GYANUS JELENSÉGEK
GYANUS JELENSÉGEK
A kis Wibra Gyuri szépen növekedett, erőteljes, hatalmas fickó lett belőle, olyan mellkassal, mint a dob. Gregorics Pál nem győzte mondogatni:
– Hol vette ezt a mellkast? Az ördögbe, hol vehette?
Neki, a szűkmellűnek, a mellkas imponált a legjobban, a Gyuri egyéb tehetségei alig érdekelték. Pedig ugyancsak talentumos fiú volt; az öreg nyugalmazott professzor, Kupeczky Márton, aki naponkint órát adott neki az elemi tanulmányokban, lelkesedéssel beszélte Gregoricsnak:
– Nagy tehetség, higgye meg, Gregorics úr. Nagy ember lesz belőle, Gregorics úr. Mibe fogad velem, Gregorics úr?
Gregorics boldog volt ilyenkor, nagyon szerethette a fiút, bár nem mutatta. Gregorics mosolygott ilyenkor, és így szólt:
– Hát egy szivarba fogadok, és úgy veszem, mintha már elvesztettem volna.
A legfinomabb szivarjaiból kínálta meg az öreg professzort, aki igen szeretett fogadni és fecsegni.
– Nekem még nem volt ilyen geniális tanítványom, higgye meg, Gregorics úr. Csupa középszerű kölyökkel vesződöm egész életemben. Ezekre vesztegetem a tudományomat. Elég szomorú érzés, higgye meg, Gregorics úr. (S nagy szomorúságát egy csipetnyi burnóttal enyhítette.) Úgy vagyok velük, Gregorics úr – mint az állami pénzverő. Hallotta már, Gregorics úr? Mit, hogy még nem hallotta? Hát egy nagy darab arany veszett el a minap a pénzverőben. Keresik, nem találják. Nosza, nagy vizsgálat kerekedik, s kisül, hogy a nagy darab aranyat vigyázatlanságból belevegyítették a rézkrajcárokba. Hát ez az. Hiszen ért engem, Gregorics úr? Az én szellememet néhány generáción át csupa tökfilkóba töltögetem. Denique, most a vége felé akadok egy igazi talentumra. Hiszen ért engem, Gregorics úr.
Gregorics Pált pedig nem kellett sarkantyúzni; ő már magától is némi túlzott hajlamokat táplált a Wibra-gyerek iránt, s közel jártak a valósághoz azok, akik talán csak a többi Gregoricsok szepegtetése céljából, egyre jósolgatták: »Az lesz a vége, hogy elveszi Wibra Annát, és adoptálja a fiúcskát.« Maga Kupeczky is azt beszélte: »Az lesz a vége. Ki fogad velem, hogy az lesz?«
Az is lett volna; Gregorics Pál maga is erre gondolt, az lett volna – valljuk meg – a korrekt eljárás is, de Gregorics sokkal jobban szerette a kis Gyurit, hogysem korrekt mert volna lenni.
Az események logikus folyása elé két különös körülmény vágódott. Az egyik az, hogy Wibra Anna leesett egyszer a létráról és kitörte a lábát, úgy, hogy egész életére sánta lett, s kinek kellene egy sánta szolgáló?
A másik körülmény még jobban facsarította el a különc szívét. A kis Gyuri megbetegedett egy ízben, elkékült, görcsei voltak, a hideg rázta, azt hitték, meghal. Gregorics félredobott minden álszemérmet, odaborult a gyermek ágyacskájára, zokogva csókolta arcát, szemeit, a hidegülő kezét s először szólította a szíve hangján:
– Mi bajod van? Mid fáj, édes fiam?
– Nem tudom, bácsika – nyöszörögte a gyermek.
Valami csudálatos volt e percben égnek meredt gyér vörös hajával az öreg Gregorics, látta a gyermek kínját, halálos szenvedését, és az ő vézna teste is érezte a kínokat, tagjai rángatózni kezdtek; szíve összetört, és a titka kiesett belőle.
Megragadta a doktor kezét:
– Az én fiam ő. Hallja-e, az én fiam. Egy szakajtó aranyat adok, ha megmenti.
Az orvos meg is mentette, meg is kapta a szakajtó aranyat, amint azt Gregorics a veszély percében megígérte. Igaz, hogy a szakajtót nem a doktor választotta, hanem Gregorics fonatta külön a zólyomi tótokkal.
A fiút meggyógyította a doktor, de Gregoricsot beteggé tette. Gregorics lelkébe nagy gyanút öntött, mert a fiú betegségénél mérgezési tüneteket állapított meg.
No iszen, éppen ez kellett Gregoricsnak, hogy örökké töprengjen, tépelődjék. Hogyan történhetett ez? Nem ettél, szívecském, valami ártalmas gombát?
Gyuri a fejét rázta.
– Nem ettem, apabácsika. (Ez volt az új cím. Az »apát« fölvette, de a régi »bácsikát« el nem hagyta.)
Hát akkor mit ehetett? Az anyja is váltig találgatta. Talán ez, talán az? – Meglehet, az ecet volt megromolva az ételben. (Mit is főztünk csak azon a napon?) De az se lehetetlen, hogy a rézedény volt tisztátlan. Gregorics keserűen rázta a fejét.
– Ne beszélj bolondokat, Ancsura!
Gregorics mást gondolt, nem közölte a gyanúját, de ott volt a legtitkosabb gondolatai közt, furkálta, emésztette, álmát, étvágyát rontotta. Gregorics testvéreire gondolt. Azoknak a keze ez. Az örökségért kinyújtott kéz ez.
Most már örökre vége volt a terveinek: adoptálni a fiút, megadni neki a nevet és a vagyont.
– Nem, nem. Az életébe kerülhetne, megölnék, ha az útjukba állítanám. Tehát nem állítom az útjukba.
Reszketett a gyerekért, de nem merte szeretni többé.
Megállapított egy új rendszert. A védelem taktikáját. És ez kegyetlen és bolond taktika volt. Ráparancsolt a fölébredt fiúra, hogy szólítsa őt ezentúl tekintetes úrnak, és ne szeresse többé.
– Az csak afféle tréfa volt – mondá –, hogy apádra játszottam magamat. Megértetted-e?
A fiúcska szemeiből kibuggyantak erre a szóra a könnyek.
Az öreg Gregorics reszketett, lehajolt, lecsókolta a könnyeit és a hangja véghetetlenül szomorú volt.
– El ne mondd senkinek, hogy megcsókoltalak. Mert nagy veszedelem érne, ha megtudnák.
Valóságos óvatossági hóbortba esett. Kupeczkyt odavette a házhoz, és annak éjjel-nappal ügyelnie kellett a fiúra s minden ételt előbb megkóstolni. Ha a fiú kiment a zárt kapujú házból, előbb levetkőztették otthon, a bársonyzekét meg a csinos lakkcipőket lehúzták róla, hadd szaladgáljon odakünn mezítláb, rongyosan (külön ócska, piszkos ruhát szereztek be erre), hadd kérdezgessék a városban:
– Kié ez a kis csirkefogó?
S hadd felelgessék, akik tudják: »A Gregorics szakácsnéjáé.«
Sőt, hogy teljesen eláltassa a rokonokat, a Mari testvére, férjezett Panyókiné egyik fiacskáját felkarolta, hogy ő fogja oskoláztatni. El is vitte Bécsbe a Teréziánumba, tartotta úri fénnyel, hercegek, grófok gyermekei közt, a többi unokaöcsöknek is egyre küldözgette az ajándékokat, úgyhogy a Gregoricsok, akik sohase szerették Pál öccsüket, kezdtek vele apránként kibékülni.
– Nem rossz ember – mondogatták –, csak nagy szamár.
Magát a kis Gyurit, mikor megjött a latin iskolák sora, elküldték messze eső országrészekbe, Szegedre, Kolozsvárra, ahova a rokonok ármánya el nem érhet. Ilyenkor Kupeczky is eltűnt a városból nagy titokban. Pedig bizony kimehetne akár dobszóval, a kutya se kérdezné, hova megy.
Kétségkívül volt valami túlzás e roppant elővigyázatban. De hisz éppen a túlzások képezték a Gregorics Pál alapjellemét. Örökké a határmezsgyén járt. Ha valami bátor dologra adta magát, merészebb volt az ördögnél, s ha megszállotta a félelem, ezer rémet látott elősuhogni minden szögletből. A szeretete is túlzott volt a Gyuri iránt, a félelme is túlzott volt a Gyuri miatt, de erről ő nem tehetett.
Míg a fiú szépen fejlődött, és kitűnő sikerrel végezett osztályt osztály után, azalatt a vörös esernyős emberke kezdte a fekvőségeit eladogatni. Azt beszélte, hogy egy nagy birtokot vett Csehországban. Ennek a vételárához el kellett adnia a bécsi bérházát, nemsokára aztán valami cukorgyárat épített a cseh birtokán, mire vevőt kezdett keresni a privoreci jószágára. Akadt is rá mindjárt egy gazdag kassai kereskedő. Volt mindebben valami rejtélyes, titokzatos, hogy a kis vörös emberke most öreg korában ilyen nagy változásokba ereszkedik. Egy szép napon a besztercei házát is átíratta Wibra Annára. És a kis emberke olyan víg volt, olyan fürge, megelégedett volt, mint azelőtt soha. Újra járt a társaságokba, érdeklődött, fecsegett, kellemeztette magát, felváltva ebédelgetett a testvéreinél, célzásokat ejtve el itt is, ott is. »Hiszen nem viszem el a hátamon a másvilágra, amim van.« Újra látogatni kezdte az asszonyokat, akiknek hasztalanul udvarolt fiatal korában, azonfelül gyakran utazott el kopott esernyőjével a hóna alatt, melyet soha el nem hagyott, hetekre, hónapokra. A városban már nem igen törődtek ezzel: »Bizonyosan a cseh birtokaira ment az öreg«.
Ezekről a cseh birtokokról keveset beszélt, pedig kivált a testvérek sok érdeklődést mutattak. Egyik-másik ajánlkozott is, hogy szeretné egyszer elkísérni, mert még nem látta Csehországot stb., de Pál úr mindig ki tudott siklani a kérdések alól, s egyáltalában nem látszott sokat foglalkozni elméjében ezzel a birtokával.
Amit annál is inkább megtehetett, mert nem volt őneki egyéb cseh földje, csak amennyit a körme alatt hozott egyszer Karlsbadból, ahol a veséjét gyógyítgatta. Az egész csehországi birtok csak a rokonok számára volt kigondolva.
Gregorics Pál egyszerűen pénzzé fordította mindenét, hogy egy bankba tehesse, és odaadhassa a fiának. Egy bankutalvány lesz az öröksége, egy darabka papiros, amit senki se lát, amit a mellény zsebébe eltehet, s mégis gazdag ember lesz belőle. Szépen, okosan volt kigondolva. Nem is a cseh birtokaira utazgathatott tehát, hanem azokba a városokba, ahol a Gyuri tanulgatott az ő öreg mentorával.
Ezek voltak az ő boldog hetei, az egyedüli verőfény életében, amikor szabadon szerethette a gyereket, akiből csinos, sugár termetű diák lett, első eminens az osztályban, s jellemre, magaviseletre is kiváló társai közt.
Az öreg hetekig ott maradt egyhuzamban »Mátyás városában« (ahogy Szegedet nevezik), s kigyönyörködte magát a Wibra Gyuriban. Gyakorta lehetett őket látni sétálgatva a Tisza-parton, s amint Kupeczkyvel meg a Gyurival tótul beszélgetének, minden élő lélek megfordult a csodálatos hangok hallatára, hogy miféle szerzet, a babiloni torony melyik megkompolyodott nyelvű építőmunkásának származékai?
Gregorics ilyenkor csak a fiúnak élt. Az utolsó leckeóra után ott várta már az iskola kapujában, s a fiú szeretettel futott feléje – pedig a gonosz nebulók, kikről azt hinné az ember, hogy az eszük a pige-játékon és a labdán kívül nem vet más világi dolgokra, eleget csúfolódtak vele a vörös emberke miatt. Azt beszélték, hogy az maga a pokolbeli sátán, ő készíti Wibra Gyuri penzumait, ő önti fejébe egy varázsmondattal a feladott leckét, könnyű így első eminensnek lenni. Volt olyan gézengúz is, aki mennyre-földre esküdözött, hogy a rejtélyes öregnek lólába van, ha a csizmáját leveti. A rongyos vörös esernyőnek is, melyet mindig magával hordott, valami varázslatos tulajdonságot képzeltek, olyanformát, mint az Aladdin lámpájáé lehetett. Parocsányi Pista, aki a legjobb verselő volt a klasszisban, egy disztichont is írt a vörös esernyőre, melyet gyakran szavaltak az első eminens bosszantására az irigyei. De meg is kapta érte Parocsányi a honoráriumot Wibra Gyuritól, olyan nyaklevest, hogy orrán, száján vér buggyant ki.
A Gyuri fiút ezentúl bosszantani kezdte a rongyos vörös ernyő, mely nevetségessé tette osztálytársai előtt az »apabácsit«, s egy nap maga is előhozta Gregoricsnak:
– Bizony vehetne már, apabácsika, egy új esernyőt.
Az öregúr furfangosan mosolygott:
– Micsoda? Talán nem tetszik neked az esernyőm, te mizi-mázi?
– Kinevetik érte az apabácsikát, higgye meg. A diákok már verset is írtak rá.
– Mondd meg, kis cselédem, a diákoknak, hogy nem mind arany, ami fénylik, ezt eddig ők is tudják, de tedd még hozzá, hogy némelykor arany lehet az is, ami nem fénylik. Majd egyszer megérted te ezt. Majd, ha nagy leszesz.
Elgondolkozott egy darabig, szórakozottan piszkálta a csillámló fövenyt az esernyő nyelével, s aztán hozzátette: »Ha majd tied lesz az ernyő.«
Gyuri egy kedveskedő grimaszt csinált a mozgékony ajkszögleteivel és arcával.
– Köszönöm szépen, apabácsika. Már látom, hogy a névnapomra szánta… de csak nem a megígért póni helyett?
És csintalanul kacagott. Mire az öreg is nevetni kezdett, megelégedetten simogatva négy-öt szőrszálból álló bajszát. Volt az ő nevetésében valami ravaszkás, jelentőségteljes, mintha befelé, a saját lelkének nevetne.
– Nem, nem, a pónit megkapod. De biztosítlak, hogy egyszer majd hozzád kerül az esernyő, és jó lesz a felhők, esők ellen.
Milyen makacsság! Gondolta Gyuri. Ezek az öregurak úgy ragaszkodnak a megszokott tárgyaikhoz és túlbecsülik őket. A Havránek professzor úr is negyvenegy éve faragja a tollakat egy és ugyanazon penicillussal, csak a nyelet és pengét változtatta azóta néhány ízben. Hanem egy epizód a Gyuri fejébe is szeget ütött, s végképp abbahagyta a kísérleteket az esernyő ellen. Egy nap a »Sárgára« csónakáztak. A Sárga egy piciny sziget, mely a Maros és a Tisza összefolyásánál képződött, s ahol a fölséges halpaprikást főzik a szegedi öreg halászok. Az ifjabbja már nem tud deákul. Pedig ez az egyetlen étel, aminek a főzéséhez szükséges a deák nyelv, már természetesen a kecsegén, harcsán, a paprikán és a tiszavízen kívül. Így vagyon ez feljegyezve Márton híres szakácskönyvében, s voltaképpen oda céloz, hogy asszony halpaprikást nem tud főzni, vagy pedig nem lehetetlen, hogy a szegedi halászok régi hármas regulájára vonatkozik, melyet a halpaprikások főzésénél idők kezdete óta szem előtt tartottanak: »habet saporem, colorem et odorem« (Megvan az íze, színe és illata).
Hát mondom, a Sárgára rándultak ki, Kupeczky, Gregorics és Gyuri. Amint már a parthoz ért volna a lélekvesztőjük, valami bolynak nekiment és félrebillent. Az éppen felállni akaró Gregorics megtántorodott, elveszté egyensúlyát, felesett a csónakban, s ijedtében kiejtette az esernyőjét, úgyhogy az egyenesen a vízbe pottyant, s az ár szépen csendesen vinni kezdte lefelé.
Gregorics felkiáltott: »Jaj, az esernyőm!« Arcán síri sápadtság ömlött el. Szemeiből a rémület beszélt. A két evezős mosolygott, az öreg Ördög Márton fitymálva jegyzé meg, áttolva pipáját a másik agyarára:
– Nem nagy kár érte, nemzetes uram. Nem volt az már való, csak a búzaembernek a kezébe. (Búzaember a rongyokból felöltöztetett báb, aki a verebek elijesztésére van hivatva a búzák között.)
– Száz forint annak, aki visszahozza! – hörögte kétségbeesetten.
Az evezősök összenéztek, a fiatalabbik, a Börcsök Jancsi kezdte a csizmáit lehúzni:
– Igazán nem tréfál az úr?
– Itt a száz forint – szólt lelkendezve Gregorics, kihúzva fekete bőrtárcájából a százas bankjegyet.
Börcsök Jancsi, a szegedi »superek« egyik csinos példánya, Kupeczky felé fordult.
– Nem bolond ez az úr? – kérdezte a maga lassú tempójában, mialatt az esernyő csendesen ringott a víz felületén, s mint egyre tovább a lusta magyar Nílus bordás hátán.
– Nem, nem – felelte Kupeczky, kit szintén csodálkozásba ejtett a Gregorics különös ragaszkodása az esernyőhöz. – Nem éri meg, domine spektabilis, becsületemre mondom: nagy bolondság…
– Hamar, hamar – lihegte Gregorics.
Most még csak egy kételye támadt Börcsök Jancsinak:
– Nem hamis az a bankó, nemzetes uram?
– Nem, nem, csak hamar, hamar!
Börcsök Jancsi már ekkorra lehúzta a csizmáit, levetvén a mándlit, egy szempillanat alatt beugrott a vízbe, mint egy fürge béka, s elkezdett az esernyő után úszni; Ördög Marci nem győzte utána kiabálni:
– Nagy szamár vagy, Jankó! Mit csinálsz, Jankó? Szállj ki, Jankó! Ne kínozd magad ok nélkül.
A megijedt Gregorics hozzáugrott, magánkívül megragadta egyik kezével a nyakravalóját, és fojtogatni kezdte.
– Ne kiabáljon, mert megölöm… mindjárt megölöm. Tönkre akar tenni?
Ördög Marci nagy flegmával vette mindezeket.
– No, hát mi légyen ez? Csak nem akar az úr megfojtani? Eressze el a kendőmet.
– Hagyja hát a legényt az esernyő után úszni.
– De mikor arra való a tyúk, hogy oktassa a csirkét – mentegetőzött Ördög Marci. – A víznek nagy itt a sebje, utol nem éri az esernyőt, de minek is, mert eljön magától egy félóra múlva a »Sárga« túlsó partján, minthogy karikára fordul meg a víz a sziget körül. Egy félóra alatt kiterítik a halászok túl a nagy ólmos hálót, s az úrnak az esernyője beleszalad egész bizonyosan, még akkor is, ha valami nagy hal lenyeli addig. Legfeljebb kivesszük a hasából.
Úgy is lett, ahogy a vén halász mondta, az esernyő belekerült a hálóba, s nagy volt öröme Gregoricsnak, mikor újra kezében tarthatta kedvenc jószágát. Egész jó szívvel fizette ki a száz forintot Börcsök Jánosnak, habár csakugyan utol nem érte az esernyőt, még tetejébe megajándékozta gazdagon a halászokat is – kik telekürtölték másnap a várost a különös történettel, hogy egy bolond vénember száz forintot adott az esernyő kihúzásáért. Ilyen kövér harcsa se volt már a Tiszában réges-régen. Találgatták szerte az irigy »fisérek« meg a piaci kofák.
– Talán aranyból volt az esernyő nyele?
– Volt ördögöt. Fa volt a nyele.
– Talán a vászna lehetett nagyon finom?
– Ostobaság! Van is száz forintot érő vászon a világon. Piros kanavász volt, az is rongyos, foltos.
– No, hát akkor nem is úgy volt az.
– Pedig biz az úgy volt.
Maga Kupeczky is megszólta érte Gregoricsot a Gyuri előtt, nagy bizalmasan:
– Fogadni mernék rá, hogy az öregnek a kobakjában eltört valami sróf.
– Szeszélyes ember, de jó ember – mentegette Gyuri. – Ki tudja, milyen emlékek kötik az esernyőjéhez?
