A VÉG – ÉS AMI AZUTÁN (NEM) TÖRTÉNT

Teljes szövegű keresés

A VÉG – ÉS AMI AZUTÁN (NEM) TÖRTÉNT
„Midőn 1889. június végén visszajött, jobb színben volt, mint valaha” – állapította meg a hű tanítvány. De az a bőséges anyag, amelylyel Rómából hazatért, nem volt elég: mielőbb fel akarta dolgozni a hazai iskoláztatás történetét is, hogy világosan lássa a viszonyt a szép humanista szóvirágok és az itthoni valóság között. Alig fújta ki magát, máris a felvidéki levéltárak átkutatására indult. A körmöcbányai városi levéltárban meghűlt és július végén betegen jött vissza. Az idült tüdőgyulladást (vagyis a fellobbant tuberkulotikus folyamatot) már a stájerországi (gleichenbergi) gyógykezeltetés sem tudta orvosolni.
Jó volna tudnunk, mit szólt mindehhez Ponori Thewrewk Emil, de naplója 1889. január végétől augusztusig üresen maradt: Rudolf trónörökös mayerlingi tragédiájának hullámverése és Thewrewk ekkori idegösszeroppanása valahogy éppen egybeesik. Az első bejegyzés (augusztus 30.) ennyit mond: „Nálam volt Pecz. Ábel annyira beteg, hogy e félévben sem lesz képes előadásait megtartani.” Thewrewk ezekben a napokban írta meg a Festus-kiadás előszavát, amelyben az Akadémia támogatásának köteles nyugtázása után elsőnek Ábel Jenőt – „hajdani tanítványát, majd kartársát és barátját” – említi, amiért a Farnesianus-kódexet és az elveszett ívek vatikáni másolatait egybevetette, „et memoriam textus Festini stabiliendam summa cura suscepit” – ami latinul fölöttébb szépen hangzik, csak éppen nem sokat mond. Annyit biztosan nem, amennyit a Festus-kiadás gondjaiból és eredményeiből Ábelnek kell tulajdonítanunk.
Szeptember 16-án, a Veni sancte-t követő napon látja viszont a Gleichenbergből hazatámolygó Ábelt: „Rossz bőrben van, de azért mégis indul Konstantinápolyba. Nálunk rossz időjárás lévén, magam is jónak látom, hogy most menjen, mikor ott jobban érezheti magát, mint itt… Szívére kötöttem, hogy csak a legszükségesebb dologra szorítkozzék. Egészsége legyen az első gondja.” Az a görög olvasókönyv, melynek Ábel-féle magyar változatáról szóló bírálatát szeptember végén a Közoktatási Tanács számára megírja, már csak Pozder Károly, majd Vajda Károly „rendezésében” fog megjelenni … Október elején megszületik az oly régóta igért Festus; folyik Némethy Géza habilítációs eljárása; az ösztöndíjas Vári Rezső Ravennából jelentkezik, és aznap (október 18.), amikor Thewrewk tulajdon fiának „reménytelen” állapotát bejegyzi, Ábel halálos betegen érkezik haza Konstantinápolyból. Ezután a napló december 16-ig ismét megszakad; az utolsó hónapok krónikájáért másokhoz kell folyamodnunk.
Csontosi János az a krónikás, aki megemlékezésében (Magyar Könyvszemle 1889.) részletesen ismerteti barátja végső vergődését. 1889 nyarán tudományos életünket az 1862 (Kubinyi Ágoston, Henszlmann Imre és Ipolyi Arnold első expedíciója) óta várt konstantinápolyi „felfedezőút” foglalkoztatta. Az, amire Toldy Ferenc és Rómer Flóris hiába vágyott, Vámbéry Ármin közbenjárására most megvalósulhatott. Az Eszki Szeráj kincseiről terjengő híresztelések érthetőleg lelkesítették mindazokat, akik nemzeti múltunk – és az egyetemes kultúra – feltárásán fáradoztak. Hátha mégis feltámadnak azok az elveszettnek hitt görög klasszikusok, akiknek Konstantinápolyban rejtőző kéziratairól évszázadok óta annyit képzelődtek! Ábelt ez a remény éltette, ezért volt neki fontosabb a konstantinápolyi út, mint az egészsége. Az augusztus 22-i előkészítő tárgyalás jegyzőkönyvét betegágyában is lelkes érdeklődéssel hallgatta és kijelentette, hogy szeptember 19-én ő is indul Konstantinápolyba; Gleichenbergben három hét alatt meg kell gyógyulnia. Szeptember 15-én – még soványabban, még sápadtabban – meg is jelent a megbeszélt értekezleten, majd útra is kelt, és 19-én az egész bizottság (Fraknói Vilmos, Thaly Kálmán, Vámbéry Ármin, Ábel és Csontosi) megérkezett Konstantinápolyba. A kincstárnak a Bosporusra néző egyik szobájában három héten át folyt a kódexek vizsgálata. 27-én még Ábel is a szultán tizenkét-evezős gályájáról csodálta az ázsiai parton emelkedő császári palotát, majd október 1-én egy másik könyvtári helyiségben folytatta a J. Blasstól ismertetett görög kódexek kollacionálását. Itt lett rosszul 2-án, úgyhogy néhány napig ágyban kellett maradnia, de csak dolgozni akart és dolgozott is október 12-ig. (Itteni jegyzeteinek záradékát ma sem tudjuk meghatódás nélkül olvasni: „Elég volt!”) Ezután engedélyezett magának egy csekély pihenőt, hogy az orvosok tanácsára Athénba mehessen tartós üdülésre. Láza azonban felugrott, úgyhogy 14-én nem Athénba indult, hanem Thaly Kálmán baráti társaságában haza.
Itthon öt heti súlyos betegség után annyira összeszedte magát, hogy ágyban fekve folytatta félbeszakadt munkáit: a magyarországi humanizmus történetére vonatkozó újabb adalékok és az Irodalomtörténeti Emlékek kiadásának előkészítését, valamint a Pindaros scholionok sajtó alatt levő kötetének korrigálását. November vége felé, sőt még december első napjaiban is biztató hírek keringtek egészségi állapota felől: dolgozott, érdeklődött, levelezett,
Utolsó napjainak írásos dokumentumai híven tükrözik akaraterejét, de a sztoikus nyugalom – vagy irónia – álarca mögött rejlő aggodalmait is. November 25-én ceruzával (tehát ágyból) írott levélben kérdi Szilády Árontól, hogy mennyi tiszteletdíj jár még a jenai magyar diákok jegyzékét összeállító Mokos Gyulának, és mennyi neki, mint a Magyarországi tanulók külföldön címmel ekkor induló kiadványsorozat szerkesztőjének; mennyit kapott eddig (azaz mennyi járna még) a Pindaros-scholionokért? Ki tudja, meddig fog még feküdni, az adatokra pedig szüksége volna. Ugyanezt sürgeti december 2-i levelében; reméli, hogy Schrauf barátjának hasonló műve (bécsi diákjaink jegyzéke) 1890 végéig elkészül; „Sylvester is meg fog születni 90-ben. Az irodalomtörténeti Emlékek II. kötetéből (Olaszországi XV. századi íróknak Mátyást dicsőítő művei, melynek bevezetésében Fraknói már csak elsirathatta vatikáni és konstantinápolyi munkatársát) 24 ív van kiszedve. Kézirat van elég, csak egészség legyen. Ha persze – ami valószínű, – egész télen feküdnöm kell, a munka lassan fog haladni.” Utolsó (december 6-i) levelével együtt küldi Sziládynak a Mokos-jegyzékhez írott bevezető tanulmányát: „Méltóztassék kegyesen áttekinteni … és egyenesen a nyomdába visszaküldeni, hogy a munka le ne késsen a karácsonyi vásárról. Az Akadémia kitűnő Geschäftet fog vele csinálni.”
Aki halálos beteg kezével írott sorokat már látott, tudja, hogy az írásnak is van facies Hippocratica-ja. Ezt mutatja duktusában a Csontosinak (november 29-én) szánt feljegyzés, amelyben fiatal rokonát, Maurer Mihály tanárjelöltet ajánlja jóindulatába, hogy „a tudósok termében dolgozgasson számára”. Egy csomó szívességre kéri (ezekre hivatkozik Csontosi a megemlékezésében), pl. „a nyomda már csak úgy lesi” Diomede Caraffa De institutione vivendí c. munkájának ígért másolatát. Állapotáról a végén jegyzi meg, hogy „alig észrevehetően javul”. Csak majd a halála előtti napon, december 12-én írja meg Schrauf barátjának a már úgysem leplezhető valóságot: „Mir geht es miserabel.” De 9-én még utasításokkal látta el Firenzében szorgoskodó tanítványát, Vári Rezsőt. Ez a levélrészlet az Ábeltől megkezdett, de már csak Váritól befejezett Scholia vetera in Nicandri Alexipharmaca-kiadás (1891) latin előszavába iktatva maradt fent: „A Nikandros Alexipharmacáihoz való scholionokat illetőleg legyen szíves a cod. Riccard. Gr. 56-ot a Keil-féle kiadással, melyet még ma megküldök, conferálni, de csak p. 81,1-től kezdve; elejét már collationáltam. Lesz vagy kétnapi munka. Cod. Laur. XCI. sup. 10. fol. 147-ről tessék leírni azt a pár Nikandros-scholiont. Fol. 162-vel kezdődik az Alexipharmaca rövid glossákkal és scholionokkal. Ezekből mutatványokat kérek.”
Így érte a halál 1889. december 13-án, kora hajnalban.
*
A szomorú hírt Ponori Thewrewk Emil később jegyezte be naplójába. A hitelesség kedvéért szó szerint idézzük: „Heinrich (mint a bölcsészkar dékánja) mindjárt felszólított, hogy a kar nevében én szóljak a temetésnél. A temetés dec. 15. du. 3 órakor volt. Rövid búcsúztatómat sírva írtam. A közönséget mélyen megindítottam vele, amint azt a hírlapokból s a sok gratulatióból utóbb megtudtam. Tief empfundener Nachrufnak mondja beszédemet a Pester Lloyd, ergreifende Rede-nak a Neues Pester Journal, megható beszédnek a magyar hírlapok. Pauer [Imre] collegám megvallotta, hogy sírt, mikor hallotta. Pauler [Gyula, Ákos apja] rég nem hallott ilyen megható szép beszédet.” Egy évvel később, mikor Vári Rezső Ábel-nekrológja a Calvary-féle Jahrbücher-ben is megjelent, Thewrewk majd ennyit érez megörökítendőnek: „Az is meg van benne említve, hogy én vagyok Magyarországon a classica philologia megalapítója.”
A „megragadó beszéd” teljes terjedelmében olvasható az EPhK 1890. évfolyamában, mint a Philologiai Társaság 1890. január 26-i közgyűlésének elnöki megnyitójában (és majd elnöki beszédeinek gyűjteményében, 1897.) megismételt produkció. Thewrewk ekkor parentálta el „két kiváló tagtársát”, a berlini Wilhelm Schottot nyolc lapon át, majd Ábel Jenőt nem egészen egyen. Lehet, hogy az időközben eltelt kilencven év okozza, de a mai olvasó kevés meghatódottságot, még kevesebb „őszinte érzést” talál a beszédben. Ha a gyászoló felek meghatódtak, akkor a döbbenetesen fonák való hatott rájuk, hogy mester búcsúztatta a tanítványt. Igaznak azt érezhették, ami azóta is igaznak bizonyult: Ábel élete a tudomány nagyságához képest valóban rövidre szabatott; egyetemi, akadémiai, társasági működése mégis „fényes” – tartós, kiirthatatlan – nyomokat hagyott maga után. Az pedig, amivel Thewrewk sietősen napirendre tért „legjelesebb tanítványának, kitűnő kartársának és felejthetetlen barátjának” eltávozása fölött, az emberi közöny – sajnos, nem ritka – példája: „Majd mikor gyászunk enyhül, s alkalmunk lesz kéziratban hátrahagyott munkáit is mind megismerni s az életére vonatkozó adatokat pontosan összegyűjteni, ügyekezni fogunk életét és működését tudományos szakirodalmunk története számára mentől teljesebben megírni.” Ez az „ügyekvés” valahogy elmaradt; a hazai tudomány tartozását Hegedűs István későbbi emlékbeszédével a századforduló táján sem érezhették elintézettnek.
Némileg menti a helyzetet, hogy a kurta elnöki búcsú után bővebben és emberibben szólt róla az, akitől közeli ismerői alig várhattak volna ennyi melegséget. Pecz Vilmos, a Társaság titkára és e minőségében Ábel utóda, az egyetemen jó darabig helyettesítője, tárgyilagos és rokonszenves képet vázolt az elhunytról, egyebek közt megállapítván, hogy „egyénisége a ridegséggel volt határos, de az érdes burok alatt egyenes jellem és jó szív rejtőzött”. Még itt is előbukkan az a szó, amellyel egyszer Thewrewk – Csengeri János magántanárságának visszavetésekor, naplójának titkai között (1886. november) – Ábelt jellemezte: „Nagyon rideg, hideg ember.” Ennek a vélekedésnek csakúgy, mint a révbe futtatott, majd érzéketlenül eltemetett Ábelhez fűződő kapcsolatoknak magyarázata lélektani, de talán nem megfejthetetlen rejtély. Nyitját a tanítvány tehetségének egy darabig a tanárt is vonzó, serkentő, majd egyre inkább terhes, taszító, elhatárolódásra késztő rendkívüliségében, közelebbről a Festus-kiadás munkálatainak összekuszáltságában, a nem vitás ábeli hányad tisztázatlanságában – vagy kisajátításában? – sejthetjük.
*
Mielőtt az idestova évszázados mulasztást a mai lehetőségek szerint pótolván, Ábel Jenő tudományos teljesítményének mérlegét megvonjuk, vessünk egy pillantást az események közvetlen alakulására. Az elhunyt tudós irodalmi hagyatékára rövidesen megindul az alkudozás. A tapasztalatlan, naív Vári túlzott reményeket kelt az özvegyben, ugyanakkor Thewrewk nem titkolja csalódását a feldolgozatlan jegyzethalmaz láttára. Végül sem tudjuk pontosan, hogy került a sok kézirat majdhogynem az ebek harmincadjára. Az EPhK 1891. évfolyamának híradása szerint (337) a hazai humanizmus történetére vonatkozó anyagot Fraknói Vilmos még 1890. október 28-án ismertette az Akadémia irodalomtörténeti bizottsága előtt; a bizottság ezeket a kéziratokat megvette. (Ezek kiadásáról gondoskodott becsületesen Fraknói, majd az Analecta nova kötetében Hegedűs István.) Vári Rezső vette át Nikandrost és „a Gregorius Nazianzenus munkáira vonatkozókat”. Az Alexipharmaka scholionjainak kiadását – az utolsó levélben említett firenzei kézirat olvasataival kiegészítve – Vári be is fejezte, majd a kész kiadást Ponori Thewrewk Emil 1891. március 2-án be is mutatta; a másik kiadvány elsikkadt. Az 1879 óta gyűjtött Tryphiodóros-anyagot (De excidío Troiae) Némethy Gézára bízták, aki „egy fontos madridi kódex másolatára” várva ugyanúgy semmit sem végzett, mint ahogy Quintus Smyrnaeus Posthomericájának sajtó alá való rendezését is elmulasztotta. A híradás szerint „teljes apparátust hagyott hátra a megboldogult Musaeus Hero és Leander c. költeményére vonatkozólag, melyet Ponori Thewrewk Emil fog magyarra fordítani s kétnyelvű kiadásban az akadémia classica-philologiai bizottságának ismert gyűjteményében közzétenni”. Vállalt feladatát az érdemes műfordítóként számon tartandó mester nyilván nem érezte szívügyének, mert a korábbi próbálkozások után csak Márton Jenő fordításáról (1903) tudunk. Vagyis az Ábel-hagyaték hivatott gondozóinak önmaguk lelkiismeretét nyugtató nyilatkozata („nagy örömünkre szolgál, hogy íly módon semmi sem fog elveszni abból a becses tudományos anyagból, melyet Ábel annyi szorgalommal s önfeláldozással gyűjtött össze”) jórészt valótlannak – vagy mindenesetre megvalósíthatatlannak – bizonyult. Ezen a tényen nem változtat az sem, hogy a Budapesti Philologiai Társaság egyik ülésén Némethy Géza felolvasta „Ábel Jenő irodalmi hagyatékából Theodoros Prodromos Békaegérharc – recte: Katomyomachia, azaz Macskaegérharc – c. drámájának [sic!] magyar verses fordítását”. Erről az EPhK titkári beszámolóján (1891., 351.) kívül semmi egyéb értesülésünk nincs, pedig a soknyelvű Ábel Jenő magyar műfordítói tevékenykedéséről jó volna többet tudnunk. (Vagy másvalaki fordította volna le az Ábeltől konstituált görög szöveget?)
Tudjuk még (Thewrewk naplójából), hogy Thewrewk 1891. márciusában az egyetemi szeminárium számára megvette Ábel könyvtárát, de azt már nem, hogy például a Hegedűstől említett epikus kollacionálások (Nonnos) ehhez az anyaghoz tartoztak-e, vagy sem. Feltehetőleg maradt egy és más Vári Rezső birtokában, amit aztán hosszú egyetemi pályafutása során híven hasznosított; e sorok írója még 1934-ben is hallgathatta Nonnos Dionysiakájának kézikönyvszerű ismertetését, az ifjú Ábel Jenő készülődésének távoli visszhangját. Az Akadémia kézirattárában tanulmányozható Ábel-jegyzetek – rari nantes in gurgite vasto.
Ami Ábel egyetemi utódlását illeti, perdöntő fontosságú Thewrewk két naplóbejegyzése, mindjárt a temetést 19-én követő kari ülés (Pecz Vilmos rendkívüli tanárságának jóváhagyása) után. December 23-án Hegedűs István kolozsvári leveléről olvasunk, amelyben bejelenti pályázási szándékát és Thewrewk pártfogását kéri, majd egy héttel később Hegedűs Sándor, a kereskedelmi miniszter fordul hozzá, hogy „hozza ide öccsét; Peczet kinevezteti helyébe Kolozsvárra”. Január elején már az kerül a naplóba, hogy Pecz szeretne a Közlöny szerkesztői közé is bejutni: „Nem láttam egyhamar ilyen irigy és mindent magának követelő embert.” (A harmadik szerkesztő Némethy Géza lett; mindenki panaszkodik; Pecz „consternálva van”.) A kari ülések jegyzőkönyveiből világosan áttekinthető játszma körvonalai rajzolódnak ki: Thewrewk hivatalos javaslata (1.: Pecz Vilmos; 2.: Némethy Géza; 3.: Csengeri János) ellen a filozófus Medveczky Frigyes emel szót: „Nem mellőzhetők az ország második egyetemének nyilv. rendes tanárai; a [Thewrewk-féle] jelentés nem méltatta eléggé Hegedűs István irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányait.” Hasonló értelemben nyilatkozik Beöthy Zsolt és Ballagi Aladár, majd később Heinrich Gusztáv is. Így is másfél évbe telt, míg a klasszikus tanszékek ügye elrendeződött: 1891. júliusában Pecz Kolozsvárra költözött, Hegedűs István pedig – tudományunk nagy nyereségére – a fővárosba, hogy Ábel örökébe lépjen, munkásságát – humanista kutatásait is – sikerrel folytassa és lelkes egyéniségével akkor is szítsa-táplálja a tudomány műveléséhez elengedhetetlen lobogást, amikor – hosszú évtizedeken át – erre senki más nem volt képes vagy nem is gondolt.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages