EPILÓGUS: ÁBEL JENŐ ÉLETMŰVÉNEK JELENTŐSÉGE
EPILÓGUS: ÁBEL JENŐ ÉLETMŰVÉNEK JELENTŐSÉGE
Hegedűs István Ábel-emlékbeszédében az ilyenfajta írások hivatását abban jelölte meg, hogy „a tudományos fejlődés filiatiójában az egyes tudósok hatását fölkutassuk, esetleg tévedéseikből okulást szerezzünk, diadalra jutott eszméiknek pedig tropaeumot állítsunk, emlékük fölfrissítéséből újabb erőt és lelkesedést merítsünk”.Úgy érezzük, hogy nyolcvan év elteltével, tehát jóval távolabbról nézve és sok – korántsem csupa épületes – tapasztalat birtokában, miközben persze a dokumentum-anyag siralmasan megcsappant, jórészt megfeleltünk Hegedűs kívánatinainak. Világosabban látjuk Ábel helyét és kezdeményezői jelentőségét a magyar parlagon; nyomon követtük a még kitapintható „filiatiókat” Bonitztól, Haldertől, Vahlentól Ponori Thewrewk gárdájáig; az újabb hazai kutatások fényében jobban értjük a szürke eminenciás Heinrich Gusztáv szerepét gimnáziumi tanítványának tudóssá formálásában, kérlelhetetlen igényességében és a „mythosok” felszámolásában; jelentőségének megfelelően ismertettük a Hóman-vitát és annak húsz évvel későbbi visszhangját, illetőleg ma is megszívlelendő mondanivalóját; rendszeresebben tekintettük át a Corvin-könyvtár „újjászületéséhez” kapcsolódó lehetőségeket és indításokat; a feldolgozott – persze fölöttébb töredékes – levelezés ismeretében közelebb jutottunk nemcsak bizonyos tudománytörténeti tények tisztázásához, hanem Ábel emberi arculatának megismeréséhez is. Aki a Csontosihoz írott leveleket olvassa, nemcsak a „rideghideg”, hanem a kedélyes, sőt néha pajzán – mindenesetre szeretetreméltó – tudóst is megismerheti; a Szilády Áronhoz intézett levelekből az anyagiakért is harcoló beteg ember alakja bontakozik ki, aki önsanyargató munkairamával rendszeresen gyilkolja az egészségét, hogy családját fent tudja tartani, nyáron pedig elmehessen a tüdejét foltozni, de közben ott is csalhatatlanul mindig újabb és újabb feldolgozandó anyagra bukkanjon. Sikerült néhány korai szálat felfednünk a szerencsétlen Ring Mihályhoz – tudományunk történetében alig ismert jelenséghez – fűződő kapcsolataiból, és nem utolsósorban kérdésesebbnek látjuk a „mester” Ponori Thewrewk Emil szerepét.
Ami hősünk „tévedéseit” illeti, nem örvendezünk utólag sem a königsbergi korifeus utasításainak, de még ebből a kevéssé szerencsés kapcsolatból is inkább a pozitívumot: általában az európai tudományossághoz való felzárkózást, évszázados elmaradásunk felszámolását, tátongó hiányok hirtelen pótlását, közelebbről pedig Ábel legendás felkészültségének egyéb téren – a hazai humanizmus-kutatás terén – mutatkozó eredményeit tartsuk számon. Ezek az eredmények önmagukban is korszakos jelentőségűek, kihatásaikban pedig – nyugodtan mondhatjuk: – nemzeti fontosságúak: hol járnánk a hazai renaissance-kutatásban az ő úttörő munkássága nélkül ma is? Szövegkritikusi buzgalmának túlzásait más szemmel nézi az, aki például Toldy Ferenc nemzedékének nemes hevületű, de európai szempontból provinciálisnak is alig mondható forráskiadói tevékenységét ismeri.
Ábel Jenő tehetségének és célratörő szorgalmának eredményeit nemzetközi nagyságok bírálata sem ronthatta le: a körülményekkel magyarázható helyenkénti elsietettséget bőségesen ellensúlyozza divinatórikus találgatásokba sohasem tévedő ítélőképessége, a kéziratok értékelésében és egymáshoz való viszonyuk meghatározásában megmutatkozó genialitása. Klasszikus szövegeink hagyományozódásának folyamatát ma komplexebb módszerekkel vizsgáljuk (és közben Hegedűssel az irodalmi művek lelkét is keressük), de nincs olyan komplex hagyománykutatás, amely Ábel szigorúsága és egészséges teljesség-igénye nélkül megállhatna.
Fejtegetéseinkből – az Egyetemes Philologiai Közlöny százados évfordulója alkalmából megjelent kitűnő tanulmányokkal nem mindenben egyezőleg – talán az is kiviláglott, hogy a száz évvel ezelőtti nagy tudományszervezőnek, Heinrich Gusztávnak mi volt a stratégiája. Nem az, hogy a használható erőket a klasszika-filológia mezejéről szép lassan a magyar irodalomtörténet és a modern filológia művelésére terelgesse át: nagyon bölcsen abból indult ki, hogy a korabeli kutató csak a klasszikus filológia módszereinek birtokban – és bizonyos mértékig a klasszikus ókor ismeretében – válik képessé az újabbkori jelenségek valóban tudományos feldolgozására. És ezt legszívhezszólóbban tanítványának, Ábel Jenőnek életműve, a munkássága nyomán kisarjadó és azóta is egyre gazdagabb termést hozó vetés példázhatja.
