A FÁRADHATATLAN ÁBEL JENŐ
A FÁRADHATATLAN ÁBEL JENŐ
Kár, hogy a tanulmányút befejeztével a fekete pamlagon levelezés nélkül is mindent célirányosan és gyorsan megbeszélhettek. Így már csak alkalmilag odavetett sorokból értesülünk pl. arról, hogy 1879 szeptember elejére a Lithika első négyszáz verse kész. Maga a kiadás, melyben Ring Mihálynak is némi része lehetett (Orphei Lithica, accedit Damigeron de lapidibus), 1881-ben jelent meg Berlinben, az előszó 1879. október 1-én kelt. A kiadó ebben hasznosította a milanói felfedezést, de úgy, hogy még a Fraknói közvetítésével megkapott berni és a G. Loewétől átnézett madridi kódex olvasatait is beledolgozta. Ez a Lithikának azóta is mértékadó kiadása, melyben a bírálat legfeljebb a nem éppen gyakorlatias elrendezést és a kommentár felduzzasztását kifogásolta, mintegy Immanuel Bekker taciturnitas-át hiányolva.
Az előző év Velencéből keltezett termékei (Szövegjavítások az Anthologia Latinához; Pannoniai verses feliratok) is most látnak napvilágot a Közlönyben; ugyanitt olvassuk a Homércentókról szóló rövid tanulmányt, a párizsi tartózkodás emlékét, majd az 1880. évfolyamban több humanista tárgyú írást és a Ludwichtól kapott megbízás többrendbéli valóra váltását (Nonnos, Hésiodos). A Celtes-féle Sodalitas Litteraria Danubiana emlékének szentelt alapvető tanulmányt (Magyarországi humanisták és a dunai tudós társaság), amelyben – Hegedűs István szerint – írójának tudományos egyénisége a legpregnánsabb alakban domborodik ki, Thewrewk Emil 1880. január S-én mutatta be az akadémián. Az értekezés ott veszi fel a fonalat, ahol a Mátyás-kori renaissance a nagy király halálával zátonyra jutott. Hamarosan a bécsi egyetem hatása kerekedik felül, mely után majd Wittenberg következik. Ábel mélyreható forrásbúvárlatának jellemzésére Hegedűs azt hozza fel, hogy a Társaság egyetlen tagjának, Balbi Jeromosnak életvázlatához 111 jegyzetet csatol, amelyből nemcsak sok-sok könyvtár átvizsgálásának ténye derül ki, hanem a huszonkét éves ifjú kritikája is. E jegyzetek alapján minden egyes életrajz mögött egy egész irodalom tárul fel, és ugyanakkor ennek a humanista társaságnak a szellemi légköre is.
A Markó utcai fiatal tanár iskolai ténykedésének első, nyomtatásban megjelent dokumentuma Trója történetének ismertetése a gimnázium 1879/80-i értesítőjében. (Schliemann ásatásainak éveiben járunk!) Ezt a dolgozatot Kont Ignác úgy méltatta, mint a „történeti formába burkolt” napmítoszok M. Müller-féle elméletének cáfolatát, magvas, független, kritikus értekezést, mely „mint tiszta búzaszem válik ki (az iskolai értesítőkben észlelhető) sok polyva közt”.
Ezekre a hónapokra esik tudományos érdemeinek első hivatalos elismerése: a fiatal Ábel Jenőnek „a későbbkori görög eposz” tárgyköréből egyetemi magántanárrá történt képesítése is. A habilitációs eljárás céljaira szolgálhatott az a húsz tételből álló opusjegyzék, amely a keltezés hiánya miatt a Széchényi-könyvtárban a Thewrewk-levelezés végére van csapva: Thewrewk nyilván ennek alapján szerkesztette meg a maga előterjesztését. Fő érdekessége az önértékelés, mint pl. az Epistuláé: „az orpheusi Lithika szövegére nézve korszakot alkotó”, vagy a Corvin-kódexek feldolgozásáé: „Elsősorban szövegkritikai ismertetés, az egyes kódexek értékének meghatározása, mi mellett egyes latin auctorok kéziratainak stemmája is helyre van igazítva, illetőleg először megkonstruálva.” Vagy: „A pannonisi feliratokat illetőleg kimutatja, hogy mely gyakran rontotta el Mommsen a feliratok szövegét azért, mert a későbbi latinságot … nem eléggé ismerte”, vagy a Kolluthos- és Lithika-kiadás „a szövegkritikára nézve nagy jelentőségűnek igérkezik”. – Magántanári minőségében Ábel a homérosi himnuszokról, az ókori Homéros-filológiáról, Hésiodosról stb. adott elő.
Az, amit Ábel – még Olaszországba való indulása előtt – Szilágyi Sándornak írt („minden egyes állítás forrását a lehető legnagyobb pontossággal felemlítő értekezés”), nemcsak az imént ismertetett Magyarországi humanistákra áll. Csak bámulattal tudjuk regisztrálni ugyanebben az évben megjelent újabb kötetét: Adalékok a humanizmus történetéhez Magyarországon (Analecta ad historiam renascentium in Hungaria litterarum spectantia), humanizmus-kutatásunknak azóta is nélkülözhetetlen standard work-jét, melyet a külföld is hálás elismeréssel fogadott. A nemzetközi kutatás egy évszázada jobbadára ebből meríti a magyarországi humanizmusra vonatkozó ismereteit, amióta Georg Voigt a Wiederbelebung második kiadását (1880) – „természetesen az Adalékok (és Ábel magánértesítéseinek) jóvoltából” – lényegesen, bár még „távolról sem eléggé behatóan és korrekt formában” gazdagította.
Ugyancsak 1880-ban jelent meg Ábel Kolluthos-kiadása (Colluthi Lycopolitani Carmen de raptu Helenae, az előszó kelte: 1880. március 1.) is, milánói, firenzei, római, nápolyi, párizsi és leideni kéziratok alapján; a modenai eredetű párizsi kézirat olvasatainak egybevetésében H. Omont is segített. Ehhez a Ludwich szerint „nem a legélvezetesebb munkához” valóban ifjúi lelkesedés kellett. A Nonnos-utánzó „költő” keserves szüleményéről a legfrissebb görög irodalomtörténet szerzője (A. Lesky) akár le is mondana („wir müssten nicht einmal das haben”); érthető, hogy Ludwich ezt sem tartotta fent magának. Ábel a nem egészen 400 soros verselményhez tizenkét kézirat szövegváltozatainak egybevetése alapján hat nyomtatott ívnyi apparátust szerkesztett, – de ugyanilyen gonddal halmozza a variánsokat akár scholion-kiadásaihoz, akár pl. Beriszló Péter énekéhez is. „Valóságos erőpazarlást követett el e téren” – jegyzi meg emlékbeszédében Hegedűs István, majd meghatódottan gondol a szemináriumi könyvtárba bekebelezett „roppant halmazú jegyzeteire, melyek … mintha csak kritikusi szenvedélyét jelképeznék”. Említi pl. a Köchly-féle Nonnos-kiadásnak variánsoktól tarka betétlapjait „egy tervbe vett újabb kiadás számára”, amiből annyi lett, hogy Nonnos – és a Ludwichtól „átengedett” többi obskurus szerző – még 40–50 évvel később is állandóan szerepelt tanítványának, Vári Rezsőnek egyetemi óráin.
Annak ellenére, hogy Ábel utólag bevallja Thewrewknek: az apparátus elkapkodott latinsága („secutus a Lehrsio”, „recte interpretata a L.” etc.) miatt „több éjjel nem aludt mérgében”, a kiadást a kritika (P. de Nolhac, Ludwich stb.) megint csak elismeréssel nyugtázta. Ludwich a hagyomány lelkiismeretes feltárását „előreláthatólag véglegesnek” tekinti, még ha a gondos kiadvány valóságos értéke „erősen viszonylagos” is. A „derék magyar tudós” teljesítménye lényeges előhaladást mutat, és a fiatalabb kutatókat további tanulmányokra serkentheti. Aggasztó viszont az, hogy amikor Ábel a friss könyvecskét 1880. augusztusában a sziléziai Görbersdorfból mesterének megküldi, egészségi állapotát csak „kielégítőnek” jelzi: az orvosok azt mondják, hogy tüdejének semmi baja; rekedtsége valószínűleg gyógyíthatatlan, de aligha fordul rosszabbra; Görbersdorf helyett inkább Liptó megyébe, koritnicai ivókúrára kellett volna mennie. A görbersdorfi doktorok volnának a megmondhatói, hogy miért ezt mondták a rájuk szoruló Ábelnek. Ő talán elhitte és pihenés helyett még a boroszlói könyvtárak anyagát is átnézte, majd sietett haza, hogy egy Thewrewknél „fekvő” kódexet gyorsan kollacionáljon.
Otthon azonban nemcsak Festusról és Ábel töméntelen anyagának folyamatos feldolgozásáról beszélgethettek, hanem állandó téma volt Thewrewknek akkor éppen Ábel keze alatt bukdácsoló fia is. Thewrewk „Pista” hozza-viszi a könyveket és az üzeneteket a Markó utca és az egyetem között. Az egyik (1881. áprilisi) levélben szó esik egy Heinrich-inspirálta Naplócikkről, amely a harmadik klasszika-filológiai tanszék felállításának gondolatát pedzi, majd még ugyanebben a hónapban – a fiú „vizsgálatlanságának” tudatásával egy füst alatt – jellegzetes Ábeliádát olvasunk: „Holnapután vannak az akadémiai választások. Nem volna oly szíves engem még aznap este tudósítani a választás eredményéről? (Hordár által.)” Mint Thewrewk 1882. március 29-én megismételt ajánlásából kiderül, 1881-ben egy szavazat hiányzott a megkövetelt kétharmados szótöbbségből, így a huszonhárom éves Ábelnek az akadémiai levelező tagságra egy évet még várnia kellett. Heinrich akcióját pedig majd csak szintén második nekifutásra, 1883 nyarán koronázza siker: az óriás léptekkel haladó – vagy a halállal versenyt futó? – tanítványból akkor lesz egyetemi rendkívüli tanár.
*
Ebben a versenyfutásban nincsen megállás. 1880 és 1883 közti munkássága szinte páratlanul áll a jelenkori filológia történetében: három esztendő alatt kilenc jelentős művet tett le a magyar tudomány asztalára. 1880. június 18-i keltezéssel újabb kötet indult a nyomdába: Egyetemeink („melyeknek áldásos befolyását kutatni a művelődéstörténet legszebb feladatai közé tartozik”) története a középkorban. Ebben is bőségesen nyílt alkalom a Heinrichtől annyit ostorozott, tudományos színben tetszelgő legendák („mythologia”) szertefoszlatására, ugyanakkor európai múltunk tényeinek feltárására, amelyeknek ismerete nélkül jövőnk is szegényebb. A görbersdorfi „pihenő” után pedig – október 1-re – elkészül Iohannes Gazaeus publikációja: Descriptio tabulae mundi et Anacrontea, vagyis az Anthologia Palatina párizsi kéziratában fennmaradt későantik hexameteres leírás (egy Nonnos nyomában járó allegorikus kosmos-ábrázolás) kritikai kiadása, amelyben Ábel újból megcsillogtatja paleográfiai és szövegkritikai felkészültségét, de amely – obskurus tárgyánál és epigon jellegénél fogva – sohasem számíthatott különösebb érdeklődésre. A mértékadó modern kiadás szerzője (P. Friedländer, 1912) mindenesetre kiemeli Ábel megbízhatóságát.
Említsük még az EPhK 1881. évfolyamában közzétett kisebb dolgozatait és beszámolóit is: késői görög grammatikusokról, a Lithika-kiadásban csak érintett Plinius-helyek magyarázatáról, újabb Janus Pannonius- stb. kéziratokról és az Adalékok állandó bővüléséről. Rendkívül tanulságos a György budai könyvárusra és Simon Grynaeusra vonatkozó szűkös hagyomány későbbi „kicifrázásának” bizonyítása, valamint a tacitusi Annales-cím kérdésének paleográfiai felülvizsgálásához fűzött reflexiója a „szegény megvetett codex-cultorok és másoló-bálványozók” igazáról.
1881 nyarát megint csak Görbersdorfban töltötte. 1882 nyarán a tiroli Innichen-fürdőből (S. Candido) kéri Thewrewk tanácsait és utasításait pályázata ügyében. (Előzőleg Olaszországban, főleg Firenzében gyűjtött humanista tanulmányaihoz és a Pindaros-scholionokhoz további anyagot.) Tréfálkozva írja, hogy a munka – „a friss hóval födött hegyek, Johannes Gazaeus és Pindar-scholionok közt” – „lassan folyt az evés, kuglizás és sétálás nagyon sok időt vesz igénybe”. Születése napján (július 24-én) bejárja a regényes Ampezzo-völgyet és pár órát így megint olasz földön tölt.
Az EPhK ez évi kötetéből említést érdemel Bászel Aurél filológuséletrajzainak (Bp., 1882.) kritikus ismertetése, kiváltképpen az angol tudomány reprezentatív nagyságának a Bászelétől ugyancsak eltérő megítélése: miért próbálta a szerző „Bentleynek a Trinity College fellow-jai ellen követett alávaló, undorító eljárását” szépíteni? Érdekes, hogy kortársai nem a félig angol Ábel Jenőben, hanem Fináczy Ernőben látták az angol filológia hazai szószólóját. Annyi bizonyos, hogy rengeteg német, helyenkénti francia vagy olasz idézeteivel, floszkulusaival szemben angol vonatkozásúra talán csak egyszer bukkanunk: Csontosinak még 1878 telén írt egy „újabb vetélytársról”, a Laurenziana alkönyvtárnokáról, akiből latinul próbált bizonyos részleteket kicsalogatni a Corvin-kódexekről, az meg egyre csak „mosolygott, mint – angol közmondás szerint – a cheshire-i macska, mikor izzó téglára ültetik”.
Egyes állítások vitatásánál lényegesebb azonban Bászel egész felfogásának gúnyos elmarasztalása: „örök életre méltó nevetséges eszme” az, hogy magyar filológus ne adja fejét tudományos becsű, szakszerű munkára, foglalkozzék inkább a filológia népszerűsítésével és kompilációk gyártásával. Persze, – ironizál Ábel, – e bírálat szerzője (vagyis ő maga) a klasszikafilológiát kizárólag kritikai (azaz szövegkritikai) irányba akarná terelni és perhorreszkálja a népszerűsítést, holott valójában többször és melegen szólott Bászelék tudományos működésének céljáról. Nos: „a cél ki van tűzve, az út ki van jelölve, csak buzgó és önfeláldozó munkásokra van szükségünk.” A rejtélyes célzások mögött Thewrewk (és főleg Heinrich) vaskalapos ellenfelei képzelendők, akik – pl. Hunfalvy Pál – szerint a filológiát a németekre kellene hagynunk, „az az ő provinciájuk”. Úgy sem érjük őket utol; éppen ezért szorítkozzunk csak a klasszikusok fordítására. Erre Thewrewk ismételten megadta a választ: „Ha szavát fogadtuk volna (jeles tudósunknak), ma nem hogy philologiai tanulmányokat, de jó fordításokat se bírnánk felmutatni … Nem ismerhetjük el, hogy ez vagy az a tudomány ennek vagy annak a nemzetnek a kiváltsága …”
Ami pedig a „buzgó és önfeláldozó munkásokat” illeti, Ábel elsősorban magára gondolhatott. Ha tetszik, lássunk szimbólumot abban, hogy néhány lappal hátrább ugyanő írta meg a harmincéves korában elhúnyt Charles Graux (1852–82) nekrológját. Mintha a magamagáét előlegezte volna: „Rómában a vatikáni könyvtár elöljáróitól megbízatott a Palatina … katalógusának revíziójával, mely erőltetett munka alkalmasint életébe került.” „Végzetes találkozást” érzett ebben a véletlenben Hegedűs István is: „Elsiratta azt a tudóst, ki – mint ő, – éppúgy az európai könyvtárakban tölté élete javát.”
*
Fentebb – a Corvin-kódexek belértékének sikeres meghatározásával kapcsolatban – említettük már Ponori Thewrewk Emilnek 1882 decemberében tartott elnöki megnyitóját. Ennek lényege az, hogy a magunk nyelvének és irodalmának tudományos kutatásához is a klasszika-filológia adja a kulcsot, már mint a módszert. Filológiai módszer és kritika nélkül el nem lehetünk. Ez nem holmi „viszketeges konjiciálás” megkövetelésében nyilvánul meg: „Ments isten, hogy a tanár konjektúra-gyártással foglalkodjék; csak tudja megbírálni a szigorú módszerrel készült munkák resultatumait.” Itt hozza fel például Arany János Aristophanés-fordításából (amelyhez ő szerkesztett néhány jegyzetet, és amelynek első kötetéről az EPhK 1880. évfolyamában éppen Ábel Jenő írt: „Kimondhatatlan örömünkre szolgál, hogy az ókori vígjáték mesterének nagyszerű alkotásait a mesterrel egyenrangú költői tehetség vezette be irodalmunkba …”) a Lovagok 177. sorát, ahol Chalkédón értelmetlen volna; a görög szöveghagyomány és az antik földrajz ismerője tudja, hogy Karchédón (azaz Karthago) a helyes olvasat. Persze hiába a még oly alapos esztétikai és szövegkritika, ha nem helyén és idejénvaló. Thewrewk ezzel a megjegyzésével annak a vitának adott hangot, amely az egyoldalú szövegkritikusok és az „esztétikai furfang” szálláscsinálói közt javában dúlt. Rövidesen a húsz éves Némethy Géza is hallatja szavát a kérdésben (Muretus humanista „stilisztikai készültségét” idézvén fel, mint aminek érvényesítése a „philologiai kritika egyik lényeges fogyatkozásának pótlására okvetetlenül szükséges” volna), majd – más célzattal – Hegedűs István tanszékre segítői 1891-ben.
*
Voltak, akik Ábel Jenő „codex-cultor”-i buzgalmát túlzásnak érezték. Vári Rezső – mint hű tanítvány – megvédte mesterét: korábbi apparátusokat új s mindig értékes anyaggal gazdagította és a becses szövegváltozatok gyűjtésében „bámulatosan pontos és lelkiismeretes teljességre törekedett”. Ezért nem egyszer azt a szemrehányást kellett eltűrnie, hogy az „értéktelen kézirati variansokkal” megnehezíti az áttekintést, „másrészt azonban nem panaszkodtak azok” (és Vári ezek közé tartozott), „kik egy kéziratot minden értékével és minden hibájával kívántak megismerni”. Ábel elveit és gyakorlatát legjobban talán Zur Handschriftenkunde des Pindar c. hatalmas tanulmányából (1882) ismerhetjük meg. Ezt Tycho Mommsen „halhatatlan érdemeinek” dicséretével (a Hóman-vita központjában álló „kis” és „nagy Mommsen” méltatásával) kezdi. Mégis akadnak, akik az itt csodálható embarras de richesse miatt panaszkodnak, és Lehrs nyomán a variansok tömegét csökkentenék, a szövegkonstituálás alapját egyszerűsítenék. Ő arra az eredményre jutott, hogy Mommsen számos kódexet csak névleg, vagy egyáltalán nem ismert. A Pindaros-scholionok új kiadásának előkészítő munkálatai során máris egy sereg javítással és pótlással járulhat hozzá a Mommsen-féle apparatus criticushoz, és ezt jó lelkiismerettel teszi, mert 1864 (a „nagy Mommsen” megjelenése) óta – „hiába támadják Mommsent” – nem történt előrehaladás a Pindaros-kéziratok értékelésében, Mommsen általában igenis helyesen állapította meg a kódexek használhatóságát.
A „régi” Pindaros-scholionok szorgos kiadása (Scholia vetera in Pindari Nemea et Isthmia) 1884-ben jelent meg Berlinben; az előszó azonban 1883. április 27-ről kelt. Tanulságos megint a kódexek felsorolása: a B-t (kétszer is) Rómában, a másik B-t Münchenben, D-t Firenzében, U-t Bécsben, V-t Párizsban (még 1879-ben) kollacionálta; az utóbbi kettőt 1881 folyamán itthon is; a D-t 1882-ben még egyszer Firenzében; a T és Z hasonlításában August Mau segítette. Ha ma megkérdezné valaki, hogy érdemes volt-e ennyi munkát áldozni a Pindaros-scholionok szövegének tisztázására, volt-e haszna a sivár anyag (egyik bírálója szerint: „reichstes Material für eine Geschichte exegetischer Verirrungen”) átbúvárlásának a költő megértése szempontjából, akkor egy neves Horatius-kutatóra hivatkoznánk, aki – ugyanezekben az években – a Horatius-scholionokról mondott volna le szíves-örömest. (A. Elter: „Wäre dieses Unkraut doch lieber untergegangen!”) Horatius és Lucanus mai vizsgálói hivatkozhatnának egy nagyobb névre, Scaligerére is, aki meg – Ennius pater iránti lelkesültségében – az ezüstkori epikusokat dobta volna oda (mint Lesky Kolluthost): „Utinam hunt (sc. Ennium) haberemus integrum et amisissemus Lucanum, Statium, Silium Italicum et – tous ces garçons-lŕ!” Hosszú századok vagy éppen évezredek Homéros-, Pindaros- stb. magyarázatának rekvizitumait semmiképpen sem minősíthetjük kiirtandó dudvának; ezek nélkül a magyarázók nélkül nem jött volna létre irodalomtudomány Alexandriában; összegyűjtőiknek, rendezőiknek köszönet jár. Az imént említett bírálónak (M. Schmidt) csak abban volt igaza, hogy a rengeteg idézettel, különféle zárójelekkel és macskakörmökkel telezsúfolt kötet tagadhatatlanul nem kényelmes olvasmány, és egy szemléltető példája is megszívlelendő: Ábelnek egyetlen sorhoz (Nem. XI. 114.) fűzött megjegyzései tíz teljes lapra terjednek; a lényeg talán csakugyan elfért volna egy hasábon. A. B. Drachmann, a Pindaros-scholionok későbbi kiadója, aki elődje buzgólkodását 1910-ben is dicséretesnek mondotta, a Scholia recentia (tehát a folytatás) hibáit pedig az Ábel-hagyaték gondozójának (azaz Némethy Gézának) rótta fel, a túlontúl sok modern konjektura halmozásától deterritus exemplo Abelii – az ábeli példától elijesztve – állott el. Egyébként a Corvin-kódexek feldolgozásának idején még Ábel is azt az elvet vallotta, hogy jobb kódexek olvasatainak ismeretében nyugodtan mellőzzük a rosszabbakéit, éppen az áttekinthetőség kedvéért, és ezért „nem hitte, hogy használna a tudománynak az, ki a Corvinának Cicero-kódexeit végig kollacionálná”.
