KILENCEDIK FEJEZET A NAGYASSZONY GÁLÁBAN
KILENCEDIK FEJEZET
A NAGYASSZONY GÁLÁBAN
A NAGYASSZONY GÁLÁBAN
A lakodalom? Ki bánja azt! Az a szomjúság még csak útban van; az csak holnap, holnapután jön meg… Most még boldogok az egymás nézésében, ha a kezüket egymáséban tartják, ha a kis kartonszoknya megérinti a János lábát, ha egy hajszál leoldódik a frizurából, és János gróf saját kezűleg visszaigazíthatja. Most még ez mind kimerítetlen, cukros csemege. Hát még az a sok kérdés és az a sok édes és ravasz felelet. De csak olyan ravasz, hogy a kétnapos macska is átlátna rajta.
– Emlékszik-e, mikor a kis madártojást adták az erdőben?
– Ó, hogyne. Hiszen akkor szerettem meg.
– Lássa, én is akkor.
– Igazán?
– Hát nem hiszi?
– Hiszem, hiszem. No, inkább hiszem, csak ne vágjon olyan bús szemeket.
– Úgy? Nem tetszenek a szemeim?
– Dehogy. Hisz nem azt mondtam.
Mindent szeretnének tudni, mindennek utánajárni. Mint mikor a gyermekek a vízben turkálnak, s minden színes kavicsot megnyalnak, hogy nincsen-e cukorból.
– Aztán mit gondolt, kis Piroska, mondja meg, mikor meglátott?
– Hát eleinte azt gondoltam… Mit is gondoltam? Hát azt gondoltam, hogy locsolni jött.
– Az igaz, hiszen ma locsolni kellene. Akarja?
– Mit gondol? Hiszen az nem szokás az izék… hiszen tudja… Az ilyenek közt.
– Igazán csak a locsolásra gondolt, de lélekre, Piroska, nem sejtett semmit?
– Igazat mondjak?
– No, mondjon! – esengett lágyan, csöndesen János gróf.
– Hát gondoltam, hogy mit akar.
– Tehát sejtette, hogy szeretem?
– Hallottam a kovácstól.
– A kovácstól? Hogy lehet az?
– A kovács mondta, hogy maga ott köszörültette a fejszéjét, amellyel a fákat vágta helyettem, ez hatott meg.
– Én hát fejszével kerestem meg a kenyeremet, mint a napszámosok?
– Mit? – biggyesztette el az ajkait Piroska durcásan. – Hát kenyere vagyok én magának?
– Dehogy, maga a mézeskalácsom – de én boldogságot akartam mondani. Bocsássa meg a nyelvbotlásomat.
Szóval, ezt a sok dolgot mind tisztázni kell előbb, közbe-közbe megneheztelni, duzzogni, pörölni, kibékülni, a legkedvezőbb földi eseménynek tartani, ha az öregúr lehajlik a százfiókos almáriom legaljára, hogy ott új csutora után hajkurásszon; ezalatt nem néz ide, könnyen sikerülhet egy kis merénylet. S ha egyszer ezt a mézet megkóstolta valaki, az már azontúl el van veszve az okos dolgokra nézve. Eddig egymást nézték, egymás tekintetét keresték, kölcsönösen barangolt lelkük e mélységekben, egymás pirulásán, halványulásán éldegéltek; most jön a másik stádium, most már az öreget lesik, az öregúr a fő, mikor néz félre, mikor tekint ki az ablakon felhőket konstatálni. (Ostobaság! Vannak is most már felhők?) A harmadik stádium akkor áll be, mikor beáll az este, a lefekvés órája, és szépen el kell búcsúzni, nyugodalmas jó éjszakát kívánva, hazamenni, a Piroskát pedig otthagyni. Hát ez aztán a szekatúra! Első nap még csak hagyján, hanem már a második napon kezd valami lázadási hajlam csírázni a lélekben. S milyen gyorsan nő ez a palánta! Hogyne: hiszen a szerelem napja süti. A bűbájos helyzet tűrhetetlen állapottá fajul, és – most ugrik ki már az a kérdés, hogy mikor lesz a lakodalom?
Hát mikor legyen? Június végénél nem lehet hamarabb, mert addig jogot kell végezni, hogy kész ember legyen János gróf. Hiszen voltaképpen pünkösdkor is meglehetne az esküvő, de milyen furcsa lenne, hogy a Piroska férje egy diák, ő maga pedig egy diákné. Még tán pasquilt is írnának rájok a pataki tógátusok. Igaz, hogy akár el se menjen többé Patakra a jogot végezni, mert egy Buttler kész ember a tudomány nélkül is, kész ember, mikor születik, de mit szólna ehhez Kövy professzor, aki annyira szereti Buttlert? És a gonosz tógátusok erre is megcsinálnák a versezetet. Mégiscsak hadd legyen a lakodalom június végén, Péter-Pál napján.
Ebben állapodtak meg. Persze, még addig sok víz foly le a Latorcán, de sokat is kell elvégezni. Most már mindjárt tömérdek tennivaló szakadt a nyakukba. Értesíteni kellett levelekben a rokonságot, megrendelni Kassán, Bécsben tömérdek encsebencsét a kelengyéhez. Egy csatlós mindjárt másnap lóra ült, hogy a hírt megvigye Fáy Istvánnak, a Buttler gyámjának, Patakra, ki is ékes episztolákban válaszolt úgy a menyasszonynak, mint a vőlegénynek, küldvén nagy meglepetésül Buttler János grófnak a már előre kieszközölt és a fiókban tartott nagykorúsítási engedélyt, azonfelül a saját beleegyezését és atyafiságos üdvözletét; ő maga is jönne személyesen a húgocskáját megcsókolni, ha a köszvényes lába nem kötné az ágyasházához, így azonban küldi a híres smaragd nyakéket, melyet a Buttler-grófnék, mint menyasszonyok szoktak megkapni a vőlegényeiktől. Ez a násfa – jegyzé meg a post scriptumban – egykor a XII. Károly svékus király anyjáé vala, és az mondatik felőle, hogy kiváltképpen való szerencsét hoz a viselőjére.
Ugyancsak ez a csatlós volt megbízva, hogy Patakon bemenvén a Bujdosó Mihály ötvösmester boltjába, onnan két vastag arany karikagyűrűt hozzon, egy nagyobbat és egy kisebbet.
Egy másik csatlós is nyeregbe ült a Buttler úrfi levelével. Bozosra szólt a levél a Buttler tiszttartójához, hogy pénzt, fáradságot nem kímélve, azonnal hozzálásson a kastély és a park kicsinosításához, mert június végén odajön, és állandóan ottmarad lakni. A kertész pedig ültessen sok virágot, mert olyan is lesz vele, aki a virágokat szereti. Különösen úgynevezett szikravirágokkal kell bevetni a fák között nagy területeket. Valamint ne feledkezzék meg a tiszttartó úr a tórul sem, amely kitisztíttatván, új halakkal láttassék el. Nemkülönben célszerű volna, ha tiszttartó úr kontaktusba bocsátkozván párdányi uradalmi tiszttartómmal, tettes Nogáll Ferenc urammal, valamint erdélyi uradalmaim prefektusával, tettes Gábor József urammal, ahol számos fülemilék vagynak, hogy azok részben a bozosi parkba áttétessenek, és ott szépen énekeljenek stb.
Horváth majdnem halálra nevette magát e levélen, melyet az új gazda megmutatott neki.
– No, kíváncsi vagyok a fülemiléidre, miképpen tétetnek át és fognak-e szépen énekelni. Hanem ami a tavat illeti, ott még elmulasztottál valamit a parádéból. Heliogabalus császár, mikor házasodott, rózsaolajjal töltetett meg egy egész tavat, úgyhogy félmérföldnyire szagos volt az egész környék.
– Én is megtöltessem?
– Bolond vagy. Hiszen annyi rózsaolaj most nincs is az egész világon, egész vagyonod rámenne meg az enyim is a tetejébe.
Már három napja volt boldog ember János, már a levelek is talán mind megérkeztek a címekre, amelyeket Horváth küldött szét a rokonoknak a szerencséről, és még mindig titkolódzott Bernáthéknál. Végre elérkezett az utolsó nap, holnap reggel már indulni kell Patakra. Az asszonynéni már sütötte az útipogácsát meg libát a tarisznyába, és még mindig nem tudtak semmit. János eléggé restellte, de félt a kellemetlen pillanattól, tudta, hogy Bernáthék mennyire nem kedvelik a rozsólisfőzőt, hogy tizenkét év óta nem érintkeznek egymással.
De mindegy, anélkül mégse mehet el, hogy a jó öregeknek ne szóljon. De miképpen adja elő, hogy minél kisebb keserűséget okozzon s minél simábban átessék rajta. Nagy ravaszul besompolygott hát a konyhába, ahol a nagyasszony foglalatoskodék (éppen ebben a szent percben ütötte pofon a mindenest, aki egy kis csirkére rátaposott, és megölte.)
– Éppen nektek sütöm a libát, fiacskám. Ez az egy nőtt meg csodálatos módon előre, és szépecskén meghízott a vesztére. Ha még egypár napig hizlalhatom, sokra viszi, de hasztalan, a professzorok nem várnak. No, nézd meg, milyen szépen pirul bent a rurában.
– Köszönöm, asszonynéni, de nem vagyok kíváncsi.
– Tudom, lurkó, mert Olaszröszkén, Dőryéknél kiszálltok ugye, és nagy trakta lesz? Csak aztán bele ne habarodj abba a csinos leányba.
– Túl vagyok én már azon, asszonynéni.
– Mit mondasz? – kapta föl a fejét a nagyasszony.
– Azt mondtam, hogy nem szeret már engem az asszonynéni.
– Ej, ej, édes fiam, hogy mondhatsz olyat. Mindjárt a szemed közé loccsantok valamit ezzel a varecskával!
– Rám se néz, asszonynéni – nyöszörgött ravaszul János gróf.
– Már hogyne néznék rád, édes fiam? Hiszen most is rád nézek.
– De fogadni mernék, hogy a kezemet már három napja nem látta.
– Mi? Talán megütötted a kezedet?
– Nem látta, mi van rajta?
– Talán pokolvar?
– Nem biz az, hanem nézze csak, édes nénike.
S ezzel, mint a dicsekvő gyerek, kinyújtotta a jobb kezét, melyen ott csillogott a családi rubinköves pecsétgyűrű mellett egy sima karika.
Bernáthné kezéből kifordult a főzőkanál, szemeit ijedten meresztette a látományra.
– Kinek akarod azt adni, hé?
– Ezt már csak a halálnak. Ezt már kaptam.
– És kitől, te?
A csalafinta János csak mosolygott.
– Találja ki a néni.
– De nem találgatom én, édes fiam, hanem úgy rád hányok ezzel a porolópálcával, ha mindjárt meg nem mondod, hogy olyat még nem kapott eleven gróf. Hát ezért neveltelek és szerettelek én gyermekkorod óta?
És egyszerre elöntötte édes, jóságos szemeit a könnyzápor.
János gróf most már elkezdte a kezeit csókolni, hogy megengesztelje. Majd odahajolt a füléhez, és megsúgta a kedves nevet, amelyben benne van az ezüst, arany csengése, a drágakövek villogása és a világ minden melódiája: »Horváth Piroska, Horváth Piroska.«
Az asszonynéni szótlanul intett, hogy kövesse a szobájába. János szinte meghökkent, hogy talán le fogja térdepeltetni – valami fahasábra, mint azelőtt, mikor kicsi volt.
– Beszélj el mindent, hogy történt – mondta ridegen, szinte kevélyen.
János elbeszélt mindent, elejétől végig mindent, mindent.
– És ez már három napja volt?
– Igen, néni.
– És azóta tudtál hallgatni?
– Hiszen elég baj volt az nekem, mert a szegény Piroska el akart ide jönni, de nem mertem szólni maguknak.
– Nem helyesen tetted. Mert ha a hóhér leányát veszed is el, ha egyszer a tied, akkor az enyém is. És hozzám akart jönni szegényke?
– Igen.
– És mit mondtál neki?
– Hogy félek, nem látnák szívesen.
– Mit, ezt mondtad? – pattant föl haragosan, és fölszakította az ajtót. – Panna! A fekete selyemruhámat!
– Csak nem akar elmenni… oda?
– De éppen, éspedig mindjárt, és el sem jövök, míg el nem hozom.
János gróf ámultan tekintett rá, az asszonynéni-e az, vagy talán – hiszen minden csodában hitt már – az a szelíd asszonyi alak elevenedett meg, akinek a képe a bozosi kastély falán lóg, aki mikor meghalt, egy élőt hozott a napvilágra, magát őérette a halálnál beváltotta.
Bizony csak Bernáthné nagyasszony volt, de János gróf mégis összetévesztette, s valami szent és titokzatos erő kényszere alatt a nyakába ugrott.
– Mamácska, ó, mamácska – suttogta, és megnedvesedett a szeme.
A nagyasszony pedig csakugyan gálába vágta magát, szépen megcsinálta a divatos vuklikat, fölvette a selyemruháját, meglocsolta a zsebkendőjét rózsavízzel, fölrakta a gyémántos kösöntyűket, a fekete gyöngy fülbevalót, melyekről az a hír volt, hogy csak a britek koronáján vannak ilyenek. Aztán megparancsolta a huszárnak, hogy négy lépésnyire vigye utána a fekete csipkés mantillát, és katonásan lépjen, sohase maradjon sem távolabbra, sem nem jutván közelebbre, mert hogyha eltévesztenéd ilyen-olyan ebfajzatja, ezzel a parazollal hasítom a fejedet két egyenlő részre.
A nagyasszony amilyen egyszerű volt otthon, olyan dáma tudott lenni, ha akarta, hogy a Hofburgba is beillenék.
Csak várta, várta János az ámbituson, hogy előjön a Piroskával, de már az uzsonna ideje is elmúlt, még mindig nem mutatkozott. Ugyan mit tud ott csinálni annyi ideig? A nap is kezdett immár leszállni. Nevetve szaladgált a nagyasszony vödrökben kirakott leanderein az imént, de már elmegy, nem várja tovább… S ez olyan furcsának, természetellenesnek látszott Buttler előtt, hogy a nap nem várja meg a Piroskát.
Közben előkerült a mezőkről az öreg Bernáth a Zsigával, persze mindjárt a nagyasszonyt tudakolták.
Mit feleljen nekik? Lehetetlen eltitkolni az igazat.
– Biz az elment a Horváthékhoz.
– Megbolondult? – kérdé az öreg Bernáth kurtán.
– Dehogy; én bolondultam meg, kedves bátyám.
És most még egyszer el kellett mondani a nagy titkot, hogy eljegyezte Horváth kisasszonyt. Most másodszor már nem is esett nehezére (mindent megszokik az ember), sőt az igazat megvallva, valóságosan tobozódott a részletek kiszínezésében.
Az öregúr kevés szavú volt, csak ennyit felelt az egészre:
– Ejnye, canis mater!
A Zsiga fiú azonban majd hanyatt esett a nagy álmélkodástól.
– De hiszen ez mesébe való. És én ebből semmit sem vettem észre! Előttem is mindent eltitkoltál. No, megállj, te alamuszi!
– Bocsásd meg, kedves Zsigám, de magam is úgy jöttem bele, mint ahogy az alvajáró följut valahogy a torony tetejére.
– Nos, és adott-e föl valami talányt az öreg Horváth?
– Volt egy, de ő maga fejtette meg. A kerti patakon, kis hajókon küldöztem Piroskának leveleket, s ugyanígy küldött ő válaszokat öt évig. Most, mikor szerelmet vallottunk egymásnak, ezen az alapon állítottam be az apjához. Képzeld megrökönyödésemet, mikor az öregúr kijelenti, hogy ezekről a levelezésekről Piroska semmit sem tud, mert ő, az apa, levelezett velem öt év óta, csak azért, hogy leánya jövendő férjét kiismerje.
– Ejha – motyogta az öreg Bernáth –, aki ilyen jó apa tud lenni, az nem lehet dibdáb ember.
Megkapta ez a részlet, sehogy se hagyta nyugodni. Fölkelt a párnás karosszékből, melynek oroszlánkörmökön álló lábához mindig oda volt támasztva a messzelátó, hogy erről a magaslatról, ha kedve van, megláthassa künn a mezőkön szanaszét dolgozó jobbágyait. Fölkelt és föl s alá járt az ámbituson, morgott, disputált önmagával, néha hallani lehetett egy-egy hangosan kiejtett félszavát.
»Igazságos« Bernáthnak hítták a vármegyében. Kevély volt erre a névre. De éppen azon tűnődött: megérdemelte-e mindig? Nem volt-e túlságosan igazságtalan ez ellen a Horváth ellen?
Végre jött a nagyasszony, Piroska nélkül, víg volt, eleven, friss volt, mint a halcsík, olyan fürgén, könnyedén szaladt föl a lépcsőkön, a ropogó szoknyáiban, akár egy tegnap hozott menyecske.
Az öreg Bernáth eléje tipegett, enyelegve, mintha semmit se tudna.
– Hol jártál, anyókám?
– Kertek alatt, apókám – felete vissza, a gyerekek ismeretes versecskéjét travesztálva.
– Mit láttál, anyókám?
– Hát azt láttam apókám, hogy mi mind a ketten nagy szamarak vagyunk.
– Nono és miért?
– Hogy azt a kedves, megenni való Horváth-családot elhanyagoltuk, kigúnyoltuk, megvetettük, ahelyett, hogy egy életen át kiélveztük volna.
Minthogy éppen ezen rágódott az öreg táblabíró is, nem szerette, hogy az asszony is fölhozta, mit szól bele valaki hosszú hajjal az ő titkos gondolataiba? Sietett a kérdést eltaszítani maga elől.
– Ej, ej, anyjuk lelkem, hát még mit tapasztaltál?
– Azt, hogy a mi Zsigánk egy nagy mafla, mert el hagyta vinni az orra elől, ami legdrágább, legszebb, legbecsesebb nőtt ezen a környéken, ahol ősidők óta minden termés java a Bernáthoknak szokott jutni.
Ezen aztán nevetett az öreg is, a fiatal Zsiga is, csak János gróf feszengett, nyugtalankodott, míg végre nagy félénken megkérdezte: hogy hát a »termés« mért nem jött el?
– Mindjárt eljön, megígérte, csak azt mondja, átöltözik, és megeteti a madarait. Itt fog uzsonnázni minálunk. Hej, Örzse, Panna, Borka! Egy, kettő, három! Forralj, fiam, egy lábas tejet! Te pedig nézd meg, van-e elegendő pörkölt kávé? A szép csészéket szedd le az almárium tetejéről, és a világos damasztabrosszal terítsd meg az asztalt a Rákócziné-szobában. (Oda csak a legbecsesebb vendégeit vezette be a nagyasszony.)
Maga is térült-fordult, futkosott az almáriomtól almáriomhoz, onnan az éléstárba, mindenütt volt valami különösség eltéve, itt egy csomagban piskóta, a kamarában néhány fürt szőlő, egy szekrény alján finom cukorkák, a híres bécsi udvari cukrásztól, Nelweisztól valók. Lónyai Mihály uram küldte harmadéve az aranylakodalmára.
Ide-oda való futkosásában összejött az apókával is, éppen az ebédlő küszöbén keresztezték egymást, majdnem föltaszította a nagyasszony, amiért aztán engesztelésül megsimogatta futtában az ősz szakállát. »No, ne haragudj, vén mizimázi, és békülj ki azzal a becsületes, jó Horváthtal!«
Az öreg haragosan lökte el a nagyasszony simogató kezét:
– Ugyan ne avatkozz! Mit tudod te azt?
– Hidd meg pedig, jó ember, és örömet okoznál ennek a János gyereknek is.
– Hiszen csak ne főzte volna azt a rozsólist – morgott az öregúr.
– Hát olyan nagy bűn rozsólist főzni? Lám, én mennyi kotyvalékot főztem életemben és mégis szeretsz.
– De te nem csaltál vele.
– Dehogynem. Mikor beteges voltál, borjúhússal csináltam meg a káposztatölteléket, s vajjal főztem a csíkot; mikor kérdezősködtél, megesküdtem, hogy zsírral van.
– Jó, jó, azt hiszed, nem ismerlek. Képes volnál az embert megmérgezni.
Ezzel csak azt nyerte, hogy a nagyasszony elpityeredett, könnyen eltört az ő mécsese, ezt most már meg kellett reparálni, nehogy kisírt szemekkel találja a szép vendég, akit várnak.
– Csak legalább ne sírj. Mert azt nem tudom nézni. Tudom a ravasz politikádat. Jól van hát, majd meggondolom ezt a Horváth-dolgot.
Csakugyan jött a Piroska nemsokára a Frida kisasszonnyal, s az öregúr úgy viselkedett vele, hogy az öreg anyóka szíve repesett örömében: »milyen jó ember az én uram.« Az asztalnál ő töltött neki vizet, ő emelte föl a leesett asztalkendőjét, ő mulattatta mindenféle történetekkel, nem is engedett vele mást beszélni – úgyhogy János gróf elkezdett a végén dühbe jönni: »Ugyan, hát ne vegye már el a menyasszonyomat egészen.« Mire aztán megpuhulni látszott az öregúr, és alkudozásba bocsátkozott a Jánossal, hogy átengedi egy csókért, de persze azt a Piroska adja. Buttler gróf nagy huzavonák után kiutalványozta az egy csókot a kincstárból, és Piroska se volt engedetlen, régi mód szerint átfonta két habkarjával az öregúr bozontos fejét, és egy kiadós csókot cuppantott a piros orcájára.
De még most se vonult el a telhetetlen öregúr, dehogy vonult, egyre csak Piroska körül legyeskedett, zsámolyt húzott a lába alá, megmutogatta neki mindenféle ritkaságait, elmesélte neki azoknak történetét, Mária Antoinette-nek egy csontra festett arcképét, mely nagyon megtetszett Piroskának, nyomban odaajándékozta neki:
– Nagy örömet okoz, húgocskám, ha elfogadja.
Aztán előcipelte a Rákócziné ottfelejtett vállfűzőjét, és erővel felpróbálta Piroskának, már persze a ruhája fölé, de úgy is nagy volt.
Ez pedig olyan foglalkozás volt, hogy egy király is ritkán élvez ilyet (ilyet csak a szabó élvez gyakrabban), hozzáérni a fölséges idomokhoz, megérinteni a vállacskát, ott babrálni a nyaknál meg a csípőknél, azon a szűzies derékon. Buttler a száját harapta, ha eszébe jutott, hogy az öregúr neki engedhette volna át ennek a fölpróbálási ötletnek a helyszínen való foganatosítását; ő nem adná egy uradalomért, az öregnek ellenben nem ér semmit. A nagyasszony ellenben mégse állta meg, hogy tettetett haraggal meg ne fenyegesse. »Ej, ej, te vén kujon.« Amire az apóka szemei úgy villogtak, úgy csillogtak, mint valami ócska, ráncos bőrtokból kivilágló két gyémántgomb.
Úgy eltelt az idő mindenféle bohóságok közt, hogy észre sem vették, csak amikor az inasok az égő gyertyákat hozták az asztalra. Ettől aztán megijedt a Frida kisasszony, hogy már túllépték a szabadságukat. Minélfogva az egész Bernáth-család fölkerekedett, és hazakísérte a vendégeket, de Piroska mellől az öregúr még most se akart tágítani, ő nyújtotta neki a karját, Zsigának meg Jánosnak Frida kisasszonnyal kellett megelégedniök. János folytonosan zsörtölődött az úton:
– Itt van ni, az utolsó este is elmúlt, és még csak hozzá se juthattam a menyasszonyomhoz.
Már teljesen sötét volt, a lánya elé siető Horváth föl sem ismerte a kíséretet, csak mikor szemben álltak. Egy darabig habozva nézett egymásra a két öregúr, a nagyasszony azonban egy haragosat intett hatalmas, parancsoló szemöldökével, azt talán még a sötétben is megértette Bernáth, s most már hirtelen odanyújtotta a kezét Horváthnak:
– Jó estét, szomszéd!
– Jó estét – viszonzá amaz halkan, szinte félénken.
De itt megszakadt a társalgás, a Buttlernek alkalma nyílt Piroska mellé osonni, és a kezét a maga kezébe venni; mintha egy meleg, puha fészekbe nyúlt volna.
– Igen sokszor írjon – súgta neki a leány.
– Szép idő lesz holnap – törte meg most a csöndet az öreg Bernáth az égre nézve, hol a csillagokat gyújtogatta ezer ponton egy láthatatlan erő – diákjaink elutazásához.
Piroska sóhajtott. Horváth gépiesen ismételte:
– Igenis az elutazáshoz.
– Megint árva leszek – folytatta az öreg Bernáth melankolikus hangon –, megint nem lesz fiam.
– Mindennap – egészítette ki Piroska az előbbi parancsát.
– Nekem sem sokáig lesz leányom – felelte az öreg Horváth.
– Igaz, igaz – jegyzé meg a gőgös öreg nemes megcsukló hangon –, neked se lesz.
S ez a »neked«, hogy csengett ez a neked a levegőben, s hogy ciripelt, zizegett rá ezer prücsök, millió bogár a kapu előtti buja növényzetben. Hűs áram futott át a gallyak közt, és összekopogtatta őket, mintha az ősök csontjai mozdultak volna meg, de valójában csak a természet érezte a rendkívüli eseményt, hogy a száz vitézlő apák ivadéka pertu szólította a rozsólisfőzőt.
