VIII. AZ ÖNKÉNTES DETEKTÍV
VIII. AZ ÖNKÉNTES DETEKTÍV
Budapest az epdemiák városa. (Hiába rázza a fejét tisztelt Sartory Pál úr.) Nemcsak hogy idelátogat minden ragályos betegség: tífusz, pestis, kolera, nóna és nem tudom mi, hanem a szembetegségek is bizonyos epidemikus jelleggel lépnek fel. Ha a párbajok áramlata kezd jönni, akkor egyszerre csak összevész mindenki mindenkivel, s amerre a szem lát, mindenütt kettesével lépkedő férfialakokon pihenhet, kik qua szekundánsok járnak nagy gesztusok közt az utcán. S az emberek felismerik az arcvonásaikról, mi járatban lehetnek; kitérnek nekik, mint a minisztránsokkal a haldokló emberhez siető papnak. Ha az öngyilkosság áramlata jön, akkor egyszerre csak kezdik az emberek főbe lőni magukat tömegesen, szinte minden ok nélkül. És ez ellen hiába cikk és tárca. Ami egyszer passzió, hát passzió. A levegő fejleszt ki bizonyos hajlamokat, lázakat. Hogyan? Miért? Senki sem tudja. Úgy van – mert úgy van. Egyszer például minden ember elkezd a Gerbeaudhoz járni és valóságosan verekszenek a székekért; a következő évadban meg már senki sem megy a Gerbeaudhoz – pedig, esetleg, jobb a konyhája. Ez mind epidemia.
A tavasszal pedig mi történt! A lapokban igen gyakran lehetett olvasni eltűnt emberekről, akiket a család keresett, de meg nem talált se élve, se halva. Eltűnt egy Trencsén megyei fakereskedő, aki két napra lejött Pestre. Most nyoma veszett. Kevéssel rá egy idevaló bankár tűnt el csudálatos módon, mintha a föld nyelte volna el. Hasztalan kutatott utána család, rendőrség. Aztán eltűnt egy ügyvéd. Azt nem is igen keresték. Az semmi. Elvitte az ördög elevenen.
Aztán úgy húsvét táján a Boborék utcájában a boltossegédeknek feltűnt, hogy már napok óta nem látták az »öreg agancsost«. Ugyancsak ezt az észrevételt tették a »Zöld pásztorhoz« címzett kávéház törzsvendégei. Bobor minden hétköznap odajött egy órára, megivott egy kupica szilvóriumot és elolvasta a lapokat. Ide járt Sartory Pál és Schmitt kapitány is. Hamarabb el lehetett volna hinni, hogy egyszer fogja magát a természet és meg nem virrad, mintsem hogy Bobor Károly ne jöjjön el. Hát mi lelhette az öreget?
Okvetlenül meghalt.
Csak ez az egy volt valószínű, mert azt már a »Zöld pásztor« pincérei se gondolták, hogy Bobor Károly meg nem halhat – annyira ritkaság, hogy valaki a halált elkerülje.
Sartory Pál ellenben bizonykodott, hogy ha meghalt volna Bobor Károly, ő okvetlenül kap parte-cédulát. Ezen aztán összedisputáltak és elhatározták, hogy megnézik otthon.
Elmentek hát a Boborék lakására, ott a cseléd nyitott nekik ajtót (egy szepességi német leány), ettől kérdezték meg, hogy otthon van-e az ezredes úr?
– Nincs, elutazott.
– Hová utazott?
– Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy nincs itthon vagy négy napja.
– Hát a méltóságos asszony?
– Az itthon van. És éppen vendég van nála.
– Kicsoda?
– A Zrínyi méltóságos úr…
Sartory Pál és Schmitt kapitány összenéztek és így szólának:
– No, hát akkor nem megyünk be, fiam, hanem mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy itt jártunk tudakozódni az ezredes úr után.
A dolog hetekig lappangott így, hanem közbeesvén elseje, miután az ezredes nem jelentkezett a nyugdíjáért, a bajtársai felkeresték, s az ezredesné kinyilatkoztatta, hogy nem tudja, hova lett a férje. Egyszer reggel kiment a városba, semmit se szólt, s nem jött haza ebédre; azóta nem is látta.
– Tett-e a rendőrségnél följelentést?
– Minek? A rendőrség nem talál meg semmit.
– Hát mit gondol?
Az ezredesné vállat vont.
– Fogalmam sincs.
– Vannak-e valahol rokonai, akikhez elmehetett?
– Nem hiszem. De onnan is írnia kellett volna.
Ezekre a kérdésekre százszor és százszor kellett ezeket a feleleteket megadni a következő napokban, mert »Az eltűnt ezredes« cím alatt megjelent másnap a Bobor rejtélyes eltűnése a lapokban, különbözőképp kiszínezve, s azontúl nem volt nyugta a szép Bobornénak a reporterektől.
A dolog nagy port vert fel, mert már a negyedik-ötödik ilyen eset volt rövid idő óta. Mégiscsak furcsa! Az orvosok azonban tudományos képet vágtak ehhez is. Tudunk mi erről. Ez is egy betegség, epidemia, és ritkán fordul elő. Bizonyos vándorlási ösztön (a latin nevét is mondták, de elfelejtettem), a peregrinatio egy neme, mely a macskáknál szokott leginkább előfordulni. Elmennek, elbujdosnak minden ok nélkül. Aztán megint visszajönnek hónapok, évek múlva. Hol voltak, senki sem tudja. És ez néha az embereknél is jelentkezik, példának okáért a peregrinusnál, ami egy lelki kényszer, egy titkos parancsoló erő, mely az agysejtekből és az idegekből veszi eredetét. De ami jelentkezik az egyeseknél, az mint betegség előfordulhat csoportokban, s a ragályosság szimptómáinak kizárása nem bírna az alaposság föltételeivel.
A lapok azonban nem fogták fel ilyen tudományosan a kérdést, s mivelhogy egy hódító szép asszonyt hagyott itt az ezredes, a kujon reporterek szívesen időztek e témánál, s igyekeztek azt minden oldalról megvilágítani, nem hiányozván a gonosz célzások sem. A közönség, ez a falánk, ezerszájú ínyenc-szörnyeteg, mohón falta be a híreket, s a klubokban és szalonokban megindult a tömérdek tricstracs.
– Mégis furcsa, hogy az asszony nem tett jelentést a rendőrségnél.
– Azt mondja, nem tud semmit.
– Vajon?
– Különös, hogy nem is valami nagyon búsul.
– Hatvannyolc esztendős volt.
– De legalább mutatná.
– Éppen az szól mellette, hogy nem mutatja. Ha valami bűn volna benne, majd mutatná.
– Oh, jaj, nem lehet az asszonyi ravaszságot kiismerni.
Mindent beszéltek összevissza, pro és kontra a rossz nyelvek és a jó nyelvek, végre az ügy úgy megdagadt, hogy a rendőrség is megmozdult – ámbár az előbbi eseteket se bírta kisütni. A gúny ostora pattogott felette már hónapok óta. A detektívek izzadtak, káromkodtak: Beniczky Lajos esete óta nem történtek efféle dolgok. Különböző verziókat találgattak ki. Hogy Somoskeőy jár itt, és az lopkodja el sorra az embereket, ebben az ártatlan formában kedélyeskedvén a rendőrséggel. Olyan kificamondott elme is akadt, amelyik így kombinált: Az öreg ezredes veszélyes katonai titkokat tudott, hát nem lehetetlen, hogy muszka ügynökök megkerítették és elvitték egyenesen Szentpétervárra. Úgyis egészen az a genre volt, ami Walsin-Esterházy.
Végre be kellett avatkoznia a rendőrségnek is, és a szép asszonyt kihallgatták. Semmi újat se mondott. Egész vallomása ebből állt:
Boborné: Április 10-én egy mulatságban voltuk Rózer Jánosnál, aki királyi tanácsosságát ünnepelte. Ott maradtunk messze éjfél utánig, s én egész tizenegy óráig aludtam másnap reggel. Mikor felkeltem, kérdezősködtem a férjem után. A cselédleány azt felelte, hogy már egy óra előtt kiment.
Rendőrkapitány: Nem történt valami Rózeréknál, ami tisztelt férjét felizgathatta volna? Vagy egyéb olyan körülmény, amely alkalmas a kutatásnak támpontot adni? Adja elő, méltóságos asszonyom, részletesen ama mulatság lefolyását.
Boborné: Valóban aligha történt olyasmi. Férjem csendesen mulatott és kártyázott.
Rendőrkapitány. Kivel kártyázott?
Boborné: Schmitt kapitánnyal játsztak piquetet.
Rendőrkapitány: Férje nyert, vagy vesztett?
Boborné: Említette hazamenet, hogy vesztett.
Rendőrkapitány: Mennyit vesztett?
Boborné: Említette, hogy tizenegy forintot.
Rendőrkapitány: Nyugodt hangulatban volt hazamenet?
Boborné: Kedélyes volt.
Rendőrkapitány: Nem történt a lakománál valami kellemetlen epizód?
Boborné: Sőt ellenkezőleg. Mindenki pompás hangulatban volt. Ami elképzelhető is. Az öreg Rózer már rég vágyott valami kitüntetésre, s most gróf Zrínyi Miklós megszerezte neki a királyi tanácsosságot. Úszott a boldogságban az egész család. Rózer úr hálából egy tósztban jelentette ki, hogy összes tőkéin a Zrínyi-féle bankrészvényekből vásárol.
Rendőrkapitány: Ez jelentéktelen körülmény. Kik voltak még ott?
Boborné: Zrínyi gróf, Patacsics, Alapi, Juranics a nejével és még a szigetvári lovagokból néhányan, aztán Schmitt kapitány, Sartory a leányaival és néhány öreg asszony, akik mindig ott szoktak lenni.
Rendőrkapitány: Még egyre kérem szíves válaszát. Nem talált valami hátrahagyott levelet, cédulát vagy egyéb jelt?
Boborné: Nem.
Mindössze ennyi felvilágosítást adott a szép asszony – s ez nem több a semminél. A kos szarvában sincs nagyobb sötétség, mint amilyen a Bobor-ügyben volt. A rendőrség a legügyesebb detektívjeit mozgósította, de hasztalanul. A lapok hír-éhes rendőri reporterei nap-nap után csak azt hallhatták: nincs eredmény.
Felbosszankodék erre a Pesti Gúnár című napilap rendőri reportere: Perényi Miksa, és szemtelenül, még bent a rendőrtanácsos szobájában, felcsapta a borzas cilinderét a fejére, az ajtóból kiáltván vissza:
– No, hát majd kisütöm én, ha az urak semmit sem tudnak.
S amit Perényi Miksa megmond egyszer, az vas; csak amit megír, az nélkülözi néha az úgynevezett »minden alapot«. Erre a nagy elhatározásra egyébiránt ösztökélte hagyományos gyűlöleten kívül, mely a rendőrség és a sajtó közt van, Rózer Nep. János királyi tanácsos úr azon közzétett hirdetése, ki barátjáról biztos hírt hoz, száz arany jutalmat kap.
Vékony kis emberke ez a Perényi, olyan arccal, mint a kakadué, és olyan lábakkal, mint a batláé; az orra görbe egy kicsit, de a szimatja van olyan, mint a Lecoq úré a Gaborieau regényében, esze pediglen ki van köszörülve, s hajlékony, mint a legfinomabb penge.
Rögtön hozzálátott feladatához. Legelőbb megszerezte az ezredes arcképét, aztán a színtért vette szemügyre, ahonnan meg kellett indulnia titokzatos útjára. Boborék az Aradi utcában laktak, egy kétemeletes sárga házban. Ez egy hosszú, piszkos utca rossz kövezettel, eldugva az Andrássy út mögé. Kietlen, alig épül, kereskedelme nem fejlődik. A nagy oligarcha mindenben veszedelmes. Az Andrássy út, mint a cápa a kis halakat, föleszi a közelében levő utcák élénkségét, forgalmát. Itt minden csöndes és kisvárosias.
Hogy a fonalat megtalálhassa, mindenekelőtt azt kellett volna tudnia Perényinek, hova ment Bobor hazulról, vagy legalább hova indult. De erre nem volt semmi adat. A szomszédos szatócsboltokban nem tudták útbaigazítani, bár némely dolgokat mégis megtudott: hogy az ezredes szűk anyagi körülmények közt van, hogy gróf Zrínyi Miklós igen gyakran tölti ott az estéit, és hogy erről sokat beszélnek az Aradi utca vénasszonyai.
Ily viszonyok közt Perényi egy feltevésre vetette magát. Szuggerálta, mintha ő lenne Bobor, aki megindult otthonról, ment-ment egy darabig, de minthogy rossz volt a kövezet, s hozzáképzelte, hogy az ő lába is köszvényes, mint a Boboré, a legelső nyílásnál átcsapott az Andrássy úti aszfaltra. És ha ez a föltevés helyes, akkor önként következik, hogy a legelső kocsiállomásnál beleül egy droskéba.
Szép májusi délután volt, az Andrássy úton özönlöttek a liget felé az emberek. A nagy urak fiákerekben, a kisebb urak gyalog; öröm ilyenkor sétálni; – az egyfogatúaknak nem volt keletjük. Azoknak csak a tél jó és az eső. A droskék kocsisai utálják a napfényt és úgy tartják a napot, mint a legnagyobb ellenségüket. Most is ott ácsorogtak a kocsisok, ostoraikat kézben tartva, viháncoltak, megjegyzéseket tettek a járókelőkre és szidták az emberiséget, amely úgy van alkotva, hogy a csizmája elkopik, de a lába nem. E kocsisok egyébként jó megfigyelők és tudnak a szemekből is olvasni. Mihelyt Perényi Miksa feltűnt a látóhatáron, egyszerre ösztönszerűleg megmozdult valamennyi.
Perényi Miksa csakugyan hozzájuk igyekezett; villámhirtelen szétfutottak, hogy levegyék az abrakos tarisznyát sovány gebéjük fejéről. Képzelhetni, milyen kellemetlen érzés az a szegény állatnak.
– Ne fussanak hát szét – szólt rájuk Perényi Miska –, sőt inkább gyűljenek össze mellém. Ide, ide, aki nagy borravalót akar!
Hát ki ne akarna nagy borravalót? Mind odakullogtak, bár kételkedéssel, mert az ilyesmiből sohase szokott pénz kijönni, hanem valami sületlenség. És Perényi Miska se nézett úgy ki, mintha aranyok potyognának ki a rosszul becsukott markából.
Miksa úr kivette zsebéből az öreg ezredes fényképét és így szólt:
– Ki vitte ezt az urat maguk közül?
– A vén katonát? Vittük mi már ezt mindnyájan. Mondhatom komisz fráter. Mindig elkéri a tarifát.
– Jó, jó, de melyikük vitte utoljára?
Hárman is akadtak, akik utoljára vitték, három vagy négy hét előtt. A napra persze nem emlékezett egyik sem.
Hát itt most már a napszaka fog határozni – gondolta magában Perényi és kivallatta őket, hogy hány órakor vitték. Kettő délután vitte, csak a 138. szám mondott délelőttöt.
– Maga az én emberem – szólt Perényi –, meg tudná-e mondani, hová vitte?
– A * úton szállt ki és bement egy házba.
– Nem tudja hányadik szám?
– Nem.
– Meg tudná mutatni?
– Azt hiszem.
– No, hát menjünk.
Perényi beleült a kocsiba, s kisvártatva a kijelölt háznál voltak.
– Ez az – mondá a kocsis.
– No, elviheti az ördög, mert ez átjáró. Bizonyosan tudja, hogy ide ment be?
– Ide ment be és innen jött ki, azután kifizetett és elküldött.
Perényi bement az illető ház udvarára, melynek közepén bazár van különféle gyermekjátékokból s köröskörül cipészek, aranyművesek, olasz narancsárusok boltocskái. Perényi a fejét vakarta. Itt minden további kombináció lehetetlen. Vizsgaszemei azonban csakhamar fennakadtak egy invalidus katonán, akinek egy széke volt odatámasztva a falhoz az egyik udvari bolt mellett. A szék karján egy táblácska fityegett egyszerű betűkkel: »Molnár Istvány, a sadovai csatában megsebesült szakaszvezető«; ott hevertek a szék mellett keféi és suvikszos skatulyája. A járókelők poros cipőjét egy-két krajcárért szokatlan ügyességgel tudta fényesekké tenni. Ott ült a széken egykedvűen és nézte a jövő-menők lábait – egyébre nem volt gondja; konokul meg volt benne gyökerezve, hogy az emberi testben legfontosabb a láb –, mit, ha tekintetbe vesszük, hogy Sadovánál jelen volt, nem is lehet tőle rossz néven venni. Ellenben, ha tekintetbe vesszük, hogy az ő egyik lába fából volt – mégis tárgyilagos és önzetlen álláspontnak vehető.
Perényiben remény csillant meg az invalidus láttára. A katona megnézi a katonát, kivált a szakaszvezető az ezredest. Hátha ez látta Bobort, hova ment be.
Megszólította tehát a rokkantat, mutatván neki a képet:
– Nem látta-e, bácsi, valamikor ezt az óbestert?
– Elégszer.
– Járt ebbe a házba?
– Ide jár szegény feje.
S kezével egy zálogházas boltra mutatott az udvar balszögletében.
A reporter arcán diadalmas mosoly jelent meg, s amint egész alakja visszatükröződött az aranyműves kirakatából, szinte kedve jött odakiáltani a rámosolygó énjének: »Makszi, teneked sok eszed van!«
Egy kubaszivart adott a vén katonának s aztán benyitott a zálogos boltba, hol a rácsozattal elkerített helyen, mindenféle limlomok között, zöld házi sapkában egy öreg zsidó ült, mint papagáj a kalitkában. Kívül a rácsnál egy csinos fiatal férfi állt, akinek, úgy látszik, valami házasságot ajánlott, mert mellesleg ezzel is foglalkozott.
– Lássa, maguk keresztények mind ilyenek. Azt mondják, nem házasodom, mert szegény vagyok. Nevetséges, hogy egy »gój« esze miképp jár. Hisz éppen azért kellene házasodni. Mert a fiatalság egy tőke, das muss man eskomptieren. Az agglegénység nagy pazarlás. Megérdemli a sequestrumot. A zsidónál ritkaság az agglegény. Nincs is. Mert a zsidó okos, tudja, hogy mitől döglik a légy.
A papagájfejű, ki, mialatt ezt a házassági szakoktatást tartotta, egy smaragdgyűrű vésetét vizsgálta nagyító üvegen, most észrevette Perényit:
– Mi tetszik, uram?
– Egy fontos dologról szeretnék önnel beszélni – mondá Perényi, mintegy kilökve szemeivel a fiatalurat.
Az vitte is mindjárt az irháját. A papagájfejű rákiáltott:
– Gondolkozzék, tisztelt úr. Az öreg Salamont mindig megtalálja, tisztelt úr! Az öreg Salamon mindig itt ül nyolctól nyolcig. És ön, tisztelt úr, mit parancsol?
– Én Perényi Miksa vagyok.
A papagájfejű csak a szemével pislantott, hogy jól van.
– Reménylem, ismer engem?
– Nincs szerencsém.
De már erre kipattant a kevélység Perényiből.
– Micsoda, maga nem ösmer engem? Maga nem ismeri Perényi Miksát? A nagy Max Perényit. Piha! Szégyellje magát. Maga egy ordinári ember. Maga becsületes embernek tartja magát és nem ismeri Perényit? Hát érdemes maguk közt kiválni és felkapaszkodni?
A papagájfejű elunta a haszontalan beszédet és közbeszólt:
– Hát visszavonom, amit mondtam. Mondjuk, hogy ismerem.
De erre még nagyobb tűzre gyulladt az önkéntes detektív.
– Micsoda, maga ismer engem és le nem kapja a fejéről a zöld sapkát? Mikor a reporterfejedelem áll maga előtt, s a hatalmas »Pesti Gúnár« nevében jön, amely előtt reszketnek a miniszterek. S maga, egy közönséges pondró, még a zöld sapkáját se veszi le?!
– Hát inkább leveszem, csak térjünk a dologra – mondá az öreg türelmetlenül.
A reporter pszichológiával dolgozott: a megfélemlítésre és a felülkerekedésre volt szüksége, mert tudta, hogy az ilyenfajta emberek gyanakodók és hallgatagok. Itt is kivette a képet a zsebéből és így szólt:
– Nézze meg ön ezt az öreg katonatisztet és mondja meg nekünk (Perényi mindig a fejedelmi többest használta, oldala mellé képzelve a »Pesti Gúnár«-t is), mikor volt itt utoljára és mi járatban volt. Vigyázzon öreg, úgy feleljen, hogy akként fogja a »Pesti Gúnár« vagy lesújtani a pokol katlanáig, vagy fölemelni a csillagokig, amint jól vagy nem jól informálja.
Az öreg zsidó gondolkozott egy percig, hogy érhet-e az valamit, pénzre átszámítva, amit ő mondhat; azt határozta, hogy az semmit se érhet, hát elmondta:
– Ez az úr sokszor megfordult üzletemben. Sokszor volt pénzre megszorulva és ilyenkor elhozta vagy az ezüst szelencéjét, arany láncát vagy egy-egy női ékszert, amelyre néhány forintot kapott. Ismertem évek óta mind a tárgyait. Mert pontos ember s a hónap elsején rendesen kiváltja, amit hónap közben behordott. Azt hiszem, nemsokára jönnie kell már.
– És mikor volt itt utoljára?
– Vagy egy hónap előtt – felelte a zálogház tulajdonosa. – Igen sajátságos esetem volt vele. Lelkemre mondom, most jut csak eszembe. Egy gyémántos melltűt hozott, azt mondta, a nejéé és amellé az ezüst szelencéjét is elhozta. »Ma sok pénzre van szükségem, Pick.«
– Rosszkedvű volt?
– Vidám volt. Nevetgélt. Mondta, hogy mulattak az éjjel és hogy kártyán is vesztett, azért hozott be két tárgyat. Kérdeztem, milyen összegre volna szüksége. »Vagy harminc forintra«, mondá ő. Megnézem a melltűt és azt feleltem: »Adhatok rá ötszázat.« A becsületes öreg tiszt megzavarodott: »Megbolondult maga, Pick, hiszen az ezüst ára lement és a tűn kevés az arany«. – »De a gyémánt – mondám én – a gyémánt csinos darab«. A katonatiszt rám meresztette a szemeit és összeszidott: »Maga egy nagy szamár, Pick, maga tönkre fog menni, mert látja, az nem igazi gyémánt.« Mire én újra megvizsgáltam a tűt és kimondtam, hogy az éppen olyan igazi gyémánt, mint amilyen igazi Pick én vagyok, és ha nem hiszi, hát nézesse meg akármelyik aranyművessel a világon. Az én öreg tisztem szó nélkül, zavartan rohant ki erre a boltomból, magával vivén a tárgyait és azóta nem tért vissza.
A reporter szíve nagyot dobbant: »Makszi, jó nyomon vagy«. Hálásan veregette meg az öreg vállait:
– Maga derék ember, kedves Pick úr, de még egyet mondjon meg nekünk: hová mehetett innen?
– Alkalmasint egy ékszerészhez.
– Talán ehhez, aki itt az udvarban van?
– Valószínű.
Perényi most már a vizsla szenvedélyével rohant az átellenes ékszerészhez. Ott megnyílt előtte az egész perspektíva. Az ékszerész emlékezett az ezredesre, aki egy gyémánttűt hozott hozzá megbecsülés végett.
– És mennyire becsülte ön?
– Nyolcszáz forintra.
– És mit szólt erre az ezredes?
– Elsápadt és káromkodott. – »Az lehetetlen«, dadogta. – »A tű a feleségemé és én tudom…« De én csak jobban tudom, feleltem, mert a gyémántot és a tűt én készítettem gróf Zrínyi Miklós számára ezer forintért. Az ezredes felbődült, mint egy vadállat és kirohant üzletemből, még a szarvasbőr kesztyűit is itt felejtette.
Minden világos kezdett lenni Perényi előtt. Denique: keresd az asszonyt és keresd a szeretőjét. Most már megvan a szál, a biztos szál. Bobor kétségtelenül Zrínyihez ment, vagy segédeket küldött Zrínyihez, de Zrínyinél kell keresni a további fejleményeket.
Kifizette az utcán várakozó egyfogatút, aztán betért egy kávéházba és levelet írt a szerkesztőségbe.
Tisztelt szerkesztő úr! Nyomában vagyok a Bobor-féle ügynek. Roppant érdekes részleteket szedtem össze. Csak késő este jöhetek be, amikorra harmadfél hasábot kérek. Az ezredesné leleplezve. Óriási szenzáció. Hallatlan rekord- A rendőrségnek nagy pipa. Jó volna plakátokat nyomatni. Gróf Zrínyi Miklós is bele van a rejtélyes ügybe keverve. Most megyek hozzá a bankba. A felfedezett nyomok követését nem tudom félbehagyni. Előleget tessék a segédszerkesztőnél hagyni.
Perényi
A levelet elküldte egy hordártól a »Pesti Gúnár« felelős szerkesztőjéhez, maga pedig kettőzött léptekkel loholt a Nádor utcai Zrínyi-féle bankba, magához az elnökhöz küldvén be a névjegyét.
Zrínyit régi kedves emlékekbe ringatta a Perényi-név, szögrül-végrül rokonság is volt a Subicsok (amint hajdan a Zrínyieket hívták) és a Prinyiek közt (amint hajdan a Perényieket hívták), legott bebocsátotta tehát Perényi Miksát, de a belépő alak nagyon fölébresztette a gyanúját.
– Önöket Prinyieknek hívták azelőtt? – kérdé fürkésző tekintettel.
– Nem, Kohnoknak – felelte Perényi Miksa nyájasan.
– Úgy? Hát mit akar?
– Én a »Pesti Gúnár« reportere vagyok, méltóságos úr.
– Szép, szép, de mit akar?
– Én kérem alássan, önkéntes detektív vagyok, és a Bobor ezredes eltűnését kutatom lapunk érdekében. A »Pesti Gúnár« eddig is a legjobban értesült lap volt és ezentúl is az lesz.
– Még mindig nem tudom, mit akar?
– Meg akarom találni a Bobor ezredes urat. És bizonyos dolgokra jöttem rá, amik előttem nyilvánvalóvá teszik, hogy csak a méltóságos gróf úr igazíthatna engem útba nemes célom eléréséhez.
A gróf ajkain szatirikus mosoly játszadozott.
– Tehát azt hiszi ön, hogy általam találja őt fel?
A reporter szemtelenül vigyorgott.
– Igen, mert megtudtam, hogy a méltóságos gróf úr egy gyémántos tűt tetszett ajándékozni Bobor ezredesnének. (Zrínyi szemöldjei összevonódtak, mire az ügyes Perényi rögtön áttért más hangra.) Mert a méltóságos gróf úr nagy gavallér, és az ezredesné gyönyörű asszony, bizonyisten megéri. (Zrínyi szemöldjei még jobban összevonódtak, Perényi egy harmadik hangot keresett.) Hát úgy áll a dolog, kérem alássan, hogy az a marha ékszerész elmondta az ezredesnek, és az ezredes erre némileg felhevülve, ide jött kellemetlenkedni a méltóságos gróf úrhoz.
– Ön, úgy látszik, sokat tud – szólt közbe a gróf hirtelen elhatározással –, most még tehát azt akarná tudni, hogy hol van Bobor ezredes?
– Igenis, kérem alássan.
– Hát mindjárt meg fogja tudni.
Ezzel egy csengettyűt nyomott meg a gróf és belépett némán két alabárdos: Josipovics Mihály és Kántor Márton, két termetes vitéz, egy ölnél magasabb mindenik.
– Verjétek láncra ezt az ember-vakarcsot és vigyétek le.
Perényi hadonászott, rúgott, karmolt, harapott, kiabált, de a két óriás vasmarka csakhamar úgy lenyomta, hogy meg se moccanhatott, egy előszobában hirtelenesen megvasalták, aztán egy melléklépcsőn levitte ölben az egyik vitéz a pincébe, ahol odaláncolta egy, a falba épített vaskarikához. Volt ott több vaskarika is és több fogoly is. Tarkítva voltak, a fal mellett egy fogoly és egy Wertheim-kassza; megint egy fogoly és megint egy Wertheim-kassza.
Nagy homály volt benn, csak fenn egy kis nyíláson szűrődött be némi világosság a vakudvarról. Perényi nem bírta eleinte felismerni a tárgyakat, s csak valami alaktalan tárgy mozgásának tűnt fel, midőn fogoly-szomszédja nagy lánccsörömpöléssel hozzálépett, hogy magát bemutassa:
– Bobor ezredes vagyok.
