TIZENHATODIK FEJEZET A SZENTENCIA
TIZENHATODIK FEJEZET
A SZENTENCIA
A SZENTENCIA
A halról szeretnék hasonlatot mondani, mert az elég ostoba, de attól tartok, hogy ő nem látja, ami a víz tükrében mutatkozik. A vízi poloska már előnyösebb helyzetben van, mert ő a víz felületén úszik, mint az eldobott forgács, s lehetőleg jól látja a víz tükrében a parti fákat. Ha mármost beszélni tudna és okoskodni, arra a kérdésre, milyenek a fák, bizonyosan így felelne:
»A fák zöldek és csodálatosképpen vannak alkotva; alul koronájuk van, fölül a vaskos törzsük, s a lombkorona finom, szinte hajszálnyi rostozata tartja az óriási törzsöt, mely oly vastag, mint egy fürdő asszonyi állatnak a dereka. Mindez persze szinte lehetetlennek látszanék – fejezé be magyarázatát az okos kis vízi poloska –, ha nem győződnénk meg, odáig úszva, hol a fák vannak, hogy a fáknak voltaképpen nincs testük.«
Hasonló csalóka dolog, amilyenről a vízi bogár beszélne nekünk, igen sok lehet az emberre nézve is, csak nem tud róla. Ilyen vízbe néző ésszel ítél meg helyzeteket és instituciókat. Csak a vízi poloska példájából érthető örök időktől, miért hiszi, hogy a becsület fehérségét az a piros vér tartja fönn, amit párbajban ont.
Embert ölni voltaképpen igen kényelmetlen dolog, még ebben a virtusos formában is. Azt mondjuk, ha valaki megteszi: ugyan hogy tud aludni tőle? De azért az illető nyer vele világi respektusban. Nem lesz jobb, se tisztább, csak véresebb, a jó emberektől távolabb jutott, a pokolhoz közelebb, sőt félig már benne van az alvilági katlanban, mert az éjszakája már az ördögé. És bár tudjuk mindezt, mindegy, mi mégis úgy látjuk, hogy azóta ő tiszteletre méltóbb.
Így volt Dőryvel, mióta lelőtte Horváthot. Bizonyos nevezetesség és nimbusz vette körül. A mód, amellyel leányát főkötőhöz juttatta, undort keltett iránta, de hogy most ráadásul a rivális leánynak, a jónak az atyját is meglőtte, a rossz emberből előlépett »fene embernek«. A fene ember pedig nagy hatalom Magyarországon. Annak mindenki a kedvében jár. Nemhogy közös erővel leütnék, hanem egyenként kitérnek előle. Sőt apránkint pártja támad, mert élvezet az erőssel tartani.
A fantázia neveli erejét, bátorságát még nagyobbra. Szárnyaira veszi, segíti. Akciókat gondolnak ki a számára, röpke mondatokat adnak a szájába.
Nagy rémületet keltett az érseki udvarnál egy ilyen nyilatkozata, melyet állítólag a »Három biká«-nál tett egy fiatal káplán előtt, aki ott a röszkei papot látogatta meg, s panaszkodott, hogy nem bír előlépni.
– Lesz most elég alkalom, fiatalember – jegyezte meg Dőry –, mert biztosíthatom, hogy a legközelebbi napokban eltemetnek néhány kanonokot.
Pruzsinszky kanonok, szentszéki ülnök szakácsnéja szedte föl a hírt a piacon, s mondta el a gazdájának, megtoldván még azzal is, hogy Maszly, az asztalos ennek a kontójára mindjárt megrendelt egy csomó szárított diófát koporsókra.
E naptól kezdve egy hang se szivárgott ki többé a szentszék tanúkihallgatásaiból, sőt az egyes kanonokok se otthon, se társaságban nem ejtettek el többé véleményt a pörről. Ha valaki előhozta, fölhúzták a szemöldjeiket, s egy hja, hja, vagy egy hm, hm volt a legbővebb információ. Mert hát a jó pisztoly még lakatnak is jó.
Pedig a szentszék ülései még eltartottak vagy egy hétig, részint az újra berendelt tanúk, a communis opinio tanúi, részint pedig a már kihallgatott tanúk pótkihallgatása végett.
Akkor aztán hazamentek a famózus dráma személyei, Buttlerék Bozosra, Dőryék Röszkére s elkezdődött az írásbeli pör, a fiskálisok nyelvelése. (Hej, most volna jó kikaparni a sírjából Pereviczkyt.)
A sokféle válasz, viszonválasz, ellenválasz, végválasz eltartott vagy másfél esztendeig. Ezalatt az elárvult Piroska Bornócon lakott Bernáth házánál (őt jelölte ki gyámjának egy korábbi végrendelet), Fáy és Buttler pedig Pozsonyban és Bécsben dolgoztak, patrónusokat keresve, akik befolyásukat a papoknál latba vessék a pör kedvező kimenetelére. De ugyanezt cselekedte Dőry is a leányával. Mária még a főhercegeket is sorra járta, s mint egy beavatott kortárs, Szoltsányi udvari ágens írja: »Alig volt akkoriban nevezetes élő ember és potentátus, aki bele ne mártotta volna ebbe a híres és különös processzusba valamelyképpen az ujját, némelyik egyébiránt (teszi hozzá zárójelben) piszkos is lett tőle.«
A talaj sohasem volt olyan kedvező a közbenjárásokra, mint éppen most (ámbár ez iránt a magyar klíma máskor se mostoha), de most az egri érseknek és a kanonokoknak se főtt egyébben a fejük, mint hogy patronusokat gyűjtsenek, lévén üresedésben Ambrus főherceg halála óta az esztergomi érsekség (melynek székhelye azonban ez idő szerint Nagyszombatban van), úgyszintén nehány püspökség is betöltetlen.
Olyan jólesett hát, mintha hájjal kenegetnék méltóságos főtisztelendő báró Fischer István érsek utam talpát, mikor irányadó, hatalmas emberek ajánlták fel szolgálataikat a hercegprímási méltóság elnyerésénél. Halomszámra kapta a leveleket innen is, onnan is. Mégiscsak szép az, hogy minden ember őreá gondol. Úgyszintén meg lehettek elégedve a nagyságos kanonok urak, mert őket is felkeresték a nagyrangú perszónák az episztoláikkal, reményeket keltve az elnyerendő püspökségek iránt, mintha pásztortüzeket gyújtanának a fekete betűerdőkben, melyek közel látszottak csillogni.
Mindez igen szép volt, igen kedves volt – de bizonyos idő múltán kezdett tűrhetetlen lenni, mert az egyik arra az esetre ígérte a támogatást, ha a Buttler–Dőry Mária-féle házasságot megsemmisítik, a másik arra az esetre, ha a házasságot érvényesnek mondják ki. Úgyhogy aztán érsek és kanonok, ha jó hangulatban volt néhány bikavér kvaterka után, azt is mondhatta: »Sok jó barátom van mindenfelé«, de ha rossz hangulatba jutott, abban a sóhajtásában is igazság nyilvánult: »Tele vagyok ellenségekkel.«
Sőt a végén úgy megkonfundálták az érseket a különböző informáló levelek, staféták, nem ritkán udvari kurirok, fenyegető és ígérgető intervenciók, hogy elkeseredetten kiáltott föl:
– Ha még sokáig tart ez a Buttler-pör, az őrültek házába jutok.
És az bizony még sokáig tartott, mert a prókátoroknak is meg kellett mutatniok, mit tudnak. A laikus közönség különben is azt hitte, amit a vízi poloska a fákról, hogy az ügyvédek floskulusaira, szillogizmusaira, elmeéllel kifaragott argumentumaira, e vékony, satnya gallyacskákra támaszkodik a hatalmas törzsök: a pör merituma. S nagy érdeklődéssel emlegették négy vármegyében, hogy Szűcs ügyvéd ezt meg azt hozta fel, majd meg a Dőry ügyvédjét dicsérték, aki Vidonka vallomását szörnyen megerőtleníté ama hatalmas érvekkel, hogy Vidonka teljesen meg van véve Buttler által, amennyiben olyan hallatlan beneficiumokat húz mint uradalmi asztalos Buttlertől (ahogy azt a becsatolt okmányok mutatják), mely két megyei vicispán javadalmazásával ér fel, s ezzel szemben eddig összesen egy széket csinált az uradalomnak, amelyen a bozosi szolgálók fejni szokta, a tehén alatt ülve, de amely ezek szerint többe került, mint közönségesebb országokban a királyi szék… De iszen több ember ez, mint a Buttlerék Szűcse… Pedig hát Buttlertől azt várta volna az ember, hogy legalábbis egy Demosthenest állítson ki. S az nem is nehéz, mert kavics helyett aranyakat rakhatott volna a nyelve alá.
Egyszer azonban mégis vége lett az ügyvédek szószátyárkodásának, és a szentszék egy hideg januári napon összegyűlt, és meghozta az ítéletet nagy titokban. Senki még csak nem is gyaníthatta.
Három kanonok szavazott a házassági kötelék felbontása mellett, három ellene (de hogy melyik ide, melyik oda, az sohase jutott a laikusok tudomására.)
A generalis auditor, azt mesélik, habozott egy percig az egyenlő szavazatokkal szemben, verejték ült ki a homlokára, aztán szippantott egyet a burnótjából, és így szólt fojtott hangon:
– Tekintve, hogy a szavazatok megoszlottak, én Atya, Fiú és a Szentlélek Isten nevében, és az egyház szokásai szerint, azokhoz csatlakozom, akik a házasság épségben tartását támogatják.
A Buttler házasságát Dőry Máriával tehát érvényesnek mondta ki a szentszék. Vége volt mindennek. De a világ azért csak tovább tartott. A téli napfény benevetett az ablakokon úgy, mint azelőtt. Földindulás nem támadt, hogy a palotát rommá tegye. Az ős püspökök nem ugrottak ki a rámáikból. Semmi se mozdult. Mintha isten se lenne az égben. Csak a jogászok tettek meg annyit, midőn a hírt megtudták, hogy éjjel beverték a kanonokok ablakait, azokét is, akik nemmel, azokét is, akik igennel szavaztak. S míg a kanonoki lakokban recsegtek az ablaküvegek, s potyogtak kövek és záptojások a bútorokra, addig az érseki palotában mély csönd volt, és édesdeden aludt az érsek fehér párnáin, szépeket álmodozva.
Az égből szakadt le egy koronás mókus, piros hámban, picinyke aranyszekeret húzva, melynek kerekei sebesen forogtak a tejszínű levegőben, de az olybá tűnt fel, mintha tömör hegy volna, s a szédületesen meredek hegyről rohan le a mókus. Két fehér galamb is repült ott, de a kis járművecske keresztülgázolt rajtuk, tört szárnnnyal hulltak, hulltak lefelé, a mókus is csak nyargalt, a korona úgy fénylett a fején, hogy szinte kápráztató volt, és a kis mókus képe szakasztott olyan volt, mint a Ludovika császárnéé. Aztán egyszerre leért, és megállott a filigrán arany jármű az egri érseki rezidencia előtt. Két érseki huszár, a Pali meg a Gyurka odaugrott, de azok is olyan picinyek lettek, mint a mézeskalács huszár, levették róla a málhát, egy arany diót. Az érsek fogja, megtöri a fogával (éppen csak az az egy foga volt már), hát valami piros van benne, kezdi nyomogatni, morzsolni, bontogatni, hát nagyobbodik, formálódik, míg egyszer csak… egy bíbornoki kalap.
