KÓDEXEK FÖLÖTT GÖRNYEDVE

Teljes szövegű keresés

KÓDEXEK FÖLÖTT GÖRNYEDVE
1878. szeptember 25-én már Velencéből jelentkezik levelével Thewrewknél, miután Bécsben (rokonainál?) sem hiába vesztegelt. A Marcianában – igazgatója „egy jólelkű Schnupftobákoló öreg” – humanista anyagot másol, XV. századi („értéktelen”) Musaios- és orphikus Argonautika-kéziratokat kollacionál; Ring számára megnézi a Historia Apollonii Tyrii kódexet („nem ér semmit”); az itteni egy-két Festus-kivonat is „interpolatissimus, depravatissimus, pessimus”.
Közben értesül arról, hogy a Markó-utcai gimnáziumban Holub Mátyás tanszéke megüresedett. „Nagyságod természetesnek fogja találni,” – írja türelmetlenül és nem csekély öntudattal, – „hogy az olyan ember, mint én, ki már csaknem belenyugodott abba a gondolatba, hogy éveken át mint egyetemi magántanár fog házról-házra koldulgatva … valahogy eltengeni, szeretné ezen alkalmat megragadni, hogy egy olyan állást szerezzen magának, mely, bár nem is felel meg egészen hajlamainak, még kevésbé pedig képességeinek, mégis gondtalan existentiát biztosít számára s alkalmat nyújt neki tanulmányait bővebb eszközökkel, megújult erővel és kedvvel folytatni.” Trefort gyanított pártfogoltja – mellesleg Heinrich öccse – még nem végzett („de még csak nem is philologus”); keresse hát fel Thewrewk mielőbb Szász Károlyt és az illetékes miniszteri tanácsost: nincs-e már jelöltjük in petto; esetleg vegye igénybe „Heinrich t. úr segélyét” is, és sürgönyözze meg neki a fejleményeket. Ő szeretne persze Firenzébe és Nápolyba is eljutni, hiszen ott van mindkettejükre nézve („Nagyságodra nézve is”) a legfontosabb kéziratos anyag, – de ez inkább csak közvetett captatio benevolentiae, mert egyelőre Modena az útirány.
Innen köszöni meg október végén Thewrewknek „önfeláldozó készségét, mellyel érdekében a minisztériumnál eljárt”. A padovai Paulus Diaconus „véghetetlen romlott”, de Modenából is csak két közömbös kéziratról számol be, miközben nagyritkán még szincerizál is mesterével („mily kellemes helyzetben lehet Nagyságod most, mikor naponként van alkalma hallani Heinrich lamentálását!”), vagy friss hazai híreit közli („Ringtől tudom, hogy Hómannak szándéka a pozsonyi egyetemhez concurrálni …, de Trefortnak nem szándéka a kolozsvári egyetemet díszeitől megfosztani”). De az EPhK 1879. évfolyamának élén megjelent Janus Pannonius életéhez és műveihez c. tanulmány keltezése („Modena, 1878. okt. 27.”) elárulja a szerzőt.
Október 31-én már Milánóban fagyoskodik. Az Ambrosianában bizony freddissima stagione a tél: ahol a főkönyvtárnok dideregve s kezeit dörzsölve rohangászik folyvást fel s alá. „Ha még legalább a kódexek érnének valamit!” – sóhajt fel Ábel, és csak egy Festus-kivonatot, meg egy Ringnek átnézett Apollonius-kéziratot említ. Pedig ezekben a napokban bukkant rá arra a XV. század elejéről való kódexre, amelyben Apollónios Rhodioson, a Békaegérharcon, a homérosi (és kallimachosi) himnuszokon, a Homéros-népkönyvön kívül az orphikus Argonautikát és a kövek mágikus-gyógyító hatásáról szóló Lithikát tanulmányozhatta. Az Argonautika szövegállapota visszariasztotta; annál buzgóbb hévvel kollacionálta a csonkasága ellenére is rendkívül becsesnek bizonyult Lithika-kéziratot, és vizsgálódásainak eredményeit két héten belül (nov. 13-i keltezéssel), ékes humanista levélben már közölte is mesterével, illetőleg a nagyvilággal.
Ez az emlékezetes Epistula ad Aemilium Thewrewk de Ponor de codice Ambrosiano Lithicorum, quae Orphei nomine circumferuntur, melynek ilyen formába való öntésére nyilván a nemrégiben olvasott Epistula critica ad Joh. Vahlenum adta az ösztönzést, a magyar klasszika-filológiában olyanféle, mint Bentleynek ad Millium (1691), vagy Champollionnak á M. Dacier írott levele (az egyiptomi hieroglif-jegyek megfejtéséről, 1822): egy csapásra ismertté tette szerzőjének nevét. Kísérőirata csupa izgatottság: nézzenek utána, nem előzte-e meg valaki; de ha már kollacionálták volna előtte, az sem baj, mert a nehezen olvasható kódex egybevetése akkor is „jó palaeographiai gyakorlat volt” – vigasztalja magát előre és fölöslegesen. A teljesítmény jellemző Ábelre, a válasz Thewrewkre: azonnal késznek mutatkozik az Epistula kiadatására. Az örömét alig titkoló ifjú rövidesen „borzadással hallja”, hogy művét ötszáz példányban akarják kinyomatni, és január elején már kézhez is kapja a friss könyvecskét.
A készséges Thewrewkben a pedagógusi erós is dolgozott, de még inkább a hiúság. A pietastól túláradó – már többször idézett – emlékbeszéd híven visszhangozza nemcsak a „Thewrewk Emilben testvér” tanítványi gárda lelkendezését, hanem a „bizony egocentrikus kedély” öncsodálatát is. Az emlékbeszéd szerzője ezt a levelet mondja Thewrewk „első nagy sikerének, amelynek fénysugarai az egész tudós világra kiterjedtek”, és amely „világismertté tette az alapító mester hírnevét”. Az utókor a tényeket nézi és a tényekért – Ábel pályájának hathatós egyengetéséért – hálás Thewrewknek.
Ha a Cameron-csodagépek korában ma is elcsodálkozunk az ósdi Franklin-nyomda fürgeségén, akkor a boszniai okkupáció évének postakézbesítőit se hagyjuk ki csodálatunkból: február 6-án már Ludwich köszönete is eljut Königsbergből Rómába, a február 19-i levél pedig arról tudósítja Thewrewköt, hogy a Jenaer Literaturzeitungban már meg is jelent „egy rövid ismertetés A. Ludwichtól – (kivel meglehetősen élénk levele, zésben állok); ha ráér Nagyságod, elolvashatja, nem kell attól tartania hogy a tömjénfüst elkábítja majd a fejét”. (Ugyanebben a levélben Thewrewk egyéb ténykedésének eredményéről is értesülünk, amenynyiben Ábel úgy aposztrofálja magát, „mint Isten, Nagyságod és a minisztérium kegyéből lett államgymnasiumi tanár”. Pedig december végén még attól tartott, hogy Heinrich öccse fogja magát „valahogy bebugziroztatni” a Markó utcai állásba; kísérje hát szemmel Thewrewk az ügyet, és újévkor ne feledje emlékeztetni Kárffy Titusz miniszteri tanácsost!)
Ludwich recenziójának ismerői meggyőződhetnek arról, hogy az önirónia a nemzetközi tekintélynek örvendő königsbergi tudós fenntartás nélküli elismerését leplezi. „Ritkán fordul elő manapság” – írja Ludwich –, „hogy egy csekély terjedelmű (23 lapos) írás egy antik műnek ennyi sikerült és nyilvánvaló javítását hozza.” Valóságos kincs; többet ér, mint akárhány konjiciáló szövegkritikus produkciója. Ismerteti a Lithika egyik sorában rejtőző – és „még G. Hermann éleslátása előtt is” rejtve maradt! – lacuna (hiányzó rész) pótlását, majd így folytatja: „Az egész Levelet ki kellene írnom, ha a gazdag anyagot ki akarnám meríteni.” Megdicséri a „derék filológiai képzettségű és józan ítéletű” szerzőt; további szerencsés trouvaille-okat kíván neki és az orphikus corpus mielőbbi – „új és korrektebb” – kiadását reméli tőle. Ez valóban nem tömjénfüst, hanem olyan elismerés, amelytől gyengébb jellemű tehetség megszédült volna.
Ábel pedig megszállottan dolgozik tovább. Nem vehetjük tőle rossz néven, hogy volt egyetemi társának, a Tibullus-fordító Latkóczy Mihálynak a Lithika lefordítására irányuló szándékától nincs elragadtatva („jobb volna előbb a philologia alapelemeivel megismerkednie …”), közös tanáruknak pedig megírja, hogy „rég nem botránkozott meg annyira egy dolgozaton, mint Latkóczynak az Epistuláról szóló (EPhK)-ismertetésén”. Alig fejezi be az Epistulát, máris van miről beszámolnia: Janus Pannonius kiadatlan elégiája, Thurzó Zsigmond levele Aldus Manutiushoz, Sambucus- és Dudith-levelek … (Sokkal részletesebben az 1878. november 23-án Csontosi Jánoshoz írott levélben, de minderről: tace!) „Egy valóságos, nem csonka Paulus Diaconus-kódexre akadtam” – kezdi, aztán lejjebb adja: „De biz nincs benne köszönet!” Bresciában Janus Pannonius-, Mantovában Pindaros-kéziratokat vizsgál, majd decemberben – „bundához és kalaphoz folyamodva” – a megépítése óta fűtetlen Laurenzianából küldi újabb jelentéseit a „szemétdombravaló” Festus Pauli-kódexről. Epikusainak kéziratait következetesen „értéktelennek” minősíti, humanista szerzőktől viszont Janus Pannonius egy (!) kiadatlan során kívül „számos többé-kevésbé érdekes dolgot” másolt le, amit („ha a jóisten és Fraknói megsegíti”) ki szeretne adni, – „csak akadjon kiadójok”. Miközben a Laurenziana tisztviselői sorra dőlnek ki mellőle (1879. január 4-én „lelte ki a hideg a harmadik és utolsó könyvtárnokot”), és Ábel is tart tőle, hogy a „rendkívül kellemes és egészséges” termekben őt is előveszi a váltóláz, nemcsak állás- és ösztöndíj-gondjaival traktálja mesterét, hanem azt is megírja, hogy levéllel fordult K. Bursianhoz a Közlöny rendszeres ismertetésének ügyében. Tenni kellene valamit, hogy külföldön ne intézhessék el a honi filológiát a szokásos refrénnel: „…scheint nicht von Bedeutung zu sein; übrigens versteht Ref. nicht magyarisch.” Szükség esetén ő maga vállalná az egész Közlöny ismertetésének munkáját. De azért – a zsebében élesztgetve a hidegtől elgémberedett ujjait – már nagyon várja Fraknóitól a római ajánlóleveleket, hogy mielőbb az örök városból „lamentálhasson a végnélküli vexatiókról, melyekkel a philologust Róma valamennyi könyvtárában üldözik”.
1879. februárjában végre Rómából jelenti, hogy mi mindent nem talált. Itt éri Ludwich dicsérete és a Markó-utcai kinevezés híre, miközben hosszúra sikerült Corvinaértekezésének megkurtítását (saját szülöttein a „halálítélet” végrehajtását) próbálja elszabotálni. Jönnek a vexatiók: a karnevál miatt a vatikáni könyvtár egy álló hétig zárva marad a profanum vulgus előtt, és csak Haynald bíboros közbenjárásával sikerül kiügyeskednie, hogy a szünetben is bejuthasson néhány órára. De a karnevál napján „még a könyvtár szolgái is baccanalét csapnak”, így hát kívülreked. Pedig volna min görnyednie: majd belevakul a Codex Ursini kibetűzésébe (nem hiszi, hogy az Ambrosiana palimpsestus Plautusa rosszabb karban volna); Mommsen Festus-kollációja sem „éppen nagyon pontos”, a Paulus-kódexek közül pedig sajnos „egyik sem ér semmit”.
Bursian nem méltatta feleletre ajánlkozását, de a Calvary-cég igen. Csakhogy közben meg már ő bánja, hogy belefogott a dologba: nem produkálunk mi annyit, hogy érdemes volna évenként beszámolnunk róla. Csak úgy közbevetőleg közi, hogy talált 850 kiadatlan Janus Pannonius-verset. A Vatikánban szokásos húsvéti szünet (16 nap!) elől Nápolyba menekül és húsvét másodnapján (április 14.) már onnan írja, hogy H. Keil Festus-kollációja (ama bizonyos Farnesianus-kódexről van szó!) az elképzelhető leghanyagabb. Ha a többit is így hasonlította össze, akkor „maradt még ugyancsak elég böngészni való!” A rengeteg kódex és ősnyomtatvány feldolgozása közben alig volt képes a G. Kinkel-féle epikus töredékekhez és Pindaros-scholionokhoz fűzött megjegyzéseit is összeállítani és Heinrichnek (EPhK 1879) megküldeni.
A Thewrewknek írott levelek ekkoriban tömve vannak a Festus-kódexekre vonatkozó adalékokkal. A jelek szerint Thewrewk hajlott volna arra, hogy tanítványának külföldi ösztöndíját egy évvel meghosszabbíttassa, a pesti állás betöltését pedig függőben hagyassa. Ábel „élénk hálaérzettel” fogadja a tervet, de nem lelkesedik érte. „E nyáron még könnyű szerrel fogok annyi collatiót gyűjteni” – írja 1879. május 3-án –, „hogy lesz vagy tíz évig elég dolgom az illető auctorok feldolgozásával. Alig várom már az időt, hogy végre megszabaduljak a puszta collationálástól és hozzáfoghassak a tulajdonképpeni munkához.” Ezt – ugyan hogy gondolta? – Olaszországban már csak „a könyvhiány és a kellő kedélyhangulat hiánya miatt” sem tehetné. Pesten van kivel közlekednie, kint pedig nyolc hónapja mintha „Einzelhaft”-ban (magánzárkában) ülne. Jövője is nyugtalanítja: nem érez ugyan különösebb hivatást, kedvet a tanári pályához, még is alig várja a révbejutást; irtózva gondol az esetleges házitanítóskodásra és kéri Thewrewköt, tudassa Szász Károllyal elhatározását, vagyis hogy európai körútja után még a nyáron hazatér. Egyelőre Pindaros-scholionjait szeretné tovább tanulmányozni, „ha a Vatikánba vezető utat el nem lepi a víz. A Pantheon már víz alatt van …”.
Még ugyanebben a hónapban nagy kavarodás támad az ösztöndíj körül. Amióta megírta szüleinek is, hogy nem óhajt még egy évet külföldön tölteni, nincs egy nyugodt órája. Egyre írogatnak, szemrehányásokkal halmozzák el: gondoljon egészségére, maradjon Olaszországban, erősítse a tüdejét. A sok levélírásnak az lett a vége, hogy rávették fiukat, fogadja el a miniszter ajánlatát. Most a visszakozás mellett sorakoztatja fel érveit: a nyugati könyvtárak végigböngészése után ősszel újabb szerzőket venne munkába Olaszországban, még pedig a görög grammatikusokat, Grégorios Nazianzénosnak már úgyis megkezdett költeményeit, Nonnost, Musaiost, Kolluthost, Tryphiodórost. Izgatottan számol be máris egy kitűnő Quintus Smyrnaeus-kódexről – és egy újabb („értéktelen”) Paulus Festiről.
A Nápolyból (május 22-én) írott utolsó levélre június elején már egy párizsi következik. Ebben megköszöni Thewrewk „kegyének” újabb jelét, – de mit? Azt-e, hogy mégis meghosszabbíttatta az ösztöndíját, vagy hogy nem? Többé egy szót sem olvasunk a kintmaradásról: az angliai kutatóút (Canterbury, London, Oxford) után Leiden, Heidelberg, München érintésével július végén már Bécsből ír; innen Pöstyénbe megy, hogy szüleit meglátogassa, és örvendve jelzi tanárának, hogy „28-án délutáni 3 óra tájban végre-valahára megint egymás mellett fogunk ülhetni a fekete pamlagon”.
Ábel Jenő Rómában (1879. május 3.) úgy érezte, hogy „vagy tíz évig” megél az addig gyűjtött kéziratos anyagból. Sajnos, mindössze tíz éve volt hátra, de az addigi gyűjtést ezután is megállás nélkül gyarapította. Csak egyetlen levelében (Oxford, 1879. június 22.) a görög epikusok párizsi kéziratairól, Kolluthosnak a franciáktól „Párizsban felejtett” modenai kódexéről, Nonnosról, Iohannes Gazaeus Descriptio tabulae mundijáról, Paulos Silentiariosról, Grégorios Nazianzénosról, további Pindaros-scholionokról és – persze – Paulus Festi-kről olvasunk. De Párizsban nemcsak Henri Omont-nal találkozott össze („nagyon előzékeny és tanult fiatalember, ki előreláthatólag még sok szolgálatot fog mindkettőnknek tehetni”), hanem G. Loewétől is kapja a madridi Tryphiodóros- és Orpheus-specimeneket. Oxfordban „egy pár kiadatlan, bár kiadásra alig méltó görög nyelvtani értekezést” is lemásolt, Musaios-apparátusát is bővítette, a Pindaros-kódexeket illetőleg is néhány érdekes felfedezést tett, egyszóval „nem volt ott egészen hiába”. Ugyan mit szólna 1979-ben egy akadémikus principális, ha külföldön utazgató tanítványa meg- és előírná neki, hogy mi mindent készítsen elő számára az orphikus Lithika feldolgozásához? (A felsorolás végén: „Ennyi, azt tartom, egyelőre elég.”) Ponori Thewrewk Emil dicséretére legyen mondva, a jelek szerint megrendelte mind. Ábel kedves közvetlenséggel közli mesterével azt is, hogy június 28-ig tartózkodik Oxfordban; válasza július 1-én legyen Leidenben poste restante; felteszi, hogy lesz mit írnia.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages