MÁSODIK FEJEZET A BRACHIUM
MÁSODIK FEJEZET
A BRACHIUM
A BRACHIUM
Sietve mentek végig a főutcán. Fáy úr ruganyosan lépkedett, mint egy gránátos, már a köszvényét se érezte.
Úgy látszik, még fönn vannak az alispánék!
Sok jel mutatta. A tiszttartói lak táján tömérdek nép hemzsegett. Messziről lehetett látni, hogy az ablakok még világosak. Menyecskék, leányok, legények, s mindenféle léhűtő népek verődtek össze a ház előtt, egyrészt, hogy eleven vicispánt látni, habár csak ablakon keresztül is, nem adatik mindenkinek, másrészt, mert a muzsika szólt odabenn, s a nyitott ablakokon csak olyan szépen, tisztán kijött a nóta a nép közé, mintha még szűz lenne, mintha még keresztül nem szaladt volna az urak fülein. Természetes ennélfogva, hogy a legények szíve megbizsergett a hegedű pajkos, ingerkedő szavára, s uccu neki, derékon csíptek egy-egy asszonyi személyt, csak úgy látatlanban, mivelhogy sötétben minden üsző fekete, megperdítették, megforgatták az úti porban, míg csak valami arra menő szekér szét nem tolta a »szálát«. Az uradalmi épület kapujában nyalka huszárok, pandúrok és hajdúk ácsorogván, vidáman dévánkodának a bátrabb fehérszemélyekkel, kiknek szívét a cifra egyenruha jobban húzta, miért is közelebb lépegetének, ahol már több értelme vagyon a csintalan pajkosságoknak, mert az ablakokból kiszűrődő fénynél immár látni lehetett az ábrázatokat, ami pedig főbenjáró vétség az incselkedéshez és a szerelmi indulatok fölpiszkálásához.
A téres udvar azonfelül tele volt hintókkal, bricskákkal, csézákkal és mindenféle urasági kocsisokkal, inasokkal – akik ott az egész vármegye úri szennyesét mosták pipaszóval az istállók körül. Nagy úr volt a zempléni alispán, nem lehetett azt kisebbhez hasonlítani, mint magához a naphoz; mindenütt utánahúzódék egy csomó bolygó csillag, hogy udvarát képezze. Nem pusztán a gyilkosság hozta most Patakra, az csak összeesett az eljövetelével; minden év tavaszán, őszén meglátogatja a nagyobb helyeket, Patakot, Homonnát, Tokajt meg a premontreieket Leleszen, ahol mindenütt óriási traktamentum volt, még tarackok is durrogtak némely helyen. Nagy pompával járt, négy almásszürkén, elöl kocsis, vadász, hátul két huszár és kengyelfutó a kocsi mellett. Utána jött másik kocsin a doktor, mert mindig praesente medico ivott és evett, a gutaütéstől tartván (hadd legyen felelős a doktor), a doktor kocsiján volt két kommenciós lengyele, azokat is mindenütt magával hordta, mert szeretett velük tréfálkozni, bolondozni. A többi urak is, akik kísérték vagy eljöttek az ilyen »összeröffenésekre«, a legjobb lovaikat fogták be, mert ez volt egyszersmind a lókiállítás, a fölnevelt csikóbakfisok első bemutatója. Folyt bezzeg aztán egész nap a csiszárság az udvaron, csaklizás, válogatás, cserebere, összepárosítás; befogták, kifogták száz mutációban, megjáraták a lovakat.
Hát ma is odagyűlt a közeli nemesség, a Melczerek, Dókusok, Bónisok, Jantók, Ghillányiak, Szemerék, az óriás termetű Bodó-ikrek (de jobban el lehetne hinni, hogy két anya szült egyet-egyet, mintsem hogy mind a kettőt egy anya), a szép nyalka Sennyey, csengő-bongó sallangos szerszám a lovain, mely szinte muzsikált, amerre vágtattak, de úgy muzsikált, hogy még a dagasztóteknő mellől, könyökig tésztás karral is kiszaladtak a kapuk elé a fehérnépek. A csörgők csörögtek, az asszonyi szívek dobogtak. Aztán erre húztak, mint ősszel a snepfek, az inkarnátus kártyások is. Az ilyen összejöveteleknél mindig nagy játék van, a kártyások szimatja minden szimatnál tökéletesebb, tudták ők már, hogy a viceispán Patakon lesz. Vandernath gróf, az Ibrányiak, Pilisy, Vékei már tegnap kezdtek volt gyülekezni, de Pilisy, azt mondják, visszafordult, mert egy nyúl szaladt el a kocsija előtt Borsinál, amiből nagy pechet jósolt, és inkább hazament pasziánszt játszani. De voltak a vendégek közt lelki élvezetek szempontjából való érdemes tudós táblabírák is, mint például Szirmay Antal és Kazinczy Ferenc uraimék, akik rápirítának kire-kire, amennyiben vét a scitha idioma ellen.
Persze most éjjel mi is folyhatott volna egyéb, mint kártyajáték? A nagy fehér asztalt, mely lucullusi tehertől roskadozék, már rég elhagyták, s szétszéledének apró kártyaasztalokhoz. A Breczenheim hercegek tiszttartója, tekintetes Balásházy Ambrus, aki az uradalom kontójára vendégelte meg a megye urait, váltig mentegetőzött:
– Bocsássanak meg, urak, hogy csak egyszerű ételek voltak szerény házamnál, és nem adhattam nektek olyan drágaságokat, aminőket a tótok reggeliztek ma Fáy uramnál.
A tekintetes urak böfögtek és megbocsátottak neki. Aztán nevettek is egy nagyot a tulipánhagymák esetén, kivált akiknek jó kártyájuk járt.
Akiknek pedig nem járt jó kártyájuk, azok számára is a gazdánál volt a panacea. Kinyitotta a nagy vasládát a zöld szobában, amelyben az uradalom pénze volt aranyokban, tallérokban és bankókötegekben, tárva-nyitva hagyta, és így szólt, maga is whisthez akarván telepedni a legutolsó szobában:
– Akinek pedig elfogy a pénze, innen kölcsönözzön magának!
No bizony, könnyű volt gavallérnak lenni. Akkor még nem voltak szegény rangbeli emberek, se sikkasztók, se szélhámosok: szerencsétlen játékosok azonban már akkor is voltak, és sűrűn járultak a ládához, ahonnan kivettek annyit, amennyit éppen akartak, illetlenség lett volna ellenőrizni. És dacára ennek, esküszik Balásházy Ambrus uram, mint a vereshagyma, hogy mindig olyan pontosan visszarakták vagy elküldték, hogy egy árva poltura se hibázott a végszámadásban.
Éppen javában folyt a játék, erősen lecsüngtek már az üstökök a homlokokba, és a bajszok is kajszára konyultak, mikor váratlanul megnyílt az ajtó, és Fáy uram, mint éjféli vendég, besétált Bernáth Zsigával.
Mindannyian fölugráltak nagy örvendezve, mert Fáy rendkívül népszerű volt a megyében. Nagy potentát. Kétszer választották meg egyhangúlag alispánnak, s mind a kétszer kijelentette, ha csak egy ember van, aki nem akarja, tartsa föl az ujját, és ő semmisnek fogja tekinteni a megválasztását. Persze sohase akadt ilyen ember a tekintetes KK. és RR.-ek közül –, mert attól félt, hogy a gálszécsi nemesek menten agyonütnék. Nem azért, mintha a gálszécsi nemesek nagyon szerették volna Fáyt, de mert nagyon szerettek valakit agyonütni.
Maga az alispán is lecsapta a kártyákat, és rohant Fáy elé, hogy atyafiságosan megölelje, minthogy közeli atyafiságban is voltak (Fáy István és az alispán anyja testvérek voltak), de az öregúr komolyan intett a kezével, hogy maradjon távol, s magát alázatosan meghajtván az alispán színe előtt, így szólott kemény, mennydörgő hangon:
– Tekintetes első alispán úr! Nem ölelkezni jöttem én ide betegágyamból éjnek éjszakáján, hanem igazságot kérni a vármegye fejétől, igazságot egy infámia ellen. Igazságot és megtorlást egy gonosztevő ellen, aki gyámfiamat, gróf Buttler Jánost, erőszakkal letartóztatván, összecimboráskodva egy lelkiismeretlen lelkipásztorral, akarata ellenére fraus-szal et vi coacta, összeesketteté a saját hajadon leányával, holott annak már más eljegyzett mátkája vala.
– Ki az? – kérdik egyszerre tízen is, kik elfojtott lélegzettel hallgatták a csövestől hulló friss híreket.
– Akárki is, a fejével játszik – vágott közbe az alispán.
Szavai fönségesen csengtek a teremben, mintha pallosok ereszkednének alá a terem boltozatáról. Olyan nagy volt egy vicispán szavának a nimbusa.
De Fáy nem hagyta magát kizavarni az »egymásutánból«.
– Nevezett gyámfiamat, dacára, hogy ezen szentségtelen esküvő már lefolyt és foganatosíttatott, dacára, hogy ő immár nagykorú és törvény szerint tagja a mágnások táblájának, fogságban tartják ez éjjelre is, hogy azt a reá erőszakolt menyasszonnyal közös hálókamrában tölteni kényszerítsék.
– De hisz ez szörnyűség! – kiáltott fel az alispán – Ki tette ezt?
– Történik pedig ez az istentelenség Röszkén, Dőry István házánál.
Általános szörnyülközés és meglepetés követte e szavakat. A vicispán maga is tanácstalanul vakarta a fejét. Dőry, hm, Dőry. Hja, hát Dőry. Hatalmas, rossz ember, és nagy atyafisága van.
– Hát mit csináljunk?
– Brachiumot kérek, mégpedig rögtön, mely elindulván, nevezett gyámfiamat kiszabadítsa.
– De éjjel, Pista bácsi – aggódik az alispán –, egy mágnás háza ellen!
– Az Isten éjjel is ébren van, alispán úr, tehát az igazságnak se szabad aludni.
Az alispán valósággal megszeppent, kifogásokat kezdett keresni, amire dühbe jött Fáy István, elvörösödött, mint a Szirmayak rákja, és az asztalra csapott hevesen.
– Hát vagy lesz brachium, vagy pedig az úr nem lesz többé alispán. Ezt én mondom, öreg Fáy István.
Erre aztán beadta a derekát az alispán, elkezdte csitítani, békíteni.
– Ej, ej, Pista bácsi, hiszen nem úgy értettem. Hiszen csak arról próbáltam meditálni, hogy a kedves bátyám azt tetszett mondani, miszerint az Isten éjjel is ébren van; hja, könnyű őneki ébren lenni, mert őt nem három évre választják, lévén örökkévaló. Hanem hát inkább nem szóltam, nem gondoltam semmit, csak ne haragudjék! No, ne vágjon morózus képet. Hiszen nem én ettem meg a hagymáját. Hiszen hogyne mennénk, ha megyünk. Magam is rögtön indulok. Pandúrok, huszárok, üljenek lóra! Éppen itt van a megyei fiskus is, azonfelül két szolgabíró, Kandó és Palóczy, meg az esküdtek, Puky, Draveszky. Legott fogassanak!
A sors – az igazi rossz gibic – egészen összerontotta a kártyapartikat, innen is, onnan is kilépvén egy partner, összeomlott az egész osztó, keverő és gusztáló instrumentum, még hetek múlva is szidták némelyek, ízlésük szerint vagy Fáyt, aki beleavatkozott, vagy Dőryt, aki cselt szőtt, vagy Buttlert, hogy mit akar, hiszen a Mariskából is elég szép grófné lesz, mert hát éppen akkor kezdett volna fordulni jobbra a kártyajárásuk, vagy akiké jó volt, azon sopánkodának, hogy mennyit nyerhettek volna, ha Dőry Mariska még legalább egy napig nem kívánja meg a főkötőt olyan nagyon. Általában rettenetesen lehangoló az, hogy a kártyázók milyen önző, cinikus teremtmények.
A brachium tehát megindult. Vagy húsz pandúr, huszár ülhetett nyeregbe. Egész kis seregnek látszott. A föld szinte nyögött a hajnali csöndben a lovak patái alatt.
Az urak kocsin mentek. Fáy az alispánnal ült, az előülésen, de befelé fordulva Zsiga gubbaszkodott, elbeszélve útközben Szirmaynak terjedelmesen a történteket, aki szomorúan konstatálta, hogy micsoda hosszú protokollumot kell majd erről holnap felvenni. Gondolkozott, melyik esküdttel csináltassa? Melyikre haragszik a legjobban?
Szép tavaszi éjszaka volt egyébiránt, a föld a szerelemről látszott álmodni, a minden évben megújuló mézeshetek, a nap első csókjai, bizonyos méla hangulatba ringatják a földet, melyet ő aztán átönt az emberekbe, mert nem irigy, jó és szelíd. Az erdők is a szerelemről zúgtak, rügyek fakadnak a fákon. A szél akácillattal telítve szállt, szállt, és pajkosan megitatta az orrokat. Minden édes volt és lágy. Az ég is változni kezdett keleten, mire Petrahót elérték, a sötét firmamentum meghasadt. Mintha a hajnali szél hajtotta volna fel egyik szélét. Fehérlő lángszövet bújik ki egy darabon. Ünnepi érzésben reszket meg a lélek. Isten palástjának egy kicsillant szárnya. Pedig csak a hajnal terítgeti a fehér abroszt, mert arra jön aztán nemsokára az arany tányér.
– Pirkad – mondta az alispán.
– Siessünk, siessünk! – türelmetlenkedett Fáy.
Vágtattak a lovasok, de a fogatok se vesztegeltek. Hol ezek voltak elöl, hol amazok.
Eközben mindjobban kezdett a világ fehéredni. Ahol ni, látszik már a Dőryék kastélya a fák között.
– Ott jön, ott jön! – kiáltá most lelkendezve Bernáth.
A zöldellő búzákon át, melyeken tünedező fehér pépszerű párnák ültek, egy úrias külsejű alak futott feléjük, hol a barázdán, hol a vetésen, néha meg is botolva a rögökben.
– Ki az? – kérdé az alispán.
– Ez Buttler. Bizonyisten, Buttler!
Bernáth fölemelkedett a kocsin, s a kezeivel és a zsebkendőjével integetett.
– No ez derék! – szuszogott az alispán, nagy lélegzetet véve. – Deo gratis.
Tetszett neki, hogy így tán elkerüli a beavatkozást.
Csakugyan Buttler gróf volt. De hogy nézett ki szegény! Halaványan összetörve, kuszált fürtökkel, kalap nélkül. Egész teste remegett.
A megyei urak egyszerre leugrottak a kocsikról, maga az alispán is eleibe sietett, és messziről kiáltá latinul, hogy a cselédek ne értsék:
– Consummasti ne matrimonium, domine frater?
Az ifjú bágyadt szemeiben megjelent a gyűlölet fénye.
– Non, domine vicecomes – felelte tompán –, nec corpus tetigi. (Nem, alispán úr, meg se érintettem.)
– Dicsőség adassék az istennek az égben – fohászkodott föl megkönnyebbülten Fáy István, aki a nagy szurkolásban meg se tudott eddig a helyéről mozdulni. Csak ott ült a kocsiban, meredt szemekkel, mint egy fa.
– Rendben vagyunk – jelenté ki az alispán olyan megelégedett gesztussal, mint mikor tárgytalan aktákat csap össze. – Nincs itt semmi nagyobb baj. A meg nem kezdett narancs egész narancs, és amíg bele nem harap az ember, még a görög is visszaveszi. Ezt a házasságot egy szóra fölbontja a szentszék. Lárifári az egész. Nem veszett itt el egyéb, csak a kalapod, János öcsém. Ide ülj az én kocsimra, elférsz még Zsiga mellett, itt van a gyámatyád is… De nini, mi baja Pista bátyámnak – tette hozzá ijedten –, hiszen vér szivárog át a ruháján?
– Ahá! Hát ez fáj? – kiáltott föl Fáy a fölfedezők élénkségével. – Kutya teremtette, föl nem foghattam, mitől vagyok olyan gyenge. Persze, most már értem. Piócák voltak rajtam az éjjel, és rosszul dugtam be siettemben a léket taplóval. Ugyan kerítsetek valahol egy kis taplót!
Tapló iszen volt akkor minden rendes embernél, kováját, taplóját, ládája kulcsát, acélos bicskáját senki sem hagyta otthon. Fáy uram hamar segített magán, miközben az alispán kiadta a visszafordulási rendeletet. A brachium most már tárgytalan lévén, mert a gróf, akit a pokol mélyéből is kihozott volna (szerette a tekintetes úr a nagy szavakat, ha nem jártak felelősséggel), szabadon találtatott, miről is otthon hivatalos protokollum lészen fölveendő, mivel előrelátható a dolgok simán való elalvásának kizártsága.
Mielőtt Buttler felült volna, első gondja volt egy lovasembert kérni az alispántól, akitől levelet küldhetne.
Szirmay odaintett egy huszárt, Buttler egy testes levelet adott át neki, melyen ez az ódon címirat állt: »Ezt a levelet ajánlom tekintetes és nemzetes Horváth Piroskának, szeretett mátkámnak – Bornócon.«
– Mikor írtad ezt a levelet? – kérdé Fáy.
– Az éjjel.
– Ott a fogságban?
– Ott.
– Hát nem voltatok együtt? – vallatta tovább.
– De.
– Ne olyan röviden felelgess, mintha patikában vennéd a szavakat; mondj el mindent. Hogy történt?
Buttler se tett másképp, mint más ember, kinek rendezetlenül kavarognak elméjében az egymásra gyömöszölt események Ádámon, Éván kezdte az elbeszélést, hogy érkeztek meg, hogy itatta őket Dőry arany billikomokból, stb.
– Ezt már tudjuk nagyjából, erre majd kiterjeszkedünk később, most csak azt mondd el, ami az esküvő után történt.
– Minden zsinórra ment ott. A betanított személyzet hirtelen elpárolgott, és én azután is fogva maradtam a földszinti, úgynevezett kancelláriában, egyetlenegyszer jött be az inas, vacsorát hozott és ágyneműt, torkon ragadtam a gazembert, meg akartam fojtani, mert mint tanú fungált a komédiánál. De láttam, hogy fegyveres pandúrok künn őrködnek, és nincs a megszabadulásra remény.
– Nem tudod a nevüket? – tudakolá Szirmay.
– Nem.
– Nos aztán?
– Hát eleresztettem a torkát, s mikor elment, folytattam a levélírást. Notabene mindjárt a bolondos ceremónia után leültem megírni az eseményeket Piroskának. Ezzel töltöttem az időt vagy fél tizenegyig; kiöntöttem lelkem minden keserűségét. De a búbánat is olyan, mint a verem, minél többet ás belőle az ember, annál nagyobb, mélyebb. Egészen elbódultam a kétségbeejtő gondolatoktól, s fáradtan dőltem be egy karosszékbe. Félig ébrenlét, félig dermedtség volt az állapotom. Szemeim nem voltak behunyva, de mégsem láttam velük. Öntudatom nem volt normális, de mégis tudtam mindenről; úgy rémlett egy pillanatban, mintha levegőbe emelkedném, de ez csak álomszerűen érintett, nem láttam benne semmi különöst. Csak akkor eszméltem föl teljesen, midőn zokogást hallok mellettem, fölugrom, és elképedek a kibontakozó látványra. Két gyertya ég egy tüllel bevont éji asztalon, mely megvilágítja a szobát, és a bárókisasszony egy felbontott ágyra borulva, keservesen sír. Vízió ez, káprázat ez, vagy álom? Az én szobám ez? De hisz a gyertyák az íróasztalon égtek. De hisz az én szobámban nem volt ilyen ágy. Végre pedzeni kezdtem a valóságot, hogy ez nem az én szobám, s hogy valamely emelőgéppel juttattak ide, mert az a folytatás szükséges volt nekik, mint kiegészítő rész az eljátszott maskarádéhoz.
– Canis mater – csettent a szájával a viceispán. – Ez elég érdekes konstelláció, és hát mit csináltál a leánnyal?
– Semmit. Rá se néztem.
– Megállj csak, és le volt vetkőzve vagy hogy?
– Nem, teljesen felöltözve zokogott, az ágy vánkosához szorítva fejét.
– És szép-e, he? Mert amikor én utoljára láttam, akkor még csak palánta volt.
– Elég csinos – felelte Bernáth Zsiga.
– No már kutya hideg vér folyik az ereidben, János öcsém.
– Jóféle ír vér – szólt közbe Fáy István –, mert a Buttlerek Irlandiából származnak. És a kecskék dajkálták őket valamikor. (Ezzel a tréfával szokott az öregúr ingerkedni a gyámfiával.)
– Hát a leány se szólt hozzád? – kíváncsiskodott az alispán, aki szeretett a misztériumokban kotorászni, ha nem járt személyes felelősséggel.
– Igen, vagy kétszer hozzám fordult összekulcsolt kezekkel, és igazán mondhatom, valóságosan meghatott, ha ugyan nem volt egész magaviselete átgondolt színjáték. »Bocsásson meg, rebegte, bocsásson meg, engem kényszerítettek erre, nekem nem lehet akaratom.« Én elfordultam tőle, rákiáltottam: »Soha, soha, kisasszony; ne szóljon hozzám, nem ösmerem önt, nem akarom hallani még a hangját se, soha, soha.« És azután egész éjjel kinéztem az ablakon. Próbáltam a vasrostélyokat feszegetni.
– Furcsa kis nászéj, mondhatom! – csóválta a fejét Szirmay.
– Tehát a rostélyokat feszítetted ki? – folytatta Fáy a vallatást.
– Dehogy. Nagyon erősek voltak.
– Nos, hogyan menekültél meg ezek szerint?
– Igen egyszerűen. Hajnalban kinyílt az ajtó, s bejött lábujjhegyen egy ősz komornyik, akit azelőtt sohase láttam a háznál. Megkérdezte, hogy a ruhát kiviheti-e? »Hisz látja, hogy föl vagyok öltözve.« Nyomában egy kackiás komorna dugta be kandi fejét: »Az ágyban parancsolja-e a méltóságos grófné a reggelit?« Most már tisztában voltam, hogy miért kellett engem az emeletre emelni. Nem egyébért, mint hogy ez a két új tanú együtt találjon bennünket. Ravaszul építette meg a tervét a vén róka, de egyszersmind azt is sejtettem most már, hogy az én szerepem körülbelül befejeződött ezzel, s hogy már szabad vagyok. A nyitott ajtón kiléptem, átmentem az ebédlő mellett, ott lejöttem a lépcsőkön, az udvaron nyitva találtam a kaput, s illa berek nád a kert, úgy ahogy voltam, kalap nélkül igyekeztem toronyirányban menekülni.
– Én a te helyedben legalább a komornát megcsipkedtem volna egy kicsit, hogy bosszút álljak a kényszermenyasszonyon – mondá Szirmay. – A bosszú úgyis mindig édes, de ilyen formában különösen.
– Jól van az, ahogy van – fejezte be Fáy. – Most aztán csak utána kell látni, hogy megmelegítsük a katlant a Dőry uram bűnös lelke alatt. Ezt a csínyt nem viszi el szárazon.
– Félek, kedves gyámatyám, hogy sok galyibánk lesz.
– Ne félj semmit. Csak türelem, türelem. Ha egyszer én a kezembe veszem a te dolgodat.
– De ehhez mégis idő kell – aggódék Buttler, és a fejét lehajtotta szomorúan. – Nekem megvan a türelmem, de mit mond majd Piroska? Lesz-e őbenne is?
– Ha szeret, lesz benne, ha nem szeret, annyi lány van Magyarországon, hidd meg, mint ahány marmancs van a réteken.
Attól a szótul még csak szomorúbb lett Buttler János. Mit ér neki a világ minden rétje, minden marmancsa, mikor az ő szíve e mellé az egy mellé eresztette le a gyökereit.
Az öreg Fáy pedig nem bírta sokáig elnézni a gyámfia bánatát, felhős homlokát, szívettépő szelíd tekintetét, nagy tenyereibe vette a fejét, simogatta rajta az összecsapzott szöghajat, aztán tréfásan meglóbázta, mintha a hintó oldalához akarná paskolni, s ekképp vigasztalta:
– No, ne légy hát ilyen szomorú. Mindig úgy tűnsz föl előttem ilyenkor, mintha szegény anyádat látnám magam előtt. Nevess már egy kicsit a kedvemért. Ne így, te csacsi! Hisz ez olyan szomorú nevetés, hogy megríkatsz vele. Nevess nekem becsületesen. Mert hidd meg, hogy az egész dolog bolondság – múló baj, permeteg eső. Aztán ide hallgass, mondok én neked valamit.
– Hallgatom, kedves gyámatyám.
– Hát tudd meg, hogy a báró Fischer, az egri érsek nekem peru-barátom.
Buttler nem bírta hirtelen megérteni, hogy mi nevetni való van ezen.
– És ha én azt mondom neki, hogy így meg úgy, hát úgy szétfújja ezt a röszkei komédiát, mint egy szappanbuborékot.
De Buttler mégis szomorú maradt, mire Fáy uram megint kivágott egy tromfot.
– Azonfelül meg olyan ember vagyok, aki amit föltesz, meg is csinálja, elmegyek én, fiam, ha arra kerül a sor, még a római pápához is, mert az nekem… izé… mert az nekem…
Csakhogy megvigasztalja, valami nagyot akart mondani, olyasféle akart kicsúszni a száján, hogy az neki atyafia, de aztán mégiscsak odáig devalválta:
– Mert az nekem nem derogál.
De már akkor éppen be is értek Patakra, egész közelről mosolygott rájuk felséges hárs- és vadgesztenyefáival a Fáy-kúria. A nap is már lerázta égi útján reggeli álmosságát, s igazi tűzzel szórta be aranyos sugarakkal a kúria pléhtornyait, csak a kapuban mutatkozott némi felhő, amennyiben ott állt tekintetes Fáyné asszonyom egy kis kézi seprővel, s fenyegetőleg gesztikulált vele az ura felé.
Az öreg ijedten dugta be fejét a váll-lapockái közé, a váll-lapockákat pedig a krispinjébe.
– Lesz itt mindjárt nemulass, kedves öcsém – suttogta szepegve az alispánnak. – Mármost te vágj ki valamivel, ha istent ösmersz.
– Hát miért haragszik az Anna néni?
– Tudod, a piócák miatt, hogy betegen szöktem meg az ágyból. Hiszen tudod: hosszú haj, rövid ész.
