszaüzente, hogy Petőfinek is éppen annyira van odajönni. Emiatt fölötte fel van háborodva s a becsmérlő kifejezések egész raktárát zúdítja rá. Kijelentvén, hogy köztük a régi bensőség megszakadt örökre, ami által Jókai vesztett többet, mert neki még maradtak barátjai, de Jókainak csak egy barátja volt, az ő. (No, ugyan az az egy se bánt vele valami gyöngéden élete legkritikusabb napjaiban.)
»Mindig gyönge embernek ismertem – végzé levelét –, de azt hittem, hogy később megváltozik. Tőlem ne is tessék felőle tudakozódni többé, én nem tudok semmit és jövőben sem akarok tudni. Egyébbel nem vigasztalhatom asszonynénémet, mint hogy elvesztett egy fiút, de igen rossz fiút vesztett, ki után nem érdemes bánkódni.«
Még ez a levél hiányzott volt, hogy megteljék a pohár és kicsorduljon. A szegény anya megroskadt ennyi bánat alatt. Befeküdt az ágyba, hogy ő meg akar halni és elhívatván Vály professzor vejét, gyermekeinek ellenzése dacára végrendeletet diktált neki, melyben Móric fiát mindennemű földi vagyonából kitagadta.
