TIZENHARMADIK FEJEZET ÉLET A HÓ ALATT
TIZENHARMADIK FEJEZET
ÉLET A HÓ ALATT
ÉLET A HÓ ALATT
Jókainé rögtön vinni akarta megmentett férjét, Jókai is menni vágyott, mert hiába, akármilyen kedvesek voltak is Csányiék, azért mégiscsak börtön volt a kis Tardona, de a háziakat annyira búsította a gyors elszakadás menekültjüktől, hogy a karácsonyi ünnepek ott töltésével kellett őket kárpótolni. Csak kevéssel újév előtt indultak Miskolcnak, honnan »Kovács János« névre kiállított útlevéllel utazott Jókai Pestre.
Mert a menlevél ott volt ugyan a zsebében, de az csak az életét védte meg talán; az ellen, hogy be ne sorozzák az osztrák hadseregbe közkatonának, éppen nem oltalmazta. Azonfelül híre járt, hogy harminckét író van a kivégzendők lajstromán a vértörvényszék előtt s ezek közt Jókai is. * Geleitschein vagy nem Geleitschein, mégis csak jobb volt Kovács Jánosnak lenni.
* A becsületes Kossalkó János közvádló egy emlékiratban fejtette ki, hogy a fölsorolt írók együttvéve csak a napok uralkodó hangulatának voltak tolmácsai és hogy nem üldözendők, minek következtében abban maradt az írók üldöztetése. Jókai emlékiratai.
A szabadság meglett volna, de vele élni nem látszott tanácsosnak. Azért hát Pestre érve jobban szeretett volna Tardonán lenni. Mert biz itt sem igen lehetett korzózni az Úri utcán a déli órákban, sem a Pilvax-asztalnál disputálni írótársakkal vidáman, feketekávé mellett, se a Nemzeti Színház valamelyik zártszékében feszíteni esténkint, ahol pedig szépen énekel La Grange asszony, ki most a közönség kedvence, mióta Hollóssy Kornélia ott hagyta a színházat – hanem rejtőzködnie kellett hol a neje lakásán, hol a budai hegyekben az Adliczer-vendéglőben.
De ha szabadon járhatna-kelhetne is, mit érne vele? Pest már nem Pest többé, csak egy temető. Egész utcák hevernek romban. A város minden vonalán takarítják el a törmeléket tót napszámosok. Úgy látszik, mégis valami élet készül. De milyen élet lehet az? A házak nagy része lakatlan, az üzletek jobbadán be vannak zárva. Valami kezdetleges kereskedelem indul meg, leginkább a szegényebb zsidólakta részekben, mint mikor a kivágott fűzfa alul hajt ki. Az utcákon néhány ember lézeng. Az ismerős alakok mind eltűntek. Akinek neve volt, vagy be van zárva valahol az országban, vagy ki van zárva az országból. Szinte nem is az a város ez, mert semmi se maradt régiben, csak az öreg Gellért, de annak a fejebúbjára is föltették nemsokára a császári királyi sapkát – a citadellát. Az írók szétszóródtak, egyikről-másikról semmi hír – egyikről-másikról rossz hír. Czuczor Gergely, Tompa állítólag börtönben ül. A vidám Gaál József, a »Peleskei nótárius« szerzője Aradra van internálva, Petőfiről az a hír, hogy elesett, a legtöbbje bujdosik. De kinek is írnának? Lap nincs, az utcákon nem hallani magyar szót. Talán el is pusztul a magyar nyelv. Német szó hangzik az utcákon és néha dobpergés. Apró őrjáratokkal találkozni. Mintha elfogni mennének valakit. Az egyetemen alig lézeng egy pár elszontyolodott jogász. Hová lettek a nyalka bátor juristák? Szemben az egyetemmel a Károlyiak fényes palotájában Haynau báró székel és gyilkol, a palota tulajdonosa pedig bent ül az Újépület börtönében. A szó szoros értelmében tabula rasa lett Pestből. Itt már vagy minden bevégződött, vagy mindennek újra kell kezdődnie.
Csak szigetei vannak még a magyarságnak. Az Arany Sasba száll be egy-két magyar úr a vidékről. De ezek is keveset beszélgetnek óvatosak, visszatartók, egymásban sem bíznak. Hiszen aki most szabadon van, az mind gyanús a másik előtt, hogy mért van szabadon? Mikor a jók a börtönökben ülnek, csak természetes, hogy a szabadon lévők a rosszak, azoktól kell félni. Még mulatnak is az Arany Sasban, muzsikáltatják magukat, de e mulatságok már csak paródiái a régieknek. A nóta, amely fájó rezgésbe hozza szívüket, amely megríkatja őket, egy kalendáriumnak a címlapja:
Müller Gyula Nagy-Naptára,
Szerkesztette Fribeisz István stb.
Szerkesztette Fribeisz István stb.
Igazi akasztófahumor, ilyent kigondolni, ilyen színtelen szavakkal tartani ébren a tudatot, hogy ők rabok. E kis szigeten a fehér asztalnál bizalmasabb emberek közt még célzások is esnek, még biztatások is hangzanak, de ezek mind át vannak már öltöztetve ártatlan jelmezekbe:
– Lesz még sátoros ünnep.
Ami azt jelenti, hogy fognak még hadi sátrak fehérleni a magyar mezőkön.
Irodalom! Ki beszél még irodalomról? Írója iszen a kis szigetnek is van, kit vállon veregetnek patrio more, de ez is csak paródiája az írónak és irodalomkedvelőnek. Az élősdi Bernáth Gazsi lebzsel ott a Sasban, groteszk mondásait, melyek inkább szemen-szedett ostobaságok, megmosolyogják és kifizetik ebédjét vagy vacsoráját.
Kezdetben az irodalomnak is alig van többje, mint egy ilyen kis szigete, a Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelenő Magyar Emléklapok. Ebben kezdi meg Jókai a munkálkodást Sajó álnév alatt. Az Adliczer-vendéglőbeli szobában írja meg kis lélegzetű dolgait, melyek kifejezik az ő hangulatát, de a közönségével is harmóniában lévén, méltó feltűnést keltenek. Ilyen a »Gyémántos miniszter« (mindenki eltalálja, hogy Madarász Lászlóról szól). Azután sorba jelennek meg: »Az érc leány«, »A székely asszony«,«Szenttamássy György«, »A tarcali hadnagy«, mind a szabadságharcból vett témák, vázlatosan odavetett rajzok és történetkék. Sötét világnézlet, sok keserűség és pátosz van az apróságokban, de az üres frázisok, a dagályosság se hiányzanak. »A fránya hadnagy« ellenben már az egészséges humor aranyával van behintve és egy pajkos hadnagyocska csínytevései képezik meséjét. A Sajó név kevés ideig volt ismeretlen (némelyek Petőfit is gondolták alatta), de csakhamar felösmerték, hogy ez csak a »Hétköznapok« írója lehet. A Sajó név csak Prottmannak szólt.
Az akkoriban Pestre került Erdélyi János Szemere Miklóshoz Lasztócra írt levelében e kevés író ellen is panaszkodik, hogy kotériákat csinálnak, egy-egy journal körül megtelepedve. »Kotériát képez az a néhány ifjú, aki a 'történetrontó' Szilágyi Sándorral kuktálkodik a kófic napi irodalom körül, az Emléklapok és Füzetek mellett. Hasonló a Nagy Ignác-féle Hölgyfutár néhány csatlósa. Sok lárma, kevés becs, céljuk a megélhetés. Általában az élelmesség kezd felburjánozni a művészet szent berkeiben.«
Az öregebb írókat még egyre széjjelszórva tartja a haza sorsa. Vörösmarty Mihály Baracskán lakik, onnan jár be az akadémiai ülésekre. Jó emberek közt él; az öreg Pázmándy adott neki lakást, más barátai ki egy, ki más segítséget, de azért fásult, kedvtelen, megtört.
Garay másodrendű hivatalt visel az egyetemi könyvtárnál. A szélhűdés ugyan elmúlt róla, de nagyon ingerült, nagyon elgyengült testileg és szellemileg. Vitában nagyon ingerült, ideges és önfelejtő. Vachott Sándor Gyöngyös határában háromezer forintért vett jószágát eladta tízezren, most Rédén lakik és újra földet akar venni. A Pestre való jövetelre nem is gondol. Annál többet ír Imre, új néven Imrefi, de nem sok köszönet van benne. Imre úr inkább üzletember, mint író. Bajza Komáromban tartózkodik a felesége rokonainál. Trefort Pesten volt, tehát Eötvöst is várták, mert ahol az árnyék van, a testnek is ott kell lenni. Csengery és Kemény Zsigmond »A magyar státusférfiak«-at írták.
Körülbelül ennyit lehetett tudni az írókról, kiket kiválóan kezdtek értékelni Bécsből is. Egy Hugo Károly nevű zsidó zsurnalisztát a bécsi kormány bőségesen látott el pénzzel avégből, hogy a magyar írókat rávegye hivatalvállalásra. Hugo Károly úr * pezsgős ebédeket rendezett számukra, hogy az eszmének propagandát csináljon, de az írók, a legszegényebbek, a legágrólszakadtabbak is, visszautasították, az egy Kuthy Lajost kivéve. Ő egyenesen ellene szegült a magyar fajnak: »Mit – mondá ő – huszonöt magyar íróért tartani külön nemzetiséget!«
M. K.
E különböző kotériák közt egyedül állt Jókai. Majd mindenüvé írt, de sehova se tartozott. Az asszony nyakán élt, ahogy mondani szokták s ez nem igen vált előnyére. Maga is restellte s kétségbeesve jövője iránt, kereste a szálakat, hogy anyjával teljesen kibéküljön.
Egyetlen rokona volt Pesten, özvegy Szücs Lajosné, ki megsajnálta Móricot s megbarátkozván Rózával is, kezébe vette ügyüket s mint közbenjáró szívóssággal és asszonyi tapintattal annyira meghajlítá a szigorú Jókay Józsefnét komáromi látogatásai alkalmával, hogy már 1850 nyarán azt a jó hírt hozhatta onnan, hogy Jókayné is békülni akar és szívesen veszi, ha fia és menye meglátogatják.
Ez a látogatás csakhamar meg is történt s a teljes kibékülést eredményezte. Laborfalvi Róza hódító szépsége még az anyát is elvarázsolta. Nagy latba esett hitvesi hűsége és gondoskodása, melyet a forradalom alatt tanúsított férje iránt. Emellett hízelgett özvegy Jókaynénak az a hódolat és bámulat, mellyel a komáromiak adóztak a nagy művésznőnek és a nagy szépségnek, kinek termetéről és kék brokát selyemruhájáról, melyben a komáromi templomban megjelent, évek hosszú soráig álmélkodással meséltek.
A nők gyorsan megértik egymást. Ama rövid idő alatt is, míg Komáromban tartózkodtak, teljesen beférkőzött az asszony viceispán bizalmába. Különösen az nyerte meg az anyát, amitől Róza legjobban félt. A vallomás, mellyel zilált anyagi viszonyaikat föltárta, melyek őt művészetében, Móricot pedig szellemi munkájában megbénítják. Nemhogy felhőket vont volna a vallomás homlokára, sőt inkább a szigorúan összevont rendes ráncokat is lesimítá a szemöldök közt. »Látom, hogy okos asszony vagy – szólt menyéhez – és őszintébb hozzám, mint a fiam. Majd meglátom, hogy mit tehetnék értetek.«
S nyomban a látogatás után nagylelkű határozatot érlelt meg, hogy Móricékra való tekintettel felosztja az összes vagyonát három gyermeke közt. E vagyon legtekintélyesebb része a Fejér megyei kápolnásnyéki és pettendi határban fekvő földbirtok volt. Ehhez tartoztak a komáromi ház, a szigeti kertek, a gárdonyi föld (szintén Fejér megyében), a banai földek, az öregasszony öröksége, az ógyallai birtokrész, mert az özvegy eltelve a magyar nemesasszony csodálatos ragaszkodásával az ősi barázdákhoz, e csip-csup birtokrészekből egyetlen egy rögtől se tudott volna megválni, noha a gazdálkodás oly szétszórt birtok-darabkákon igen szövevényes volt, nagy fáradságot okozott és kevés hasznot hajtott. Néhol felébe volt a birtok, néhol bérbe. De a felesek csaltak s a bérlők nem fizettek.
Közölte tervét Károly fiával és Vá1ynéval, kik örömmel ragadták meg azt, különben is gyöngéden ragaszkodván öccsükhöz, s már szeptember tizenkettedikén 1850-ben megtörtént az osztály a testvérek közt. Az osztály alá tartozó értékek atyafiságos becsü szerint 31,372 pengő forintban állapíttatván meg, Móric örökségi része tizezernégyszázötvenhat forintot tett ki. Ugyanekkor a testvérek az osztály erejéig fenntartották magvaszakadás esetén az oldalágas örökösödést kölcsönösen. Minthogy azonban Válynénak és Károlynak is gyermekeik voltak, ez a pont egyelőre főleg Móricra vonatkozott, ki maga ajánlotta azt fel. Elsőben Károlynak: a) A komáromi ingatlan javak átadattak 4000 pfrtban. b) A banai ingatlan javak becsárának 2/3 része 1500 pfrtban. c) A nyéki és pettendi javak becsárából 4200 frt pp. d) Az ingóságokból átvett becsár szerint 7577 frt 362/2 kr, melyekkel osztályrésze ki lett elégítve, u. m. 10,477 frt 362/3 kr. Másodszor Eszter Vály Ferencné általvette: a) A gyallai tagosított ingatlan javakat 4000 pfrtban. b) A banai ingatlan javak becsárának 1/3 részét, 750 pfrt. c) A nyéki és pettendi ingatlan javak becsárábó1 2042 frt 232/3 kr. d) Kész tőkepénzben 3200 frt. e) Az ingóságokból becsár szerint; 465 frt 131/3 kr. E szerint Eszter illetőségére nézve 10,457 frt 362/3 kr. szinte kielégíttetett. Harmadszor Móric illetőségébe kapta: a) A nyéki és pettendi ingatlan javak becsárának még fennmaradott részét, u. m. 9457 frt 362/3 kr. b) A gárdonyi ingatlan javakat becsár szerint 800 frt c) és az ingóságokból becsár szerint, mely öszlet egybevéve tészen 10,457 frt 36 kr. és így Móric osztályrésze szinte kielégíttetett. Azonban kedves anyánk a komáromi ingatlan javaknak, mint boldogult édes atyánkkal való köz szerzeményének és a banai ősi birtokának haszonvételét magának holta napjáig fenntartotta. Ekképpen mindegyikünk az ő osztályrészét, úgymint tizezernégyszázötvenhét forint harminczhat és kétharmadrész krajcárt ezüstpénzben a fenn elősorolt realitásokban hiány nélkül kezéhez vevén, ezen atyafiságos osztály szerint ki vagyunk elégítve. Magvaszakadás esetére azonban az oldalágas örökösödést, ezen osztályrészünk erejéig kölcsönösen fenntartjuk és kikötjük, megjegyezvén különösen, hogy mivel Móric öcsénknek ez idő szerint gyermekei nincsenek, ugyanazért, ha felesége özvegyen találna maradni, ezen osztályrésze biztosíttatván, annak haszonvételét élvezheti addig, míg férjének nevét viselni fogja. Mely osztályunkat minden pontjaiban elfogadván, annak hitelére ezen osztálylevelünket saját aláírásunkkal és szokott pecsétünkkel megerősítve, három példányban kiadtuk. Költ Komáromban, September 12-én 1850. Esztendőben. Ásvai Jókay Károly s. k. (P. h.) Ásvai Jókay Eszter, Vály Ferencné s. k. (P. h.) Ásvai Jókay Móric s. k. (P. h.)
Jókai élete nyugodtabb irányba terelődött a kibéküléssel, bár a szerződés úgy látszik csak elméletileg állapítá meg, kire mi jut és a tényleges birtoklás, valamint haszonélvezet az anya kezén maradt, mégis lélegzetvételhez juttatta a hitelezőkkel szemben az öröklés biztos kilátása, lelke visszanyeri egyensúlyát, élni és dolgozni akar, bár a politikai viszonyok nyomottsága még uralkodik hangulatán. Bolondos terveket sző. Diplomáját akarja elővenni. Földbirtok vásárlását tervezi az örökségen. Miskolc vidékére vágyik, ezt szerette meg Tardonán. Ha egy kis birtoka volna Miskolc mellett s ő maga ügyvédséget folytatna Miskolcon, pompásan megélnének ketten a feleségével.
Ez a vágya egész szenvedéllyé növi ki magát s derűre-borúra irkál, tudakozódik egy ilyen megszerezhető birtok után. Múzsája csodálatos módon nem tartóztatja. Hát miféle múzsa az, aki nem tudja, hogy kegyeltjére itt milyen szerep vár? De tudja már, vagy legalább sejti Róza asszony és vétót mond a tervnek, bár Miskolc az ő szülőföldje. Irodalmi munkásságra élesztgeti kedvét, felkölti benne a szomjúságok legnagyobbikát, a dicsőség utánit.
Pesten maradt tehát és most már csakugyan komolyan látott hozzá az irodalmi foglalkozáshoz. Mert nem szabad elhallgatnunk, hogy ő, ki a világ legtermékenyebb írói közt is elöl fog állni, éppen nem mutatkozott termékenynek eddig. Hat-hét esztendeje innen-onnan, ahogy a tollat jól bírja és még mindig alig produkált valamit. Holott abban a tintaöntő korban van, mikor az íróféle embernek az volna a hő óhajtása, hogy mindent ő írjon tele. Még a nem hivatottból is kikívánkozik az érzések zuhatagja s csinálja a sok makulatúra-papirost, hát aki oly kedvező viszonyok közé jut, hogy minden sorát kritika nélkül publikálhatja? A mi Jókaink, úgy kell lenni, alapjában szeretett édes semmittevésben álmodozni, mint egy keleti ember a datolyafa alatt. Jókainak és az irodalomnak szüksége volt Laborfalvi Rózára. Ez az asszony ébren tartotta hiúságát, acélozta munkakedvét, nem engedte se elcsüggedni, se elbizakodni. Zsarnoka volt, aki uralkodott felette és jó szelleme, aki piedesztált építgetett alája.
Mint a téli zöld a hó alól, úgy támadtak apró lapocskák efemer vállalatok, Pesti Röpívek, Magyar írók füzetei. Ezek mind hoznak apróságokat Sajótól. Az utóbbiban jelenik meg a »Bujdosó naplója«, »A csonka vitéz«, »Az eltűnt leányok« – az előbbiben »Sic vos non vobis«, »Az erdők leánya« és »A poétaviselt ember levele«.
Haynau bukása után enyhült a helyzet kissé, Jókai most már teljes biztonságban, rendes dolgozószobát kap, rendes íróasztalt és rendes Cerberust, aki kétfelől őrzi, önmaga elől és a látogatók elől. Róza gondja mindenre kiterjed, hegy jó sima papírja legyen, mert csak simára szeret írni, jó tolla, jó tintája (a tintából a lilát szereti), a látogatók elé ő megy ki, egy detektív éles szemével vizsgálja meg s kérdezi ki, mit akarnak s aztán elutasítja, ha csak nem okvetlenül szükséges, hogy beeresztessenek. Könnyebb egy tevének a tű fokán keresztülmenni, mint egy a Jókai működési periferiájához nem tartozó lénynek Jókaihoz bejutni. Szűz Mária kötényében nem volna olyan jó helyen, mint az asszonya árnyékában. A cselédeknek nem szabad énekelni, az ajtókkal nem szabad zörögni mert az úr ír. Még a mákot is a szomszédban töreti meg, nehogy a mozsár döngése Móricot zavarja. Ír és egyre ír. Este vagy délben mulatságnak felolvassa az asszony előtt, amit írt, az beleszól s megjegyzései folytán igazít rajta, kihúz egy mondatot, hozzá tenni javasol egy másikat s együtt gondolkozik a férjével, hogy mi legyen a folytatás.
Így írja meg 1851-ben »Erdély aranykorá«-t, ezt a bájos regényt, melynek hátterét a kis erdélyi udvar képezi. Apafi és neje, Bornemissza Anna, az apró cselszövények, török-magyar világ elegyesen, kedélyes és megható epizódokban gazdagon. Új hang, merész friss fölfogása a kornak. Nem ragaszkodik szorosan a történelemhez s nem fonja be vele meséjét túlságosan; az alakok élni látszanak, vérből valók és megragadják az olvasót. Olvashatsz utána száz történelmet, Apafi vagy Teleki Mihály mégis csak az marad, aminek Jókai állította be.
E három kis köteten kívül a Pesti Napló tárcájában egy egész sora jelenik meg elbeszéléseinek. »A kalózkirály« s »A varchoniták«, mindenik hosszabb beszély, egyik messze levő országból, másik messze levő időkből, mind a két messzeséget szereti, mert szabadon eresztheti képzelete sárkányát; a végtelenben, az ellenőrizhetlenben érzi magát jól. Ugyanebben az évben írja meg ugyancsak e helyütt a »Kétszarvú ember«-t, egy erdélyi krónikás históriát és megvalósítja régi tervét: »A zsidó fiú«-t, melyet még Kecskemétről küldött be verses drámának az Akadémiához, most prózában írja meg »Fortunatus Imre« címen, csakhogy most még rosszabb romantikus história s éppen nem emeli hírnevét. De baj is az? A nagy folyamok vegyesen viszik a gizgazt is, ami beléjük esik, deszkát, hordódongát, háztetőt, rongyos szalmakalapot, csak a kis kerti patakra kell vigyázni, mert egy kis szemét elékteleníti.
Ennek az évnek az elején az élelmes Vahot Imre, aki a kőből is tejet tud facsarni, az oroszok által fölperzselt Losonc város és a saját javára kiadta a Losonci Phönixet, melynek főtartalmát Jókai »A láthatatlan csillag« és »Rozgonyi Cecilia« című műve képezte. Ez volt az első magyar könyv, mely a szabadságharc után megjelent. Reményen felül ütött be, sok ezer előfizető és vevő jelentkezett, tetemes összeg jutott a jótékony célnak is.
Vahot vérszemet kapván e nem remélt népszerűségtől, egy Remény című füzetes vállalatot indított abban a hitben, hogy az majd aranybánya lesz. A Remény meg is jelent 1851 elején, de az előfizetők gyéren érkeztek. Vahot ebből, mint okos ember, kikombinálta, hogy nem ő volt a népszerű a Phönix vevőinek özönlésénél, hanem Jókai, minélfogva Jókait sietett szerződtetni a Reményhez, ki a második félévben társszerkesztő lett s több kisebb novellát és rajzot közölt, így »A népdalok hősé«-t, »Salamon álmá«-t, »Csong Nu«, »Egy lakoma a hun királynál« stb., de a közönség most se tódult és Vahot most végre rájött, hogy sem ő, se Jókai, hanem Losonc volt népszerű.
Mindezeket egy évben írta, 1851-ben és még a Magyar Hírlapba is dolgozott ezenkívül. Igaz, hogy a felsorolt munkákban sok az apróság, de a rövid lélegzetű dolgok szinte nagyobb terhére voltak, mint a hosszabbak, legalább váltig szerette hirdetni, ha a kiadók vagy szerkesztők, nagy elfoglaltságára hivatkozva, legalább egy-egy nyúlfarknyi dolgot kezdtek tőle kuncsorogni.
– No, persze. Egy órásboltban fordultam meg a minap. Kérdezem az órástól egy nagy klepszidra aranyóra árát, mondja: nyolcvan forint. Aztán egy piciny, krajcár nagyságú órát veszek a kezembe: »Hát ezt a fityfirittyet hogy adja? – Százharminc forint – feleli a mester. – Megbolondult? hiszen a negyedrésze se az előbbinek? Éppen azért – feleli az órás – kétszer annyi ideig kellett vele piszmognom.«
Ez apróságok egy része a »Csataképek« és a »Bujdosó naplója« címen terjedt el a közönség minden rétegében, mely a sorok közt való olvasást kezdte megszeretni s különösen a forradalmi dolgok után kapkodott, mintegy dőzsölve a saját fájdalmában. Annyival is inkább, mert a »Csataképek« nem egy darabja való eseményt ölelt fel.
Bár a »Sajó« név áll a köteteken, mégis folyton-folyvást hangzatosabbá válik a Jókai név. Talentuma és sikerei a Tudományos Akadémia figyelmét is felköltötték. 1851-ben levelező tagjának választja; amit akkor tudomásvétel okáért a főparancsnoksághoz is föl kellett terjeszteni.
De az Akadémiánál sokkal jobban, sokkal több kedvvel emelte a közönség, mély letargiájából felocsúdva, érdeklődéssel fordult nagy veszteségei után ahhoz, amije még megmaradt. A gondviselés és az idő minden sebet beforraszt apránkint. Hát bizony szűk világ ez. Nincsenek már hadvezéreik, akiknek a mozdulatai érdekelnék a közönséget, nincsenek államférfiaik, vagy ha vannak, isten tudja hol vannak; kis istenek és nagy istenek eltűntek, mindenét elvették a magyarnak, de a kis virágos kertje, az irodalma, még megmaradt, s ki látta kitépve a fenséges tölgyeket, romba dőlni a templomokat és oltárokat, most szegénységében egy rezedaszál föllendülésének is örül, mert a rezedaszál életet jelent.
Az irodalmi termékek felé fordult a közfigyelem oly mértékben, mint soha azelőtt. Egy szép versecske elterjedt az egész országban. Egy bátor szó végignyilallott a nemzeten, habár költött alak szájából származott költött helyzetre, a közönség értett ahhoz, hogy azt a maga helyére áttegye.
A váratlan napfényre, mint az »isten tehénkéi« előbújnak a rögök alól, mindenféle írók és lantpengetők bontakoztak ki a szürke homályból, észrevevén, hogy mi most a becses. Tehetség nem kellett, se művészet, elég volt a puszta bátorság, paprikás mondásokat eregetni, puffogó frázisokat elsütni; akinek pedig ehhez sem volt bátorsága a cenzor miatt (könnyen lakat alá kerülhetett a nagy bátorság), még mindig nimbuszra tehetett szert, ha jobban tudott a haza vesztén sírni a többinél. Vállalatok, lapok keletkeztek, könyvek, albumok jelentek meg derűre-borúra. Az irodalmi dicsőséghez vezető utakat ismeretlen satnya alakok lepték el. Soha nem hallott nevek bukkantak ki. A közönség jámbor kegyelettel sereglett köréjük, mert hiszen a jól csengő neveknek is ismeretlenekké kellett átalakulniok. És mármost mi különbség legyen az ismeretlen név közt, mely alatt ismerős rejtőzik és az ismeretlen név közt, mely ismeretlen személyt takar? Ha Sajó Jókait jelenti, miért ne jelenthetne az Ormódi vagy a Tündefi név Petőfit vagy Tompát? A selmecbányai pékek ősi szokása játszódott le, mikor Mindszentek napján öt aranyat rejtettek el hatósági ellenőrzés mellett finom, apró zsemlyéikbe. Az aranyak kétségkívül ott voltak a zsemlyék egyikében vagy másikában, de a közönségnek igen sok üres zsemlyét kellett feltörni, míg egyet talált.
Az egyes dolgozatokért, habár a vállalatok jól is mentek, rosszul fizettek a vállalkozó szerkesztők és kiadók. A vers ára öt forint lett, egy három-négy számra terjedő novelláért legjobb esetben húsz-harminc forintot lehetett a szó szoros értelmében kivasalni. Ily viszonyok közt mindent kénytelen volt Jókai megpróbálni. A színpadot is. A Nemzeti Színház már 1846-ban előadta tőle a »Két gyám« című színművet, de kevés sikerrel. Tavaly, 1851-ben »A hulla férje« című darabját adták, de két előadása után már az is lekerült a színpadról. Jókainé maga is játszott benne s néhányszor kissé akadozott, mire mosolyogva jegyzé meg Veres Pálné: »Jól teszi, hiszen nem kívánhatja tőlünk senki, hogy mindig csak azt mondjuk, amit férjünk előnkbe ír.« E két gyönge darab után, melyeknek a nyoma is elveszett, végre 1852-ben nov. 27-én a »Dalma« került színre Jókainéval a címszerepben. Ez már egész sikert aratott s Jókai boldogan írja anyjának 1852. dec. 6-ikáról:
Kedves Anyám!
Nagyon sajnálom hogy darabom előadásán nem lehetett szerencsém kedves anyámhoz, úgy hiszem a legtisztább örömöt érezte volna kedves anyám azon lelkes részvét fölött, mellyel a közönség művemet fogadta, amit leginkább igazol az, hogy nyolc nap alatt háromszor adatott elé, mindig tele színház előtt. Az első előadás után ugyan rátette kezét a polícia, azon feladás miatt, amit a vén Sz. lapjában ellenem tett, de az igazgató maga érte menvén, rögtön visszanyerte a darabot. Eddigelé közel háromszáz pengőt kaptam belőle. E napokban jelenik meg előfizetési felhívásunk a gróf Festetics által megnyert divatlapra, melynek szerkesztésére én vagyok meghíva – de minden felelősség nélkül. Szép jövőt jósolnak ennek is. Rajta leszek, hogy a jóslás teljesüljön. Vály bátyámnak is küldtem egy előfizetési ívet; reménylem, hogy ezen az úton legjobban megkezdhetjük az új ismeretséget, egyenesen rajta állván, hogy elfogadja-e az első kéznyújtást, vagy sem?
Kedves anyám kezeit nőmmel együtt csókoljuk, úgy szinte Károlyt kedves családjával együtt, s az óhajtott viszontlátásig maradok kedves anyámnak szeretve tisztelő fia.
J. Mór.
U. i. Az almánk fogytán van; ha küldhetne kedves anyám, nagyon megköszönném, de ne sokat, mert nincs hol tartanom.
J. M.
E levélből kétségtelenül megállapítható a benső, meleg viszony, mely a családtagok közt most már zavartalanul fennállott az egy Vály professzort kivéve, kivel Jókai szintén keresi és meg is fogja találni. Élénken megvilágítja a régi színházi honoráriumokat is; ma már egyetlen előadás többet jövedelmez mint akkor három. Ámbár iszen háromszáz forint nagy pénz volt 1852-ben, mikor Jókai 3 forinton varratta cipőit Kázsmár János mesterrel, mint azt egy megőrzött számla bizonyítja.
Sok pénzt szerezni irodalomból csak lapvállalat útján volt lehetséges. Nem csoda, hogy ily viszonyok közt Jókai is inkább akart rabszolgatartó lenni, mint rabszolga, ahogy magukat a lapok munkatársai nevezni szeretik. A Délibáb című szépirodalmi lapot tervezte, mely meg is jelent 1853-ban, de nem a Jókai neve alatt, mert ő nem kapott engedélyt rá a hatóságtól, minthogy az ő neve még a proskribáltak lajstromán állt. Az engedélyt tehát a Festetics Leó gróf nevére kellett kérni, minélfogva Festetics figurált szerkesztőnek, míg a Jókai neve mint főmunkatársé fordul elő a címlapon, még pedig váratlanul ilyen flanccal: »Ásvai Jókay Mór«. Amit a rossz nyelvek arra magyaráztak, hogy Hasselt-Barth asszony, operaénekesnő, a közönség kegyében Jókainénak erős versenytársa, a színlapokon »Von Hasselt-Barth«-nak jegyezte nevét, mire Jókainé ráparancsolta urára, hogy tessék a predikátumot és ipszilonját neki is elő keresni a rozsdás vasak közül, ahová 1848. március 15-én behajította.
Festeticsnek nem volt jó neve, nem vonzott, sőt visszataszított, a Délibáb nem sok pénzt hozott tehát a konyhára és Festetics hamar bekövetkezett bukásával befejezte pályáját. 1854-ben megjelent azonban benne a »Janicsárok végnapjai«, bűbájos török regényeinek elseje. Semmi sem lehet csodásabb, mint e mesék szépsége, melyek a keleti napfény szemvakító ragyogásában látszottak születni, mint fiatalabb s üdébb testvérei az Ezeregy éjszakának. E muzulmán világ festésében utolérhetlen, szinte tökéletes, a perzsa szőnyeg színpompájára emlékeztető leírásaival, hasonlataival, nyelvével. Tehetsége sehol se érvényesül ily bravúrral; koloritja itt a legstílszerűbb, képzelmének bujasága itt nem túlságos, pszichológiája csak itt nem fogyatékos, jellemei ebben az egyetlen fantasztikus, bűvös és babonás légkörben nem groteszkek.
Hiszen persze, hogy ez is csak csalódás részünkről. De egy esztétikai eszközökkel előidézett csalódás, hol az illúzió mindvégig érintetlen épségben marad meg. Bár tudjuk, hogy ha a magyar embert sem írja le reális hűséggel, kit pedig ösmer, hogyan írná le a törököt híven, kit nem ösmer? De itt az az előnye, hogy a törököt mi se ösmerjük és hogy úgy tudja elénk teremteni, ahogy mi képzeljük őt; – ha valóban úgy írná le aminő, Zola vagy Gogol tollával, közel sem érne el oly nagy hatást.
A »Janicsárok végnapjai«-nak nagy port fölvert sikere sokszorozza kedvét, mind jobban-jobban elmélyed a török dolgokba, beutazza Erdélyt, a »Törökvilág Magyarországon« című regényéhez keresve adatokat és hangulatot, de már ugyanekkor a »Fehér rózsa« meséje is megfogamzik fejében és bejegyeztetik kis noteszébe, a megírandó regények sorába.
A Délibáb megszűnésével majdnem egyidejűleg Heckenast Gusztáv könyvkiadó szólította fel egy illusztrált hetilap szerkesztőjének. Az első illusztrált magyar lap. Nagy dolog volt az. Kimondani is vakmerőség, hát megcsinálni? A fényképészet még pólyákban volt, a cinkográfiát az ördög ösmerte. Nagy fáradsággal előállított fa- és rézmetszetekkel dolgoztak a német és angol képes lapok. Talán bizony az Aladin engedelmes dzsinjeit fogja be a munkába Heckenast úr? De mindegy, Jókainak tetszett az eszme, minél lehetetlenebb, annál jobban. Vállalta a szerkesztést, hanem a kormány megtagadta tőle a felelős szerkesztői minőséget. Veszedelmes ember, nem való gyeplő a kezébe. A többi munkatársakkal is próbálkozott Heckenast, de csupa neves, tehát »rovott« írók voltak, tehát nem kapták meg az engedélyt. Addig-addig törték a fejüket, hol vegyenek egy ártatlan írót, hogy eszükbe jutott Pákh Albert, az egykori tízek tagja, ki makacs betegsége miatt Graefenbergben töltötte a szabadságharc két esztendejét és most is Graefenbergben volt kezelés alatt. Ez nem vétett semmit az osztráknak, hát ő legyen a szerkesztő. Az ő neve alatt folyamodtak s kapták meg az engedélyt. Így született meg a Vasárnapi Újság 1854-ben, mely azóta együtt növekedett, izmosodott a magyar műveltséggel.
Pákh Albert egy idő múlva ismét Graefenbergbe lévén kénytelen elmenni, azalatt Jókai szerkesztette a lapot, növelve a lap tekintélyét és az előfizetők számát. Az akkoriban legizmosabb fiatal tehetségek dolgoztak bele, úgyhogy csakhamar versenyen kívül állott az összes szépirodalmi lapok között s ezt a fölényét ötven éven át megtartotta. Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Vajda János támogatták, Arany János is itt közölte egy-egy versét, Tompa Mihály, Lévay József, Szilágyi Sándor gyakran küldik be poémáikat, Szász Károly sokat ír bele. A közönség kedvezőn fogadja s a török-orosz háború alatt tizenkétezer példányban terjed el. A primitív gólyás házikó és a csibukozó bácsi, mely a címlapját ékesíti, majd minden magyar családnak kedves ismerőse lesz.
Ismeretterjesztő iránya mellett az egész család kielégítésére törekszik, volt benne vers, novella, hasznos tudnivaló, az aktuális eseményekről néhány kép, de a legfőbb vonzerejét Jókai negyven-ötven sornyi humorisztikus heti szemléje képezi, melyet Kakas Márton levelei címen írt. Kacagtató, humortól duzzadó olvasmány volt ez a hét eseményeiről, néha csak egy színházi előadásról, de olyan modorban és olyan oldaláról, hogy a vidéki olvasó is érthette és élvezhette. Sőt még a »Szerkesztői Üzenetek«-ből is mohón olvasott és várvavárt rovatot tudott csinálni elmés feleleteivel, melyek mintegy sejtetni engedték a küldeményt. Valakinek azt feleli: »Kiki egye meg a maga anekdotáját«. (Ebből aztán érteni lehet, milyen természetű lehetett az adoma, amit beküldött.) Egy másik ezt a választ kapja:
Mathetidesz pajtás ucscseg isten rosz te magyar vagy.
Nyilvánvaló ebből, hogy Mathetidesz uram görbén esztergályozott hexametert küldött be az újságnak.
Mikor Pákh meggyógyult és átvette a tényleges szerkesztést, Jókai akkor is megmaradt a Vasárnapi Újság rendes munkatársa. Pákh maga is jóízű humorista lévén, a szerkesztői üzeneteket a Jókai nívóján tudta tartani, de a Kakas Márton leveleit senki sem bírta volna pótolni, még közel hasonlókkal sem. Heckenast tehát külön ezerkétszáz forintot fizetett a rendes munkatársi díjon fölül, ha minden számban egy pár sor Kakas Márton lesz.
Az elmés szerkesztői üzeneteket csak a kötekedő Gyulai Pál kifogásolta, azt állítván, hogy csak a kinyomatott munkákról illik bírálatot mondani. Gyulait, ki már akkor szenvedélyes disputáló volt, még jobban elidegenítette a Vasárnapi Újságtól egy kritika, mely valami rossz munkát szertelenül megdicsért, egy efölött támadt vita hevében kivált a szerkesztőségből, de megmaradt Pákhkal a közös lakásban s minden vasárnap reggel, mikor a lap megjelent, benyitott szobájába:
– Jó napot. Jobb lapot!
S kegyetlenül végigbírálta az összes megjelent cikkeket, különösen a Jókai dolgait, ki csodálatos termékenységet fejtett most ki, mintha száz kézzel dolgozott volna. A kisebb novellákat csak úgy a kabátja ujjából rázza ki, ír mindenüvé, albumokba, naptárakba, a Pesti Naplóba (hol a »Carinus« című novella jelent meg legutóbb s roppant tetszett a közönségnek), a Hölgyfutárba, a Szépirodalmi Lapokba »Magyarország és Erdély képekben« című vállalatba, azonfelül maga is kiad egy kalendáriumot »Jókai országos nagy naptára« címmel és azt elejétől végig ő írja, de nincsen szerencséje vele, mert úgyszólván magának kell elolvasnia is; nem tudta a közönség közé kivetni, nem értett a naptárüzlethez. De még ez nem minden. Csak az imént fejezte be »Manlius Sinister« drámáját, megírta erdélyi úti emlékeit és máris új regény írására vállalkozik a Pesti Naplónak, mely az »Erdély aranykorá«-nak nagy sikerén mintegy megittasodva, megoldotta erszényét és ezer pengő forintokat előre leszúrt a népszerű írónak, ami abban az időben hallatlan és érthetetlen összeg volt egy mese elmondásáért.
Egy regény akkor legfeljebb százötven-kétszáz forintot ért piaci áron. A »Törökvilág Magyarországon« három köteteért Müller Gyula ötszázötven forintot fizetett 1852-ben s már ez is horribilis összeg számba ment. Ennél nagyobb honoráriumot csak Eötvös József szokott kapni, száz forintot ívenként és Kuthy Lajos azelőtt – mikor még becsületes ember volt.
Felette jellemző az előttem fekvő szerződés néhány pontja. Így a 2-ik élénk világot vet Jókai termékenységére és lázas munkájára. A regény első kötet kéziratát a szerződés aláírásakor 1852. szept. 29-én adja át, a második kötet átadására október végére kötelezi magát, a harmadik kötetet pedig november tizenötödikére szállítja. Tehát összesen tizenöt nap kell neki egy kötet megírására, míg egy francia vagy német író legalább egy félesztendőt igényel.
A 3-ik pont arról szól, hogy a munkának harminckét ívesnek kell lenni; ha több lesz több írói díj azért nem jár.
A 4-ik pontban részletezve van a tulajdonjog. Jókai öt évig senki másnak nem adhatja el e munkáját, a kiadó ellenben öt év múlva is nyomathat belőle, ha neki úgy tetszik, habár Jókai is használhatja.
Az 5. pont arra az esetre provideál, ha a rendőrhatóság a már kinyomtatott regényt nem engedné megjelentetni, vagy annak némely lapjait kivágni s helyükbe újakat kellene nyomatni, az ebből eredő kárt a szerző tartozik viselni.
A legérdekesebb az, hogy Jókai temérdek egyéb munkája mellett a kikötött időre szállította a gyönyörű török-magyar mesét, melyet üde költészet leng át, méltó folytatása »Erdély aranykorá«-nak.
A roppant termékenység valóságos ámulatba ejtette a közönséget, az írókat szintén: »Sok adóssága van – találgatták –, bizonyosan azért dolgozik annyit.« »A felesége dolgoztatja – vélték mások –, hamar kiírja magát.«
Eleinte tényleg szorongatták a hitelezői, de már 1854-ben, mikor az ezer forintos regényt, az »Egy magyar nábob«-ot kezdte írni a Pesti Naplóba, teljesen kitisztázta magát s az ezer forinton egy hepehupás telket, elhanyagolt bányát szerzett a Svábhegyen, a mostani Költő utcában, melyre később villáját építtette. Az ezer forint azonban csak a vételár felét fedezte, a másik felét hadd fizesse az utód, Kárpáthy Zoltán.
Ezt a regényét s jövő évben folytatását, »Kárpáthy Zoltán«-t, nap-nap után tárcánkint írta, úgyhogy előtte való nap még nem tudta, mi lesz a következő számban. Egyszer gyűlés támadt a jobb kezén, nem bírta folytatni. A regény félbemaradt napokig, mert regényt diktálni Jókai nem tudott, de nem is lehet. Tollbamondással többé-kevésbé csak fércművek jöhetnek létre. A műalkotás a toll alatt nő. Diktálni íróművésznek épp annyira nem lehet, mint a festőnek. Raffael-kép lenne-e, ha Raffael mondaná egy kisebb mesternek: most kék színt, most szürke színt, most ilyen vonást, amolyan vonást? Az egész világirodalomban igazi költői munkát talán csak az egy Milton mondott tollba. De Milton vak volt s ebből keletkezett nála az a megnevezhetetlen érzék, mely az írónál abban nyilatkozik, hogy az általa leírt szavak és mondatok, amint tolla alól kikerülnek, színek, képek és ékkövek alakjában csillognak a papíron, úgy, hogy csak így, szemlélve képes ízlése szerint azokból elvenni vagy azokhoz hozzátenni valamit.
Mily balgaság, hogy a közönség laikusabb rétegeiben az a legenda kezdett keletkezni, mely egész mai napig fenntartotta magát, hogy Jókai diktálva írja, sőt másokkal is íratja némely regényeit, ő maga (mint ahogy idősb Dumasról mesélik) csak a meséket bízza rá irnokaira. Holott senkinek se volt egyénibb irálya, mint neki, úgyhogy ha a szövegben valahol a korrektor egy mondatkát megváltoztatott vagy egy szót hátrább vagy előbbre tett, mint ahogy azt ő írta, az olvasó a fülével hallotta a zökkenést, mely a Jókai ritmusán esett.
Az »Egy magyar nábob« és »Kárpáthy Zoltán« élete végéig a legkedvesebb könyve maradt, * ha nem a legjobb. Alapját egy való történet képezi, mely néhány évtizeddel előbb általános beszéd tárgya volt az országban. Kékkő vár urának, báró Balassának a története van feldolgozva, természetesen sok költői szabadsággal. A hetvenéves öreg főúr egy fiatal, szegény sorsú leányt vett nőül, * kitől Balassa Antal báró született.
Jókai ezzel a megjegyzéssel említi e két könyvét: »melyek nekem magamnak legrokonszenvesebbek«.
** Tary Ilona kisaszonyt.
Az örökösök pörrel támadták meg az öreg báró halála után a kis bárót, furfangos prókátorok még szakértőket is kihallgattattak, hogy a hetvenéves aggastyánnak nem lehetett igazi fia. E történetből és mellékepizódjaiból van szőve az »Egy magyar nábob« meséje, mely nagy irodalmi esemény volt, s Jókai életében fontos állomás. Ez a regény az ország elvitázhatlanul legnagyobb elbeszélőjévé emelte.
A vaskalaposok, az akadémikus körök és a tanügyi bácsik ugyan még mindig báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond elsősége felett vitatkoztak, az »új csillagot« nem engedve velök egy sorba állítani, de hogy népszerűbb ezeknél, azt el kellett ismerniök. E népszerűség annyira nőtt-nőtt, kivált a »Kárpáthy Zoltán« után, mely a következő évben követte az »Egy magyar nábob«-ot a Pesti Napló tárcájában, új ezer forintot hozva a szerzőnek, hogy a magasztalásoktól áradozó kritikák ellensúlyozására volt immár szükség. Különösen Gyulai Pál és Salamon Ferenc buzgólkodtak ebben, kik Jókai lélektani botlásait, történelmi, helyrajzi és természetrajzi megbízhatlanságát, léhán fölépített meséit, jellemfestési fogyatékosságát állították élénk világításba a közönség tapsaival szemben. Hiszen e kritikákban volt némi igazság, Jókai kétségtelenül lényeges hibákban szenvedett. De végre is hibátlan ló, hibátlan asszony és hibátlan regény nincs. Csak nem lett volna szabad feledni, hogy Jókainak e hibáival szemben olyan kiváló tulajdonai vannak, melyekből egy is elég, hogy egy lángelmét ékesítsen, oly tulajdonai, melyek a világliteratúrát véve is, ritkaságok egy írónál. E kritikusok igazat írtak, látták az erényeket és hibákat, de összeadni és kivonni nem tudtak vagy nem akartak. Mert az írói kvalitások is kisebbek-nagyobbak, mint a pénznemek, vannak poltúrák, húszasok, tallérok: hiszen igaz, hogy a Kemény tartalmassága, mélysége, ember- és korismerete, mély tudása, jellemzési képessége, analizáló ereje, becses tulajdonságok, mondjuk olyanok, mint a tallérok a pénznemek között. Jókainak sok nincs meg ezekből, de a humora arany sovereign, az előadási bűbája másik sovereign, a poézise harmadik sovereign, fantáziája közel éri a Hugó Viktorét, mesemondási képessége Dumas Sándorét, hát tessék ebből a hiányzó tallérokat és hatosokat levonni és bizonnyal csinos plussza marad a többiek felett, akiknek viszont abból hiányzik sok, amije Jókainak megvan. Főleg azt nem lett volna szabad feledniök a kritikusoknak, hogy egy dolgot kifogástalanul elmondani nem annyi, mint egy dologgal valakit elragadni, ha az nem kifogástalan is.
Különben érzi ezt jól Gyulai és senki sem bírta nálánál jobban kiemelni előnyeit:
»Jókainak kitűnő elbeszélő tehetsége van – írja – s e tekintetben egyetlen regényírónk sem versenyezhet vele. Egyszerű, folyamatos s egy pár vonással hol plasztikailag, hol festőileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai minden erőltetés nélküliek, mintegy ösztönszerűek, könnyedén lebeg az elbeszélés folyásának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat fel a reflexiók tömege, s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve halad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy süllyed posványba. Egyetlen elbeszélő írónk sem olvasztja össze oly szerencsésen a népies és művelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófűzéseit s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére.«
Tömör és mesteri jellemzése ez a Jókai művészetének, érdemes volna az iskolai olvasókönyvekben tanítani, mint mintát, de hogyan jut ezekből arra a következtetésre Gyulai Pál, hogy Jókai nem elsőrangú regényíró?
E kritikák, bár nagyon is bántották az érzékeny szerzőt, nimbuszának nem ártottak s őrajta nem javítottak semmit. Egy író népszerűségét a maga korában csak egy új író veheti el vagy oszthatja meg, a kritikusok soha. Ilyen új írók pedig nem támadtak. Jósika »Eszter szerzője« név alatt küldözte be font számra a kéziratokat Brüsszelből s a túltermeléssel saját magának csinált konkurrenciát, regényei mindinkább megszokottabbak lettek, előadási módja unalmasnak tetszett a Jókai pezsgő elevensége, fordulatossága mellett, ki sehol se volt unalmas, és ha következtek is hosszabb leíró részek a mese gördülése közben, valóságos eldorádói cukorhegyek voltak, amelyeken szívesen ette magát keresztül az olvasó. Kuthy Lajos, a másik népszerű író, kinek pazar pompájú ellicitált bútorait gyűjtés útján váltották vissza annak idején a pesti előkelő hölgyek, a míg rövid ideig divatban volt, ahogy divatba jön a tapló-sipka vagy valamely különös prém, most kormányhivatalt vállalt, minélfogva elhagyták a múzsák, de ha nem hagyták volna is el, elhagyta volna a közönség. Pálffy Albert nem bírt az aranyos középszerűségből kievezni. Az új elbeszélő írók, akik azóta támadtak, mint Halmágyi Sándor, Ábrai Károly, Podmaniczky Frigyes, P. Szathmáry Károly, Vadnay Károly, ellenben hónaljáig se értek Jókainak. Úgy állt köztük, mint egy hatalmas termőfa, cserjéktől körülvéve.
Ezekben az időkben Jókainé is művészete tetőpontján állt, úgyhogy a dicsőség egyformán ragyogta be őket s játszva simítá el a korkülönbséget köztük. Az anyagi gondok is eltűntek.
Csak kevés volt a felhő most már. Legfeljebb apró torzsalkodások, házi perpatvarok zavarták meg pillanatnyira a művészi fészek csöndjét. Jókainé zsarnokoskodó és házsártos volt, gyúlékony, hirtelen haragú, de jószívű is. Sokszor önfeláldozó és gyorsan engesztelhető. Egy kicsit féltette is az urát s emiatt gyakran voltak a háznál jelenetek. A zöld szemű szörnyeteg hamar megjelent a láthatáron. Élénk világot vet arra akaratlanul Jókai egyik följegyzése a forradalom napjaiból, midőn felesége nélkül jött el Debrecenből amaz éjszakán, melyen Hentzi Pestet bombáztatta, elmenekült lakásából, hogy valahol a bombák lőtávolán kívül keressen éji szállást, egy ismerős színésznő, aki valahol a Kálvárián túl lakott, felajánlotta neki lakását, mire félrevonta Kovácsné, a színház komikája s nejének bizalmasa, azzal a figyelmeztetéssel:
– El ne fogadja ön ezt a meghívást, mert sok háborúság lenne belőle.
És Jókai el nem fogadta, inkább künn csatangolt egész éjjel, mert jobban félt a feleségétől, mint a haláltól. Jókainé egész gyűjteményt tartott maga körül különféle öregasszonyokból, hogy legyenek, akik a zöld szemű szörnyeteget etetik s akiket viszont ő etet. A nap minden órájában bennfentesek voltak a Jókai-házba öreg, nyugalmazott színésznők (fiatal színésznőt nem fogadott*), * páholynyitogatónők, volt cselédjei (mert a cselédjei is vén asszonyok voltak) és a szomszédból előkerült egyéb nénikék. Gertrudis királyné nem szeretett magához hasonlókkal érintkezni, magánál följebb rangúakkal meg éppen nem, de elemében volt hódoló boszorkányai közt, kik minden pletykát, amit hallottak és kigondoltak, a házhoz hoztak. Jókaiék nem messze laktak a színháztól, a mostani Múzeum körúton egy rokonuk, az említett Szücsné tulajdonát képező csinos, új házban, mely egyszersmind átjáróul szolgált a Magyar utcába, ahol a Vasárnapi Újság szerkesztősége volt. Egész nap égett a tűz a téres konyhában, sütöttek, főztek a nénikék számára, kik egyébként is igénybe vették Jókainé erszényét. Különben ez idő szerint még takarékosságra volt szorítva. Fizetése félhavonkint nyolcvan forintra rúgott s ebből kellett a jelmezeket is venni. Ehhez az összeghez körülbelül 30–40 frttal járult Jókai. Ebből telt ki a háztartás, a kiszolgáló személyzet, az élelmi cikkek, szóval minden apró kiadás. A rendkívülieket, mint a házbért, mely 125 frtot tett ki negyedévenkint, Jókai fizette, valamint a nagyobb beruházásokat is; ő váltogatta ki jó napokban az ezüstneműt, mely gyakran vándorolt be a zálogba, hol 200 frtot szoktak rá kölcsönözni.
* Blaháné említi a Magyar Hírlapban közzétett emlékjegyzeteiben, hogy mikor a Nemzeti Színházhoz került s Jókainénál is látogatást tett, nem fogadta, kiüzent, hogy beteg.
A számadási könyvecskéből, melybe Róza asszony sajátkezűleg jegyezte be kiadásait, azt látjuk, hogy nagyon megnézte a garast. Rendszerint két cselédet tartott, akik öt-öt forintot kaptak havonkint. A fűszert számlára hozatta és pontosan fizette a konyhapénzből elsején és tizenhatodikán. Saját házi zsidójánál, Rosenfeldnél, mindig el volt adósodva, törlesztett öt forintos részletekben. Aránytalanul nagy összegeket csak kesztyűkre költ, havonkint közel tíz párt használva el. Úgyszinte sokba kerültek a mosónék, minden héten legalább háromszor van mosás a házban, ami arra hagy következtetni, hogy a ház nem volt elegendőképp ellátva fehérneművel. Oh, az elsárgult könyvecske nagy bepillantást enged az éléskamrába és a ruhaszekrényekbe, megolvashatjuk a nagy költő ingeit, számszerint 14-et és tudjuk, hogy az elmúlt egész évben csak egy rendbeli ruhát varratott. Látjuk Jókainét, mint anyát és nem foghatjuk rá, hogy pazarol; a kisasszony (II. Róza) csak igen ritkán kap valamely piperecikket, s az is szerény és olcsó. Látjuk mint leányt, aki apjának egyszer-másszor ruhát varrat, de nem valami finom szabónál, mert csak 10 forint a ruha ára. Sűrűn fordul elő számadásaiban ilyen tétel: »Atyusnak 1 forint». Ez is az öreg Benkének jár ki dohánykára, felette szerény mértékben. Látjuk mint kartárst; részt vesz színész társai mozgalmában, adakozásaiban, de az összegek takarékos asszonyra vallanak. Egy forint a szokásos áldozati obulus, csak egyszer, az Egressy-emlékére áldoz két forintot.
Hónapról-hónapra ott vagyunk – e számadási könyv révén – a Jókai-házban. Látjuk ki s be járni Vargánét, akinek az ura fuvarozza ki a Svábhegyre és vissza, este pedig rossz időben a színházba. Csinos kis összeget szed el a fuvarért a Jókai-háztól. Ugyancsak bennfentes itt Traubauerné, aki a Róza asszony színházi toalettjeit készíti. Vannak bezzeg nagy tanácskozások némely új darab előadása küszöbén. A kis könyvecske mindent előadna, de nem szól semmi rendkívülit, semmi meglepőt, semmi rosszat. Megmondja, hogy néha nyomott anyagi helyzete van, de viszont máskor sok pénz jön a házhoz és Rosenfeld is húsz forintot kap egyszerre, a régi bútorok eladatnak s új, csinosabbakat szállítanak a házhoz. Valamely nagyobbszerű luxus és pazarlás azonban nem űzetik. Polgári levegőben vagyunk egészen. A legendás fácánok, tengeri rákok és pezsgővel főzött töltött káposzták csak még ezután lesznek eljövendők.
Ez volt Jókainé, mint gazdasszony, az ötvenes évek közepén, melyek »szűk éveknek« nevezhetők; inkább takarékosnak mondható, mint prédának.
Jókai sokkal könnyelműbb volt pénzdolgokban. Otthon nagy kordában lévén, s egyszersmind nagy őrizet alatt, nem történt semmi baj, de künn a világban, csak az nem iratott vele alá váltót, aki nem akart. Így aztán a szaporodó, sőt jelentékeny jövedelem mellett is örökös zavarai voltak, amelyeket titkolt a felesége előtt s eligazítani sem tudott, mert a kézirataiért járó összegekről be kellett otthon számolnia.
Különben közösen csinált adósságok is nyomták, mert a Svábhegyen épült villa költségeit kölcsönből fedezték. Mintegy négyezer forintba került, az akkori olcsó építkezés mellett s egyike volt a Svábhegy szebb villáinak, tündérszép kilátásával verandájáról, a hegy lábainál elterülő városra.
Nagy esemény volt ez Bohémiában. Egy kastélyt összeírni! Az ördögbe is, nem tréfa dolog! Még szinte a nemzet önérzetét is emelte, hogy már ő így képes honorálni az íróit. Mesék keringtek azokról az összegekről, melyeket a Pesti Napló fizet Jókainak, ahol egymás után jelentek meg az »Egy magyar nábob« és »Kárpáthy Zoltán« után »A régi jó táblabírák«, »Szomorú napok« (a forradalomban félben maradt regény) és »Az elátkozott család«, a komáromi földrengések, valamint a csizmadiából lett alispán, Bajcsi András uram érdekes históriája.
A svábhegyi villa körül egy egész mítosz képződött. Beszéltek, írtak róla. Ilyen paradicsom, olyan paradicsom. Szépsége, pompája nőtt a fantáziákban. Voltak, akik vasárnaponkint csak azért mentek ki a Svábhegyre, hogy a Jókai-villát lássák, sőt még a vidékről jött emberek is kíváncsiak voltak rá, éppúgy, mint a Lánchídra vagy a Múzeumra és a Nagy Kristófra, mert egyéb látnivaló nem volt Pesten.
De az ország sok millió lakosa közül bizonyára egy ráncos arcú öregasszonyt izgatott leginkább a kíváncsiság, a Jókai anyját. Fel is kerekedett egy nyári napon, vele Eszter lánya is és Vály Mária kisasszony, az unoka. Nagy áldozat volt ez, mert az öregasszony már régen lemondott az utazás kedvteléseiről, nehezére esett a kimozdulás és megválás karszékétől, ágyától, napi teendőitől és szokásaitól.
Az Arany Sasba szálltak és onnan üzenték meg Jókainak a Svábhegyre, hogy itt vannak. Jókai rögtön jött és azzal kezdte, hogy nagyon kikapott Rózától, amiért édesanyjának meg nem írta, hogyha megérkezik, szálljon egyenesen a lakásukra, csak néhány lépés innen, ott főzetni is lehetett volna.
Rózának ez az állítólagos zsörtölődése jól esett az öregasszonynak s megállapították, hogy másnap reggel Jókai a Svábhegyről kocsit küld értük, mert a fiákkerek lovai nem megbízhatók a hegyi utaknál.
A kocsi elő is állott másnap s a nevezetes látogatás megtörtént.
A villa bizony nem volt olyan szép, aminőnek elképzelni lehetett otthonról, Komáromból, de nagyban és egészben kellemetes látványt nyújtott, midőn a kocsi a hegyről ereszkedőben egy nyitott kapun át behajtott, növendék hársakkal szegélyezett úton s megállt egy alacsony házikó előtt, ahol már Jókai várt rájuk veressel szegélyezett hálóköntösében és házi sapkával a fején (ez volt rendes svábhegyi öltözete), majd előkerült Róza asszony is feltűrt ruhaujjával, fehérbabos piros selyemkendővel hátrakötött hullámos fekete hajával, örömtől sugárzó arcával, gyönyörű jelenség volt.
Nem csekély szerencse e könyvre nézve, hogy bírjuk e nevezetes látogatás részletes leírását * s ezáltal mintegy bepillantást vethetünk Jókaiék akkori házába és életviszonyaiba. Látjuk a kis fácskákat, bokrokat, melyeket tavaly hozatott a komáromi szigeti kertből, valamint a jázminokat és centifoliákat a veranda előtti terasz két oldalán, amelyek szintén az édesanyja kertjéből kerültek ide; látjuk alant a sivár területet, ahol egykor híres szüreteket fog tartani, most csupa szikla, csupa hasadék, hepehupa, imitt-amott egy borókabokor. Bejárhatjuk a fundus elejét, ahol egy fabódé áll, közel a kapuhoz s abban a költő állatjai, a »Szegfű« tehén és a vízhordó csacsi, a »Csárdás« – a dajka és a kertész.
* Peti Józsefné, Vály Mária följegyzése.
Jókainét éppen libabontásban találják, mert a szakácsné, aki tömte a libát, annyira megszerette, hogy a világ semmi kincséért sem vállalkozott megölni. Az eperfa alatt a nagy malomkő-asztalon bontotta a libát, jól a keze ügyében állt a munka, gyönyörködve nézte öreg Jókayné asszonyom. Mikor aztán készen lett, megmutogatták az épületet. A remek kilátásra, mely a tornácról nyílt a Gellértre, a Dunára, a két városra, elragadtatva kiáltott fel az öregasszony, hogy még olyan szépet sohase látott.
– Bizony, jól tettétek édes gyerekeim, hogy megszereztétek magatoknak ezt a fölséges helyet.
Az anya arcából valami édes patriarkális megelégedés sugárzott ki most.
Mikor mindent megnéztek, még az északi kis nyitott verandát is meg kellett mutatni. Ott fent egy asztalkánál csinos fiatal kisasszony ült, hímződobon valami kézimunkát öltögetve.
Kedvetlen mozdulattal, mintegy megriadva kelt fel, a vendégeket üdvözölni.
– Róza leányunk. Szépen hímez – sietett Jókai bemutatni s egyszersmind a hímzésre átterelni a szót. – Te értesz az ilyesmikhez Esztikém.
A puritán kálvinista asszony arca elsötétült, a vidám hangulat elröpült, mint a fölriasztott madár. De a jó ebéd enyhített rajta valamit. Künn a verandán terítettek s az ebédhez megjelent Jókainé atyja is, egy hosszú, sovány öregúr, Benke bácsi, úgyszinte a lelkem Kovácsné, a Jókainé elválhatatlan pajtásnéja, kinek a közeli Sauer-vendéglőben volt egy kis szobácskája. Benke Bebus, a Jókainé öccse, már nem élt akkor.
Minden nagyszerű volt – amint forrásunk megjegyzi –, a szőlőlevelekbe takart töltöttkáposzta, a liba, a dinnye, a saláta, meg a kávé, úgyhogy a nagyasszony a legjobb hangulatban vált meg uzsonna táján »pesti gyerekeitől« s nemsokára azt írta fiának e látogatásra célozva: »a feleségedet pedig becsüld meg, mert jobbat, neked valót, lámpással se tudtunk volna találni«.
