HETEDIK FEJEZET HAJÓK HA FEL S LE JÁRNAK
HETEDIK FEJEZET
HAJÓK HA FEL S LE JÁRNAK
HAJÓK HA FEL S LE JÁRNAK
Piroska a nagy örömtől váratlanul fordult be a legnagyobb szorongatásba. Jaj istenem, a szegény Buttlert megfogják. Talán meg is lövi ez a rettenetes bajuszú ember, az az Istók. Szűz Mária, szent anyácska, segíts rajtam, gondolj ki valamit helyettem! Érezte, hogy meg kell mentenie Buttlert. De hogyan? Kire bízza titkát? Inkább meghal, mintsem valakivel közölné. Ha talán írna neki? De ki vinné el a levelet? És aki vinné, az már kitalálna mindent. Megmondaná az apjának, kikiáltaná az egész világnak.
Alig várta, míg hazaérnek, szaladt mindjárt a kertbe, a virágaival tanácskozni; azokkal is, amelyek ott nyíltak szerteszét, két sorban a gyalogutak mellett, de kivált azzal az eggyel, mely a keblében fonnyadozott, kivette onnan, és sokáig nézte a szikrácskát meg a kis patakot, mert övé az érdem, ő hozta a fehér hajóban.
Hej, ha az a hajó vissza tudna menni… Mit szólanál hozzá, te ezüstös patak?
A patak fecsegett-csevegett, felelgetett, de ki értené azt? Pedig bizonyosan jó tanácsot mondott. Letépett egy szegfűt, beledobta a vízbe. A kis habok összezörögtek körüle, fölemelték, de mit ér, ha mégiscsak a régi úton vitték lefelé, lefelé, ki a kertből, el a mezőkre.
Arra jött most egy kertész a gereblyéjével meg a nagy ollójával. Egy becsületes német volt Kassáról – akit azért csapott el, mondják, az abaúji főispán, mert a délszaki növénypalántákat a jeges verem fölé ültette el. Maga az abaúji főispán azonban azt állítja, hogy azért kergette el, mert a legfölségesebb virágait elküldözgette a szeretőinek Kassán. Na hát ez nem olyan nagy baj; Horváth fölfogadta, ebből az egy bajból évről évre gyógyítja az idő a kertészt.
Piroska megszólította:
– Kertész bácsi, ugye, maga okos ember? (A kertész bólintott rá, hogy: igen.) Meg tudná-e csinálni, hogy ez a patak ne arra folyjon, hanem emerre?
A kertész gondolkozott:
– Hát hogyne tudnám megcsinálni? Ha egy gáttal elrekeszteném a vizet, hát visszafordulna a medrében.
– No, csinálja meg!
– Minek?
– Hogy lássam.
– Nem érek most rá játszani, kisasszonyka, meglát az úr és megharagszik.
– De ha szépen, nagyon szépen kérem. – Összetette a kezecskéjét.
– Nem tehetem most, majd vasárnap.
– De most szeretném (és toppantott a lábával, kis arcocskáját haragosan összevonta, s kezét a csípőjére tette). Forgós teremtette, parancsolom. (Ezt a szakácsnétól tanulta a kicsike.)
A kertész szívből kacagott, gyönyörködve nézte, milyen szép így.
– Ejnye, hát mégse fél tőlem? Hát tudja mit, Müller bácsi, hozok magának egy kis zsák dohányt az apáméból.
Ez már több volt, mint amennyit egy kertész szíve megbír. Müller bácsit egy lúdtojásnyi gyémánttal se lehet megvesztegetni, mert az csak kő, de a dohány – más. Az plánta. A plánták pedig hozzá vannak nőve egy kertésznek a lelkéhez.
– Hát jól van no, kisasszonyka!
Hozott egy deszkát, összeszedett néhány követ, és megépítette a gátat nagy ügyesen.
– No, most már elmehet, Müller bácsi.
A víz gyűlt, gyűlt a gátnál, valóságosan nagyra növekedett. Amint észrevette, hogy nem mehet át, elkezdett zajlani, morgolódni, nyaldosta a deszkát, verdeste a partokat, s széles hullámgyűrűkben ütődött vissza, aztán egyszerre csak meggondolta magát, hogy az okosabb enged, és visszafordult. Először csak kis darabon ment visszafelé, megállt makacsul odább, mintha mégis restellné. A szembejövő víz meglökte egy kissé, de aztán az is visszafordult vele, s megint mentek egy gondolatnyi darabon, míg végre valóságosan visszafelé folyt az egész patak.
Piroska most felírta ceruzával egy cédulára: »Vigyázzon magára, ne menjen többé az erdőbe helyettem fát vágni, mert ott elfogják.«
Aztán elszaladt a hajóért, mely a sás közt volt, belegyömöszölte a cédulát, és nyomatékul rátett egy hófehér szegfűt.
– És most már eredj utadra, kis hajó! Szűz Mária anyácskám, segíts neki!
Rátette a vízre, a víz sebbel-lobbal, andalító csörgéssel, csobogással vitte-vitte a Bernáth-kert felé. Piroska pedig, mint ahogy egy bűnös a bűn színhelyéről, futott, ahogy bírt, a kastély felé.
Eszébe se jutott az a borzasztó lehetőség, hogy azalatt apja éppen ott sétál a galagonya falak közt, melyeken a kertész nyeseget, s kérdi tőle: Nem látta-e Piroskát?
– Odalent játszik a pataknál. Éppen most csináltam neki egy gátat.
– Gátat? Miféle gátat?
– Erővel azt kívánta, hogy fölfelé menjen a víz.
– Hm – dörmögte az öregúr, s otthagyva a kertészt, indult a patak felé. Ni, csakugyan fölfelé megy a víz, s egy fehér papírhajócska úszik rajta. Mi az ördögöt talált ki az a fruska? És ő maga nincs is itt: Piroska! Piroska! – kiáltja, s ment szapora léptekkel egyenest a hajó felé.
János gróf tűkön ült ezalatt. Súgta azt az ő szíve, hogy történik valami, valami levelet hajítanak át a falon vagy virágot (s ez jelenti az igent), ha semmi se történik, az jelenti a »nem«-et, ha pedig oda talál jönni a falhoz estefelé Apró Márton uram, a kovács, hogy egy sűrűbb rostélyzatot illesszen a fal aljára, melyen át nem férhet papírhajó, ez azt jelenti, hogy az apa kezébe került a küldemény. János gróf egész nap ott őgyelgett a pataknál a fal körül, várván a jeleket. Végre mit lát egyszer? Valami olyant, amire nem gondolt, jön a víz vissza haragos mormolással, fehér tajtékot lökdösve a partokra. S íme, a víz tetején nemsokára jön a fehér hajó is. János észrevette, szíve repesett örömében. A hajó tetején egy fehér szegfű volt, s a szegfű tetejére ráült egy bolondos méh.
Buttler elolvasta a levelet, s kabátja gomblyukába tűzte a szegfűt. Másnap aztán, mikor a víz megint rendesen folyt, új hajót menesztett új levéllel. Köszönte a Piroska értesítését, s megígérte, hogy nem megy többé a Bernyésbe fát vágni, hanem mégis elmegy arra, hogy bár messziről láthassa.
Harmadnap a Horváth-kertből érkezett válaszhajó levéllel. Meg volt magyarázva benne, hogy egészségi okokból kell kivágni Piroskának száz fát, s csak magát csalná meg, ha valamely furfanggal kijátszaná az orvos parancsát.
S ez így ment most már napról napra, levél ment, levél jött, csupa ártatlan értesítések jelentéktelen eseményekről, elbeszélik az álmaikat, újságot is írnak, egymásnak, »ma kinyílt a mi kertünkben az aloé«, »ma új kalapot kaptam Bécsből, olyan furcsa vagyok benne«. A hajó meghozta rá a jámbor feleletet. »De szeretném benne látni. Most próbálom lefesteni képzeletből.« »De szeretném magamat látni.« Ez így ment vagy három évig, ha vakáció volt, és ha a postillon d'amour nem makacskodott. Mert néha, kivált hév nyárban (éppen mikor vakáció volt) egyszerre kiszáradt a kis patak, s elvágta az összeköttetést a két ábrándos lélek között.
Ezalatt csak ritkán láthatták egymást, legfeljebb a határban egy percre, ha Piroska apjával a mezőről jött. De ez is csak annyit ért, hogy a kis gróf elment mellettük és köszönt, az öregúr biccentett a fejével. Piroska pedig elhalványodott. Társaságba nem vitte a leányát Horváth, Bernáthékkal pedig éppen ellenséges lábon állt. Csak néha mentek a templomba. De még az istenük is más templomban lakott. Horváthék lutheránusok voltak. Ez pedig nagy válaszfal volt az akkori urak közt. Szerencse az országra.
Ha az elaltatási politika idejében a protestáns urakat is szívesen látták volna az udvarnál vagy az udvarhoz szító nagy dinaszta főuraknál, ha azokkal is barátkoznak, ha becézgetik őket, mint a katolikusokat, ma szépen néznénk ki. De a protestáns nagyurak, hála istennek, hidegséget tapasztaltak az udvarnál, tehát visszavonultak a kastélyaikba, s minthogy udvari politikát nem űzhettek, csináltak unalmukban nemzeti politikát, a kis protestáns urak pedig szintén nem kapaszkodhattak ösztönük szerint a katolikus mágnásokhoz, ahol disgrata perszónák voltak, beálltak tehát a saját rangosabb, elégedetlen hitfeleikhez zajongónak, s táplálták azt a kis pislogó tüzet, mely negyven év múlva aztán egy hatalmas széláramlatban minden oltáron fellobogott – hogy ne legyen többé a világ végéig eloltható.
Szóval Bécsben mindig ostoba politikát űztek. Ott csinálták Magyarországnak a vezéreket. Fölhíttak valakit ad audiendum verbumra, jól lekorholták, hazaküldték. A Burgban élvezték az ilyen dorgálási jeleneteket a király tanácsosai. Azt mondogatták egymás közt: »Orrot kapott a császártól.«
Szamarak voltak. Nem orrot kapott az, hanem »vezéri buzogányt«.
Az öreg Horváth is a Prónayakkal, Radvánszkyakkal, a Zayakkal és a Keczerekkel tartott. Minden évben beutazta őket, tanácskoztak, terveztek, disputáltak, de az rendesen májusban volt, mikor Piroska egyedül maradt otthon, minélfogva a diák nem vehette semmi hasznát. Nem volt őneki más patrónusa, csak a patak.
A negyedik évben aztán hosszabbak lettek a levelek. János leírta a gondolatait, érzéseit, sóvárgását, boldogtalanságát. Piroska is erről írt. Nemcsak az aloé nyílt már, de az ő szívük is. Megvallották egymásnak a szerelmüket, vitte a kis patak heteken át a fogadalmakat: »Szeretlek, szeretlek, síromig szeretlek.« »Leszel-e a feleségem?« »Csak a tied, senki másé.« Végre az ötödik vakáción már nagy lett Piroska, szép virágzó, karcsú hajadon, piros, mint a rózsa, üde, mint a hajnal. János gróf pedig kész férfi lett, szép kis vékony bajusszal, körszakállal – tíz hónap múlva már elvégzi a jogot, s házasodhatik. A hajójáratok ezeket a kérdéseket szellőztették. Megírta, hogy gyámja, Fáy István (akinek a felesége Bernáth-leány), igen jó ember, már tud a dologról, és hogy jövőre, körülbelül pünkösd táján nagykorúsíttatja, s ezzel maga veszi át birtokait, hogy tehát nincs már semmi akadály, ami elválaszthatná édes Piroskájától, csak még az ő apja, akit furcsa embernek ver a hír. Ha valami szomorítja az életet, hát az a gondolat: mi lesz vele akkor, ha az apja megtagadja a kezét, vagy olyan talányokat ad föl, melyeket ő nem tud megfejteni? Se nappala, se éjjele emiatt, már két éve nem látták nevetni társai, »szomorú Buttlernek« hívják a pataki lányok. A Horváth-kertből érkező levelek váltig vigasztalták, hogy nem olyan zsarnok az öregúr, amilyennek képzelik, és hogy csak a nővérei iránti szeretetből mustrálta úgy a kérőket, mert jó férjeket akart nekik. Nagyon határozott volt ezeknek a leveleknek a hangja. Az egyikben ott ragyott ez a mondás: »Ha pedig az apám bele nem egyezne, akkor is a tied leszek, követlek, ahová viszel; elhagyom a szülei házat akarata ellen is teérted. Te csak írd meg, hogy akarod-e?«
János gróf erre visszafelelt:
»Nem akarom, szívem, mert én boldoggá akarlak tenni, s az atyai áldás, ha megvan, nem látszik meg a boldogságban, de ha nincs meg – nem látszik meg a boldogság a szülei harag árnyékától.«
A vakáció legutolsó napján, mikor már úgyszólván befogott a kocsis, jött meg az utolsó hajó a válasszal:
»Légy jó reménységgel, kedves János; húsvétig, mire megjössz, igyekszem apa szívét meghódítani, s addig kigondolom a módot, miképpen férhetsz hozzá te is. Apám szereti a klasszikus költőket, Ovidiust és Horatiust, ezzel nagy kedvében járhatsz, olvasgasd őket. Isten veled, gondolj reám sokszor, sokszor.«
Ez volt ennek az ábrándos szerelemnek a gyerekes története. Öt év alatt tízszer se látták egymást, s csupán egyszer beszéltek az erdőben az első találkozásnál, s mégis ismerték egymást a levelekből. Kitárult azokban egész lelkük, s bár a hajócska nem bírt el nagy terheket, hosszú ömlengésekkel teleírt íveket, csak cédulákat, e rövid, ennélfogva átgondolt tömör gondolatok és üzenetek, melyeket egymással váltottak, otthon a szerelem melegén kiterjeszkedtek, megnőttek, egész kötetekké dagadtak, mint ahogy a lenyesett orgonaág lecsukott, színtelen virága otthon a pohárban szétnyílik, s hatalmas lila fürtjeit kibontja háromszor akkorára.
Ma tehát, mihelyst leszállt a Dőryék hintajáról, mindjárt a régi lett, epekedő, türelmetlen szerelmes. A fák, a tárgyak, a hegyek, minden, de minden őrá emlékeztette, alig várta a délutánt, hogy lemehessen, édes mélázással lépegetett a Horváth-kert felé a patak mentén, s aztán a nyílásnál elbocsátotta előre elkészített hajóját. Tudta, hogy odaát Piroska már várja.
»Megérkeztem. Emlékezz ígéretedre.«
Csak másnap remélt feleletet, mert a víz kicsi volt, egy egész nap kell, míg felgyűlik a gátnál. Úgy is történt; a válasz másnap érkezett.
»Isten hozott! Látogasd meg apámat húsvét másodnapján délután. Kérj meg tőle. Majd meglátjuk a többit.«
Nevezetes három nap volt ez a diákra nézve; hogy hát minden eldől húsvét másnapján. Lehetséges-e, én istenem? Nehezen várta a döntő órát, és mégis fázott tőle. Mert hátha azt mondja az öregúr, hogy »nem«, és a reményt is elveszi tőle. »Ejh, a reményt el nem veheti – bátorítá magát –, a remény megmarad még akkor is.« Voltak pillanatai, mikor szerette volna kitolni a terminust, de nem lehet, mert Piroska így kívánta, hát így lesz. Egy kicsit gyáva természetű volt. Nemegyszer kellett magát megbiztatnia húsvét másodnapján, midőn a Horváth-kastélyba indult, lassú, bizonytalan léptekkel, nagy szívdobogással. »A macska fél, de én nem félek.« Szépen meggondolta, mit fog mondani, hogyan kezdi, de mire a váracs kapujához ért, egyszerre szédülni kezdett a feje, s látta, hogy a kastély tornya elkezd sebesen forogni, aztán lehajítja magát az épület tetejéről, leugrik a bástyákra, onnan a kertbe pottyan, és szalad, szalad már messze a mezőn, a szintén szaladó zöld búzák után.
Vissza akart fordulni azon a címen, hogy rosszul érzi magát. De szabad-e neki visszafordulnia? Egy Buttler grófnak? Soha. Még ha a fejét levágnák se. Megerősíté magát e gondolatban, s mint egy Mucius Scaevola, kezét kinyújtá a kalapács után, mely láncon csüggött le az ajtóról. Most már bátor volt és kemény. Csak az elhatározásokhoz nem volt lelki ereje, inkább tervezni szeretett, de ha bent volt a cselekedetbe, többé nem hátrált. Nehezen vált meg a félelemtől, mint valami kedvenc ruhadarabjától, de ha egyszer levetette, többet nem ismert rá.
Háromszor-négyszer kopogott a kalapáccsal, mire megjelent Márton inas, és a kémlelőlyukon felösmervén őt, bebocsátotta.
– Itthon van a tekintetes úr?
– Itthon van, tessék hozzá befáradni.
Az inas egy szobán vezette keresztül, mely tele volt mindenféle görebekkel, gépekkel, retortákkal, ez volt az öreg kémiai laboratóriuma. A másik szoba az írószobája. Éppen írt valamit, de rögtön abbahagyta. A lúdtollat a füle mellé szúrván, sietett a jött eleibe, megrázván annak mindkét kezét nyájas barátsággal.
– Én Buttler János vagyok.
– Igenis, igenis – mondá ez szaporán. – Van szerencsém ösmerni a méltóságos gróf urat látásból, és igen örülök, tessék helyet foglalni, és megmondani nekem, hogy mivel szolgálhatok, igenis.
János gróf elpirult egy kicsit, aztán elkezdte kerülgetni messziről, amint otthon kitervelte, hogy voltaképpen egy igen kényes, fontos dologban jött, de másképpen is már régen óhajtott volna megismerkedni a »kedves urabátyjával«, mert azt hallotta, hogy nagy kedvelője a poézisnak, Horatius Flaccusnak és Ovidius Nasónak, akiket ő szeret.
– Hm, tehát Ovidius Nasót szereti, azt hittem, hogy…
– Ó, én minden poétát imádok – folytatta hévvel Buttler –, és már régen tettem volna tiszteletemet, ha nem féltem volna, hogy alkalmatlan vagyok.
– Ó, a világért sem, a világért sem. De lássa, a prózaírók sem megvetendők. Igenis, a prózaírók. Az egyikben azt olvastam tegnap, hogy a megaraiak segélyt akartak kérni a lacedaemoniaiaktól, mert éheztek, s küldöttjeik megjelenvén Spártában, szónokuk gyönyörű beszédében igyekezett szomszédjaikat meggyőzni, hogy a rossz termés folytán segítségükre szorultak, igenis egy nagyszabású beszéddel… Melyet meghallgatván a lacedaemoniaiak, ekképpen válaszoltak: »Menjetek haza, jó emberek, és mondjátok meg otthon, hogy küldjön a nemzetségetek más követeket, mert a ti beszédetek oly hosszú volt, hogy mire a végére jutottatok, elfelejtettük az elejét és közepét és azt is, hogy mi van benne.« Mire hazamentek az üzenettel a megaraiak hosszú orral, és hetek múlva jövének új követeik ezzel a mondással: »Semmink se termett, éhezünk, segítsenek rajtunk.« Megvetőleg szólt oda egy spártai: »Ejh, minek az a sok fecsegés! Elég lett volna, ha az üres tarisznyát fölmutatjátok…« Hát igenis, igenis. Elég lenne talán, ha méltóságos uramöcsém is ilyesvalami tárgyat mutatna…
No hát ez volt a legkönnyebb. A Piroska arcképe ott függött a falon. Az első hosszú ruhájában festette le egy vándorpiktor.
Gróf Buttler vakmerően odamutatott a falra.
– Igenis, értem, igenis… Ön a leányom végett jött, igenis.
– Szeretem őt – mondá az ifjú egyenesen, mély bensőséggel.
– Úgy? Tehát nem Ovidius Nasót, hanem őt… igenis őt. Nos, ez eddig egészen rendben van, de hát audiatur et altera pars, hát hogy vagyunk a leánnyal? Igenis.
S egyszerre megkomolyodott, szigorúra vált az arca.
– A kisasszony is szeret engem.
– Honnan gondolja?
– Tudom.
– Honnan tudja? (Élesen nézett a szeme közé, mint egy kriminális bíró.)
– Hát elmondok önnek egy titkot. Már öt év óta leveleztem vele, és megírta a leveleiben.
– A hajókon? – kérdé az öreg közömbösen.
– A hajókon – dadogta a gróf meglepetve, hogy Horváth már tudja azt.
– No hát az nem ér semmit – kacagott föl az öregúr kedélyesen –, mert én is elmondok önnek cserébe egy titkot –, hogy azokon a hajókon én leveleztem öcsémurammal öt év óta.
Buttler gróf hátratántorodott és elhalványult.
– Lehetetlen az.
– Igenis, nem lehetetlen, mert úgy van. Piroska leányom egy betűt se tud ezekről a levelezésekről, igenis. Ha meg akar ön győződni, lépjen ide.
Fölvette a levél kéziratát az asztalról, melyet akkor hagyott félbe, midőn Buttler belépett, s odatolta szeme elé. Mintha mennykő sújtana a Buttler szívébe. Megismerte, hogy ez az írás jár a hajón, ezek a szép, finom, gömbölyű betűk ámítják már öt év óta.
