A FÜLBEVALÓ
A FÜLBEVALÓ
A Schramek-házzal átellenben, egy kicsit srét, a nyitott ablakú kocsmából nagy vásári vígság zengett ki. Azaz, bocsánat, vendéglőből – a bábaszékiek így szerették nevezni és méltán, mert megvetvén a falusi kocsmák egyszerű borókakötegét, az arisztokratikusabb forgács-bokréta lengedezett homlokzatáról. Messziről kihallatszott a pelsőci vályogos cigányok cincogása. Kandi tót menyecskék, »békába« igazított hajjal, kacér főkötőikben, melyekből a fül irányában egy-egy ingerkedő csipkekocka fityeg le, sugár termetű leányzók, piros pántlikával a kender-szöszke hajfonatukban, beleskelődnek az ablakoknál, s a csiklandozóbb nótáknál táncra perdülnek künn az utcán.
De a kíváncsiság még a nótánál is hatalmasabb. Egyszerre beszűnik a dévaj ugrándozás, mivelhogy nagy sokaságtól követve Fiala János, a város hajdúja közeleg, nyakában a nagy dobot cipelve. Megáll és lélekszakadtából kezdi verni.
No, ugyan mi nevezetes történhetett? Talán a Mravucsánné zsenge libái vesztek el a legelőről?
Tízen is kérdezik Fialát, mi történt, de Fiala a világért sem veszi ki szájából a pompásan égő »zapekacskát« * , s különben is önérzetesebb férfiú, mintsem magánúton közölje, ami hivatalos.
Cserép-pipa, melyet a tótok megtöltve a parázsba kaparnak s egy darabig ott hagyva, kezdik csak színi.
Előbb tehát eldobolta a verset, s csak azután kiáltá stentori hangon, a verő pálcákkal gesztikulálva, ami következik:
»Adatik tudtára, akiket illet, hogy egy arany fülbevaló zöld drágakővel elveszett a téglaégetőtül a templomig terjedő úton. A becsületes megtalálónak, aki a városházára behozza, illő jutalom biztosíttatik.«
Gyuri is megállt egy percre a dobszóra, meghallgatta a hirdetményt, s nevette, minő fogakat csináltak maguknak a menyecskék és leányok.
– No, én ugyan vissza nem adnám, ha megtalálnám – szólt az egyik.
– Arany tűt csináltatnék belőle a hajamba – mondá egy másik.
– Pislants rám, istenkém! – fohászkodott fel, szemeit a magasba vetvén, a harmadik.
– Ne az égre nézz, te golyhó, ha meg akarod találni, de le a földre – figyelmezteté a negyedik.
Hanem biz azt a sors úgy rendezé, hogy éppen olyan valaki találja meg, aki nem akarja. S ez Wibra Gyuri volt. Alig lépett néhányat, midőn egyszerre nevetni kezdett rá a porból a lába alól egy parányi zöld szem, akkora, mint egy borsó.
Lehajolt, fölvette, hát éppen a hirdetett arany fülbevaló volt a smaragdkővel. Hát ez is csak bosszúság, mikor úgy siet valaki. Nem tudta éppen más megtalálni, abból a sok száz emberből, aki az utcán lődörög! De már mindegy, a zöld szem olyan nyájasan nézett rá, nem dobhatja vissza, hogy egy utána következő bocskor esetleg összetapossa. Ugyan ki visel ilyen finom ékszert? Ej, akárki, ha már megtalálta, elviszi a városházára, abba bele nem törik a dereka, úgyis tíz-húsz lépés ide.
Befordult a városház ódon kapuja alá, hol bőrvedrek lógtak le a boltozatról imponálón, a szögletbe lökve pedig egy rozoga kaloda borongott (Sic transit gloria mundi), fölment a garádicsokon, és benyitott a tanácsterembe, ahol a hosszú zöld asztalnál együtt ült a szenátus, egy felette komoly és sürgős ügyről tanácskozván.
Valóban kellemetlen eset volt szőnyegen. A város tulajdonát képező Liskovina erdő csősze jött lihegve azzal a jelentéssel, hogy ismeretlen, úri ruházatú férfit talált felakasztva egy fán – ímhát mi történjék a holttesttel?
Éppen ebben főtt a szenátus feje most, s látszottak az összeráncolt homlokokon a nagy lelki tusák.
Konopka szenátor kifejtette, hogy a dolognak az a rendje, behozni az akasztott embert a temetői bódéba, s egyúttal értesíteni a szolgabírót, tekintetes Géry Mihály urat, hogy a járási orvossal, aki fel fogja boncolni, a helyszínén megjelenhessen.
Galba fejét rázta; Galba mindenha diplomata volt, most is furfangon jártatta eszét. Ő – úgymond – legokosabbnak tartaná nem szólni semmit, nem írni semmit, hanem elvonszolni nagy titokban a halottat kétszáz lépésnyire onnan a »Kvaka« nevű nyírjesbe, amely már a travniki határhoz tartozik. Hadd találják meg a travnikiak!
Mravucsán ingadozott, hümmögött, fészkelődött, fejét vakarta, s végre is elkezdett zsörtölődni, hogy roppant fullasztó meleg van, s hogy köszvény hasogatja a kezét, hogy a szenátori asztalnak mozog az egyik lába, nosza hamar alája kell dugni valami ócska megyei rendeletet. Várta azalatt, hogy a többség döntsön. A többség a Galba részén volt. Csakhogy a Galba-párt ismét két részre szakadt. A szorosan vett galbaisták a holttest átcsempészését kívánták a travniki határra. A mérsékeltebbek, Kozsehuba András pótindítványa folytán, eltérőleg a Galba mamelukjaitól, megelégedtek volna azzal is, hogy ott helyben a fa alatt, ahol felakasztotta magát, kaparják be az anyaföldbe a szerencsétlent, – ők csak azt akarták kikerülni, hogy ne vigyék keresztül az egész határon a temetőig, ami okvetlenül bekövetkeznék, ha a szolgabírót értesítenék az esetről, s roppant hátrányokkal járna a bábaszékiekre nézve, miután tudvalevőleg jégveréstől kellene tartaniok.
– Ostoba babonaság! – pattant föl Konopka.
– Hiszen igaz, igaz, Konopka uram, de ki tehet róla, ha már egyszer a nép mégis azt hiszi – erősködék a Kozsehuba-párti Fajka szenátor.
Konopka mérgesen ütött a pecsétgyűrűs kövér kezével az asztalra, mire templomi csönd támadt.
– Szomorú az, hogy egy szenátor beszél így. Biztosítom kegyelmeteket, hogy ama szegény hulla miatt ugyan ide nem dirigálja az Úristen a jeges felhőit. Egy az ördöghöz fordult ember kedvéért nem sújt ezer olyat, aki az ő oldalánál maradt, pláne olyanformán, hogy éppen csak a bűnöst ne érje a büntetés. Micsoda Isten lenne az!
Mravucsán föllélegzett ez ékes szavakra, melyek láthatólag meghökkentették az egész magisztrátust, felösmeré legott a szerencsés percet, s mint egykor az ökörszem a sas szárnya alatt, följebb próbált röpülni magánál a sasnál.
– Ami úgy van, az úgy van – ropogtatá a szavakat, helyre rángatván dókáján a félrecsúszott vitézkötést –, s következésképp határozatilag kimondom, hogy a felhozott oknál fogva jégverés nem lészen.
Felugrott erre Fajka uram, mint egy hörcsög.
– Az mindegy! Bár lenne, ha már úgy van. Mert ha egyszer az egész város bebiztosít a triesztinél, nem látom be, mi különbség, ha van, vagy ha nincsen jégverés. Sőt jobb, ha van, mert a bábaszékiek, ahogy én ösmerem őket, ha a hullát keresztülviszik a határon, értéken felül biztosítják a vetéseiket. Itt a szerencsétlenség nem a jégverésben, de a keresztülvitelben van.
De iszen, nagy debatter Fajka uram, megint fején találta a szöget: a Galba- és a Kozsehuba-pártiak fel voltak villanyozva.
– Milyen agyvelő – rikkantott fel Kozsehuba.
Az agyvelőről eszébe jutott Galbának a boncolás – per associationem idearum –, és élénken veté közbe:
– Minek azt az embert felboncolni? Úgyis tudjuk, ki. Kutya legyek, ha nem a biztosítótársaságnak valami kapzsi ügynöke, aki azért akasztotta fel magát itt nálunk, hogy belekergesse a lakosságot a biztosításba. Hiszen olyan világos, mint a nap.
– Bolond kend, Galba! – zúdult fel Konopka indulatosan.
Amire kitört a háborgás, a féktelen zaj, a szenátorok felugráltak, s ahogy Fiala hajdú szokta mondani, fölforrtak a város bögréi, minden szem a polgármesteren csüngött, a kanálon, aki a fölösleges habot leszedje.
De a polgármester a molnárkék dóka magas gallérjába húzta a fejét, szinte eltűnt, mint a felkorbácsolt hullámok közt a boly, tanácstalanul harapdálta a bajuszát, hogy mit tegyen, mit mondjon most, mikor egyszerre benyitott az ajtón Wibra Gyuri… Hiába, a hatalmasok tekintélye fölött a gondviselés őrködik!
Látván a különös idegent, aki egy-két órával előbb ócska esernyőt akart Müncznénél venni, hirtelen kirúgta maga alól a széket, s rohant feléje sebbel-lobbal, hadd higgyék a szenátorok, mintha valami roppant sürgős és fontos dolga lenne az érkezővel.
– Ah, uram – szólt mohón –, ön engem keres?
– Ha ön a polgármester.
– Természetesen, oh, természetesen. (Ki is lehetne más a polgármester Bábaszéken, mint Mravucsán?)
– Egy fülbevaló végett doboltak.
– Igen, igen, doboltak.
– Megtaláltam a fülbevalót, itt van.
A polgármester arca a megelégedéstől sugárzott.
– No, ez már becsület, uram. Ezt már szeretem. Az én polgármesterségem alatt még nem veszett el fülbevaló, csak ez, és ez is megkerült. Ezt nevezem én hatósági rendnek.
Aztán a szenátorok felé fordult:
– Egy óra előtt küldtem el Fialát a dobbal és már itt van a fülbevaló. Ilyesmit Budapesten se produkálhatnak. Ilyesmi csak Bábaszéken van.
Eközben észrevette, hogy az idegen úr távozni készül, gyanús mohósággal kezdte marasztalni.
– De mi az? Csak nem akar elmenni? Az ördögbe is, uram, ezért jutalom van ígérve.
– Nem tartok rá igényt.
– Ó, még mit? (Rosszallón csóválta a fejét.) Ne tessék, kérem, ilyet mondani! Nem tudom, melyik apostolnak a levelezésében vagyon, hogy: Nem áll vala pedig minden édesség aranyból és ezüstből. Úrfi, úrfi, ne ilyen könnyen a szerencsével! Látatlanban csak a szegény ember adta el azt az ördögnek, amiről nem tudott, és aztán nagyon megsajnálta. Egy mesében van így.
– Igaz, megsajnálta – felelte mosolyogva az ügyvéd, kinek eszébe jutott a népmese –, de itt bajosan foroghat fenn ilyen eset.
– Ön nem is álmodja talán, kié a fülbevaló.
– Ugyan kié?
– A glogovai pap húgáé.
Gyuri úr gúnyosan biggyesztette el a száját.
– No, no, ne okoskodjék, csak jöjjön be egy percre, nem bánja meg.
– Hova menjek be?
– Ide a mellékszobába.
A polgármester erőszakkal ott akarta tartani, hogy időt nyerjen, míg eldől az akasztott ember jövője, belecsimpaszkodott Gyuriba, s magával vonszolta.
– De uram, nekem dolgom van.
– Mindegy, be kell jönnie.
S ezzel kinyitván a mellékszoba ajtaját, valóságosan belökte Gyurit maga előtt.
– Kisasszony – kiáltá be a fiatalember háta mögül –, itt hozom a fülbevalóját!
Erre a szóra hirtelen fordítá meg a fejét egy fiatal leány, ki térdelő helyzetben hideg borogatásokat rakott a díványon fekvő idősebb nőnek a váll-lapockájára.
Gyuri nem volt elkészülve e jelenetre, szokatlan zavar és gyámoltalanság vett rajta erőt, mint akit egy elkövetett illetlenség ólomsúlya megzsibbaszt. Az idősb nő félig levetkőzve feküdt a díványon, a sérült jobb válla (igen sovány és dísztelen váll) éppenséggel meztelen volt, s látni lehetett a borogató rongy környékén a test resvedt fehérségét.
Valami bocsánatfélét mormogott, az ajtó felé hőkölve. Mravucsán útját állta. »Ohó, hó! Nem harapják le az orrát!«
A fiatal leány, kinek rokonszenves, kedves arca csak egy pillanatra csillant meg üde szépségében, hirtelen egy ruhadarabot dobott a sebesültre, s a másik percben már felugrott térdelő helyzetéből.
Ah, de milyen gyönyörűséges sugár alak volt. Úgy tűnt fel Gyurinak, mintha egy meghajlott liliom egyenesednék ki könnyed, rengő pompájában.
– Ez a fiatal úr megtalálta és elhozta a fülbevalóját, kisasszony.
Keresetlen mosoly hasadt ki ajkszélein (mintha tavaszi napfény sütne be a polgármester zordon, szürke dolgozószobájába), elpirult kissé, s aztán egy tiszteletteljes pukkedlit csinált a becsületes megtaláló előtt, egy igazi bakfispukkedlit, ügyetlent és mégis bájosat.
– Köszönöm, hogy olyan jó volt. Kétszeresen örülök most neki, mert már keresztet is vetettem rá.
S kezébe vevén a kis függőt, elkezdte a két ujja közé fogva himbálni, mintha valami láthatatlan piciny harangnak lenne a látható nyelve, és a féloldalt hajlított gyönyörű fejét is annak megfelelőleg lóbázta. Igazi nagy gyerek volt még – csak olyan hirtelen nőtt, mint a topoly.
Gyuri érezte, hogy most szólnia kell valamit, de ahhoz a csicsergő üde gyermekhanghoz nem talált a fejében feleletet. Ez a gyermek megzavarta. S azonfelül valami sajátságos édes illat terjengett a »kancelláriában« (ahogy az egyszerű szobát nevezték a szokott bábaszéki nagyzással), mely elbódította.
Ott állt gyámoltalanul, szótlan, mintha várna valamit. Talán azt, hogy az a láthatatlan kis harang megszólaljon? Vagy talán a jutalmat?
Valóságosan kínos volt ez a csönd. Persze a helyzet, a kényes helyzet okozta.
Végre is látta a leány, hogy a becsületes megtaláló nem távozik, s megtörte a csendet.
– Ó, istenem, majd elfelejtettem volna az örömtől, hogy én ezért… hogy is mondjam csak…
Villámhirtelen észrevette most Gyuri a közelgő mondatot (veszély idején ruganyossá válik egy pillanat alatt az ellankadt elme), s ösztönszerűleg a nevét lökte közbe, mint védőpajzsot.
– Én dr. Wibra György vagyok, Besztercéről.
A bakfis örömmel csapta össze a kezecskéit.
– Szent isten, milyen szerencse! Hisz éppen doktorra van szükségünk. A szegény madame…
Ez a kis félreértés éppen kellett. Ez, mint az itatóspapíros, fölszíja a téntát, egyszerre elnyelte a beállott zavart.
Gyuri elmosolyodott.
– Sajnálom, kisasszony, de én nem olyan doktor vagyok, hanem csak ügyvéd.
A bakfis elszontyolodott erre a baklövésre, sőt el is pirult, de annál élénkebb lett Mravucsán:
– Mit mond? Hogy ön a Wibra, a híres fiatal Wibra? No, ez derék! Ki hitte volna? Az ördögbe is, most már értem. (Mravucsán a homlokára ütött.) A tekintetes úr nyilván valami bűnügyben kutat. Mindjárt eszembe juthatott volna a Müncznénél. Forgós adta, ilyen úr nem vesz ócska holmit ok nélkül. – Ej no, az Isten hajította ide, mert éppen olyan bonyodalmas dologról tanácskozunk odabent, hogy kicsi az eszünk hozzá. Oh, oh, Veronka kisasszony, milyen véletlen, hogy éppen a leghíresebb ügyvéd találja meg a fülbevalóját.
Veronka odanézett lopva a leghíresebb ügyvédre, csak most látta, milyen csinos, milyen uras, szíve ijedten kezdett dobogni a gondolatra, hogy majdnem megkínálta már az öt forinttal, amennyit Mravucsán tanácsolt jutalmul adni az esetleges megtalálónak.
Mravucsán ellenben sietett széket tolni az ügyvédnek, s bizonyos aggodalommal jártatta végig tekintetét a rendetlen kancellárián, ahol szembántó összevisszaságban hevertek iratnyalábok, zálogba leszedett ködmönök, halinák, üres poharak és palackok, mivelhogy szenátor uraimék minden per után áldomásadásra is ítélik a feleket, s ebben a szobában isszák meg – mert úgy kell annak lenni, hogy a magukból kiadott igazság után új igazságot kell ismét magukba szedniök, ami pedig tudvalevőleg a borban van. A kancellária kinézése igazán lehangolta volna e percben a polgármestert, ha szemébe nem ötlik a falon függő főispán, báró Radvánszky. Ez mégis valami méltóságteljes, ünnepélyes pompát kölcsönzött a szobának. Szívéből óhajtotta, hogy bárcsak megelevenülne őméltósága, és láthatná itt ezt a szokatlan díszes társaságot.
De miután őméltósága nem akart megelevenedni, ő maga adott kevély érzelmeinek kifejezést:
– Szegény ember vagyok, de nem adnám száz forintért, hogy ilyen társaságot tisztelhetek a kancelláriámban. Forgós adta, ez már valami, a leghíresebb ügyvéd a megyéből és a legszebbik kisasszony…
– Ugyan, Mravucsán bácsi! – kiáltott fel Veronka és kigyulladt az arca a szégyenkezéstől, mint a fáklya.
– No, no – kérlelte Mravucsán –, ami igaz, igaz. Nem kell szégyenleni, kicsikém, ha az ember szép. Én is szép voltam, de sohase szégyelltem ezért magamat. S végre is a szép arc nagy segítsége a fehérszemélynek. Igaz-e, ügyvéd úr?
– Nagy szerencse – felelte Gyuri felrezzenve, szinte gépiesen.
Mravucsán a fejét rázta:
– Maradjunk csak amellett, hogy segítség, mert a szerencséből könnyen lehet szerencsétlenség és a szerencsétlenségből szerencse, mint ahogy most is történt, hogy a mai szerencsétlen kimenetelű eset nélkül nem lenne most szerencsém mindnyájukat itt szemtől szembe látni.
– Hogyan? – kérdi Gyuri – valami szerencsétlenség történt?
Veronka akart felelni, de a bőbeszédű Mravucsán megelőzte: – Történt, történt, de lassan-lassan semmi nyoma se lesz; a fülbevaló immár megvan, a madame válla is megvan, csakhogy egy darabig kék lesz, de az ördögbe is, nem a szín teszi a vállakat… és végül a kocsi is meglesz, mihelyest a kovács megcsinálja.
– Ah, hát az eltört kocsi, melyet a megvadult lovak elragadtak a piacon…
– A mi kocsink volt – mondá Veronka –, a téglaégetőnél megbokrosodtak a lovak, a kocsis kezéből kiesett a gyeplő, és mikor utána próbált hajolni, maga is kifordult a kocsiból. Mi aztán leugrottunk nagy rémületünkben, nekem semmi bajom se lett, de a szegény madame megütötte magát; istenem, talán baja is lesz. Nagyon fáj még, madame Kriszbay?
Madame Kriszbay felnyitotta eddig behunyva tartott apró, szúrós, sárga szemeit, s mindjárt az első, amit a világból megpillantott, a Veronka rendetlenségbe esett frizurája volt.
– Igazítsa meg a fejét – figyelmezteté franciául, aztán nyögött egyet-kettőt, és újra bezárultak a szempillái.
Veronka ijedten kapott a hajához, hát csakugyan lekapcsolódott az egyik fonat.
– Jaj, a hajam! – sikoltott fel kislányosan, s mind a két kezét odatapasztá, majd egész halványfehérré válva dadogta: – A hajtűim is kiestek, amikor leugrottam, nemcsak a fülbevaló. Istenem, mit csináljak?
– Eressze le a másik fonatot is – javasolta Mravucsán. – Úgy ni! Isten úgy segéljen, szebb így. Hát nem igaz, ügyvéd úr?
– Szebb, szebb – veté oda Gyuri hanyagul, amint most kénytelenül ráveté tekintetét a két sötétkékbe játszó bársonyos varkocsra, mely a madonnaarc körül kezdődék, s egész le, az ezervirágú fodros szoknyácska aljáig lógott le.
Ez hát a glogovai pap húga! Hihetetlen! Talán csak álmodik. Nem így képzelte ő a paphúgokat. Elhízott, kacsajárású, piros-pozsgás húgok ezek, akik idők jártával hasonlítani kezdenek a plébánosaikhoz; pomádé-illatuk van és tokájuk. Toka nélkül nincs a parókiákon szépség.
Az ügyvéd igyekezett szóhoz jutni.
– Képzelem, nagyon megijedt.
– Nem nagyon. Nem is tudom, hogy egyáltalán megijedtem-e. De most kezdek már félni. A testvérem kétségbe lesz esve.
– A pap?
– Igen, a pap. Ő nagyon szeret engem, odalesz, hogy nem jöttünk haza, pedig nem tudom, hogyan és mikor mehetünk.
– No bizony – szólt közbe biztatólag Mravucsán –, a lovak megvannak, kocsit pedig majd szerzünk kölcsön.
Veronka háta megborzongott, megrázta a fejét, a két nagy varkocs szemkápráztatón hánykolódott, suhogott a válla körül.
– Én azokon a lovakon? Soha.
– Ej, kedves kisasszonyka, nem kell a lovakat komolyan venni. Nincsen azokban állandó karakter. Mert miből ered a dolog? A téglaégetőnél ott van az a hóbortos szélmalom, mert istenem, egy városban mindennek lennie kell. A világ halad. Bizony halad az, akárhogy nem akarja is Fajka szenátor uram. Hát ott van, mondom, az a szélmalom. Én csináltattam, mert mindig csúfoltak bennünket, hogy vizünk nincs. No jó, befogom hát a szelet, az őröljön. Persze, hogy a lovak ezt nem így veszik; jóvérű felföldi lovak és még sohasem láttak olyan óriás szárnyú állatot forogni a levegőben. No hát, megijedtek és megbolondultak. Nem lehet azt tőlük rossz néven venni. De ha most kipárolog fejükből a félsz, szép csendesen hazaviszik a kisasszonykát, mint a parancsolat.
– Nem, nem, én már félek ezektől a lovaktól. Oh, milyen rettenetesek voltak! Ha látta volna! Jaj, egy tapodtat se megyek velök. Hiszen én magam gyalog is útra kelnék, de a szegény madame Kriszbay…
– No, csak az volna szép – szörnyülködött Mravucsán –, hogy gyalog eresszem el az én legkedvesebb papomnak az ő húgocskáját azzal az ő piskóta lábacskáival. Uj huh! Az lenne csak! Hogy ballagna a mi kis szentünk a hegyes köveken tip-top, tip-top, az everlasting topánkában. Bizony azt mondaná az én kedves főtisztelendőm: »No, ugyan komisz ember a Mravucsán barátom, akit én annyiszor megvendégeltem, tejbe-vajba fürösztöttem, hogy mégis így világnak ereszti a kedves kincsemet.« No, csak az volna szép, inkább a tulajdon hátamon vinném el a kisasszonyt a glogovai parókiáig.
Veronka hálásan nézett Mravucsánra, Gyurinak pedig az a gondolata támadt, hogyha csakugyan nem lenne a világon semmi jármű, és valójában háton kellene hazavinni a kisleányt, elbírná-e azt Mravucsán, s nem úgy fordulna-e a sor, hogy neki kellene vinnie? Hiszen Mravucsán már törődött, idősb ember…
S kíváncsian kezdte méregetni, megbecsülgetni a testi erejét, nézte a vállait, a mellkasát – mintha csakugyan az lenne most a legégetőbb kérdés, hogy ki viszi hátán a Veronkát.
Mravucsánt gyenge, hanyatló embernek találta, s mosolyogva vette észre, hogy ez szinte kellemesen érinti.
El sem gondolná az ember, hogy a gondolatok mennyi léha irányban ágaznak ki, s milyen messziről levezethető csatornákon buggyan ki az első csöpp a szerelemből.
– Úgy, úgy, édes lelkem – igyekezett Mravucsán mindenáron megnyugtatni a leányt –, csak pihenje ki magát előbb, majd mindent kigondolunk; nem lesz semmi baj. Hiszen persze, hogy jobb volnának más lovak. De mit csináljunk? Itt Bábaszéken nem tartanak az emberek lovat, csak ökröt, magamnak is csak ökreim vannak. A hegy végre is hegy. A hegyekbe nem való a ló, mert itt a ló is csak azt teheti, amit az ökör – lépeget. Itt nem lehet parádézni, galoppozni, ficánkolni, hányni-vetni a fejét, ez komoly vidék. Itt húzni kell, s erre az ökör való. A ló itt elkedvetlenedik, látván a cirkumstanciákat, a Herkópáternek se nő meg, mintha mondaná: »Nem vagyok én bolond, maradok örökös csikónak.« Ami itt ló van is, nem sokkal nagyobb a macskánál, úgyhogy förtelem ránézni.
Még sokáig szőtte, fonta volna a szavait, ledehonesztálva a lovak fajtáját a sárga földig, ha közbe nem szól Gyuri:
– De hiszen nekem itt kocsim van, kisasszony, és igen szívesen viszem magokat haza.
– Megtenné? – kiáltott fel örvendetesen Mravucsán. – Tudtam, hogy gavallér! De hát miért nem szólt előbb, az isten szerelméért?
– Mert nem hagyott szóhoz jutni.
– Az igaz, az igaz – nevetett Mravucsán kedélyesen. – Eszerint elviszi?
– Természetesen; még ha nem készülnék is éppen Glogovára.
– Oda megy? – kérdé Veronka meglepetve.
– Igen.
Ránézett a mélázó szemeivel, egy darabig elgondolkodva, aztán egyszerre megfenyegette a két ujjával gyerekesen.
– De ne csaljon meg.
Gyurinak roppant tetszett ez a mozdulat, elmosolyodott tőle.
– Szavamra mondom, Glogovára szándékozom. Hát velem jönnek?
Veronka vidáman bólintott a fejével, és már-már szedegette a tenyereit, hogy tapsolni fog örömében –, mikor a madame egyszerre megmozdult a fekvőhelyén és nagyot sóhajtott.
– Jaj istenem, a madame! – szeppent meg Veronka. – El is felejtettem, hogy talán nem is lehet önnel menni.
– Miért ne? – mondá az ügyvéd egyszerűen. – A kocsi elég kényelmes, jól felférünk.
– Igen ám, csakhogy szabad-e?
– Hazajönnie? Ki tiltaná meg?
– Hát ön nem tudja?
– Ki? – kérdé Gyuri csodálkozva.
– Az illemszabályok – felelt félénken. (Gyuri felkacagott. Ó, a kis buta!)
– Igen, igen – bizonykodott hevesen, neheztelve, hogy kinevetik, mert Mravucsán is vigyorgott. – Az illemszabályok azt mondják: »Egy idegen férfi karját nem szabad elfogadni.«
– De a kocsi nem kar – pattant fel Mravucsán. – Hogy volna a kocsi kar! Akkor mindjárt két kocsim volna magamnak is. Ej szívecském, hagyjuk azokat a szabályokat a pokolban. Bábaszéken én csinálom a szabályokat, nem a francia frajlák. Én pedig azt mondom, hogy a kocsi nem kar, punktum.
– Igaz, igaz, de mégis beszélnem kell előbb a madame-mal.
– Hát tessék vele beszélni!
Veronka újból odaguggolt a díványhoz, a beteg fölé hajolva, suttogtak egy darabig, s úgy tetszik az eredményből, meg egyes francia szavakból, amiket a Gyuri füle elkapkodott, hogy madame Kriszbay osztotta a Mravucsán nézeteit, a kocsi nem kar, s aki már be van mutatva, nem idegen, ennélfogva – úgy vélte madame Kriszbay – el kell fogadni a fiatalember szívességét. Veszedelem idején különben sincsen etikett. A szép Montmorency Blankát egyszer tűzvészkor egy szál ingben vitte ki az ágyból Pivardičre marquis, s nem dőlt össze még csak a Notre-Dame tornya sem emiatt.
Gyuri olyasforma türelmetlenséget érzett, mint a játékos az osztásnál, ha nagy tétje áll egy kártyán, míg végre megfordult Veronka.
– Köszönettel fogadjuk el a kocsit – szólt mosolyogva, gondolván magában, hogy bizonyosan azt tette volna ebben az esetben Montmorency Blanka is.
Kapzsi mohósággal vette Gyuri a kijelentést, lett legott szörnyű mehetnékje.
– Sietek a kocsiért – mondá a kalapját véve. De Mravucsán fürgén útját állta.
– Ohó! hó! Most esett már a kapa a kőbe! Abból semmi se lesz. Pro primo, mert ha a kisasszony mehetne is, bűn volna az asszonyságot ilyen betegen kocsira ültetni, de nem is lehet, míg egy kicsit ki nem piheni az ijedtséget és a horzsolást. Ha a feleségem megkeni éjjelre a daganatot egy kis csodaflastrommal, reggelre valóságos menyecskének ébred fel. Pro secundo azért nem mehetnek, mert én nem engedem, hogy mozduljanak. Pro tertio, mert mindjárt beesteledik, tessék csak az ablakon kinézni, hova mennének az éjszakába?
Valóban, a nap már lecsúszott az acélkékes zólyomi hegyek mögé. Az ablak előtti lucfenyők óriásira megnőtt árnyéka végigfeküdt a széles úton s rádőlt egészen a Mravucsán kertkerítésére átellenben, hol egy sovány macska végezte az esti mosakodását a muskátlik közt.
Mindamellett riposztírozni kezdett az ügyvéd (hiszen mesterségéhez tartozik).
– Csendes, enyhe éjszaka lesz, miért ne indulhatnánk? S végre is a madame-nak mindegy, akár az ágyban nyögni, akár a kocsin.
– De sötét is lesz – ellenveté Mravucsán –, s rossz, hegyszakadékos helyeken visz az út Glogovára. Hiába vagyok polgármester, a holdvilágot oda nem parancsolhatom a mennyboltra.
– Ej, nem is kell; lámpások vannak a kocsimon.
Veronka habozott, hol ide, hol oda hajlott, a két vitatkozó férfi egy-egy nyomatékos argumentuma szerint – míg végre Mravucsán odazúdított egy hatmázsás érvet.
– Vihar lesz az éjjel, mert egy akasztott ember lóg az út mellett egy fán. Majd meglátják, mikor az erdőn keresztülmennek.
Erre aztán egész testében megborzongott a kis bakfis.
– Jaj, én a világért se megyek keresztül éjjel azon az erdőn.
Ezzel el volt intézve a kérdés. Gyuri engedelmesen meghajtotta fejét (egy verőfényes mosoly volt a jutalma), Mravucsán pedig felvillanyozva rohant be a tanácsterembe, rábízni az elnöklést Konopkára (nem adta egy vak lóért, hogy megszabadult), neki vendégei vannak, ő rá nem ér, azon melegiben oda is súgott néhány szenátornak (a jobb kabátúaknak), hogy szívesen látja őket vacsorára, majd hazafutott intézkedéseket tenni a nevezetes vendégek ellátására, útközben a lépcsőkön megpillantván Fialát, legott elszalasztá a Wibra ügyvéd úr kocsijáért, mely a Münczné boltja előtt áll, hogy azt az ő udvarába terelje.
Nemsokára maga Mravucsánné jött el a hölgyekért. Alacsony, kedves asszonyka volt, széles, mosolygó arcáról szelídség és jószívűség sugárzott ki. A felvidéki mesterembernék tisztes ruházatját viselte, rókaszem színű sima szoknyát, fekete selyem köténnyel elöl; a fején is fodros fekete selyem főkötő volt, az álla alatt átkötött szalaggal.
Nagy zajjal, lármával tört be, ahogy ez egyszerű nyájas világban szokás.
– Ó, istenem, igaz-e, amit hallottam? A Mravucsán mondja, hogy a mi vendégeink lesznek. Milyen szerencse! De tudtam, megéreztem. Egy fehér liliom nőtt ki a mosdótálamból ma éjjel álmomban. Ehol ni, beteljesedett. No, csak tessék lelkem összeszedni, ami holmijok van, majd én átviszem, mert én erős vagyok, mint egy medve. De el is felejtettem a legfőbbet, amit legelőbb kellett volna mondanom, hogy én vagyok Mravucsánné. Jaj, szívem, kisasszonykám, el sem képzeltem volna, hogy olyan szép. Oh, Szűzanyám, Szűzanyám! Most már értem Mária miasszonyunkat, amiért leküldte magára azt az esernyőt, hogy a harmatos arca meg ne ázzék. Hallom, hogy beteg az asszonyság, hogy megütötte a vállát. No, van énnekem olyan füvem, amit ráteszünk, csak tessék jönni. Ne hagyja el magát, galambom. Katonadolog az egész. Hát mikor én egyszer feldőltem, pedig a Mravucsán tartotta a lovak gyeplőjét, egy hegyszakadékba gurultunk, éppen két oldalbordám tört be, mégis itt vagyok, de a vesémet, biz isten, azóta is mindig érzem. Megesik ilyesmi az útonjárón. Fáj-e nagyon?
– Az asszonyság nem tud tótul – mondá Veronka –, se magyarul.
– Szent isten! – csapta össze kezeit Mravucsánné. – Olyan idős és még magyarul se tud? Hát hogy lehet az?
Veronkának el kellett mondania, hogy a madame egyenest Münchenből jő hozzá társalkodónőnek, s még eddig sohasem volt Magyarországon, egy francia katonatisztnek az özvegye (Mravucsánné a világért sem hagyott volna földerítlenül semmi apró körülményt), tegnapelőtt kapták a levelét Glogovára, hogy jön, s Veronka maga akart érte menni a vasúti állomáshoz.
– Oh, úgy? Hát ez az izé… (meszelőrudat akart Mravucsánné mondani, de gyorsan a szájára ütött), ez az asszonyság se tótul nem tud, se magyarul. Szegény gyámoltalan teremtés! Mármost aztán mit csináljak én vele, kit ültessek melléje az asztalnál, hogyan kínáljam? No, ez szép mulatság lesz! Ezer szerencse, a kántor tud németül! És bizonyosan a fiatalúr is.
– Legyen nyugodt, asszonyság, majd mulattatom én az asztalnál és kínálom is – felelte Gyuri.
Nagynehezen felcihelődtek, madame Kriszbay jajgatott, nyögött, mikor a ruhadarabokat újra ráerőszakolták, a Gyurit előre kikergették a folyosóra, hogy ne lássa, mert Kriszbayné asszonyság szemérmes volt; a nagykendőket, köpenyeket Mravucsánné szedte fel a karjára.
– A ládáért majd elküldjük a szolgálót.
Azután karonfogta a madame-ot, hogy őrá támaszkodjék, úgy vezette le valahogy nagy kínnal a lépcsőkön.
A madame franciával vegyített német nyelven nyöszörgött, mormogott valamit, míg Mravucsánné is folyton beszélt, hol az elöl menő fiatalokhoz, hol a szegény madame-hoz, aki úgy nézett ki borzas frizurájával, mint egy beteg kakadu.
– Csak erre, erre, kisasszonykám! Az ott a mi házunk. Még csak egy-két lépés, asszonyság. Nem harap ám az a kutya. Csiba te, Garam! Mindjárt otthon vagyunk. Majd meglássa, asszonyság, milyen szép ágyat bontok magának éjszakára. Csupa pöhely minden vánkosa.
Az egy csöppet se zavarta, hogy Kriszbayné abból egy szót sem ért. Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók.
– Fáj, ugye? De holnap még jobban fog fájni. Ezeknél a tompa zúzódásoknál úgy szokott. Bizony, még két hét múlva is megérzi. Hanem szó, ami szó – mondá jelentőségteljes pillantással az elöl menőkre mutatva –, gyönyörű pár lesz belőlük.
Így is csak pár lépés volt a Mravucsán-ház, nyájas ambitusával, mosolygó ablakaival, de még közelebb lett volna, ha a városháza előtt ott nem terpeszkedik vala egy nagy pocsolya, mely miatt a korcsma felé kellett kerülni. De a pocsolyára végre is szükség volt, tiszteletben tartotta azt Bábaszéken mindenki, mert ezen úszkáltak a városka lúdjai, itt hemperegtek a széleken az apró malacok, és végül innen merítették a vizet tűzvészek idején a tűzoltók. Azt nem is említem, hogy a városka összes békái is itt tanyáztak, gyönyörű hangversenyeket adva a lakosságnak.
Ez a pocsolya tehát kellett, szívesen tűrték, mint közhasznú intézményt, s mikor egyszer a megyei főmérnök, Brunkusz Nep. János erre utaztában figyelmeztette az elöljáróságot, hogy a városház előtti mélyedést fel kellene tölteni, mindenki kinevette Brunkusz Nep. Jánost.
A pocsolyát ennélfogva most is ki kellett kerülniök a Mravucsánné vendégeinek, a korcsma felé tartva, melyet a »Megfagyott birká«-hoz címeztek egymás közt az idegenek, célzással Bábaszék éghajlati viszonyaira. A »Megfagyott birká«-nál még most is szólt a zene, a vendégek már be se fértek, egypár turóci »safranyik« künn itta állva a pálinkát, míg egy zólyomi talyigás odaült az egyetlen asztalhoz, és hármasával hozatta a borospalackokat. Derekasan el volt már ázva, s hangos beszélgetésbe eredt önmagával, át-átpislantva szerető szemekkel sovány gebéjére, mely leeresztett fejjel várta a talyiga elé fogva a gazdáját, a borókából font állás alatt.
– Még azt mondja a szomszédom – filozofált a talyigás –, hogy az én lovam nem ló. Hát hogyne volna ló. Ló volt az már a Kossuth-világban is. Hogy azt mondja, nem bírja a terhet? Nem ám, mert a teher nehéz. Hogy sovány? Hogyne volna sovány, mikor nem adok neki zabot. Hogy mért nem adok? Hát iszen adnék, ha volna. Hogy azt mondja, a múltkor se bírta kihúzni a talyigát? Nem ám, mert belement a kerék a kátyúba. Nagy szamár az én szomszédom. Igaz-e, vagy nem?
Felkelt tántorogva, és mindenáron követelte a turóci safranyikoktól, hogy nyilatkozzanak: szamár-e az ő szomszédja, vagy nem?
Azok szépen kitértek előle, mire a talyigás, mint a veszett kutya, aki se lát, se hall, de a szimatja az ember felé viszi, nekirontott a Mravucsánné karján lépkedő madame Kriszbaynak:
– Ló-e hát az én lovam, vagy nem ló?
Kriszbayné megijedt, felsikoltott, a talyigás szájából kigőzölgő borszag közel hozta az ájuláshoz.
– Szent Isten! – nyögte elhaló hangon – milyen országba jutottam!
Hanem Mravucsánné, amilyen szelíd volt, éppen olyan kardos tudott lenni.
– Hogy ló-e a lovad, azt nem tudom – mondá –, de hogy te magad részeg disznó vagy, azt látom!
S olyat lökött rajta, hogy eldőlt az úton, mint a darab fa, hörögve folytatván hanyatt fekve a tűnődést:
– Azt mondja a szomszédom, hogy vak az egyik szemére. Ostobaság! Hiszen egy szemmel is olyan darabot lát az útból, mint kettővel.
Csakhamar feltápászkodék, és a részeg emberek öntudatlan következetességével utánuk iramodott, mire madame Kriszbay elfelejtvén, hogy meg van sérülve, futni kezdett, fölfogván ügyetlenül egész térdéig, amikben megbotlott volna, a hosszú szoknyáit. A »safranyikok«, akik utána néztek, nevetgélve emlegették vékony lábszárait: »Hogy a pokolba tud úgy szaladni ilyen lábakon!«
Még jobban csodálkozék az elöl menő Veronka, aki Gyurival beszélgetve semmit sem vett észre a zólyomi talyigás ízetlenkedéseiből, s nem tudta mire vélni, látván a beteg hölgyet ilyen fürge futamodásban.
– Madame, madame, mi lelte?
Nem felelt, csak rohant egyenest a Mravucsán-portára, ahonnan azonban legott visszahőkölt egy velőtrázó sikoltással, három hatalmas komondortól megrémülve, kik hangos ugatással fogadták a kapuban.
Már éppen ájultan rogyott volna a földre, ha hirtelen ott nem terem a vendégváró Mravucsán; így aztán az ő karjaiban ájult el.
A becsületes polgármester csak tartotta ott, csak tartotta határozatlan, bamba arccal, sohasem látott még elájult asszonyt, hallott valami olyast, hogy vízzel szokás ilyenkor meglocsolni, de vízért nem mehetett, gondolta, hogy meg kellene egy kicsit csipkedni (attól a holt asszony is fölpislant), csakhogy a megcsipkedéshez némi hús kívántatnék, s madame Kriszbay csupa csontokból állott.
Bevárta inkább keresztényies türelemmel, míg a többiek előjönnek, kik csakhamar eszméletre hozták a szegény, ideges teremtést.
– Ah – sóhajtá újra és újra –, milyen tartományba jutottam!
