AZ »ARANY OROSZLÁNY«-BAN
AZ »ARANY OROSZLÁNY«-BAN
Így álltak Fércz Márton uram szívügyei, midőn egy napon az »Arany Oroszlány« kávéházba vetődött a »Fővárosi Lapok« novella-folytatását olvasni (mert a fiskális úr, amióta szerelmes lett, ilyenekre is ráér).
Az »Arany Oroszlány« pedig két nevezetes dologról ismeretes. – Először arról, hogy ott a mameluk ember nem érezheti magát otthonosan, mert az »Arany Oroszlány« mindenkor a tigrisek főtanyája volt, s másodszor arról, hogy annak a szép kis leánynak, aki a fiskális úr öreg szívébe tavaszt ültetett, az édesatyja odajárt ebédutáni feketekávéra.
Mindenki elcsodálkozott, midőn Fércz Márton uram oda belépett, és mint minden rendkívüli esemény, ez is mozgást idézett elő.
A törzsvendégek kinyújtott nyakkal s kíváncsi pillantásokkal méregették. A pincér, ki éppen feketekávét vitt nemzetes Csutak János uramnak, kiejté a csészét bámultában.
– Spicli! – sziszegé az öreg brigadéros, a »bumzerek királya« és még nagyobb füstmacskákat kezdett eregetni világhírű tajtpipájából.
A kártyázók, kik a kávéház belsejében ütik az asztalt, egyszerre kérdőleg néztek egymásra. Absolon Zsiga azonfölül még a »tercet királyig« is elfelejtette kimondani, ami miatt holta napjáig [nem szűnt] átkozni Fércz Mártont, mert ezen főbenjáró cselekmény elmulasztása ez egyszer döntő szerepet játszott a parti rossz kimenetelére is.
Fércz Márton uramat azonban mindez a legkevésbé sem konfundálta; lassú, méltóságteljes léptekkel ment végig a kávéházon, a »Kassza« előtt megbillentette újdonatúj kalapját az ott ülő kisasszonynak, üdvözölte a biliárdozókat, azután leült Csipék-Bike Ferenc uram mellé, aki az említett leányzó törvényes édesapja gyanánt vala ismeretes.
– Jó napot, Bike Ferene uram!
(– Ha jó, edd meg – dörmögé magában a megszólított, s egy szokatlanul nagyobb kortyot hörpintett ki a feketekávéjából, hagy annál előbb megszabaduljon tőle s következésképp az asztaltól is, melyen a findzsa állott, s mely mellé az ügyvéd úr letelepedett.)
– Hogy érzi magát, Bike uram?
– Hát csak úgy – felelte Bike vállvonítva.
– Éppen kegyelmedet keresem.
– Ugyan? – felelte Bike kedvetlenül, és nem kérdezte miért.
– Egy-két szavam lenne…
– Oh, oh… – dünnyögé az öreg Bike, és nem kérdezte, vajon mi legyen az az egy-két szó.
– De csak négyszemközt mondhatom el. Azt is olyan helyen, ahol nincsenek a falaknak fülei, például otthon önnél.
– Nem szeretem a titkokat – szólott Bike. – Ha már meg kell lenni, isten neki, itt is végighallgathatom a fiskális urat.
– Hehehe! – kedélyeskedék Fércz, – pedig ez éppen egy nagy titok.
Az öreg Bike fölállt, megfogta a kávéskanalat és csengetett.
– Fizetek! – mondá a pincérnek, azután Fércz felé fordult és amúgy foghegyről megjegyzé:
– Vagy itt mondja el az úr, mit akar, vagy sehol. Nem szeretem, ha a házamhoz olyan emberek mászkálnak…
– Milyen emberek – vágott közbe nyájas mosollyal a fiskális úr.
– Olyan emberek, akik ellenkező pártálláson vannak. Ha hozzám látja bemenni valaki most, a követválasztás idején, még azt hiszi majd, hogy a főispántól jön az én lelkemet is megvásárolni az ördögnek.
– Hüm! Hüm! Ön igazán szörnyű rebellis. Semmi közöm a kigyelmed lelkéhez, édes Bike uram. Eszemágában sincs a magas kormány részére hajlítani kigyelmedet. Egészen másnemű az én szándékom, amelyért úri házához kívántam bátorkodni. Hanem hát ha nem lehet, akkor nem lehet, csupán a segédemet küldöm el kigyelmedhez.
Bike nem is hallgatta tán végig az egész mondatot, hirtelen fölvette felsőkabátját s eltűnt a kávéházból, míg Fércz Márton uram maga maradt gondolataival az asztalnál.
Egyre jobban-jobban gyűltek a kávézó vendégek, az asztaloknál már nem lehetett helyet kapni, némelyek állva szürcsölték kávéjukat, de azért a Fércz uram asztalához mégsem ült senki, mert az »Oroszlány« tigrisei kérlelhetetlen emberek, kik végtelenül gyűlölik a kormányokat és azok embereit.
Fércz úr egy-kétszer fölkelt, a tükörbe nézett, meg leült, aztán a padlót döfködte fehér elefántcsontos botjával s elábrándozva motyogta:
»Enyim lesz… Enyimnek kell lennie.«
