EGY MEGVESZTEGETETT DINASZTA
EGY MEGVESZTEGETETT DINASZTA
A reggeli után újra ferbli következett. Egyéb változatosság nem történt, csak a szivarok fogytak el. Egy lovas embert kellett küldeni a szomszéd faluba, ahol állítólag kaphatók kurta szivarok az örménynél.
Addigi használatra összekereste a gazda öreg pipáit, pipaszárakat hevenyészett, néhányat kölcsönzött imitt-amott a faluban. Nagy delicia volt ez is, akinek jutott. Még a mágnások se fintorgatták az orrukat, hogy szotyagos a pipaszár.
Az ebédnél, mely uzsonna tájára esett, ismét megindultak a tósztok. A legtekintélyesebb emberek emelkedtek fel, Katánghy Menyhértre ürítve poharukat, olyanforma célzásokat fonva-szőve, hogy: »Ha az Isten úgy akarja, mint münk, ezen mü vendégünket szívünkhöz jobban is megragasztjuk. Valamiképpen a kanyarodó patak messziről jön az ő csergedező vizével, de akármilyen messziről érkezik, sehol sem mondják, amerre elfolyik: "ahol jön ni egy idegen patak", hanem mindenek így szólanak: "ez a mi patakunk". Engedje az Úristen ő szent felsége, hogy itt a mi megyénkből váljék a kis patak nagy folyammá.«
Szépen, szívhez szólón tudtak ők beszélni, van valami bibliai őserő az ő különös észjárásukban, a Libanon cédrusainak illatával és Thibeza mézével.
Az éljenzés- és lelkesedésben látszott János királyon, hogy a méreg eszi, de közbe is kotyogott minduntalan.
– Vagy ki tudja? No, majd meglássuk! – S több effélét.
A szomszédjai úgy tettek, mintha nem is hallanák, de ő nem törődött velök, éles látásával legott kikereste a homogén elemet, Tenky grófot, őt nézte, mintegy őhozzá adresszálta a közbeszólásait. Egyszer felkelt az asztal végéről s odatipegett a grófhoz.
– A macska is szereti a tejfölt – mondá fennhangon, a grófhoz hajolva –, de ha mély köcsögben vagyon, mégsem juthat hozzá, mert a feje be nem fér.
A gróf összeráncolta a homlokát, kezdte sokallani a János úr szeretetét, derogált neki ez a közösség.
– Ugyan hagyjon békét – szólt mogorván.
A többiek pedig éppenséggel megbotránkozának a Király János illetlen viselkedésén.
Kevés híja, hogy rögtön ki nem dobták, jószerencse, maga Katánghy állt fel az izzó hangulatban, és egy igen ügyes tósztban csillapítá le a tornyos hullámokat, hogy szabad országban minden vélemény szabad legyen; – az a legjobb, amelyik szemtől-szembe nyilatkozik.
Tetszett a tószt. Vidáman csengtek össze a poharak. A főispán odahúzta a székét Menyus mellé:
– Szerencsés ember vagy – mondá –, bizonyosan burokban születtél. Megfoghatatlan, hogy mi tetszett meg rajtad annyira!
Katánghy vállat vont, de arca a diadaltól ragyogott.
– Isten tudja.
– Most már azt merem mondani – folytatá a főispán –, hogy biztos a mandátumod, ha Tenky föl nem lép. Ő még hideg, mint egy jéghegy, s valami rejtélyes, aggasztó van az arcában, ha a jelöltségedre céloznak.
Tenky valóban hűvös volt a pesti vendéggel szemben, gúnyosan biggyesztette el ajkait a jelöltsége emlegetésénél, s kártyázás közben azon a bizonyos orrhangon beszélt vele, amelyért már nem egyszer törte be a mob a mágnás klubok ablakait.
Katánghy csöndes humorral jegyezte meg:
– Ah, igen! Már nagyon régen volt a francia forradalom.
A grófot egyébiránt János király vette most kezelése alá. A »székely Bismarck« jól tudta, hogy a kevély főurat semmi se fogja annyira maltretírozni, mint az ő pártfogása – megkezdte tehát a propagandát csinálni Tenky jelöltsége érdekében.
Tenkyben forrt a méreg, már éppen ki akart törni, midőn megjelent a gazda:
– Az asztalokra nincs többé szükség!
A ferblisták újra sorakoztak, de Katánghy, aki már nem bírta tovább a bágyadtságot, kiosont előbb a friss levegőre.
Feje szédült, inai roskadoztak, érezte, hogy ott bent a fojtó gőzben és füstben rögtön összeesik a kimerültségtől. Míg a pitvarig elhatolt a bundaszobán keresztül, vakmerő terv fogamzott meg fejében, hogy megszökik; meglehet, mindent kockáztat, de mégis megszökik. Nem gondolt többé semmire a világon, csak egy ágyra. Nem egy képviselőséget, de egy trónt is odaadna e percben egy kis alvásért.
A pitvarból éppen akkor vitt ki szép sugár leányzó egy dézsa öblögető vizet kiönteni az udvarra.
– Hogy hínak, kis mókus? – kérdé tőle nyájasan.
Első dolga volt a kékvirágos szoknyáját leereszteni, mely hátul fel volt hajtva és görcsre összekötve, úgy, hogy az ing látszott egy darabon. Durva volt az ing, de mégis csinos és ingerlő. Csak miután leeresztette a szoknyáját, akkor felelt.
– Zsuzsinak.
Hősünk óvatosan nézett körül, nem hallja-e valaki.
– Megtehetnél nekem, kicsike, egy szívességet.
– Kettőt is, instálom.
– Szavadon foglak, Zsuzsika. Éppen kettőt kérek.
A leány elmosolyodott.
– Bizony már sajnálom, hogy nem hármat mondtam.
S annyi kellem, természetesség volt a mozdulatában, hogy egy kontesznek se lenne kevés.
– Elég a kettő is. De tudsz-e hallgatni?
– Meglehet – nevetett csintalanul –, de eddig nem próbáltam.
– Jaj, szívecském, ha te hallgatni nem tudsz, akkor minden elromlik.
– Ej no – szólt, a fejét fél oldalt hajlítva –, hát olyan romlós portéka?
– Biz az olyan. Egy fuvarost kellene fogadnod titokban, aki megvárjon itt valahol átellenben, mondjuk a templonál, és elvigyen Brassóba.
Zsuzsika ijedten csapta össze a kezeit.
– Jézus, Mária, Szent József! Még csak az kellene. Elcsapna urunk a szolgálatból.
– Csak tán nem?
– Vagy igen. Ránk van parancsolva, ha vendég szökését észrevesszük, mindjárt jelentsük az úrnak. Mi lenne, ha magunk szöktetnénk el?
– Nem teszed meg? – faggatta rimánkodó hangon.
– Nem, nem (kezecskéit bűnbánóan összetette). Bizonyisten, nem tehetem, pedig tudom, hogy maga lesz a követünk. (Nagy zavarba esett, kötényét a szájába vette és harapdálta.) De nekem senkim sincs, nekem semmi sem kell, hanem a Borbála megteszi… én azt gondolom, megteszi.
– Ki az a Borbála?
– Egy cseléd, mint én, de annak szeretője van, hát megteszi. A Borbála nem fél az ördögtől sem, mert annak szeretője van.
– Hol van az a Borbála?
– Mákot tör a konyhában. Nem hallja a mozsárkongást?
– Küldd csak ki!
Míg Menyus Borbálára várt, sorba jártak ki az udvarra a bortól kivörösödött urak, s felmarkolván egy csomó friss havat, megdörzsölték vele a képüket. Székely medicina a bágyadtság ellen.
Ezt jó lesz megtanulni, gondolta Katánghy, és ő is úgy tett.
Azalatt kijött Borbála. Gyönyörű fehércseléd volt, magas termetű, egyenes, mint a szarvas, gödrökkel az arcán, élveteg piros ajkakkal, fekete szemei fénylettek, villogtak, mint két szentjánosbogár. A nehéz, nagy bunkójú mozsártörőt kezében himbálta könnyedén, mint valami légycsapót.
– Eszemadta húgom, te, amint látom, buzogánnyal jössz.
– A Zsuzsika küldött, instálom, hogy valamit parancsolni tetszik.
Katánghy odább intette a kamra tájékára (a pitvar előtt sokan mászkálnak), aztán előadta a kívánságát, a fuvaros szerzése iránt, meg hogy a bundáját keresse ki; egy szivar-tárca van benne, arról lehet ráösmerni; a bundát azután csempéssze valahogy a konyhába és tegye föl éjjel a kocsira.
Csóválta a fejét meg a buzogányt. Egy darabig habozott.
– Nehéz dolog – mondá –, de én is nehéz dolgot fogok kérni. Tyúkért tyúkot, ökörért ökröt. Megteszi?
Éles, fürkésző tekintetet vetett Katánghyra.
– Miről van szó? – kérdé ez kissé bizonytalanul.
– Férjhez szeretnék menni – mondá fojtott hangon –, és kérőm is van.
– Teringettét! Azt elhiszem.
– De nem tudok hozzámenni, pedig szeretem is, derék ember.
– Hát miért nem tud hozzámenni?
– A boldogult uram miatt.
– Ne mondja! – szólt közbe Katánghy meglepetve. – Maga már özvegyasszony?
– Nem tudom – felelte szomorúan.
– Egy mukkot se értek belőle. Holt ura van és nem tudja, özvegy-e, kérője van, szereti és nem tud hozzá menni.
A menyecske felsóhajtott.
– Valami különös eset az. De nem erről van szó. Hanem két levelet írtam, azokat kellene elvállalni a méltóságos úrnak, hogy elviszi személyesen ahová szólnak, és mikor visszajön a választásra, választ hoz reájuk.
– Nem nagy dolog. Miféle levelek?
– Egyik a királynak szól Budára, instálom, a másik az érseknek Esztergomba.
– Hm! És mi van a levelekben?
A Borcsa szép arca olyan lett, mint egy hősnőé, szinte átszellemült, valami földöntúli értelem öntötte el a homlokát.
– Azt kérdezem, instálom, a királytól, mondja meg a király, hogy jobbágyai-e még azok, akik meghaltak?
Menyus gyanakodva nézett rá. Szegény teremtés: alkalmasint meg van őrülve.
– Hát az esztergomi érsek levelében mi van?
– Mondja meg az érsek, hol kezdődik a halál?
A cinkotai icce kérdései óta se nem hallott, se nem olvasott Menyus ilyeneket. Tisztában volt vele, hogy tébolyodott nővel beszél.
– Aztán mire volna az magának jó, ha megtudná?
– Akkor tudnám, hogy férjhez mehetek-e vagy sem.
– Hogy-hogy? Beszéljen világosabban! Mert hogy hozzak én választ, ha nem értem, miről van szó?
Borbála leeresztette a mozsártörőt, ahogy a juhász szokta a botját, rákönyökölt, szép arcát a tenyerébe hajtva:
– Hát úgy van az, instálom, hogy az uram meghalt ezelőtt tizenkét évvel Pesten a Szt.-Rókus kórházban, ketten az anyámmal fogtuk be a szemeit. Azzal hazajöttünk, engem betegen hozott szegény szülőm, mert a nagy bánat összetört. Jól van, ez akkor annyiba maradt. Sirattuk, sirattuk esztendők soráig, egyszer csak azzal jött haza a Sikor András nagy Magyarországról, hogy látta az uramat, találkozott vele, meg is ittak együtt három verdung pálinkát. Mondtuk, lehetetlen, hiszen meghalt. De a Sikor András csak esküdözött. Addig-addig, hogy más tanú is akadt, a lacfalvi bíró, Héja Sándor uram, aki szintén felösmerte Nagyváradon a volt uramat, meg is kérdezte tőle, mit üzensz a feleségednek? mire ő azt felelte, ne is szóljon keed neki, mert én most már a túlvilági életemet élem, s hogy ne szóljon nekem, nagyban traktálta Héja Sándort.
– A holt ember?
– Az, a holt ember.
– Oh, a szamár! – fakadt ki Katánghy.
Borbála elértette az udvarias felkiáltást, elmosolyodott és így folytatá?
– Nagy bizonytalanságba estünk, instálom, ezek miatt, úgyhogy elmentünk a nótáriushoz, Hám Pál uramhoz (aki ott bent van, megkérdezheti tőle a méltóságos úr), a nótárius aztán írt a Szt.-Rókusba, hogy mi történt az elhalt urammal, úgy jött onnan válasz, hogy fölébredt a tetszhalottaiból s ekkor és ekkor teljesen kigyógyulva elbocsáttatott.
– Ezer mennykő! – kiáltott fel most Katánghy. – Nem Varga Mihály a maga ura?
– De bizony Varga Mihály – felelte Borbála csodálkozva. – Honnan tudja?
– Honnan? Hiszen az én tulajdon inasom a gazfickó, hiszen én ébresztettem fel a halottjaiból.
– Ugyan! – mondá kétkedőleg.
– De nekem sohase szólt semmit az imposztor arról, hogy ő házas. Sőt Szombathelyen erőnek-erejével meg akart házasodni; egy Sirjainé nevű korcsmárosnét akart elvenni…
Borbála szeme megvillant, s újra bizalmasan nézett Katánghyra.
– Úgy van, erről én is hallottam… A rossz szándék is éppen olyan jól tud gyalogolni, mint a rossz tett. Hát érti most már a leveleket?
– Még nem.
– Pedig nagyon világosak. Ha a király azt feleli, hogy akik meghaltak, azok nem jobbágyai többé, akkor én férjhez mehetek, Varga Mihály nem kereskedhet rajtam, mert a király törvényt csak a saját jobbágyainak szolgáltat.
– Furfangosan van kigondolva – mosolygott Katánghy.
De iszen nem bolond asszonyka ez, nemhogy esze nincsen, de bugyborékol is. Most már valóságosan kíváncsi lett a prímás levelére. Valami csodálatos ősmesei erő nyilvánult az előbbiben.
– No, és mit mondjon a prímás, húgomasszony?
– Ha a prímás azt feleli, hogy a halál a lélek elszállásával kezdődik, akkor nyert ügyem van, mert a Varga Mihály lelke elszállt, s én csak holtig való felesége voltam.
– Van valami benne.
– De ha azt feleli az érsek, hogy a halál később kezdődik, ha úgy áll a dolog, mint mi, szamár parasztok fogadkozunk: »ásó, kapa választ el minket«; ha az ásó, kapa a mezsgye az élet és halál között, akkor nekem vesztett ügyem van, mert Varga még nem jutott volt el az ásó-kapáig.
Katánghy ámulva-bámulva csóválta a fejét.
– Hej, húgom, de nagy fiskális veszett el benned. Persze, azt akarod tudni, hogy megbüntetne-e a törvény, ha férjhez mennél.
A fejével bólintott.
– Hát ha kibékülnél a férjeddel, idehoznám neked jövőre.
Tagadólag rázta a fejét.
– No, majd beszélek én érdekedben valami nagy törvénytudóssal Pesten, aztán értesítlek. Ha pedig nem menne másképp, megindíttatom Vargával a válópört. Jó lesz?
– Elviszi a leveleket? – kérdé fanatikus makacssággal.
Katánghy habozott.
– Mit érsz velök? Hiszen…
– Elviszi, vagy nem viszi?
– Hát elviszem.
– S hoz rájuk választ?
– Hozok, ha adnak.
– Akkor rendben vagyunk. Megfogadom a fuvarost éjjelre, és egy kavicsot dobok az ablakra, ahol kártyáznak. Ez annyit fog jelenteni, hogy a kocsi a templomnál várja.
– Hozd be majd a szivartárcámat, mihelyt megtalálod a bundát!
Menyust azalatt nagyon keresték a partnerek, egyik-másik küldönc, akit utána szalasztottak, meg is találta, de diszkrétül visszahúzódék, s azt a bizalmas bulletint vitte be (amit pajkos szemhunyorgatással szokás elmondani), hogy hagyjuk, mert valami kalandban dolgozik.
(A viselős asszonyt és a női erények felforgatásában dolgozó férfit határtalan kímélet illeti, a nemzeti káté szerint.)
– Ez már más! – mondták a berzenkedő partnerek egyszerre lecsillapodva.
– Juventus ventus! – mosolygott egy pár öreg úr, eltelve hajdankori édes emlékekkel.
Mire visszatért Menyus, kérdő tekintetek majd hogy szét nem hasogatták. – Ahá! Hol jártunk? Ej, kópé, kópé! Tudunk ám mindent!
Leült az üresen hagyott székre (mert már praerogativákkal bíró perszóna volt). A remény, hogy szökési terve sikerül, megacélozta lankadó idegeit, erőt adott neki, fenntartotta. Valóságos animóval folytatta a játékot, az utolsó olaj volt ez a kanócon, amelyből az elalvó mécs nagyot lobban. A keményfejű székely grófokon ellenben meg sem látszott, hogy már a második éjszakában vannak, vidorak, frissek voltak. Istenem, micsoda anyagból gyúrtad ezeket!
Egy óra múlva bejött Borcsa lábujjhegyen és elébe tette a bundában hagyott szivartárcáját, melyen a Katánghy-címer csillogott ezüst veretben.
– Ahá! – zúgott a kompánia és sok csiklandós nyíl zúdult Menyus ellen.
– Hm, – ez az?
– Ejnye, be csinos portéka!
– S hogy nézett rád!
Irulva-pirulva kiosont Borbála, Menyus pedig nagy megelégedéssel és örömmel vette tudomásul ezáltal, hogy megvan a bunda, szerelmes ifjú légyottot nem várhat oly epedve, mint ő a szabadulást. Ha eszébe jutott az ágy, mely Brassóban vár reá, a vére sebesebben kezdett lüktetni. Íme, a terv fele már sikerült. Csak még a másik fele lóg.
Kinyitotta a tárcát, két britannika volt benne. A partnerek megdöbbenve néztek össze. Tenky gróf vérfagyasztó pillantást lövellt a kincsre.
Britannika szivarok! Az ördögbe is, ez nem tréfa, két napi kurta szivar után! Síri csönd támadt a látványra, s roppant feszültség uralkodott. A főispán, aki éppen osztott, letette a kártyát, mintha érezné, hogy valami nevezetes fog történni. (A főispánok határozottan többet képesek kiérezni, mint más ember.)
Menyus felfogta a pillanat jelentőségét, mert mintegy belső ösztöntől kényszerítve, egyszerre kivette az egyik szivart, a szebbiket, amelyik nem volt meghorzsolva, és Tenky grófnak nyújtotta.
Tenky mosolygott, édesdeden mosolygott, aztán leharapta a szivar végét és még egyszer mosolygott Katánghyra. A szivar pompásan szelelt. Nagy füstöt eregetett szép lassan orrán keresztül, hogy minél tovább ott bolyongjon a becses pára a szájpadlásban és az orr belső lyukaiban. A harmadik szippantásnál egész ábrázata mennyei kéjt fejezett ki.
– Pompás szivar – dünnyögte –, igazán kapitális egy szivar!
Nézte a füstjét hosszan, mélán, majd leverte nagy óvatosan a hamuját.
– Én csak akkor szívok ilyet, ha hébe-hóba Pestre vetődöm.
– Valóban ritkán jársz oda – vetette föl nem éppen ravasz indok nélkül a főispán.
– Utálom. Ne is lássam többet.
– Hogy-hogy? Pedig nekem azt mondták – miképp is fejezzem ki csak… hogy a jövő országgyűlésre szándékod van…
– Ah, üres beszéd! Vén, lomha csont vagyok már. Egy pillanatig talán gondoltam, hogy föllépek, ha más nem akad: de – tette hozzá – már úgy nézem, akadt. (Nyájasan hunyorított Katánghy felé a szemével.) És végre is, mint mondom, vén, lomha csont vagyok, és végre is ez a szivar olyan fölséges… és végre is mi a vizi?
Nagy kő gurult le a Katánghy és a főispán szívéről. A nagy jéghegy megolvadt. Tenky már nem fog izgágát csinálni. A britannika leteperte.
