MINDENKI LÉPIK EGYET • 1902 (15. kötet) | Mikszáth összes műve

MINDENKI LÉPIK EGYET •
1902
(15. kötet)

Már a cím mutatja, hogy Erdélybe vezetem olvasóimat. Mégpedig egyik legnagyobb városába, ahol Apró István lakik.

Apró István uram nem valami történeti nevezetességű vitéz a hajdankorból (mert ilyeneket liferálnak onnan az írók), hanem egyszerű csizmadiamester a jelenkorból (még ma is él és varr), olyan, aminő száz is van Miskolcon. Ha csak a csizmáról volna szó, bizony kár volna odáig fáradni, Apró uram azonban inkább a Katalin nevű hajadon leánya által híresült el.

Nem azt állítom ezzel, mintha nem lett volna a mesterségében is tökéletes, mert bizonyára jól csinálta az emberi lábak külső burkolatját is, látogatott boltja volt a Főtéren, átellenben a »Mátyás király« vendéglővel, és a város előkelőségeit számíthatta a kundsaftjai közé.

Sőt éppen ezen a téren voltak magasra ágaskodó törekvései. A csizmadia-hiúság egetvívó fantáziája feszegette az agyvelejét. Mikor 1891-ben azok a nagy dinnyéi termettek a »Kígyófészek« nevű dülőben, hogy csodájukra járt a város, egyet, a legnagyobbat, kiválasztván, magával vivé Karlsbadba, hódolata jeléül a híres csizmadia-királynak, Mannl-Heinnak – mivelhogy a májpuffadása miatt már harmadízben küldé oda doktor Pribil Pál városi protomedicus.

Lefesteni való jelenet lehetett, mikor őkigyelme megjelent ünneplőben a hatalmas görögdinnyével, a híres Mannl-Hein

»Hungaria« nevű házában, mely átellenben fekszik a Schlossbrunnal, s magát bemutatván, átadta az érdekes ajándékot, a növény-szörnyeteget ama Deák Ferenc-szemöldökű németnek, ki a maga mesterségében olyan naggyá lett, hogy fejedelmek is megbámulták.

Szemtanúk mesélik (mert ott volt Apró urammal a sógora, Bizédi Gábor varga is vejestül), hogy a két csizmadia, mialatt a dinnyeátadási szertartás folyt, váltig az egymás lábát nézte, titkon szemmértéket véve arról.

De persze, az ördög gondolta volna azt még akkor! Csak későbben sült ki a szándékuk, hetek múlva, mikor Mannl-Hein egy pár zergebőr-cipőt küldött ajándékba Apró uramnak, és ez viszonzásul, rövid időre utána, egy másik pár cipőt Mannl-Heinnak.

Mintha ráöntötték volna, úgy illett a lábukra, s amellett annyira kényelmes volt, hogy Mannl-Hein uram állítólag fölkiáltott, mikor a lábára húzta:

– Tausend Crucifi, ez a mester! Így még nem pihent meg a lábam, mióta élek.

Lőn hát, hogy a következő szezonban Apró István uram a Mannl-Hein-féle cipőben topogott Karlsbad utcáin; Mannl-Hein pedig az Apró István cipőiben, mint ahogy két udvarias fejedelem cselekszi, mindenik a másik uniformisában hivalkodva.

Hogy ily viszonyok közt mégsem a csizmáiról lett híres Apró István, az nem az ő hibája, az a nemzet alacsony színvonalát mutatja. A magyar ember nem eléggé otthonos még a nüánszokban. Nincsen érzéke a formához, a nüánszokhoz; csak a nagy eltéréseket figyeli meg. Ösmeri például a bőrt, a kordovánt, a szattyánt, a bagariát, a chagrint, de hogy milyen csodákat művelhet azon a tű, a bicskia, a kapta, szög, dikics, a csiriz, a cifrázó, a sodró, a kalapács, az ár, meg a csizmadia lelke (mert lelkét önti bele a megalkotott lábtyűbe), arról fogalma sincs.

Csakis ily viszonyok közt eshetett meg, hogy Apró a lánya szépsége által híresült el, pedig az igazán semmi érdem, csak a természet játéka és puszta véletlenség, hogy kellemetes és az emberi szemeknek látásra édes vala. Mert se Apró uram nem volt szép ember, sem a megboldogult Apróné asszony. Mintha igazán rózsafán termett volna a Kati.

Csoda pedig annyival inkább, mert szép lánya rendszerint a korcsmárosnak szokott lenni, vagy a mézeskalácsosnak, nemkülönben a gombkötőknek, a szabók leányai rendszerint véznák, horpadt mellűek, a mészárosoké tenyeres-talpasok, a tímároké szeplősek, a csizmadiáké zömökök és idomtalanok, mint a csutak; ámbátor a müncheni szépség-galériában egy barna suszter-leányzó arcképe veri le a hercegnőket és királyleányokat, akik ott következnek a falon hosszú sorban, köztük a mi megdicsőült, szépséges királynénk: Wittelsbach Erzsébet is.

Hanem talán még a müncheni suszterleánynál is szebb volt Katica. Ha valami világszépséget emlegettek Erdély azon részén, mindig őt vették mértéknek: van-e olyan, mint Kati? Szebb-e az Apró-leánynál?

De még ennél is nagyobb bizonyíték volt szépsége mellett az a körülmény, hogy a város vénasszonyai, kiken már nem igen lehetett élő tanúkkal konstatálni a hajdankori állapotot, mintha összebeszéltek volna, mind azt vallották magukról:

– Szakasztott olyan voltam, mint Apró Kati.

De ez azért nem zárta ki, hogy megszólják. Irigyelték a képmásukat.

– Milyen szerencsétlenség az a nagy szépség rajta, de milyen! Mert meg kell adni, hogy nagy szépség. Úri ennek minden mozdulata, minden lépése. És akármicsoda perkál lifitykét akaszt magára, az mind a legfölségesebb grófi ruhának látszik a csodálatos termetén. De minek? Kinek? Mit használna az, ha a lúd úgy tudna énekelni, mint a kanári? És ha olyan tolla volna, mint a fácáné? Azért nem fognák be kalitkába, és a gúnárok rá se néznének. Azt érné el vele. Nem vennék be maguk közé se a fácánok, se a ludak, se a kanárik. Hát ugyan ki veszi el a Katit? Valami mesterember? Majd bolond! Annak olyan asszony kell, aki egyszersmind szerszám, segítség. Fűrész kell neki és asszony, vágy gyalu és asszony. De mire való neki egy szép virág? Hiszen az ő szeme is látja a szépet, de fázik tőle. Mert a szépség falánk fenevad, csipkét, pántlikát eszik. Egész kirakatokat. Mesterember nem meri elvenni a Katit. Hát mondjuk, úr veszi el. Úr, de miféle úr? A kis úrnak derogál, mert a kis úrtól komolyan vennék, ha csizmadiacsaládba házasodnék, ez ledevalválná a sárga földig. Ennélfogva valami nagy úr veszi el, de hogyan? Úgy, mint a fagy elveszi tavaszkor a barackfa virágját; megérinti, megfújja s azzal otthagyja lehullani.

Van valami abban, amit az öregasszonyok összedaráltak; Katica elérte a tizennyolcadik évét is, de kérő még mindig nem jelentkezett a háznál. A szegényebb sorsú mesteremberek leányai rendre férjhez mennek, a csúnyák is, és ő, a nagy szépség, otthon maradt, még csak azt se kérdezte senki, hogy a világon van-e? Hát megbolondultak ezek a mai legények? Vagy csupa illedelemből szamarak, mint a grófok, hogy a legjobb falatot egyik sem akarja kivenni a tálból a másik elől?

Restellni való vagy nem, de a szegény Katinak meg kellett elégednie azzal, hogy bámulják, hogy szemet-szájat tátva néznek utána, hogy a fotografíáját kiteszik a kirakatokba, és hogy egy helyi szobrász utána mintázta a Mária szobrot a brassói templomnak. Az is különös volt, hogy a gimnázium nagyobb diákjai egész nap az Apró uram boltkirakata előtt ácsorogtak, nézvén az ott pompázó csizmákat és cipőket; amiből Apró uram azt következtette, hogy most még tökéletesebbek a cipői, mint azelőtt, és hogy az új nemzedék jobban tudja méltányolni a műremekeket. Pedig alighanem azért csatangoltak ott a paniperdák, mert Kati is látható volt a kirakat üvegén keresztül, amint ott ült a gépnél és varrogatott.

Bizonyára más nyoma is maradt ennek: egy csomó szonett, madrigál s néhány »Hozzá« című vers, a gimnázium érdemkönyvében. A múzsák mutatkoztak, de kérő nem.

Hovatovább mindinkább feltűnőbb lett ez a körülmény, úgyhogy Apró uramat is kellemetlenül érintette, kivált, mert csipkelődni kezdtek az ösmerősök:

– Mikor adja már férjhez a Katicát?

– Majd meglássa kegyelmed, egyszer csak itt toppan valami tekintetes úr. Várakozó leány várat nyer.

– Addig vár, míg én akarom – felelte kevélyen, mert végtelenül büszke ember volt.

Maga Katica látszott legkevesebbet törődni a dologgal. Különös leány volt, zárkózott természetű és hideg, mint a jég. Aztán otthon ülő, mint egy hamupipőke. Furcsa, hogy akinek olyan édes pofácskája van, ne szeresse mutogatni. Más az ő helyében naphosszat az utcán flangérozna. Kati ellenben, a vasárnapi templomot kivéve, nem járt a világon sehová, csak nénikéjéhez, Apró uram sógornőjéhez, vagyis özvegy Apró Jánosné szül. Farkas Amáliához, aki kulcsárné, szakácsné és házvezetőné volt a Hunnia pénzintézet elnökénél, nagyságos Kolosy Ferenc úrnál.

Szerencsés planéta alatt született ez a Máli néni. Oly helyre vette be magát, mint mikor a bolha egy hideg gyékényről egy kövér zsidóasszony ágyába kerül. Olyan gazdag, finom emberhez jutott, aki csak úgy szórja a bankót, mint más ember a polyvát. S aztán micsoda hatalom ő a könnyűvérű agglegénynél; rendelkezik, süt, főz, dúskál zsírban, vajban, mézben, ami szemének, szájának kellemetes.

Máli néni az egyetlen rokona Katicának, ő látja el ruhával, néha egy kis ékszerrel is kedveskedik, aztán ha odamegy, mindig van egy-két tányér sütemény az almáriumban, meg egy befőttes üveg, amit Katicának felbont. Katica nagy ínyenc, torkos, mint egy kis macska. Háromszor, négyszer is átszalad Kolosyékhoz, mintha csak az éléskamrába osonna egy kis paskortára.

Maga Máli néni is hol-hol bekukkan a boltba. Csak egy nagykendőt vet hanyagul a nyakára, mert közel van (a negyedik ház innen), és mindig találnak valami sugdosni valót. Őszinte, mély vonzalmat tanúsít az anyátlan gyermek iránt, s váltig emlegeti: »Ha valamit gyűjtök, ha marad utánam valami, az mind Katicáé.«

Apró uram Máli nénivel beszéli meg a jövendőre való terveket.

– Bosszantani kezd – mondá egy napon a bolt külön fülkéjében, pápaszemét a zöld posztókötényével törülgetve –, hogy a Katinak nincs még kérője. Takaros a leány és mégsem akad szerencséje. Talán vinni kellene ide-oda, színházba, mulatságba? Mit gondol, sógorasszony?

– Azt gondolom, hogy még korán van.

– Ej, ugyan! Hiszen tizenkilenc éves lesz maholnap.

– Mindegy. Mégis csak gyerek. Későn fejlődik. Nem gondol az még a férjhezmenetelre.

– Vajon?

– Tudom.

– Ő mondta?

– Magam találom ki. Ha hozzánk jön, sokszor elküldöm a kertbe.

– A kertbe? – csodálkozék Apró. – És mivégre?

Máli néni ravaszul mosolygott. Pedig nem jól állt neki, nagyon csúnya fogai voltak.

– Hát abból tudom, sógorkám galambom, hogy a kertnek mindig abban a részében őgyeleg, ahol a szamóca van, meg a cseresznyefa. Gondolom magamban, nincs még senkije és nem is gondol még semmire. Majd ha egyszer azon a részén találom ábrándozva, ahol a muskátli-bokrok vannak, meg a violák…

– Hm, persze, persze – vágott közbe a csizmadia. – Az asszonyi ész olyan, mint a fecske nyála, szép, filigrán dolgot lehet vele építeni. Hanem azért mégis szégyenlem, hogy nincs kérője.

– Majd megjön az.

– De még csak nem is mutatkozik eddig. A legényeim hozzá se mernek szólni.

A sógorasszony megvető mozdulatot tett a kezével.

– Csak nem akarja mesteremberhez adni a Katit?

– Hát kihez?

Máli néni csípőjére vágta a kezeit, és a szeme zöldes fényben villogott, mint egy áspiskígyóé.

– Ej, van-e lelke? Hogy azt a piskótából való drágalátos testét valami kérges kezű gazember üsse-verje. Mert a mesteremberek közönségesen durva lények. Hiába biggyeszti el a száját. Maga is csak olyan volt. Az uram se volt különb, és mindig tele volt a testem kék foltokkal, amíg élt, isten nyugosztalja meg ott, ahol van, mint ahogy az én szegény testem is megnyugodott azóta. Nem, nem, sógorkám. Csak hadd várjon még a Kati. Ő jobbra van teremtve. Tekintetes asszonnyá lesz, majd meglássa.

– Valami éhenkórász írnokné. Köszönöm szépen.

– Hátha jobb is kerül, majd meglássuk.

Az öreg Apró dörmögött valamit, rázta a fejét makacsul, majd határozottan kijelenté:

– A familia lejött a hegyről, sógorasszony, hiszen tudja, és nem akar többé fölfelé menni. Becsületes polgár-asszonyt akarok nevelni a Katiból, akinek senki se vethesse szemére a csirizt és dikicset. A leány az enyém most és azt akarom, hogy a férjhez menetele után se szégyelljen az enyém lenni.

– Minden az Istentől függ – jegyzé meg Máli néni ájtatos szemekkel.

– Az Istentől sok függ – fejezte be a csizmadia kemény hangnyomattal –, de Apró István se kutya.

Pedig hát Apró István uram bizony csak kutya – hiába van benne erős akarat. Az Isten ellenben annyi eszközzel dolgozik, hogy se szeri, se száma. Ki tudhatná azt, mikor tesz ő a maga sakktábláján húzást, és hogy mi lesz abból?

Hát most azt rendelé, hogy az Apró uram mája puffadjon meg újra. Ami nem is különös, mert már azelőtt is fölpuffadt néhányszor. De egyáltalán nem is lehet rossz néven venni egy csizmadia májától. A csizmadia mindig ül megunja ezt a mája és növésnek indul.

Egy szó mint száz, Aprónak megint Karlsbadba kellett menni, s Katit erre az időre Máli néni vette magához lakni.

A fürdőben aztán megösmerkedett Mannl-Heinnak az első legényével, bizonyos Kolowotki Mátyással, aki a nagy mester tanítványa lévén, szinte túltett a mesteren. Beszélték hogy a walesi herceg vadászcsizmáit, a Dudley ladyk és missek filigrán cipellőit, valamint a szép portugál királyné lábbelijét is ez a bizonyos Kolowotki készíti. Nagy nimbusz környezte a hórihorgas legényt, valóságos aureolát látott feje, körül a csizmadia-szem. Csodakeze van a Kolowotkinak. Rettenetes egy talentum az.

Apró uram barátságot kötött Kolowotkival, s amint elbeszélgettek egynehányszor, az a gondolata támadt (mert roppant esze volt őkigyelmének), hogy maga mellé veszi társul, mivelhogy így még nagyobb hírre vergődik a boltja, talán még a Mannl-Hein dicsőségét is elhomályosítják, ha ketten összefogóznak. No, az nagy dolog lesz. Tele lesz ezzel még Budapest is, ha Bécs nem. Azonfelül ő maga már öregszik, ez is egy ok, csak pápaszemen lát, ez a másik ok, ámbár az első okból fakad, aztán lusta is, friss erő kell a boltba, aki nyájas mosollyal hajlong a kundsaftoknak a boltajtóban s haragos szemöldökkel zsörtölődik a legényekkel és inasokkal, el nem mulasztván az elrettentés politikája kedvéért egyet-egyet hetenkint pofon is legyinteni. Neki derogál az ilyen, sőt veszélyes, mert törvényhatósági bizottsági tag is, s még vissza találna feleselni a bántalmazott, miáltal, amitől isten mentsen, csorba esnék a tekintélyén.

Dictum factum, ajánlatot tett a legénynek, hogy legyen társa, mire az parolát csapott.

– Eb, aki megbánja.

Persze nagy áldomást ittak erre, nem is egyet, s beszélgetés közben, a gránátszínű melniki bor mellett, egyszer csak kikottyantotta az öreg:

– Van otthon egy leányom is, bruder, ha megtetszik, elveheted, ebugatta.

Ez volt a másik titkos terve a legénnyel, akár veri ki a méreg-szeplő Máli nénit, akár nem.

Kolowotki kacsintott a szürke szemével és széthúzta a nagy száját nevetésre:

– Szép-e a mädi, mi?

A csizmadia vállat vont és szerényen mondá:

– Meglehetős, azt hiszem. Különben ízlés dolga.

– No, azért mondom, mert én válogatós vagyok. Szép embernek szép asszony kell, hehehe. Hát nem is adok erre parolát.

– Ej, persze. Nem is fogadnám el.

– Maga látta az én cipőimet, de én nem láttam a maga lányát. Látatlanba nem megyünk. Ha látjuk, se látjuk, mert csak az arca van künn, márpedig az asszony a nyakán alól kezdődik, éppen ahol el van takarva. Elég nagy igazságtalanság ez a sötétben való botorkálás, és ha én király volnék, újra behoznám, hogy az emberek ruha nélkül járjanak, mint hajdan a paradicsomban.

Apró uramat, ki méltóságteljes magaviseletű és ünnepélyes vala, kellemetlenül érinté az efféle dibdáb beszéd, a fizetőpincért kiáltá, egyszersmind ráförmedvén Kolowotkira:

– Nem beszélsz úgy, mint egy komoly férfiú, Mátyás, és gondold meg, hogy ha az emberek szűz anyameztelenül járnának; akkor a cipő se lenne még kitalálva. Mit érne anélkül a világ, hm? Mit érnénk mink is?

Erre aztán elgondolkoztak, elmerengtek a lét és az emberiség rendeltetésének nagy kérdésein és bizonyára azt találták mind a ketten, hogy a világ nagyon hiányos és üres lenne a csizmadiák nélkül.

De hát szerencsére ez sohasem fog bekövetkezni, sőt inkább szaporodni fognak, amint egyre hűl az anyaföld és finnyásabb az emberi láb. A történetünk színhelyét képező városban is megszaporodtak, új cégtábla került a régi bolt fölé: »Apró István és Társa«. S egy nyomtatott cirkuláré ment ki a kundsaftok közé, kövér betűkkel kiemelve, hogy »sikerült társul megszereznem a híres karlsbadi cipész-királynak vagyis a királyok cipészének, Mannl-Hein tisztelt barátomnak jobb kezét, Kolowotki Mátyás urat, ki is velem karöltve, stb. stb.« A körlevél margóin következő mondatok pompáztak: »Nincs többé tyúkszem«, »Nincs többé formátlan láb«, mert tudta Apró uram, hogy mitől döglik a légy.

Kolowotki Mátyás nagyon meg volt lepetve a Kati szépségétől, mikor új otthonába ért. Soha ilyet! Azt hitte, valami tündérlátomány, s oldalba döfvén a mestert, tompa, rekedt hangon kérdé:

– Csak talán nem ő az?

– De bizony a Kati lányom az.

Kolowotkit elragadta a lelkesedés láza, s leugorván a kocsiról, egyenest a Katinak rohant. Meg akarta csókolni, miközben áradozva hadarta:

– Oh, dusicska moja kohanicska. Én vagyok a te vőlegényed, a Kolowotki, a Mannl-Hein jobbkeze.

Szerencsére a Katinak is volt jobbkeze s úgy vágta vele pofon a Mannl-Hein »jobbkezét«, hogy szinte csoda volt akkora piciny kéztől olyan nagy csattanás.

– Meg van ez az ember bolondulva? Apám, apám, segítség!

Kolowotki nagy lihegve iparkodott őt a pof dacára is derékon kapni, megcsókolni, Katica sikongatott, karmolta, lökdöste vissza a kezeivel; az öreg Apró ellenben csak félig kacagott, félig haragudott a dologért.

– Ej, mit ordítasz úgy, mintha nyúznának, hiszen meg nem esz. Te meg, Kolowotki, ne fogdosd a leányt és ne bolondozz, mert megharagszom. Nem szolgálóval van dolgod, hallod-e? Amit kaptál, az a tied. Most már hagyd abba, Kolowotki, mert nem az a módja, hidd el.

S ezzel csillapítólag, barátságosan eresztette le a nagy tenyerét a Kolowotki vállára.

Kolowotki megfordult, Katica pedig időt nyert kisiklani s elfutni a szobából.

Kolowotki kábultan nézett utána. Hogy ringott az a fölséges dereka a csípőin! Az egyik lenszínű hajfonata kioldózott a dulakodásban s sziszegve verdeste menekülése közben a perkálszoknyája alsó fodrát – mert egész odáig ért le.

– Enyim ő – hörögte a legény lázasan. – Nekem ígérte. Talán nem igaz, mi?

És vad tekintetét szinte belevágta az Apró uram arcába.

– Hát meg is lesz – biztatá emez nyugodt komolysággal –, de türtőztesd magad s ne ess neki éhesen, mint a pohánka-kásának, mert a fehérnép fittyet hány azoknak, akikről észreveszi, hogy nagyon utána vannak. Tégy úgy, hékás, mintha föl sem vennéd.

Szót fogadott ebben Kolowotki, már amennyire tehette, mert nehéz a piros almát nézni, éhesnek lenni s tudni róla, hogy az övé, vágyni rá, de bele nem harapni. Eb, aki megállja. S el van veszve, aki meg nem állja.

Egy darabig hozzá sem szólt, de a szerelmes, gyöngéd tekintetét minden órában rajta felejtette. Kati érzéketlen maradt ezzel szemben, mint egy alabástrom bábú.

Kolowotki a fogait csikorgatta dühében, ha senki sem látta, s föltette magában, hogy rá se néz többet, hanem azért nem bírta megállani, ha mellette elment, hogy meg ne csípje titkon enyelgő pajkossággal, ha olyankor tehette, mikor senki se nézett oda, de amit bizalmas édes titoknak szánt, azt a leány legott nyilvánosan nyugtázta, haragosan, durcásan.

– Ugyan ne izéljen, Kolowotki. Mit akar? Hagyjon békét!

Ami azt jelentette, hogy nem akar semmi közeledést, semmi bizalmaskodást. Olyan kosár ez, mint a parancsolat.

Gúnyosan röhögtek ilyenkor a mester legényei, inasai, fölpillantván munkáikból, Kolowotki pedig azt hitte, hogy rögtön elsüllyed a föld alá. Sértődve dúlt-fúlt a boltban napokig, szórakozottan kezelte a szerszámokat s tele voltak a cipők az úgynevezett »vak-vágásokkal«. Minduntalan félrehívta az öreg Aprót vagy a fülkébe vagy az udvarra s izgatottan tárgyalt vele:

– Ezt én ki nem állom tovább. Adjon tanácsot, »papa,« mit tegyek? (Papának kezdte hívni Aprót – azt hitte, ezzel is közelebb jut Katához.) Belehalok, papa!

– Ne félj te ettől, Mátyás! – biztatta Apró uram. – Csizmadia szerelembe még sohase halt meg. Azt csak a szabók és a cukrászok cselekszik meg.

– Nem állom ki tovább, becsületemre mondom, inkább elbujdosom, elhagyom magát, de hogy minden nap lássam őt és tudjam, hogy nem szeret, inkább megyek. Isten áldja meg, papa!

A kezét nyújtotta, s szemeit elöntötték a könnyek.

Apró uram megijedt. Az új társ sokat ér. Azóta nagyon föllendült az üzlet, amióta ő is benne van. Próbálta csillapítani:

– Nonono, nem baj, Kolowotki. Hiszen még nem ösmer régóta. Hiszen még csak nehány hónapja vagy itt. Nem csoda az ha még nem szeret.

Kolowotki fölfortyant:

– Mit, hogy nem csoda? Hát kinek néz engem a papa? (S kidüllesztette a mellét.) Hát olyan ember Kolowotki Mátyás, akit csoda volna megszeretni? Szép vagyok, kedves vagyok, okos vagyok, hát mit akar még? Hiszen nem princesz. De ha az volna is. Inkább megfoghatatlan, hogy nem szeret.

– Megesik az ilyesmi más emberen is – mondta a csizmadia zavartan, kedvetlenül.

– Énrajtam nem szabad megesnie…

– Te persze kivételes lény vagy – vágott közbe Apró uram gúnyosan, mert már nem tűrhette a nagy pöffeszkedést. – Logikával beszélj, barátja az erénynek, vagy hagyjuk abba!

– Hiszen éppen a logika – ellenveté Kolowotki. – Akit én utáltam eddig, az engem is mind utált, ha mármost aztán beleszerettem valakibe, annak is belém kell szeretnie.

– No persze! Majd az csak úgy megy! Elégedj meg azzal, hogy Kati egyelőre senkibe sem szerelmes.

– Bizonyosan tudja? – kérdé mohón.

A csizmadia vállat vont.

– Én legalább semmit sem vettem észre.

– Pedig mégis alighanem itt van a bibé – hörögte Kolowotki sötéten, s még a porcelán csehpipa is kiesett a szájából ijedtében e gondolatra. – Megölöm azt a gazembert, megölöm.

És fenyegetően emelte fel az ökleit, meglóbázva azokat a levegőben.

– Láthatatlan árnyékokkal csak a molnárok hadonásznak és a poéták. Ne fáraszd az ökleidet ok nélkül.

– Majd kikutatom én, hogy kicsoda. Kinyitom a szememet, szimatolok, mint egy detektiv és végére járok.

– Hát azt okosan teszed, ha van ilyen. De ha nincs, akkor csak várj türelmesen, én azt a tanácsot adom. Az idő, Kolowotki, az idő a fő, az idő segít mindenen.

– Ej, menjen a pokolba az idővel! – fakadt ki Kolowotki keserűen. – Mit utasít engem az időhöz? Az idő nem apja a Katinak, az idő nem üzlettársam, még csak nem is csizmadia, hát szeretném tudni, mért segítene engem? Hanem maga a leány apja, maga az üzlettársam, hát maga beszéljen a leányával, el akarom venni, punktum, vagy pedig megyek el innen a világba, amerre a két szemem visz.

Nem maradt tehát más hátra, mint sarkára állani Apró uramnak, ha van sarka, s hatalmi szóval élni, de a leány váltig ellenszegült, úgyhogy Kolowotkit folyton csak a reménység szentjánoskenyerén tartotta.

– Nos, hogy leszünk, »öreg ház«*? * – kérdezte Kolowotki majdnem mindennap újra és újra.

Kedélyes német megszólítás: »Altes Haus«, öreg oimbora helyett.

– Bízzál az időben – ismételte Apró minduntalan.

És az idő csakugyan segített, de megfordítva, t. i. Kolowotki lett szerelmesebb a leányba. Nem is szerelem volt már az, hanem delirium, féltékenységgel vegyítve.

Egészen elfoglalta ez az érzés. Több szeme lett, mint Árgusnak, mindenkire gyanakodott, aki csak szóba állt Katival: a cifra urakra, akik mértéket jöttek vétetni a boltba s fecsegni próbáltak vele, a legényekre, akik a bolt hátterében dolgoztak, a diákokra, akik kívülről üvegen át nyalták a mézet, sőt gyanakodott még Máli nénire is, aki gyakran vitte magával Katit, majd átdöfte a szemével, hátha a Máli néni is valami asszonyruhába öltözött udvarló, – ami nem is volt valami ostoba föltevés, mert Máli néni orra alatt csakugyan tenyészett némi bajuszféle.Minden jelt megfigyelt s építette belőlük a hidakat vagy a paradicsomba, vagy a pokolba. Úgy estek a jelek, mintha a leány közömbös lenne mindenki iránt, sőt néha úgy tetszett neki, hogy a szemei gyöngéden pihennek meg őrajta (t. i. Kolowotkin), máskor ellenben gyűlöletet olvasott ki azokból. Bolondos számvetés a szerelem, ahol a számjelekből mindig más-más eredmény jön ki a hangulat szerint.

Mily megnyugtató volt, ha Kati ott ülvén a varrógépnél, bélelve a topánokat, a gép egyenletesen berregett, mint az egészséges ember ütere, egyetlen tempót sem hagyva ki. Ifjú urak jöttek-mentek, és a gép csak egyre berregett.

Ilyenkor hátra se fordult Kolowotki. Minden rendben van. A gép azt mondja: nincsen semmi baj.

A leány rendesen szomorú volt, se nem dalolt munkaközben, mint azelőtt, sem nem nevetett, ha valami tréfát hallott. Lesütött szemekkel ült munkájánál, haloványan, hervadozva, mintha beteg lenne. Vajon mi bánata lehet? Mi lakhatik e fehér homlok mögött? Az arca olyant mutat, hogy valami boldogtalan szerelem rág a szívén. De a gép mindig kiadott minden tempót, akárki lépett is be. Az arc hazudhat. A gép nem hazudhat.

Az öreg Aprónak feltűnt a leány szembetűnő lankadtsága: a karjai megsoványodtak, az arca megnyúlt, fehér, mint a fal, csak a fekete szeme égett, mint két mécses.

– Mi bajod, te Katica? Nem vagy te beteg?

– Nincs semmi bajom.

– Pápista-színben vagy, szívecském.

– A fejem fáj.

Egyre fogyott, egyre gyengült, ajka színtelen lett, a tekintete révedező.

– Jaj, fiam, keresztüllátok a füleden, mintha pápaszem volna. Neked mégis valami bajod van. Ne hívassam el Pribil doktort?

Kati összerezzent, mintha valami hideg széláram fújta volna meg.

– A világért se, apám. Biztosítlak, hogy egészséges vagyok és jól érzem magamat.

Pedig valóságos árnyék, de még csak szebb lett így, valami légies, mennyei derengett az arca körül, valami glóriaszerű, ami a szentek feje körül sugárzik, és itt is megvan, emberi szem nem látja, de odaképzeli.

Nyugtalan érzések fogták el koronkint az öreget, panaszkodott fűnek-fának a leány állapotáról. Ahogy ez már szokás, vigasztalták mindenfélével:

– Keveset van a friss levegőn – jegyzé meg az egyik. – Öntöző kannát kell adni a kezébe, meg kis ásót, dolgoztassa a kertben.

– Leányarcnak a főkötő adja a piros festéket, nem a patika – vélte a másik.

Kolowotki nem vette rossz jelnek.

Kati eped valaki után, azért fehér. De minthogy a gép egyenletesen jár, akárki lép is be, az a bizonyos »valaki« csak a boltban lehet. A Kati tehát utána eped. De mért nem szól? Mért nem adja be a derekát? Mért tesz erőszakot a hajlamain? Micsoda ostoba kacérság az!

Egy délelőtt azonban váratlanul felrezzent Kolowotki, aki háttal fordulva Katinak, szögeket vert egy cipőtalpba. A varrógép egyszerre akadozni kezdett, egy-egy berrenés kimaradt, ami éppen olyan bántó volt, mintha az óraketyegésben támad valami rendetlenség. Az alvó ember is fölébred, ha a tik-tak nem szabályos.

Kolowotki a bolt előrészébe pillantván, egy sugár termetű, fényes fekete barkójú urat látott belépni. Apró uram nagy alázatosan kapta le aranyszironyos házisapkáját s nyakát meggörbítve hajlongott előtte. Nagy potentát lehet az illető. Kati idegesen gyűrte a varrást. A gép megállott, s a lány arca kigyúlt, mint egy égő fáklya.

A Kolowotki szemkarikái zöldes fényt lövelltek, szíve hangosan dobogott.

Ez az! súgta belülről egy szózat, és a dolgozó legények kalapácsai utána verték: Ez az! – Ez az!

– Szervusz, Apró! – szólt az idegen úr kevélyen, fennhéjázón, sárga kesztyűivel, melyeket a kezében tartott, meglegyintve a mester vállát. Ebből állt a köszöntés.

– Alázatos szolgája nagyságodnak. Minek köszönhetjük a nagy szerencsét?

S posztókötényével egy széket letörölni sietett, ha netán por lenne rajta.

– Nem ülök le, ne bántsa.

– Azt gondoltam, hogy talán mértéket veszünk.

– Ördög vigye most a mértéket! Nem magához jöttem, hanem a kisasszonyhoz.

– Ah, úgy? – szólt a csizmadia örvendő vigyorgással. – Állj fel, Kati! Gyere ide, fiam. A nagyságos úr hozzád jött. Az idegen úr Kati felé lépdelt, s finom illat áradt szét ruháiból, zsebkendőjéből. Kolowotki tetőtől talpig szemügyre vette. Nem volt már fiatal ember, egy kicsit deresedett a szakálla a széleken, de szépek, üdék voltak a vonásai. Előkelő öltözetet viselt, fényes cilindert, szürke csíkos kabátot, ezüst fogantyújú pálcával veregette elegáns nadrágszárait. A kezén pedig a mandzsetta alatt arany karperec csillogott.

Kati gépiesen felállt, de most egyszerre olyan sápadt lett, mint a halott. Szemeit lesütötte, ajkai láthatólag remegtek.

– Egy kis üzenetet hoztam – mondta a jött, könnyedén, elfogulatlanul. – A nénije künn van a szüreten hajnal óta, a szőlőmben, ide üzente az imént, hogy délután magácskát is kihozzam. Ha tehát az édesapja megengedi és maga is ki akar jönni, délután megállnék itt a kocsival.

Kati az apja arcát fürkészte s újra piros lett, mint a skarlát posztó. Kolowotki kékült, zöldült a háttérben, míg ellenben a csizmadia sietett beleegyezni.

– Oh, hogyne. Csak hadd menjen ki egy kis jó levegőre, úgyis olyan szegényke, mint egy buborék.

A látogató ezt is tréfára fordította.

– Hát eljön a kis buborék?

Kati fojtott hangon felelt, miközben az arcát elfordította.

– Igen, ha úgy kívánja – a Máli néni.

– Nekünk úgy sincs most szőlőnk – panaszkodott Apró uram. – Elverte a jég, egyetlen fürt se maradt rajta. Soha még olyan pusztulás, nagyságos uram, mint mikor én oda kimentem nyáron a jégverés után. A gondolat, hogy nem lesz borom az idén, meg az összetiport termés, könnyeket facsart ki a szememből. Jó keresztény vagyok, de mégsem állhattam meg zokszó nélkül. Én uram teremtőm, mit míveltél te itt? Vásott gyerek tesz ilyent, de nem egy isten.

– Apa, apa, ne káromolja az Istent, mert megbünteti; úgy borzong a hátam, ha hallom.

– Hadd el, fiam, légy nyugodt – mondá, nem minden méltóság nélkül –, nem lesz nekem azért semmi bajom, mert az ilyet én aztán mindjárt eligazítom ővele.

– Hogy-hogy? – kérdezte a vendég kíváncsian.

– Hát csizmát varrok neki.

– Az Istennek?

– Persze. Vagyis behívok ilyenkor egy koldust az utcáról és mértéket veszünk a lábáról, ugye, Lőrinc?

Az öreg legény, Lőrinc, bólintott a bozontos nagy fejével:

– De hányszor!

A látogató a fejét csóválta. »Maga ugyancsak furfangos kópé, Apró gazda.« Aztán a Kati felé fordult:

– A viszontlátásig, kicsike. Úgy uzsonna tájára készüljön.

– Hát bizonyosan eljön értem? – kérdé a leány felbátorodva.

– Akár zálogot is adok – felelte mosolyogva, egy udvarias mozdulattal kivette a gomblyukában pirosló szegfűt és átnyújtotta Katinak.

Mindez oly szép volt, oly finom dolog volt, hogy egészen elbájolta a mesterlegényeket, akik nézték. Hm. Ez aztán az úr. Ez tudja a módját.

Kolowotki is ezen a véleményen lehetett, mert mihelyt az ajtó becsukódott a távozó mögött, félrehítta az öreget. – Ki ez a kinyalt fickó? – kérdé zordonan.

– Ez egy kiváló uraság, egy idevaló banknak az elnöke, bizonyos Kolosy Ferenc, első gavallér a városban.

– Megölöm – súgta Kolowotki rejtelmesen a fülébe.

Ijedten kapta el a fejét és szemébe nézett az üzlettársnak, hogy nincs-e megbolondulva?

– Ugyan, miért ölnéd meg?

– Nem tetszik nekem a pofája, azért.

– Pedig inkább szép ember.

– De karperecet hord.

– Mi közöd hozzá? Cipőt is hord, mégpedig legalább is húszat koptat ő és a személyzete évenkint. Kár volna az ilyen kundsaftot megölni.

– Ebbe szerelmes a Kati – susogta síri hangon. – És ő is a Katiba.

– Már mint ő? A Katiba? És a Kati őbele? Hát honnan veszed ezt, te boldogtalan?

– Onnan, hogy mi köze volna különben a leányhoz?

A csizmadia fölkacagott vidáman, édesdeden, hogy szinte könnyezni látszottak apró, fényes szemei.

– Oh, te bolond lengyel, oh, te csacsi lengyel, hisz ez a Máli néni gazdája, a Máli néni pedig nagynénje a leánynak, nekem pedig sógorném, és bagoly legyen a nevem, ha egy nap nem örököltök tőle egy szép összeget.

– Úgy? – mondta Kolowotki és megjuhászodott egy kicsit.

Elcsendesült, de csak látszólag. A zöld szemű szörnyetegnek nem könnyű parancsolni. A zöld szem soha sincs behunyva. Ahhoz nem rendel a gondviselés pillákat. A bolond is észrevehette Kolowotkin, hogy izgatott, hogy szerelmes, hogy féltékeny. A mesterlegények elújságolták Aprónak, hogy a »lengyel-gazda« pisztolyt vásárolt a Perger kereskedésben és mindig magánál hordja, sőt a jóslások is megindultak: »No, majd meglássa kegyelmed, hogy itt valami szomorú dolog történik.« Maga a hű öreg Lőrinc is abban a véleményben volt, hogy Kolowotki egy rossz pillanatban vagy magát lövi agyon, vagy a Katkát.

No, megijedt erre Apró uram és elhatározta, hogy végez a dologgal. Ráparancsol a leányra: vagy férjhez megy Kolowotkihoz, vagy pedig rögtön elküldi a húgához, aki Magyarországon, Hajdúszoboszlón korcsmárosné. Tessék válaszfani. De az egyiknek meg kell lenni, ha ezer ördög állana is útban.

Szerencsére egy sem állott. Sőt az az egy is, aki állt volna, éppen aznap délután átszaladt hozzá bizalmas beszélgetésre és arra próbálta rávenni, hogy adja férjhez a leányt.

– De hiszen eddig maga ellenezte, sógorasszony.

Máli néni ájtatosan emelte szemeit ég felé.

– Elleneztem, igenis elleneztem, mert a javát akartam. Oh, Mária, dicső anyácska, te tudhatod, hányszor esdekeltem hozzád, szépen egyengetve a jövendőjét. De a homok kiszaladt a légváraim alól. Beteges lett a lelkem, egyre hervad, mint a rózsa a szárazságban. Mikor a portéka romlik, sógor úr, túl kell rajta adni. Ez az elsőrendű regula. Ezt tartotta a megboldogult Jakubovics Bogdán is, akinek a házában laktunk, a Gólya-utcában. Tudja, az, aki prémekkel kereskedett. A Katit férjhez kell adni, mégpedig hamar. Egy szó mint száz. Mert a rózsát is pohárba kell tenni, ha hervadni kezd, mégpedig hamar. Sokszor éppen attól éled föl. Mert csodálatos plánta az sszonyféle.

Apró uram a kezeit dörzsölte nagy megelégedéssel.

– Nos, hadd hallom mármost, ki legyen a sógorasszony kiszemeltje?

– Oh, Mária dicső anyácska, ki is, no? Ámbátor valami nagy válogatást éppen nem ajánlhatok. Rossz világ van most, a lány olcsó, a családfenntartás drága. Nem igen vickándozhatik a mai hajadon. Aki kéri, az marja. Én azt gondolom, hogy Kolowotki is jó volna, szereti, meg fogja tudni becsülni, és ez a fő a házaséletben.

Apró uram csak éppen hogy meg nem ölelte Máli nénit örömében.

– Hiszen éppen ez az én tervem is. Ejnye, sógorasszony, eszem a szentjét, de bearanyozni való esze van. Hát persze Kolowotki. Jól mondja, hogy szereti. Mégpedig hogy! Azután micsoda ember a maga nemében. Ahol megáll, első lesz mindenütt a munkájával. S milyen munka ez a mienk! (Apró uram nekilelkesedett, szemei lángoltak, haja izzadni kezdett.) Olvasom az újságban, hogy egy híres író, gazdag orosz gróf, üres idejében csizmákat varr. Csizmákat passzióból. Mert nagy élvezet az, tessék elhinni. Csak még nem tudja az emberiség. De majd elterjed. Nem adok neki húsz esztendőt, és meglássa, ha két király találkozik valahol, a feketekávé után ahelyett, hogy leülnének durákot játszani, leülnek csizmát varrni a minisztereiknek.

Ennek a bizalmas tanácskozásnak lett az eredménye, hogy még aznap este vacsora előtt megkeményíté a szívét Apró uram egy-két kupica konyakkal a patikában, otthon asztalbontás után elővette Katit és újra szőnyegre hozta Kolowotki ajánlatát, körülményesen és bölcsességgel világítva meg az elfogadás előnyeit és a kosár veszedelmeit, – még a pisztolyvételt se hallgatva el.

– Nem kell, édesapám, se lelkemnek, se testemnek.

Arcán visszatükröződött az ellenszenv, beszédes, szép szemeiben dacos elszántság fénye gyúlt ki.

– Hát jól van – mondá az apa szomorúan, de határozott hangnyomattal. – A lelkedet nem rontom meg, az akaratodra nem verek békót, hanem aminek meg kell történni, az elkerülhetetlen. Holnap elhagyod a házamat.

– Hová menjek? – rebegte a leány megtört hangon, a fejét lehajtva.

– A szoboszlói nagynénédhez kísér el Lőrinc a reggeli vonattal.

– És meddig maradnék ott? – kérdé tompán, miközben a könnyei előtörtek.

– Ameddig férjhez nem visznek valahova. Vagy ameddig Kolowotki meg nem házasodik. Ide máskülönben sohasem térhetsz vissza. Fizetni fogok érted.

A leány szilajan rázta meg a fejét, azt a szelíd fejét, és a lábával toppantott a padlón, azzal a pici lábával.

– Nem, nem! Nem hagyhatom el a szülővárosomat. Nem teszem, nem tehetem.

Az öreg vonásai egy pillanat alatt elborultak, a vér a fejébe szállt, a szemkarikái kidagadtak, rettenetes lett, mint egy ugrásra készülő fenevad, s a tenyerével nagyot csapott az asztalra, hogy tányérok, tálak mind hulltak alá.

– Csitt, te sápadt béka! Összemorzsollak.

A leány reszketni kezdett apja összezúzó tekintete alatt, lábinai megrogytak, önkéntelenül térdre esett előtte.

– Atyám, édes atyám, ne tegye azt velem!

– Vagy az egyiket, vagy a másikat! – rikácsolta könyörtelenül.

A leány végighúzta sovány tenyerét a homlokán, mintegy hangosan gondolkozva.

– Itt hagyjam a várost, a szülővárosomat, most?…

– Ugyan, mit szeretsz rajta? – Talán a kakast a tornyán? Én nem bánom, maradj itt, de csak mint a Kolowotki menyasszonya.

– Engedjen – esengett – legalább egy kis időt a gondolkozásra.

– Gondolkodhatsz reggelig.

Rimánkodva tette össze a kezeit, mintha imádkoznék hozzá.

– És még legalább huszonnégy órát hozzá, hiszen ennyit a gyilkos is kap a siralomházban.

Az öreg megenyhült, elfordította az arcát.

– Jól van, gondolkozz tehát holnapután reggelig. De ne menj holnap se a boltba, se az utcára, mert értsd meg, félek, hogy valami szerencsétlenség történik. Az a szegény ember, hiszen tudod ki, nem jót forral, és olyan rossz előérzetem van, hogy ki sem mondhatom.

Ha jól emlékeznek rá az odavaló emberek, (akiktől én hallottam ezt a történetet), egy szerdai nap következett, amikor hetivásár is van a városban. Kati kisírt szemekkel kelt föl reggel s nem ment a boltba, mint egyébkor, a reggelijét sem ette meg, a Zsuzsi szolgáló előadása szerint leült az asztalhoz és levelet írt. Zsuzsi az ebédet főzte, nem ért rá mindent megfigyelni, noha szemfüles fehérnép volt. Mit tudta ő, hogy a kicsike részletek is fontosak lehetnek néhány nap múlva?

Tény azonban, hogy a leányasszony (már mint a Kati) nem volt a városban, mert a kimenő köpenykéje még estefelé is azon a helyen hevert a ripszdíványon, ahova Zsuzsi előtte való este tette. Igaz ellenben, hogy Zsuzsi hallotta az utcaajtó nyikorgását délelőtt, és minthogy a Szamos nem ugatott, alkalmasint a Kati volt künn. Talán a levél dolgában járt, hogy valakit fogjon az utcán, aki egy kis borravalóért elvigye vagy a postára, vagy akihez szólt. (Hiszen ha tudnánk, kinek szólt!) Zsuzsi kevéssel déli harangozás előtt átfutott a Tóth János szatócs boltjába egy garas-ára cimetért a tejbe-rizskásához, akkor látta Katit az utcai ablaknál féltesttel kihajolva, mintha az utcát kémlelné és várna valakit, hogy jön-e már?

Kisvártatva azután, mikor a csigatésztát gyúrta a konyhában, megint hallotta az utcaajtót csikorogni, és minthogy most már ugatott a Szamos, valami idegennek kellett érkeznie. Ki volt, mi volt, mit akart, választ hozott-e vagy egyebet, nem tudja, nem látta, nem hallott semmit. Fusson ki – azt mondja – a szeme, ha még egy mákszemnyit tud ezenkívül.

Ami aztán délután történt, abban nincs semmi különös, egyébiránt köztudomású is. Egész estig sírdogált a szobában, mikor pedig hazaérkezett Apró uram a Lőrinc legénnyel, azt mondja az öregnek:

– Igen szeretnék még a Máli nénivel találkozni, édesapám, mielőtt határoznék reggel.

Az öreg megörült, mert tudta, hogy Máli néni mit fog tanácsolni.

– Azt bizony jól teszed, édes lányom. A Máli néni okos perszóna. Bízvást megfogadhatod, amit mond.

Sőt vacsora után ő maga emlékeztette:

– Most már vess egy nagykendőt a nyakadba és szaladj át.

El is indult nyomban, de a küszöbről visszafordult. Valami csodálatosan mély szomorúság honolt az arcán.

– Jó éjszakát, apám, ha lefeküdnék addig.

– Ne légy sokáig. Elküldjem érted a Lőrincet?

– Oh nem, minek? – mondta reszkető hangon. – Majd elkísér onnan valaki.

A Szamos nagy komédiát csinál odakünn, nyalta a Kati kezét, ráugrált, mintha vissza akarta volna tartani. Majd keservesen vonított, mikor eltávozott a kapun. Egy éji bagoly nekivágódott az ablaknak és behujjantott. Még hallani lehetett, amint a Kati kis cipői végigkopognak a kövezeten az ablak alatt. De az öreg nem hallott egyebet, mint a pipája szörtyögését.

Bóbiskált a macska egy széken. Lőrinc mákot tört a mozsárban a holnapi metéltre, de ő is gyakran abbahagyta. A gazda könyökére dőlt fejjel azt cselekedte, amit a macska, csak az óramutató ment, mendegélt pontosan a maga stációkra osztott útján.

Künn a konyhában Zsuzsi mosogatta az edényt, miközben valami monoton ostobaságot dúdolt:

Jegenyefán madárfészek,
Az én Palim sokszor részeg;
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Részeg szerdán, csütörtökön,
Részeg pénteken; szombaton
És az egész vasárnapon.

Ezen az altató nótán szundított el Apró uram, de nem eléggé mélyen. (Ahhoz legalább is egy templomi zsoltár kívántatnék.) Lőrinc kevesellte az álmát; mivelhogy egy kancsó bor állt a gazda előtt és Lőrinc egyre azon spekulált, hogy egy kellő pillanatban oda suttyan és húz belőle egyet, de valahányszor közeledett az asztalhoz ilyen gonosz szándékkal, az öreg mindig fölpislantott. Lőrinc kombinált. Hogy lehet ez? Hát úgy lehet, hogy olyankor abbahagyja a máktörést, és a mozsárdöngés megszűnése, vagyis a beállott csend költi fel Apró uramat. Tanulmányozván a kérdést, mindenekelőtt szükségesnek tartotta Apró uram álmát hozzászoktatni a csöndességhez. Félbeszakítá tehát a máktörést bizonytalan időre s leste a gazdát, amint letapadnak a szemei, s megkezdődik a szuszogó lélegzete.

No, most! Fölkelt s lábujjhegyen közelgett a kancsó felé, és már éppen utána nyúlt, mikor az öreg váratlanul kinyitotta szemeit, megrázta magát a székében s nagyot ásított.

– Hah, de rosszat álmodtam – dörmögte. – Lefeküdt már Kati?

– Még haza se jött – felelte Lőrinc.

Az öreg az órára pillantott, bizony az már tizenegyre járt akkor. Ijedten ugrott föl, szemkarikái kitágultak, minden álom elröpült belőlük.

– Mit tud ott annyit locsogni? Szaladj érte hamar, Lőrinc fiam (aggodalmasan csóválta a fejét), sehogy sem szeretem ezt a dolgot.

Lőrinc elsietett, vissza is tért egy negyedóra múlva. Nagyon sápadt volt és lihegett.

– Baj van, nemzetes uram, a leányasszonyka nem is volt ott ma este.

– No, a karbunkulusát! – ordított föl. – Ezt ugyan megcsináltuk. Kivel beszéltél?

– Magával Apróné asszonyommal.

– No, itt szép mulatság lesz, Lőrinc – mondá dúlt arccal, nekitántorodva az asztalnak.

Ez a csapás megtörte. Éppen az erős emberek hajlók a végletekre. Elkezdett pityeregni. Pityeregni egy Apró István, akár egy vénasszony. Leborult az asztalra és egyre csak azt kiáltozta: »Oh, drága kis csecsebecsém, mit tettél! Apád ellen mit tettél?«

Majd odafordult hű, öreg legényéhez és égre-földre kérte összetett kezekkel, hogy csináljon valamit, keresse elő a Katicát, adja vissza neki, ha a föld alól hozná is ki.

Az öreg Lőrinc csak bámult, egyre bámult, hogy mi lett az ő kemény gazdájából, aki eddig mindig csak parancsolt.

– Mit gondolsz, mit tegyünk, édes jó Lőrincem – motyogta gyámoltalanul, megsemmisülve s úgy leste a szavait, mint egy bölcs ember gondviselésszerű kinyilatkozását (ő, a nagyeszű városatya, az együgyű Lőrinc véleményét).

– Hát én azt gondolom, hogy ki kellene doboltatni – dohogta Lőrinc, miközben maga is zokogni kezdett.

Éppen ezzel adta vissza a gazdája erejét. Míg ő sírt, gyerek volt, s míg a másik nem sírt, őt hitte gyerekségében férfinak, de most, hogy a Lőrinc mécsese is eltörött, fölugrott Apró uram, mint akinek eszéről-erejéről lepattan a lenyűgöző burok, kitörülte szeméből a könnyeket s parancsolón intett Lőrincnek:

– Ostoba fickó vagy. Vedd a kalapodat, menjünk.

Lőrinc szótlanul követte.

Az öreg leakasztotta puskáját a falról (Lőrinc megborzongott, hogy mi lesz most), azzal elindultak.

Künn az utcán megfogta az öreg a puskát és az égnek célzott.

(No, ez megint egy pár csizmába kerül – gondolta Lőrinc.)

A puska elsült, nagyot durrant. Apró uram csendesen figyelt egy darabig, mintha azt várná, hogy nem pottyan-e le, amit meglőtt, véletlenül éppen lehullott a menyboltról egy csillag (ni, úgy segéljen, eltrafálta, – hüledezett Lőrinc), azután elsütötte a másik csövet is, mire utcahosszat nyiladozni kezdtek az ablakok.

Hiszen éppen csak ezt akarta a csizmadia.

Álmukból fölvert szomszédok, hálófőkötős asszonyságok kitekintettek a lövés zajától megriadtan az utcára, hogy mi történik. Hol lőttek? Ki lőtt? Miért lőtt? Érdekes dolog az ilyen.

– Jó emberek! – kiáltá most a csizmadia stentori hangon, hogy meg lehetett hallani a Kovácsék házától le a Bethlen-kapuig. – A leányom, Apró Katalin, elment ma este nyolckor otthonról a nénjéhez és vissza nem tért mindekkoráig. Okom van hinni, hogy valami szerencsétlenség történt vele. Van-e köztetek valaki, aki látta őt ma abban az órában vagy később és engem útba igazíthat?

Egyszerre hárman-négyen is jelentkeztek. Az egyik látta a Csapó-utcán körülbelül egynegyed kilencre, a másik találkozott vele a puskaportorony tájékán, sietve ment, nagyon sietve, az arcát bebabulyázta nagykendőbe, hanem mindegy, meg lehet őt ismerni a gyönyörű járásáról, a testének kecses tartásáról sok ezer közül is, harmadikul pedig a Sánta Panda Mihály fiskális jelentkezett, aki lekvárt főzetett odakünn a marosmenti villájában és későn jött haza, a Rekettyésnél látott elsuhanni, mint árnyat, a Maros vize felé egy szép sugár leányt, még utána is kiáltott, de az nem felelt, hanem futni kezdett.

– No, hát a Marosba ugrott – mondá Apró uram tompán. – Fogjatok, kérlek, csáklyákat, jó emberek, keresztények, és menjünk.

Már ekkorra sokan gyűltek köréje s hamar volt csáklya, kötél, lámpás. Nagy Gergely uram hirtelen befogatott és a két csónakját is szekérre rakta, úgyhogy egy egész szomorú karaván indult meg a Csapó-utcán a Rekettyés felé. Az éj csöndes volt és nyugodt. A csillagok szikráztak, nevettek az ég palástján és nézték magukat a Maros szelíd vizében.

Siettek. A szomorú apa szinte futott elöl, még az asztmájáról is elfeledkezett. A többiek, akikhez odacsatlakozott Zsuzsi szolgáló is, a nyomában loholtak. Zsuzsit bántotta a nagy sietség, mert a délelőtti események csiklandozták a nyelvét, szaladó emberekkel pedig lehetetlen diskurálni. Elkezdte mondani vagy kétszer a levéldolgot, de senki sem hallgatta, pedig ki tudja, nem ebben van-e a dolog nyitja.

Amint mentek-mentek a Gergelyi-féle kukoricaszárítóház mellett, szembe velök egy öregasszony jött a Maros felől. – Rossz jel – szólt Kapor János, az erős varga –, hogy legelőbb öregasszonnyal találkozunk.

A hold teljes fényében világított. A rőzsés embernek a rőzséje szinte lángot fogott. * Majdnem úgy volt, mintha nappal lenne, ki lehetett venni az anyóka alakját: csúf volt, töpörödött volt, mint az ördög anyja.

A népfantázia szerint egy rőzsét vivő ember alakja látszik a holdban. A demokratikus irányzat elcsapta onnan a hárfázó Dávid királyt és egy szegény napszámost tett helyére.

Ügyet se vetett a sokadalomra, inkább kikerülte, átcsapva rézsút a Köröskényiék káposztásán, a város túlsó oldala irányában.

Emezek se törődtek vele, csak a Zsuzsi kiáltott föl élénken:

– Macska legyen a nevem, ha nem a mi Katink vastag kendője az a boszorkányon.

Megütötte a szó a Bogyi József szíjgyártómester fülét. »Hopsza, az bizony meglehet« s utána kiáltott az anyókának:

– Hej, néni, néni, álljon meg egy szóra!

Az öregasszony megfordult és visszakiáltotta:

– Sietős az utam, nem érek rá.

Azzal tovább ment, mint a nyíl.

– Ha meg nem áll kend, majd utólérem én.

– Emberéletben járok – felelte az asszony és csak ment.

– Mi is abban járunk – mennydörögte Bogyi –, s ha meg nem áll mindjárt, lelövöm.

A puska ugyan Apró uramnál volt, de hát mindegy. Úgy vette, mintha őnála volna.

Erre meg is állt az asszony s elkezdődött a nagy distancia dacára a beszélgetés.

– Hol vette kend azt a nagykendőt?

– A szeretőm hozta.

– Szeretője egy olyan vénasszonynak!

– A szeretőm még vénebb, megvan néhány ezer esztendős.

– Kicsoda?

– A Maros. Az ad nekem ételt-italt, néha még ruházatot is.

– Hát miféle kend?

– Én vagyok a Morga halásznak a hites neje.

– Mi járatban van kend?

– Orvosért sietek a városba, az uram egy szép fiatal leányt fogott ki a Marosból, akiben még van élet.

– Halleluja! Ez a mi lányunk! – ordított fel Lőrinc torkaszakadtából. – Majszter uram, majszter uram! – Tölcsért csinált a tenyeréből s mint valami trombitán át harsogta: – Megvan a Kati! Él még a Kati!

Apró uram már nagyon elöl járt. Hanem a közbülsők megértették, tovább adták. Az öreg Szamos, az Apróék kutyája, mintha megértette volna, miről van szó, előre futott s mint ahogy messze elszéledt birkanyájjal tette fiatal korában, eleibük került s éles ugatással terelte őket vissza, miközben két nyulat is fölvert a vackából, de észre se vette, hadd meneküljenek a tarlókon: kicsi dolog az most.

Fordult is vissza legott a sok ember. Hollá, hollá! Hír van a leányról! Az az asszony hozta, akivel az imént találkoztunk.

Mind odagyűltek most Lőrinc mellé. Legkésőbb Apró jött, de éppen legjobbkor, mert akkoráig már odacsalogatták az anyókát is.

Az aztán elbeszélte, hogy az ura künn halászgatott csónakján, a Boglyás malomtól nem messze, mikor a leány a vízbe ugrott, a kendőjét (éppen ezt, amelyik most az ő nyakán van) a parton hagyva. Az öreg csak valami cuppanást hallott előbb, mert nem arra volt fordulva, de amint a kendőt meglátta a fűzbokron, eltalálta a dolgot és felhozta a leányt, akiben még volt egy kis élet, s elszállítá csónakján a Boglyás malomba, ahol meleg ágyba fektette a molnárné, úgy, hogy a feje lejjebb legyen, megdörzsölték szesszel a szíve táján és valamennyire jobban lett.

– Gloria in excelsis – rebegte ájtatosan Apró uram, fölnézve a magasba, s megkönnyebbülten szívta be a friss levegőt, mely a füvekből, fákból kiáradt.

– Az Úr angyalai bizonnyal számba veszik azokat a csizmákat, amiket ingyen varrtunk – vélte az öreg Lőrinc elérzékenyülve.

– Bánják is azok – torkolta le Bogyi uram fumigálva. – Hisz az angyalok mezítláb járnak, Lőrinc.

– A szesszel azonban valami baj történt – folytatta Morgáné nagy figyelem mellett (a püspököt sem hallgatják manapság olyan mohósággal) –, mert a másik halász, az uram cimborája, hogy a menkő üssön a gégéjébe, felhörpentette, mikor oda nem néztünk, mármost hát engem szeszért szalasztottak a zsidóhoz és hogy doktort is hozzak, mert a leány minden porcikája úri formákban fest.

Nosza, lett erre nyüzsgés, mozgás, rendezkedés. Hamar a szekeret, rakjátok le róla a csónakokat és hozzátok ki vágtatva Pribil doktort! Mondjátok meg neki, hogy az én édes leányomról van szó. Csak sebesen, sebesen! Ha megdöglik a ló, fizetem én, Apró István. Te pedig, Zsuzska fiam, eredj most egyenest haza és vigyázz a házra, hogy valamit el ne lopjanak. Hálás leszek hozzád koporsóm zártáig, hogy felösmerted azt a kendőt és így talán még idejében tehetünk egyet-mást. Okos vagy, oly okos, mint a tavalyi kos – és ezzel megcsípte kedélyesen a jobb vállát. (Lőrinc fütyörészni kezdett örömében, hogy a gazdája humora immár kibugygyant.) – Te meg, Lőrinc, ülj föl a szekérre az öreg nénike mellé. Igazíts jól mindent.A csáklyás emberekre már nem volt többé szüksége, a nagyobb része nagy hálálkodások közt hazaszéledt lefeküdni, csak nehány kíváncsi tartott a csizmadiával a Boglyás malomba.

Kati életben volt, de félrebeszélt s meg sem ismerte az atyját. Mindegy. Már ennyi is nagy ajándék az Istentől. Már ezt se érdemli meg. Hajnal előtt megjött Pribil doktor és kielégítőnek találta az állapotot. Biztatta Aprót, hogy felgyógyul, bár nincsen kizárva egy kis tüdőgyulladás, vagy valami egyéb lázas baj.

– Csak még egyszer megsegítse az Isten – fohászkodott a csizmadia.

Egész nap mellette maradt a malomban. Ápolgatta, ott ült az ágya fejénél, nézegette a szép, halovány ábrázatját, hallgatta a lélegzetét, közben imádkozott.

– Oh, uram, istenem, milyen bűnös vagyok. Én kergettem őt abba a bajba. Mea culpa, Domine. Én akartam tenni erőszakot azokon a hajlamokon, amelyeket te a szívébe plántáltál. Uram, bocsásd meg nekem, balga féregnek. Nem teszem soha többet. Ne legyen ő a Kolowotkié… Mit bánom én! Csak ne vedd el magadnak… Legyen azé, akinek te akarod adni. Csakhogy itt éljen köztünk Ámen.

Szemlátomást javult a leány, bár magas láza volt. Estefelé megint megnézte az orvos és megengedte hazavitetni féderes kocsin, párnákban.

A következő éjet tehát már otthon töltötte és csöndesen aludt néhány órát. Pribil doktor, aki pénteken reggel meghallgatta a tüdejét, kijelentette, hogy nincs veszély, bizonyosan felépül.

Boldog volt Apró uram, madarat lehetett vele fogatni, szeretett volna eldicsekedni az egész világnak, s még a boltba is ellátogatott délelőtt, Máli nénire bízva az ápolást.

– Kati túl van a veszélyen – mondogatta útközben ismerőseinek ragyogó ábrázattal, ritkás bajuszát pödörgetve. – A színe is jobb, a szemei élénkebbek, de még mindig nem tud magáról.

Valaki figyelmeztette (hisz mindenkinek van jó barátja), hogy a Kati esete érdekesen van leírva a helyi napilapban.

Mihelyt a boltba ért, menten szalasztott egy inast a trafikba egy újságért.

Míg a lapot hozták, a sápadt, halálra ijedt Kolowotkinak tett szemrehányást:

– Látod, látod, temiattad történt ez a borzasztó eset.

– Megfoghatatlan! – hajtotta az egyre s a kezeit tördelte. – Hol volt a szeme, hogy belém nem szeretett? Megél? – kérdé azután félénken.

– Megél, de nem lesz a feleséged. Aperte kimondom. Van a világon elég leány.

Kolowotki keserűen nevetett s fennhéjázón vágta oda:

– De Kolowotki csak egy van. S az elvész magára nézve.

– Ne fenyegetőzz, Mátyás, ne keseríts, ne rontsd el a mai napomat. Szeretem a szép cipőidet, de a leányomat még jobban szeretem. Ha el akarsz az üzletből menni, eredj isten hírével. Kifizetlek.

Eközben meghozták a lapot. Apró uram föltette nagy tempósan az okulárét, de nem azzal a mohósággal, mint egy professzionátus újságolvasó. Lassan, nagy flegmával bontotta ki, aztán nem rohant végig a fekete betű-erdőkön, hogy a maga dolgára akadjon, hanem elkezdte elülről, minden elfogultság nélkül, forgatván elméjében minden egyes dolgot külön, mint ahogy az ember külön nyel le minden falatot és még csámcsog is hozzá. Az mindegy, hogy a voltaképpeni étel, az ínycsiklandozó, majd csak valahol odább kerül sorra.

Egy újdonság volt az első, a beteg főispánról, hogy őméltósága már lábadozik ugyan, de még mindig az ágyát őrzi.

– Ostobaság! – pattant föl, nagy ellensége lévén úgyis a lapoknak, bár mindig bújta őket. – Hát el akarja lopni valaki a méltóságos úr ágyát?

E kifakadás után a következő újdonságra szalajtá szemeit. Abban is ott volt a híres hírlapírói sablonokból egy fülbemászó csodabogár. Arról szólt ugyanis az újdonság, hogy Szojka József huszárkáplár tegnap a kaszárnyában fejbelőtte magát a szolgálati pisztolyával.

– Hát persze – dörmögte gúnyosan. – Azt hittük volna mi, szamár közönség, ha ezt be nem írja az ipse, hogy a káplár előbb átszaladt a Perger & Comp. boltjába külön pisztolyt venni.

Ezután jött ritkított betűkkel: »Egy szép leány öngyilkossági kísérlete.« (Hm, hm. Ez az hát. No, lássuk!) El van benne mondva az egész esemény, hogy a gyönyörű hajadont kegyetlen apja egy cseh suszterhez akarta férjhez adni. (Hazugság! – kiáltott föl Apró uram, polemizálva a kezében tartott lappal – hazugság, mert lengyel.) A leányt azonban másfelé húzta a szíve s inkább a halált választotta, mint a cseh vőlegényt. Mivelhogy a felbőszült atya, egy különben durvaságáról ösmert cipész, (No, megállj, kötnivaló!) aki, mellesleg legyen mondva, városi atya is, bár érdemetlenül, (Keresd csak meg a botomat, Lőrinc!) éjnek idején kergette ki a lakásából engedetlenségeért (Huh, mindjárt megfúlok!), a szegény leány egyenest a Marosnak ment. – Hosszan, részletesen írja le a vízből való kihalászását. Kilátásba helyezi Morga András halászgazdának az ezüst koronás érdemkeresztet, végül pedig »lapzárta előtt« még egy legújabb értesítést fűz a közleményhez. Biztos forrásból halljuk, úgymond, hogy A. K. kisasszonynak régebb idő óta titkos szerelmi viszonya volt városi közéletünk egyik kimagasló faktorával, akit a dolog kényes természeténél fogva nem akarunk megnevezni, mert a hírlapírói diszkrécióval nem fér össze, de aki különben egy itteni előkelő pénzintézetnek első embere.

No, ebből a bolond is kitalálhatta – Kolosy Ferencet.

Fölszisszent Apró István, mint akit izzó tüzes vassal érintenek.

– Jaj nekem! – kiáltá s a fejéhez kapott. Ugrott a kiáltásra Lőrinc s amint látta, hogy aléltan esik össze a gazda, hamar egy kis vizet loccsantott a fejére.

– Elszédültem – mondta, amint magához jött. – Kísérj haza, Lőrinc.

Lőrinc megfogta a karját s úgy támogatta a lakásig, de nem volt rá szüksége, a friss levegő jót tett a fejének, szinte sebesebben lépegetett a szokottnál.

Nem szólt egy szót se útközben, csak ment hallgatagul, gondolatokba merülve, mint egy álomjáró.

– Itt van még a sógorné? – kérdé az ajtóban Zsuzsitól.

– Hazament.

– Szerencséje. Hogy van a beteg?

– Az apáca van mellette. Alszik.

– Szamár vagy! – mondta ingerülten. – Világosan beszélj. Ki alszik? Az apáca?

– Nem. A beteg.

– Jól van. Hát gyere be a vizit-szobába utánam. Szükségem van rád.

Zsuzsi megszeppent egy kicsit, vészjósló tekintete volt a gazdának, de azért csak követte.

– Említetted tegnap – kezdte Apró uram –, hogy a Kati szerdán délelőtt levelet írt valakinek; mondtad, hogy választ is kapott, csak úgy félfüllel hallgattalak, de most szeretném tudni, ki írta a levelet.

– Én nem tudom.

– Hát azt tudod-e, hol tartja a titkos tárgyait?

– Miféle tárgyakat?

– Ami minden leánynak van, holmi emléket, csecsebecséket, megszárított levendulát, mézeskalácsos szívet s több efféle szamárságot.

– Bizonyosan a ládájában.

– Hol van a kulcsa?

– Hja, azt mindig magával hordta, bizonyosan benne van most is a szoknyája zsebében, ha bele nem esett a Marosba.

– Eredj be, kutasd ki a zsebeit és hozd ki nekem a kulcsot.

Zsuzsi örült, hogy csak ennyiből áll a szentencia, kereste a kulcsot, de nem találta.

A csizmadia tűkön ült. »Meg kell tudnom – motyogta –, nyomára kell jönnöm. Hátha nem igaz.«

Kikiáltott Lőrincre, hogy keressen valahol baltát, feszítővasat.

Lőrinc behozta a kívánt tárgyakat, mire Apró uram nekifeszítette a vasat a griffekkel kivert tölgyfaládának, mely az almárium mellett állt.

Az öreg legény megbotránkozva nézett gazdájára.

– Csak nem akarja tán a Katika ládáját feltörni?

– Miért nézel rám úgy, mintha meg akarnál harapni?

– Mert az nem illik egy Apró Istvánhoz.

Apró úr kezeiből kiesett erre a feszítő vas. Maga is érezte, hogy a szolgája most lenézi. Nem, ezt nem tűrheti. Inkább elmond neki mindent, ami a lapban van. Kitárta hát a lelkét, lelke állapotját s rámordult:

– No hát, most beszélj, pupák!

Lőrinc a tarkóját vakarta.

– Ej bizony, ej bizony! No, már ez baj, hogy megírták. No, már ez szép mulatság. Most már meg kell agyabugyálni valamelyiket, vagy az újságírót vagy a Kolosy urat.

– Hazudik az újság, nem lehet másképp – fakadt ki a csizmadia hevesen. – Vagy mit gondolsz?

– Hogy csakugyan föl kell feszíteni a ládát. A valóságot okvetlenül meg kell tudni valahonnan, Katicától nem lehet. Hátha a láda is elmondaná?

Nem sokból állt, föltépték a fedelet a feszítővassal, s föltárultak a láda kincsei, holmi fehér csipkék, kalárisok, kendőcskék, kistikkelt abc-ék, patyolat háló-reklik, amelyekből finom birsalma-illat áradott szét a szobában.

A csizmadia idegesen babrált köztük, míg végre valami papírféle suhogott meg. Ezt emelte ki. Nézi, nézi, forgatja, hát egy betéti könyvecske kétezer o, é. frtról, amely összeg a Hunniában van letéve Apró Katalin nevére.

– Itt a bűnjel – hörgé elborult homlokkal, s mint a tüzes üszköt, hirtelen visszacsapta, de éppen akkor kifordult a könyvecskéből egy levélke is.

Fölkapta a levelet és a következőket olvasta hangosan:

Kedves Katicám! Megkaptam rossz hangulatban írt soraidat, s megvallom, azok engem is elszomorítottak, de a dolgokat, melyeket előre láttam, nem rendezhetem úgy, ahogy hasonló esetben méltányos lenne. A társadalom rideg törvényeit respektálni kell; aki azok elől kitér, azt összemorzsolják. Én hát nem segíthetek úgy, amint szeretném, és csak azt tanácsolhatom, fogadj szót atyádnak s mondj igent Kolowotkinak. A hozományhoz én is hozzájárulok az ide mellékelt csekélységgel. Egyebet most nem tehetek. Bocsáss meg és feledj el. De ha netalán ama másik esemény következnék be, mindenkor számíthatsz támogatásomra. Isten veled.

Ferenc.

U. i. Ezt a levelemet, kérlek, tépd szét azonnal.

– Meg vagyok gyalázva – szólt tompa, síri hangon a csizmadia –, nem mehetek többé emberek közé és tépte a haját, mint egy őrült.

– Most már minden világos – csóválta a fejét a szegény Lőrinc s jelentőségteljesen jegyzé meg: – Most már értem Kati minden tettét, betegségét, haloványságát és amit az orvos eltitkol.

– Mit akarsz ezzel mondani? – riadt rá Apró.

Lőrinc körülnézett, hogy be van-e téve az ajtó és minden ablak, s a gazda füléhez hajolt:

– Kicsi bántja a nagyot – súgta.

A gazda vérvörös lett, aztán egy görcsös köhögési roham fogta el, azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt megfúl, de biz az magához tért csakhamar, s olyat dobbantott a lábával, hogy a ház is rengett.

– Most már minden mindegy. De majd csinálok én rendet mindjárt. Isten engem úgy segéljen!

S ezzel kicsörtetett – mint egy megbőszült bika, széket, dézsát, szakajtót, ami útjában állott, félrelökve – a konyhába, s ott a létrán sietve fölmászott a padlásra.

Lőrincet a borzalom fogta el. Bizonyosan felakasztja ott magát. Kést kerített hamar, amivel majd levágja a kellő pillanatban, nosza most utána, de benyitni nem mert, megállt a létra legfelső fokán és bekukucskált a padlásajtó repedésén.

Eszeágában sem volt Aprónak ilyesmi, valami rozsdás vasládikót húzott ki egy fülkéből, mely a kürtő falába volt beleépítve. Abban kotorászott jó sokáig fakó papír-paksaméták közt. Lőrinc megnyugodott. Aki papírokat keres, az még akar valamit ezen a világon; a másikra nem kell okmány.

Nemsokára le is jött és csak annyit mondott Zsuzsinak, hogy kefélje le, mert nagyúri házhoz lészen útja.

Lőrinc kíváncsi volt, megkérdezte négyszemközt, hová megy.

– Elmegyek egy kicsit Kolosyhoz – susogta rejtélyesen.

– Meg akarja ölni?

– Dehogy, meg akarom ölelni.

– Kolosyt?

– Igen, igen, Kolosy uramat, leendő vőmuramat.

– No, már abból nem eszünk, ahogy én ösmerem a rátartó urat.

– Hm. Majd meglássuk – és a zsebére ütött, mely csak úgy duzzadott holmi színehagyott írásoktól.

Zsuzsi kikefélte, ő maga szépen megfésülködött a tükör előtt, gondos választékot csinált, aztán vette az új köpönyegét, melyet csak a templomba vagy a városi közgyűlésekre öltött föl, és melyet, minthogy latinizáló ember volt (mint nagyenyedi diák öt klasszist végezvén) »decorum«-nak nevezett.

Elindult egész nyugodtan és meg sem állt, csak a Kolosy előszobájában.

Szándékosan kereste föl a hivatalban, mert nem akart Máli nénivel találkozni. (Megfojtaná és még börtönbe kerülne miatta.)

Az előszobában egy titkár ült, az íróasztalnál. A csizmadia-mester tisztességesen köszönt és arra a kérdésre, hogy mit akar, mondta, hogy Kolosy úrral akar beszélni.

– Most nem lehet – utasítá el a titkár –, az elnök úr ma ingerült és kiadta a rendeletet, hogy senkit se bocsássak be.

– Tessék kérem neki megmondani, hogy Apró István van itt.

– No, magát meg éppen nem eresztem be, minthogy egy Apró-leánnyal összeköttetésben valami skandalózus közlemény jelent meg a lapban, mely kellemetlenül érinti a főnököt. – Talán maga az apja?

– Én vagyok, de hát maga ki, hogy nem akar engem, egy köztörvényhatósági bizottsági tagot beereszteni?

– Csodálom, hogy nem tudja – mondá az fönnhéjázó orrhangon. – Én Rákóczi vagyok.

– Úgy? Már tudom – gúnyolódék a csizmadia. – Éppen tegnapelőtt adtam egy forintot a maga hamvainak hazaszállítására.

S ezzel kutyába se vévén Rákóczit, nagy robajjal betaszította a zöld posztóval kipárnázott ajtót, mely fölfogja a külső zajt, lármát, egyszerre bent termett a nagyhatalmú elnök szentélyében.

Az éppen az ablakon nézett ki a színpadi látcsövén át (valami csinos vis ŕ vis-val kacérkodván), háttal volt fordulva az ajtónak, nem láthatta a jöttet, de gondolva, ki lehet, egyszerűen hátraszólt:

– No, mi az, Arnold?

– Én akarok az úrral beszélni – csattant meg az Apró uram éles hangja.

Kolosy ingerülten fordult hátra, észrevevén, hogy az nem a Rákóczi Arnold hangja. De amint meglátta a csizmadiát, halálsápadt lett s a gukker is kiesett kezéből, nagy csattanással a padozatra.

Kolosy nem volt gyáva. Magyar nemes volt. Vagyont ugyan nem örökölt vitéz őseitől (jövedelmező állását saját ügyességével szerezte), de örökölt jó vért és dölyföt. Nem félt se kardtól, se golyótól, se embertől (még talán az Istentől se félt), hanem félt az úgynevezett »jelenetektől«. Mert ezek tönkretehették az állását. S erre az állásra szüksége volt. Szeretett jól élni, urasan, előkelően. Pezsgő, szerelem, jó lovak.

Most tehát halálra ijedt, mert oka volt nagy jelenetet várni. Mindegy. Essünk át rajta. Mindenkit összeszidott volna, hogy minek háborgatja, de ez az egy ember immunis volt ma előtte. Mert maga is érezte, hogy »igazban« jár. Nyájasra próbálta erőltetni arcát (miközben fogait csikorgatta dühében Rákóczi ellen).

– Üljön le, Apró barátom – mondá fojtott hangon, fürkészve az ellenfél vonásait, de csodálkozására nem fedezett föl azokban haragot, hanem ellenkezőleg, alázatos szelídséget.

Mint jó taktikus, nem hagyta magát félrevezetni. A csizmadia nagyon ravasz, nagyon alamuszi. Valami rosszban törheti a fejét, hogy álcában jön. Jobban szerette volna, ha nagy dérrel-dúrral, rettenetes fúriával csap le. Könnyebben lehetne vele végezni. Érezte, hogy így veszedelmesebb.

– Nem ülök le, köszönöm. Tetszik talán tudni, miért jöttem? – kérdé Apró uram csöndesen, vontatottan.

– Majd megtudom, ha megmondja.

– Hát megmondom. Én mindent tudok. Olvastam az újságot, megtaláltam az ön levelét, melyet a leányomnak írt.

Kolosy finom arca megrándult, de ezt alig lehetett észrevenni; hidegen állt az ablaknál, mint egy szobor, a kezeit mellén keresztbe fonva.

– De nem akarok sok szót vesztegetni, én nem jöttem ide veszekedni, mert a veszekedés ostoba dolog és csak az epét kavarja föl, hanem igazságot jöttem kérni, hogy az úr reparálja meg a dolgot, ahogy lehet. Ön persze jobban szeretné, ha én valami gavallér volnék, aki önt kihívja párbajra s ön leteríti a pisztolygolyójával s ezzel vége. De én csak egyszerű csizmadia vagyok, nem akarom a vérét és nem adom a magamét, én csak olyan bőrökkel dolgozom, melyek még nincsenek kilyukgatva, minélfogva csak annyit mondok: amit vétett, uram, igazítsa meg.

– Nos, jól van, Apró uram. Látom, hogy maga okos ember. Hát úgy beszélek, mint okes emberrel. Beismerem, hogy hiba terhel, mert nekem kellett volna lenni több eszemnek, de az vessen rám követ, akit a szenvedélyek soha le nem győztek. És az ön leánya valóságosan ellenállhatlan. Egy szentet is mámorossá tehetne. Én még most is szeretem őt és…

– Annál jobb, domine magnifice, annál jobb – dörzsölte kezeit a csizmadia.

– És kész vagyok mindent megtenni, amit megtehetek. Lássuk, miféle igazítást kíván ön?

– Csak egyféle van – felelte a csizmadia alázatosan –, amihez a becsületes ember nyúlhat.

– És az?

– Hogy vegye el feleségül.

Meghosszabbodott erre a Kolosy ábrázata, s alsó ajkai remegni kezdtek.

– Csak? – sziszegte gúnyosan, összeszorítván a fogait, hogy idegein uralkodjék, mert a megérintett gőg szilajan nyargalt rajtok végig. – De hisz ez lehetetlen, kedves Apró. Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Én a közélet embere vagyok itt a bank élén, akinek reprezentálnom is kell. Az összeköttetéseim, a családi nexusaim emeltek ebbe az állásba, mely nélkül nincs kenyerem. Ha független vagyoni helyzetben volnék, lehetne erről beszélni, talán magamtól is megcselekedtem volna. De így nemcsak a név kötelez, de a megélhetés is. Az egyik nővérem egy Luzsénszky bárónál van férjnél, a másik az idevaló főispánnál. Mit szólnának hozzá a sógoraim, akik ide emeltek, ha egy csizmadia leányát venném el?

Apró uram meghajtotta fejét.

– Igaz, igaz, instálom.

– Ezek engem rögtön elejtenének, és megszűnnék minden befolyásom, ami az ő révükön van, s ha ezt látnák a részvényesek, ők is elejtenének. Hát nem igaz?

– Belátom, uram – nyöszörögte Apró, fázékonyan összehúzva magán a »decorum« szürke szárnyait. – Szó sincs róla, nagyságos uram, a társadalmi különbséget érzem én is…

– No, ugye, ugye – mosolygott Kolosy megkönnyebbülve –, azért mondtam én, hogy ön okos ember, de mért nem kíván akkor valami évi díjat vagy kielégítést, szóval effélét, ami lehetséges.

– Mert az a másik is lehetséges – vágott közbe Apró.

– Hogy-hogy?

Apró uram fölemelte a fejét olyan kevélyen, mint egy zsiráf, és fontoskodva mondta, lassú, ünnepélyes hangnyomattal:

– Úgy, hogy én lépek egyet feljebb.

Kolosy rábámult. Ez a váratlan szó megzavarta. Megbolondult-e a csizmadia, vagy csak nem érti, mit akar ezzel mondani? De nem maradt sokáig kétségben, mert az öreg széttárta most a »decorum«-ot és a kabátja zsebéből kirántott egy nagy nyaláb papirost.

– Itt vannak a családi irataim, uram. Tessék átnézni. Az én szépapám báró Aprovszki Szaniszló volt, aki ide menekült Varsóból Magyarországra 1801-ben és egy Telekinél lett gazdatiszt, sok apró gyereke közül egyik-másik az iparos pályára ment s elhagyták a bárói nevet, mert csúfolták volna őket, inkább írták magukat Apróknak, ahogy a nép nevezte. Minden megvan itt hitelesen, bizonyítványok, keresztlevelek. Sohasem törődtem velük, nem emlegettem senkinek. Nekem nem kellenek. Minden ember annyi, amennyinek érzi magát és egy lattal se több, vagy kevesebb.

– Én mondom ezt az úrnak. – De azt is mondom az úrnak, hogy az én Kati leányom éppen olyan vérbeli baronesz, mint a többi, aki atlaszcipőkben tapossa és selyemviganóval söpri ezt a sárgolyóbist.

A világfit annyira váratlanul érte ez a fordulat, hogy valóságosan zavarba jött. Erre a tromfra nem volt visszavágása, úgyhogy puszta időnyerésből átnézte az iratokat s ezalatt összeszedve magát, gúnyos udvariassággal hajolt meg:

– Üdvözlöm önt, báró úr.

Apró uram fülig pirult erre, de csak türtőztette magát, várván a dolgok meritumáról a szép szót.

Kolosy összerakosgatva az iratokat, odanyújtá neki.

– Szép és meglepő dolog ez kétségkívül, de célhoz nem vezethet, sajnálom. A voltra nem ad a zsidó semmit. Én pedig ennek a pénzintézetnek az élén bizonyos fokig zsidó vagyok, aki a jelennel dolgozik a jövőnek. A jelen pedig az, hogy ön, kedvesem, mégis csak egy helybeli csizmadia és a kisasszony csizmadia-leány. Aztán jegyezze meg – és itt már föltépte gőgje az önuralom szellentyűjének csapját s teljes gőzerővel kitört –, igenis, jegyezze meg, hogy egy Kolosynak egy báró Aprovszky is csak olyan apró, mint egy Apró. Megértette?

Apró uram nem jött dühbe, sőt még csak nagyobb alázattal felelte:– Igenis, megértettem. Azt tetszik, ugyebár, mondani, hogy a társadalmi távolság emiatt még mindig szembetűnő és betöltetlen?

– Azt.

– Vagyis, hogy én hiába léptem egy fokkal fölebb?

– Körülbelül.– És hogy hát ezen az alapon nem lesz a dologból semmi?

– Igen, igen.

– Hát akkor mármost én egyelőre el is mehetek, más célravezető eszközöket keresni?

S ezzel megindult a csizmadia-báró az ajtó felé olyan nyugalommal, olyan méltósággal, mint egy római szenátor.

Az előkelő urat megszúrta a rejtélyes mondás s önkéntelenül kérdezte, miközben egypár lépést tett utána:

– Nevetséges! Miféle eszközökre gondol ön?

A csizmadia visszafordult az ajtóból, mosolygott, és a mosolyában volt valami baljóslatú.

– Hát azt gondolom, instálom, hogy én most fölfelé próbáltam egyet lépni, de nem volt elég. Most majd az úr lépik egyet lefelé. És valahol mégis csak találkozunk.

A következő nap délelőttjén nagy tömegek verődtek össze az »Apró István és Társa« kirakata előtt. Csodálatos dolog volt, senki sem emlékszik hasonlóra. Ember ember hátán, mindenki igyekezett látni valamit, ha másképp nem lehetett, a többiek vállán körösztül. Mintha csak néhány száz évvel volnánk hátrább s Teleki Mihály uramnak azt a csizmáját mutogatnák ott, mely az ütközetből való futása közben egy sáros pocsolyában lemaradt a lábáról – a krónika szerint.

A nemes város ereiből, a mellékutcákból, reggeli kilenc óra tájban a legtöbb ember özönlik a piac felé. Siető alakok, ügyes-bajos felek, ügyvédek, hivatalnokok (ámbár dehogy siet a hivatalnok). Egyszóval, az a sok mindenféle ember, akinek a főtér nagy épületeiben van dolga vagy a város más részeiben, többnyire itt keresztezi egymást.

Már messziről feltűnhetett mindenkinek a sokadalom egyetlen hely körül. Nagy spektákulum lehet – s akinek sürgős dolga volt is, nem átallotta egy pillanatra odanézni, mert az ember kíváncsi féreg, még ha nincs is rajta szoknya.

De mi lehet? – tűnődik rajta addig is, míg odaér, nézvén a folyton hullámzó, oszló és gyülemlő tarka csoportot. Belső tűz van talán a boltban? De hisz akkor füstje is lenne, és oltanák az emberek. Meglehet, hogy valami szerencsétlenség.

Hanem akkor részvét mutatkoznék az arcokon, a sajnálkozás moraja rezegne a levegőben, holott ezek az emberek mind ingerültek, s a botjaikkal, karjaikkal izgatottan hadonászva távoznak.

Ej, no, mi az ördög az hát? Nem egy olyan akadt, aki nem restellte a szaladást se, hogy hamarabb odaérjen, és valahogy el ne múljék az eltalálhatlan látványosság az orra elől.

Pedig kár volt szaladni. Különösen az olyannak, aki nem tőkepénzes. Aki pedig tőkepénzes, az úgyis olyan úr, akinek a sietés derogálhat. Nem volt abban a kirakatban semmi olyan, ami a látványosság nevet megérdemelné. Nehány díszcsizma és topánka közt ki volt téve a Hunnia-bank egy betéti könyvecskéje. Kinyitva és gumi-zsinórral leszorítva a belső lapja, melyen a betétösszeg, kétezer forint, arabus számokban és írásban van föltüntetve szabályszerűen és hitelesen.

Hát furcsa, persze furcsa, hogy valaki a betéti könyvecskéjét a kirakatba tegye, de mégse páratlan esemény a világon. A westminsteri herceg az istállójában tartja berámázva az angol bank egy millió font sterlingre szóló utalványát és mégse csődülnek oda a népek. Mert egy utalvány végre is csak utalvány, papiros-rongy, ha mindjárt akkora súlyú aranyat jelent is, mint egy kövér kanonok teste. De kétezer forintról szóló könyvecske! Hisz az suvix. Van is azon valami nézni való?

Igen, igen, csakhogy nem is a betéti könyvecske itt a szenzáció, hanem az a cédula, ami alája van téve – s azon Apró István uram sajátkezű írása. Ha a Shakespeare kézirata volna, se okozhatna nagyobb föltűnést. Nem is nézik azt annyian a British Museumban, mint ezt most. Pedig se nem szonett, se nem madrigal, se nem gúnyvers, hanem csak ez a néhány szó olvasható rajta: »Ezen betéti könyvecske leszállított áron Ezerötszáz forintért azonnal Eladó.«

Egy-egy homlokon kínos verejték ütődik ki, egy-egy arc elsápad. Van, aki elkáromkodja magát: Tyűh, a kirielejszomát! Hát így vagyunk? Hát itt mi történt? Kétezer forint csak másfélezeret ér. A többi elolvadt. Akinek nincs pénze, boldog ember, vállat von hidegen s odább ballag, de aki betette a pénzét, rohan haza a könyvecskéért, hogy mentse még, ami menthető. Útközben a vidékbeli rokonoknak, jó ismerősöknek is sürgönyöz. Akikről tudja, hogy Hunnia-részvényük van, adjanak túl rajta, mert hiba történt, vagy jöjjenek a betétüket kivenni, de hamar, mert a pénz, úgy látszik, ebek szérűjén szemetel.

Némelyek ott maradnak habozva, tanácstalanul, megmerevedve az ijedtségtől és nézik-nézik a kirakatot, hol káprázó szemük előtt kalamajkát táncol a könyvecske a topánkákkal; nézik a bent pipázgató csizmadiát, aki fel s alá járkálva, csodálatos flegmával beszélget valami vendégével s egy csöppet se látszik törődni a boltja előtti csoportosulással; – természetesnek találja, sőt titkos elégedettséggel pislant ki egyszer-egyszer, majd kikíséri a vendégét s hallani, amit beszélnek az ajtóban. A kilépő kundsaft lelkére köti, hogy a megrendelt cipőket küldje utána Flórencbe.

– Pontosan ott lesz napjára – biztosítja Apró.

– Mert azután tovább utazom.

– És meddig lesz uraságod Olaszországban?

– Egy hónapig. De egy félév is kevés volna. A legszebb ország a világon.

– Természetesen, természetesen – bizonyítja Apró sztoikus komolysággal. – Az Isten is szándékosan annak teremtette, egy csizma formáját adván neki.

Többen szeretnék megszólítani őkegyelmét, mit tud közelebbit a »Hunniáról,« mi az oka, hogy ennyire megvedlett ez a jó hitelű szilárd intézet (Oh uram istenem, kinek higgyen már az ember ebben a szélhámos világban?), de intelligens renden levők restellték elárulni tudatlanságukat, hogy egy közönséges csizmadiától tudakozódjanak, a kisebb rangú emberek pediglen ellenkezőleg nem merték a méltóságteljes tartású városatyát ostoba kérdésekkel molesztálni. Mert mit is kérdezősködjenek? Hiszen világos. A kutya ugat, a könyvecske beszél. Ha az okos Apró értékén alul adja a könyvecskét, hát annak okának kell lennie – nem érhet az akkor többet egy fityinggel sem.

Ki mert volna arról még csak álmodni is, hogy a könyvecske éppen olyan jó könyvecske, mintha az angol banké volna és hogy az egész csak Kolosy úr kedvéért van csinálva, aki most lépik egyet lefelé?

Mert hát úgy történt a dolog, és ez megint különös lehetett olyan előtt, aki kilenc órakor végigment a főtéren s látta a csoportosulást az Apró boltja előtt, de sietős munkája lévén az alsó városban, ott meg sem állott, hogy mire tizenegyre újra visszakerült, már akkor a csoportosulás a Hunnia-bank épülete elé vándorolt át. De ez csak félig volt tolongás, mert félig már csata volt. Valóságos verekedés folyt, hogy ki jusson fel előbb a lépcsőkön a pénztárhoz. Az erős öklűek hátrataszigálták a gyengébbeket.

Csoda, hogy emberhalál nem történt, – de betört oldalborda, azt hiszem, akadt. Nagy zaj, rikácsolás, káromkodás nyomta le a piac lármáját, a közel sátorozó kofák konverzálását.

Mindenki elöl akart lenni, mert a várost villámként futotta be a hír az eladó betéti könyvecskéről, megtoldva, kibővítve saját külön hírekkel. Mert az emberek mindig emberek. Ha baj festéséről van szó, mindenki hozza a maga ecsetjét: Anch'io sono pittore, de ha örömhírről van szó, a város egyszerre megtelik siketekkel és némákkal.

Amilyen nehéz volt följutni a nagy tolongásban az emeleti helyiségekbe, szembe a rakoncátlan tömeggel, éppen olyan nehéz volt lejutni is azoknak, akik már elvégezték dolgukat a pénztárnál. De egyik-másik mégis utat hasított magának, s ezer kíváncsi ostromlá, mint aki már evett a tudás fájából.

– No, mi van?

– Beváltották a könyvecskét.

A következő is azt újságolta.

De ahelyett, hogy ez megnyugtatta volna a közönséget, melynek gyanúja már fel volt költve, csodálatos módon csak az az érzése maradt: »Ejnye, milyen jól jártak ezek!« és csörtetett, kapaszkodott, dulakodott, hogy minél előbb fölérjen.

A harmadik, ha jól emlékszem, Borogi Mihály uram, hasonló módon azzal a hírrel jött ki:

– Megkaptam a pénzemet.

– Teljesen?

– Az utolsó garasig – felelte.

De még ez se tetszett a tömegnek, mert a hangulat erősebb a tényeknél.

– Micsoda szélhámosság! – kiáltoztak. – Azzal akarnak minket fölültetni.

(Hát már az sem tetszett a közönségnek, hogy a bank fizetni bír.)

Mire Borogi Mihály annyit mondott:

– Az bizonyos, hogy nagy zavar uralkodik fönn. Teljesen elvesztették a fejüket. Kolosyt kell megnézni, az olyan sápadt, mintha a koporsóból kelt volna ki. A többiek is úgy járnak-kelnek a farács mögött, mint a kísértetek.

De volt is hozzá okuk a nyavalyásoknak, mert csakugyan páratlan eset az annálékban, hogy egy pénzintézetet ilyen váratlanul rohanjanak meg a betevők minden ok nélkül, egyszerre, mintha összebeszéltek volna, és mindenki kéri a pénzét.

Eleinte föl sem tűnt. Gyakori eset. Négyen, öten egymás után vesznek föl betétet, jön egy hatodik, ez betesz kétszer annyit. Ez csak a rendes vérkeringés az arany borjú organizmusában.

Hanem mikor nem akart szünetje lenni, és egyre nyílt, nyílt az ajtó, és mindig csak kivevők érkeznek – kezdett a dolog furcsa lenni.

A pénztárnok pulpitusa előtti tér megtelt emberekkel, és ajtónyíláskor látni lehetett, hogy a folyosó is tömve van. A szemfüles Rákóczi Arnold ijedten szaladt be az elnökhöz.

– Csodálatos dolog történik – jelenté lihegve. – Az egész világ tolong, hogy pénzét kivegye a bankból. Ez nem természetes, elnök úr. Mit csináljunk?

– Ej, bolondság – vetette oda Kolosy félvállról. – Mit csináljanak? Hát fizessenek. A bank szilárd, mint a kőszikla, azért, hogy a szokottnál néhány emberrel több veszi ki a tőkécskéjét…

E pillanatban óriási reccsenés hallatszott a szomszédos pénztári helyiségben, s utána vad lárma harsant föl, minő a harcoló indiánusoké.

Kolosy összerezzent.

– Menjen csak, nézze meg, mi az?

Rákóozi kifutott és befutott, de mint piros legény ment ki és sápadtan került vissza.

– A türelmetlen, izgatott betevők betörték az ajtót, elnök úr!

De már erre Kolosy is fehér lett, mint a fal, s rohant ki az ajtón, megnézni, mi történik. A pénztárnok a tömeget csitította reszketeg, de mégis nyájas hangon.

– Várjanak, kérem, az urak, míg a sor rájok kerül. Így nem lehet. Nincsen baj, kérem. Minden ki lesz fizetve, minden, minden.

Kolosy egyszerre átértette a helyzetet, mint jó hadvezér a veszély pillanatában.

Odaintette Rákóczit és azt súgta neki:

– Menjen a városházára rendőrökért, akik a rendet fönntartsák, s igyekezzék információt szerezni útközben, miből keletkezett ez a hallatlan dolog.

Aztán a pénztárnokhoz szólt franciául:

– E mögött valami manoeuvre rejlik. Pokoli cselszövény. Van elég pénztári készletünk?

– Bizonyos fokig.

– Nem kell megijedni, gondoskodni kell a beszerzésről. Majd utána nézek.

– Fizessem a fölmondáshoz kötött összegeket is? – kérdé a pénztárnok.

– Egyelőre igen, taktikai szempontból, hogy a bizalom, mely valami galád, rejtélyes módon megingattatott, visszatérjen.

Nagy lélekjelenlétet árult el Kolosy, de azért mégis tűkön ült, míg a rendőrök megérkeztek, akik azután csak egyenként engedték a rácshoz jönni a feleket.

Nyomukban jött Rákóczi Arnold is, gőzölgő fejjel, fontoskodó, rejtélyes arccal.

Az elnök beintette szobájába.

– Megtudott valamit?

– Mindent.

– Nos? – toppantott lábával az elnök türelmetlenül.

– Az a zsivány csizmadia, az Apró csinálta az egészet.

Kolosy elkáromkodta magát:

– Az ördögbe! ezt mindjárt gyaníthattam volna. Hiszen fenyegetőzött. És hát mit tett?

– Kitette ma reggel a bank egy kétezer forintos könyvecskéjét a kirakatába és odaírta, hogy másfél ezer forinton azonnal eladó.

Az elnök izgatottan rágcsálta a bajuszát.

– Úgy? Hm. Micsoda kolosszális furfang lakik abban a bozontos fejben. Ez ugyan alánk gyújtott! És még az a szép, hogy a könyvecske az én ajándékom. Szeretném magamat fölpofozni. Oh, a ravasz kutya!

Eszébe jutottak a szavai: »Most ön lépik egyet lefelé és valahol majd csak találkozunk.«

– Hát azért se találkozunk – dörmögte magában –, és azért se lépek lefelé.

– Nem parancsol valamit, elnök úr?

– Mi lett aztán a betéti könyvvel? – kérdé Kolosy.– A közönség csődült a kirakathoz és gyanút kapott, széthordta a vészhírt, és most itt van a folytatása a szomszéd szobában, amint látni méltóztatik. A távirdafőnökkel is beszéltem útközben, azt mondja, hogy nem győzik a sürgönyöket továbbítani, melyekben a közönség a vidéki ismerősöket figyelmezteti, hogy a pénzük veszélyben forog.

– Az ördögbe is, ez nem jó – szólt az elnök, sötéten nézve maga elé. – Ez a »run« egyszerűen tönkretehet, ha nem állunk bátran eléje. És hol van most a könyvecske?

– Most is ott van a kirakatban, most is nézik.

– Siessen azonnal oda egy gyakornokkal és váltsák be. – Az az első a sebészetnél is, a sebet okozó golyót kivenni a testből. De vigyen magával két tekintélyes tanút az érdekelt közönségből, hogy lássák, milyen szemtelenül misztifikálta őket a csizmadia. Megálljon, megálljon, Rákóczi! Hadd írjak egy sürgönyt a Hitelbanknak Budapestre. Az éjjel odautazom, mert előre látható, hogy segítségre lesz szükségünk. Egyúttal adja fel a sürgönyt is.

Négy-öt blanquette-et elrontott, míg megfogalmazta. S milyen reszketeg, kusza betűk, mintha csak a lelkével írta volna!

Okos dolog volt két tanút vinni Apróhoz; akadt is mindjárt kettő: a becsületes Herenczy János, arról híres, hogy mindig szerette keresni az igazságot, de sohase találta meg; a másik a lutheránus Hortyán Boldizsár volt, szinte unikum a maga nemében, azokkal is tartott, akik a bankot leszólták, azokkal is, akik bíztak benne.

De iszen jól kifőzte ezt Kolosy Ferenc. A pezsgőtől mégis csak másképp jár az ember esze, mint a csigertől. Most is milyen dilemma elé állítja a csizmadiát. Ha ideadja a könyvecskét ezerötszázért, akkor nagy szamár, mert ötszáz forintjába kerül ez a mai mulatság. Ha pedig nem adja ezerötszázért, akkor nagy gazember és bizonyítványt állít ki magának arról, hogy bolonddá tette az egész várost. Sőt az okozott kárért még talán be is lehet pörölni.

Hej, Rákóczi, hej, Herenczy, Hortyán, nehéz dió nektek Apró István!

Odamentek, de nem volt otthon. Kolowotki azt mondta, hogy egy jó óra előtt a vizsgálóbíróhoz ment, ahová tanúnak idézték.

– Megvárjuk – jelenté ki Rákóczi.

Már jóval elmúlt a dél, mire nagy peckesen előjött. Nem ok nélkül, mert élete egyik legnagyobb dicsőségét aratta ma.

A törvényszéknél tárgyalt bűnügynek az volt ugyanis röviden a tényálladéka, hogy Mányay Gáspár incenci földbirtokost, aki itt a városban tavaly, a szentmihálynapi vásárkor néhány ezer forint ára ökröt adott el, útközben ismeretlen tettesek kirabolták s a kocsisával együtt megölték.

Mányay egy pár csizmát vásárolt Apró uramnál; az is eltűnt a kocsikasból. A rendőrséget ez a csizma vezette nyomra, fölismerni vélvén azt egy föltűnő módon gazdagodó, Prager János nevű fiatal brassói hentesmesteren, mivelhogy a csizma húzója, vagyis a füle éppen olyan szokatlan színű és minőségű vászonszalagból készült, aminőt Apró használ, ki azt egyenesen egy karlsbadi angol boltban vette.

A hentest faggatni kezdték emiatt, eleinte zavarba jött a vizsgálóbíró előtt, de később aztán előállított egy idevaló csizmadiát, Blok Jánost, aki azt vallotta, hogy a csizmát ő varrta. S tényleg neki is olyan vászonszalagja volt, mint az Apróé. Sőt ugyanaz, mert bebizonyult, hogy mintegy másfél év előtt Aprótul kölcsönözte a szalagot.

Minthogy Apró uram is a maga munkájának ösmerte el a csizmát, valóságos salamoni jelenet fejlődött ma a vizsgálóbíró előtt, aki egyenest Brassóból utazott ide őket szembesíteni.

A bíró fölmutatta a nevezetes corpus delictit.

– Ki ösmeri ezt a csizmát?

– Én! Én! – felelték egyszerre.

– Meg merne rá esküdni? – kérdé a bíró Bloktól.

– Ezerszer.

– No, lássa, Apró – szólt a bíró. – Hátha téved…

– Sohase szoktam tévedni.– Hát ön is megesküszik rá?

– Természetesen.

A bíró a tarkóját vakarta zavarában.

– Nem bocsáthatom esküre, mert az egyiké hamis volna.

Apró uram vállat vont.

– Emlékszik rá, Blok, hogy kinek adta el a csizmát?

– Nem emlékszem.

– És ön, Apró?

– Én Mányay úrnak adtam el, emlékszem és vallom.

– Gondolja meg, Apró, mit beszél, mert ez a vallomás halála lehet valakinek.

– Én mindent meg szoktam gondolni.

A bíró nem tudott mit csinálni a két emberrel, csóválta a fejét, játszadozott az ametiszt gyűrűjével, majd kedvetlenül kiáltott fel: – Az ördög látott két ilyen hazug fickót! Lehetetlen rajtuk eligazodni.

Megszúrta ez a szó Apró uramat, sértődve fordult a bíró felé kemény hangon:

– Ha nem a király nevében volna itt a tekintetes bíró úr, nem tűrném el a szavait, de most csak azt mondom, ha nem bír eredményre jutni, bízza rám egy kicsit a kérdezést.

– No, hát kérdezzen! – mondta a bíró elkeseredve.

Apró uram csizmadiásan a csípőjére rakta a kezeit, s így szólt, a felső testét ide-oda illegetve:

– Hát mondjon nekem valamit, Blok János, ama pár csizmának a belső tulajdonságairól.

Blok János gúnyolódva jegyezte meg:

– Nem ember a csizma, Apró uram, hogy belső tulajdonai is lennének.

– Úgy? Hát majd mondok én. Tessék megnézetni és fölfejtetni szakértőkkel azt a csizmát, bíró úr, és tessék jegyzőkönyvbe vétetni, hogy a bal csizmán jobbról, az orrától kezdődve a hetedik és nyolcadik öltés közt egy vakvágás van. Azért adtam olcsóbban egy forinttal Mányay uramnak. Dixi.

A bíró legottan szakértőket hívatott, akik felfejtették és megtalálták a jelzett vakvágást a mondott helyen s aképpen nyilatkozának nagy csodálattal Apróról, hogy őkegyelme hasonlatos volna a nagy Napóleonhoz, ki is minden katonáját ösmerte, mint ahogy ő ösmeri minden csizmáját.

Nagy glóriával ment hát haza őkelme, s bár jól túl járt az idő a déli harangozáson, mégis be akart még nézni a boltba, hogy bosszút lihegő lelkét ott friss hírekkel meghizlalja, s elmenvén a bank mellett, nagy élvezettel nézte a csoportosulást. »Ezek is mind nekem dolgoznak«, dörmögte mellét dagasztó érzések közt.

Benyitván a boltba, nem minden megütközés nélkül köszönté az ott dangubáló polgártársakat és azt a bizonyos Rákóczit.

– Engem tetszenek várni? – kérdé vontatottan.

– Éppen hogy éppen – felelte tisztességtudással Herenczy.

Rákóczi peckesen fölemelkedett a kerek szákról, melyen ült, s kezét az Apró karjára ereszté le.

– A könyvecskét akarjuk megvenni, mely a kirakatban van, tisztelt Apró úr – s kivette a tárcáját, hogy a másfél ezer forintot kiolvassa.

Apró uram a csutoráját a bal agyaráról áttolta a jobboldali agyarra, megszortyogtatta egy kicsit, aztán így szólt: – Sajnos, már el van adva.

Oh! – Hm. Erre nem voltak elkészülve. Ez váratlan volt. Rákóczi az ajkaiba harapott.

– És kinek adta el? – kérdé Herenczy.

– Az egyelőre titok.

– Ugyan mennyiért adta el? – tudakozódék kíváncsian Hortyán.

– A kitett áron alul valamivel, vagyis nem egészen ezerötszáz forintért.

– De akkor miért nem veszi ki az úr a kirakatból? – támadt rá Rákóczi.

– Mert nekem nem tetszik.

– De ez injuria, mások vagyona elleni merénylet! – fortyant föl az előbbi dühösen, és a nyála szerteszét frecsegett.

– Én azt teszek ki a kirakatomba, amit akarok, punktum.

– Paperlapap! Azt mi nem engedhetjük, érti-e? Hatósági beavatkozást fogok kérni, protestálok a Hunnia-bank nevében és felelőssé teszem.

– Tegyen, amit akar, de engedje meg, hogy ha ilyen közel áll hozzám, betakarjam az arcomat kendővel, mert én az arcomat nem szeméten szedtem.

Erre elnevette magát a két bizalmi férfiú, Rákóczi Arnold pedig fülig pirult és dühösen rohant ki a boltból.

A bank dolga pedig percről percre rosszabbra fordult. A fölmondáshoz kötött tőkék kifizetését be kellett szüntetni, ami roppant konsternációt szült. Mikor két órakor a rendes időben bezárták a bankot, az ingerült tömeg meg akarta lincselni a tisztviselőket, maga Kolosy is a kert kerítésén át menekült.

Éjjel Budapestre utazott a főispán sógorával, hogy a bankot megmentse elegendő pénzkészlet szerzésével.

De Budapest éppen szomorú város volt akkor.

Nem volt ugyan fekete posztóval beborítva, mint a mesebeli városok, ahova a sárkány ellen készülő királyfi beállít, bár külső jelek itt is mutatkoztak abban, hogy a Lipótvárosrészben az orrok hosszabbak a szokottnál. Egy úgynevezett »fekete nap« a börzén megkopasztotta az egész várost.

Kolosy tárgyalt a pénzintézetekkel, a kormánnyal, fordult fűhöz-fához, járt Pontiustól Pilátushoz, de mindenütt azt az egy feleletet kapta: »nincs kincs«.

Harmadnap ezt az előre megállapított egy szót sürgönyözte haza a főembereinek: »Waterloo.« (Ami annyit jelentett: »a csata elveszett.«)

A Hunnia likvidált. Apró uram pedig ott ült a Kati ágyánál, aki véletlenül aznap lett hosszú betegség után először lázmentes, és akivel először lehetett értelmesen beszélni. Fehér volt, gyenge volt még, mint egy lehelet, de néha rámosolygott az öregre, s ez tündöklőbb volt a napfénynél.

Csevegett, csacsogott. Új volt neki, szegénynek az innenső világ. Minden apróságot kikérdezett. Mióta volt beteg, mert semmire se emlékszik. (Bizony, már hetek múltak el azóta.) Megvan-e még a macska? (Megvan, megvan, napsugárkám.) Hát a Szamos kutya? (Hallgasd csak, hallgasd csak, éppen most is ő kaparja kívül az ajtót, mert szeretne hozzád bejönni.)

Aztán a kedvenc tárgyait tudakolta, a csészéjét, a poharát nem törte-e el a Zsuzsi, nem pusztult-e el valami?

– Nem, nem, semmi se pusztult el. Csak egy fehér rózsa az ablakban, Zsuzsi tévedésből petróleummal találta megönteni, hát elcsúnyult, elpusztult. Csak a fehér rózsa és…

És a bank – akarta mondani Apró uram –, hehehe, a bank.

De a leány ránézett s aggodalmasan kérdezte:

– És még mi, atyáin?Apró elharapta a mondatot.

– Csak a fehér rózsa – motyogta –, vagyis csak a rózsa fehérsége… fehérsége.

BEFEJEZÉS

A Hunnia tehát megbukott, és Kolosy Ferenc nem volt többé semmi. Hanem az olyan semmi, akinek az egyik sógora báró Luzsénszky, a másik főispán, az mindig lehet valami.

Korán örült Apró; lefelé lépett ugyan, de a völgy túlsó oldalára, azért tehát megint nem találkoztak. Kataszter lett valahol Felsőmagyarországon.

De nem sokáig. Az ördög nem hagyja el a maga embereit. Mikor az országgyűlési ciklus négy év múlva véget ért, a főispán megválasztatta képviselőnek. És hát most már ott fönt ült és működött ő is, küszködve azzal a rettenetes frázissal, mellyel a közbenjárásért alkalmatlankodó választók jönnek tarkabarka kívánságaikkal.

– Hiszen csak egy szavába kerül nagyságodnak!

Milyen ostobák, hogy nem ismerik a minisztereket! Azaz milyen boldogok!

Életrevaló politikusnak bizonyult, mert jól tudta szóval tartani a választókat és minisztereket. Ami magát a törvényhozatalt illeti, ahhoz talán nem értett, de ez nem lényeges. A törvény hozatala végre is nem nehéz. Azt úgy hozzák, hogy talán nem is hozzák. Valami olyan a »törvényhozó«, mint a tollkés. Tollkésnek hívják és mindent faragnak vele a világon, csak tollat nem. A tollat gyárilag csinálják.

Hát Kolosy is tekintélyes képviselő lett, és egyeszer évek múlva meglátogatta a kerületét, azaz meglátogatta máskor is, hanem én csak erről az egy látogatásról beszélek. A kereskedelmi miniszter őexcellenciáját kísérte le, aki valami kosárfonó iskolát akart a városban létesíteni.

Nagy fogadtatás volt, roppant parádé, fehér ruhás leányok, diadalkapu, taracklövések és örömtüzek. Ez az utóbbi ért a legtöbbet, legalább melegedni lehetett mellettük, mert zimankós téli nap történt a bevonulás. A lakosság nagy része kivonult az indóházhoz: ifjak, öregek, asszonyok, kis gyerekek, ami nem csoda, mert először járt eleven miniszter e városban.

Megvolt minden, ami ilyenkor szokásos: üdvözlő beszéd és válasz, nagy éljenzés. A miniszter fölült a fölpántlikázott négyesre, majd a képviselő ismerős alakja bontakozott ki a kíséretből (de mennyire összetört, megöregedett a derék úr). Egypár hang kiáltozni kezdte: »Éljen Kolosy Ferenc!«

A rendezők a másik kocsi után szaladgáltak, amelyen a képviselő foglal majd helyet – úgy látszik, valami konfúzió történt. Eközben a kordonból, melyet a rendőrség tartott fenn – egy pillanat műve volt –, kilépett egy kis fiú, lehetett vagy hét éves, szép, bátor arcú, barna gyerek, nagy, villogó fekete szemekkel, fején félrecsapott báránybőr sipkában. Kilépett a tisztásra, ahol a képviselő állt és egy hógomollyal mellbe hajítá őnagyságát.

Nosza, egyszerre hárman is nyakon csípték a merényletért. Ejnye, ilyen-olyan porontya! Nini, mire nem vetemedik! Némelyek nevettek a jeleneten, ami bosszantani látszott a honatyát. Dehogy ne láthassák kicsinyesnek, kedélyes nevetést színlelve, maga szabadította ki a gyereket a megdühödt rendezők karmaiból, ámbár a gyerek is rugdosta őket.

– Ne bántsák, kérem – szólt vidáman. – Szabad országban élünk. Mindenki kifejezheti a rokonszenvét, ellenszenvét. Nos fickó, mért haragszol rám? Mondd meg bátran!

– Azért haragszom rád – szólt a fiú vakmerően –, mert rosszul bántál az anyámmal.

– Éljen! Éljen! – a tömeg éljenezni kezdte a rokonszenves fiút.

Kolosy mosolygott, úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, pedig érezte, hogy még jobban belémászott, s nem tanácsos tovább kérdezősködni, mert nem lehetetlen, hogy bankigazgató korában valami igazságtalanság történt a fiú anyjával, és a gyerek most kikottyantja.

– Teringette fickója – szólt a szép piros orcáját megcsipkedve –, kinek a fia vagy?

– A tied! – szólt a gyerek, kevélyen kidüllesztve a mellét.

Leírhatatlan jelenet következett. Öregasszonyok kilenc nemzedéken át fogják mesélni. Kolosy elsápadt, majd piros lett, mint a paprika. Valami sajátságos, kéjjel vegyes szédület fogta el. A közönségben orkánszerű tetszés-zaj tört ki. Minden ember beszélt, lármázott, ujjongott, ágaskodott, asszonyok a csipkés kendőiket lobogtatták. Csak egyes kifejezéseket lehetett kivenni: »Fölséges gyerek!« »Az öreg Apró unokája!« E percben előállott a kocsi is. Minden szem odatapadt, mi fog történni. Valami csodálatos, idegfeszítő csönd támadt a zaj után. Még a szívek is szinte megszűntek dobogni. Vajon eltalálja-e, mit kell tenni?

És ekkor lehajolt a képviselő, megcsókolta a gyermeket és beemelte a hintajába:

– Elviszlek, kópé, az anyádhoz, tudom, hogy majd kikapsz.

Ezzel maga is fölült melléje. A négy prüszkölő paripa megindult a miniszter fogata után, a lelkesedés pedig, mely mintegy láncaitól szabadult meg, oly egetrázó erővel tört ki, hogy megreszkettek bele a szomszédos épületek, és a levegő rezegve hömpölygette a város felé.

Kolosy csakugyan az anyjához vitte a gyereket, aki éppen az utcaajtóban állt, és gyönyörűbb volt, mint valaha, a bánatos, szelíd arcával, finom, törékeny termetével. Bementek egy kicsinyég a szobába, de miről beszéltek, hogy beszéltek, arra nem volt tanú.

Csak Apró uram említette aztán este a »Polgári kör«-ben nagy dicsekedve, hogy ma nála volt a képviselő és megkérte a leánya kezét, de az esetre nézve még csak annyit mondott rejtélyesen:

– Mindnyájan léptünk egyet, én is, ő is, de a gyerek, a Pali lépte a legnagyobbat. Ebadta kölyke!

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem