BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Ködös délután volt. Korán mentem haza az »Arany Oroszlány«-ból, s leheveredtem a kávészínű pamlagunkra. A spaléták le voltak eresztve, s félhomály uralkodott a szobában. A szó szoros értelmében misztikus félhomály, melyet virginiám füstje még inkább azzá nevelt.
A belső szobában a vén takarítónő csoszogott; kívülről pedig elaltatólag hangzott be a szomszédasszony dajkájának melankolikus nótája:
»Arra jár a cimbalmos, cimbalmával cimbalmoz.«
Elkezdtem gondolkozni, nyugtalan képzeletem végigsuhant a politikai eseményeken, s láttam, hogy az egész politika nem egyéb, mint a királyok játéka a népekkel… s azok a nagy eszmék, miket mi dicsőítünk most, mindenik egy-egy rög, vérrel öntözött rög, mely az idők barázdájára gurul, hogy csakhamar szétmálljék.
S mi az a zászló, mely alatt küzdünk mi?
Selyem ma, rongy holnap. – Az a sorsa, ami az elavult báli ruhának, még hozzáérni is kéj volt egykor, és ma már a szemétdombra kerülnek foszlányai…
Egy pikáns történet jutott eszembe.
Egy főispán és egy album.
A főispán lemond hivataláról. Tisztviselőtársai összejönnek s beösmerik, hogy »derék ember volt«, tehát illő lesz megtisztelni. Egy dísz-albumot csináltattak számára, melynek sorai beszélni fognak a fájdalomról, melyet a szeretett főnök távozása kelt.
Oh, az nagyon szép, őszinte album lesz.
S el is készült az album – de a főispán nem távozott.
A hatalom elvesztette az étvágyát – reá. Ő helyén maradt.
Már most mi történjék az albummal? Milyen nagy kár, hogy most már a szép albumnak nincsen gazdája.
A koporsó meg van csinálva: milyen nagy kár, hogy nem akadt bele prédikációs halott!
És íme, nem az történik, hogy széttörik a fölösleges koporsót, hanem elteszik szépen gondosan, és inkább bevárják türelemmel, míg az idő összetöri azt, akit abba a koporsóba szántak.
Mert hát mikor ők olyan nagyon szeretik azt a derék becsületes embert, hogy mindenesetre meg akarják tisztelni.
…És mikor idáig jöttem gondolataimban, megundorodtam a népszerűségtől, föltettem magamba, hogy abbahagyom a nyilvános pályát, s behunytam szemeimet, hogy ne lássam a világot.
*
Amint szemeim lecsukódtak, egyszerre világos lett sötét szobám; valami földöntúli fény ömlött be a falak repedésein fölülről, s engem zsibbasztó édes lankadtság fogott el.
Felhőszín ruhában, szivárvány-diadémmal fönséges homlokán, szép nő lépegetett felém; picike lábain piros szattyán csizma, ruhája népies, hanem az arca királyi és olyan nagyon, nagyon ismerős. Ha oldalt néztem, úgy tetszett, hogy Borcsa; ha az ablak felé fordult, a Marcsából láttam benne egy-két vonást; mikor rám szegezte szemeit mosolyogva, egy régebbi ideálomat véltem fölismerni; összetétele volt az mindannak, ami valaha női arcokon elbájolt… Amint azonban bizalmasan vállamra helyezte kicsike kezeit s szemrehányólag tekintett le rám, volt feleségemnek rémlett.
– Maga az, Ilonka? Hol vette ezt a szép parasztkosztümöt?
– Nem az Ilonka vagyok – szólt ezüst csengő hangon.
– Hát akkor kicsoda maga?
– Ösmersz. Sokszor emlegettél. Múzsád vagyok.
– Igen, igen, most már rád ismerek – kiáltottam föl, szívem nagyot dobbant, s arcom kigyúlt. – Ilyen vagy te!
Ilyennek képzeltelek, ilyennek akartalak! A nép ruháját viseled, mint az én lelkem… szép tőled, hogy eljöttél; csókolj meg!
A múzsa azonban nem csókolt meg, hanem fehér kötényét hamisan fölhajtotta az arcára s onnan beszélt ki; még így is csábító volt a hangja.
– Búcsúzni jöttem hozzád. Éppen ezelőtt két perccel fogamzott meg benned a szándék, hogy elhagysz engem, visszavonulsz a nyilvános irodalmi pályától.
– Higgye meg magácska, nem gondoltam komolyan.
– No tudod, hiszen tulajdonképpen én sem hagylak el komolyan. Vigyázok rád s meglátogatlak ezentúl is, de te arról ritkán fogsz tudni valamit. Csupán a szorosabb összeköttetést szüntetjük meg egy időre. S én addig is gondoskodni akarok rólad.
– Hogyan?
– Te hátat akartál fordítani múzsádnak, és a magánéletben kívánod fölkeresni a költészetet és az életörömöket. Ám jó! Én ezennel magadra hagylak. Keresd a költészetet s az örömeket, ahol akarod. Válassz a földi lények közül helyettem hármat, akiket akarsz; én segíteni foglak.
– Jól van, kis múzsám, én nem bánom; hanem ígérd meg, hogy nem haragszol meg…
– Ígérem.
– Ígérd meg, hogy akiket választok, azokat te haragodban nem teszed szeplősekké, sem rútakká, és ígérd meg, hogy azokat én a te hatalmadnál fogva látni fogom, egész lelkük mélyéig.
– Azt nem tehetem. Sokat kívánsz. Először is az én hatalmam kevés ahhoz, s a te lelked kicsiny ahhoz. Ha meglátnád az embereket úgy, amint vannak, megundorodnál, és undorodban megőrülnél. Nem, azt nem tehetem. Eddig csak a nagy íróknak, egy Shakespearenak, egy Dickensnek engedte meg múzsájok, hogy egészben lássák az embereket. Te nem tartozol a választottak közé. Hanem mégsem tagadom meg kérésedet egészen. Súgd a fülembe azt a három egyént, akit választasz.
Három női nevet súgtam a múzsámnak.
A szemem közé nevetett.
– Tökéletes bolond vagy. A nőknél keresed a boldogságot, és pláne háromnál. No, te ugyan kötni való bolond vagy.
– Hadd legyek én kötni való bolond is, csak te ne beszélj bele, hanem ha szeretsz, tedd meg amire kérlek.
– Hát jól van. Őket ugyan nem mutathatom meg, hanem fölfedek előtted egy olyan tükröt, ahol meglátszanak.
– Hol van az? Miféle tükör?
– Járj, kelj az emberek közt, s amit hallasz, gondolkozzál fölötte. Akármilyen jelentéktelen szó, mindenik egy-egy szín, s az a tükör azokból a színekből áll. Ha valamennyi szín együtt lesz, állítsd össze, s ha ez sikerül, olyan leszel, mint egy kis isten, mindent látni fogsz.
– A három ideálomat is?
– Azokat legkésőbb; de mégis elég hamar.
– Fogsz-e segíteni te is a színek megválasztásában?
– Hát hogyne segítenélek!
– Akkor itt kell tartózkodnod Szegeden.
– Oh nem. Itt az idén nem lesz virág a réten.
– Miért nem?
– Mert a vén Neptun jön ide nyaralni. Ti, fiatal írók, persze nem ösmeritek már az öreg urat.
– Hát akkor hogy fogsz engem segíteni, ha nem leszel itt?
– Elküldöm hozzád a nagynénémet… az unalmat. Az majd örökké nógatni fog a gondolkozásra. Oh, a kedves nagynéni, az majd megtanít téged mindenre.
A kis bájos teremtés édesen fölkacagott.
– Maga rossz… maga gúnyolódik – mondám és felé nyúltam, hogy szép gömbölyű orcáját megcsípjem.
De biz ott, ahova nyúltam, nem volt semmi más, csak az íróasztal faragott angyalkája.
Hirtelen szétnyitottam a szemeimet. Az én múzsámnak híre-hamva sem volt. Talán csak úgy álmodtam én ezt összevissza.
