VERSENYFUTÁS A HALÁLLAL
VERSENYFUTÁS A HALÁLLAL
Idéztük azt a bártfai levelet, amelyben Ábel (1883. júliusában) professzori kineveztetését Thewrewknek megköszönte: „Immár leteszem a fegyvert …” Igen, így gondolná a lelkesedés lángjától nem égő ember, és így gondolta a hű tanítvány, Vári Rezső is: „Rendkívüli tanárrá való kineveztetése után megfeszített munkásságában kissé lankadt, hogy 1885–86-ban azután újból bámulatosan produktív működést fejtsen ki.” Valójában Ábel nem ismert, nem tűrt pihenést. Igaz, hogy Orphica-kiadása 1885-ben, a homérosi himnuszoké pedig 1886-ban jelent meg, de mindkettőt hosszú évek rendszeres munkája előzte meg, és a bártfai Szent Egyed-templom könyvtárát feldolgozó művének (megjelent szintén 1885-ben) előszavát is érdemes idéznünk. 1883 nyarán a templom restaurálásának elhúzódása miatt csak néhány nappal elutazása előtt férhetett hozzá a könyvekhez, de akkor is sok minden hátráltatta: „A bibliographiai eszközök teljes hiánya, a szomszéd Borbála-kápolnában dolgozó kőművesek éneke és dübörgése, végre az erős léghuzam a szűk, dohos és hideg helyiségben, hol szék vagy asztal híján a rosszul záró ablak párkányára kellett emelgetnie a legújabb restaurálási munkálatok által éppen a könyvszekrény tetejébe vezetett esővíztől átázott régi foliánsokat.” Mint Kőrösi Csoma Sándor … Ez a „nyaralás” nem sokat lendíthetett rajta. A fürdőből Szilády Áronnak is újabb bártfai adatokat jelent, majd 1884 őszén Bártfa város művelődési története köréből vett dolgozatai közül – az Adalékok folytatásául – a könyvtártörténet elkészültét közli, egyben szeretné Nicolaus de Mirabilibus kolozsvári theologus összes műveit kiadatni. (Megjelent az Irodalomtörténeti Emlékek I. kötetében, 1885-ben, Fraknói Vilmos Andreas Pannonius-kiadásával együtt.)
Közben fáradhatatlanul dolgozik Orphica-kötetén és a homérosi himnuszokon. 1884 nyarán a Graz melletti Stainzból is orphikus töredékek kijegyzését kéri Thewrewktől, és úgy tervezi, hogy akadémiai székfoglalóját Orpheus Theogoniájáról – „nem valami érdekes témáról” – fogja tartani, mert „ezzel lenne legkevesebb dolga”. Ugyanakkor Georg Curtius görög nyelvtanát fordítja és Thewrewk támogatását kéri a mielőbbi jóváhagyás, illetőleg a mielőbbi honorárium kieszközléséhez. Nem nagyon válogatja meg kifejezéseit: „Még ugyanaz nap intézze el könyvemet, amely nap bírálatra kikapja. Sok dolga úgysem lesz vele, és tíz sorban alaposan referálhat róla …” Néhány nap múlva kész recepttel sürgeti Thewrewköt („a referádát kb. így képzelem …”, – de máskor is ő írta össze Thewrewknek „mindazt, ami mondanivaló”, 1887. március 31-én pedig így figyelmezteti mesterét: „Ma van utolsó nap a tagajánlatok benyújtására!”), majd egy héttel később már köszönetet is mond a „mesés gyorsaságért”. Ugyanakkor az Orphicá-t korrigálja, a bártfai könyvtár történetén is dolgozik, himnusz-kiadványa „majdnem kész”, és a Nogarola-unoka Apponyi Sándor megbízásából vállalt Isota Nogarola is a befejezéshez közeledik. (Végül is ennek bevezető tanulmányából a humanista írónő életrajzát és írói működésének jellemzését olvasta fel székfoglaló előadásként 1885. május 5-én; maga a nagy mű – Isotae Nogarolae Veronensis opera – 1886-ban jelent meg.) „Ha még két kezem volna, akkor is alig győzném a sok munkát” – írja a stainzi nyaralásból 1884. augusztusában. A kiadó (Tempsky) is sürgeti; közben mindig újabb és újabb kéziratokhoz jut, úgyhogy a karácsonyi szünidő előtt „Festusra a legjobb akarat mellett sem ér rá”. Csak 1885. májusában, Budakeszire való kiköltözésük előtt kérdi majd meg Thewrewktől, hogy „nem szándékozik-e. valami Festusra vonatkozót adni” útravalónak. Ez ismétlődik 1886 nyarán is: a stájerországi Aflenz, ez a „gyönyörű hely” jót tesz idegeinek, de most az egyszer kénytelen ragaszkodni a „Festina lente!” elvéhez. (Vigyázat: nagy F-fel és rövid a-val értendő!)
Ilyen hajszában látott napvilágot 1885-ben az Orphica (Accedunt Procli hymni, hymni magici, hymnus in Isim etc.; az előszó kelte: 1885, június, majd 1886-ban a Homeri Hymni, epigrammata, Batrachomyomachia (előszava: 1886. február 13.). És ekkor jönnek a bonyodalmak: a mértékadó nemzetközi tekintélyek majdnem olyan „unsanft” kritikával fogadják, mint a gyermekifjú annak idején Hómant. A hatás is majdnem ugyanaz lett: a Ludwich-féle programm jobbára abbamaradt, és majd csak az Ábel-tanítvány Vári Rezső munkásságában folydogál lappangva tovább.
Emlékszünk még az Epistula fenntartás nélküli dicséretére. Méltó elismerés hangzott ki Ludwich Kolluthos-recenziójából is. Az Orphica bírálata már a nyolcvan esztendeje mintaképnek tekintendő kiadás (Gottfried Hermann, 1805) dicséretével kezdődik. Jó kézbe került ugyan a folytatás: ami a kéziratos hagyomány alapos és módszeres kiaknázását illeti, Ábel korábbi publikációi eleve garanciát ígértek; a tudomány hálás lehet az új kiadó fáradozásáért, bár a szövegkritikai apparátus egyelőre várat magára; de legtöbb konjekturája merőben formális természetű, sok köztük a sikerületlen vagy legalábbis valószinűtlen, az androsi Isis-himnusz szövegének megbolygatása pedig szükségtelen, sőt zavaró. Otto Crusius bírálata ennél kedvezőbb, a későbbi kutatás (O. Gruppe, O. Kern, K. Ziegler, W. Quandt) viszont a szinte egyhangú elutasítás álláspontjára helyezkedett. Tény marad mégis, hogy a megfoghatatlanul gomolygó orphikus anyag első rendszerezése Ábel – és nem a „klasszikus” G. Hermann – érdeme. A rudis indigestaque moles alapos feltárásához még évtizedek szorgoskodása kellett, de Otto Kern modern kiadása (Berlin, 1922, újabban 1963. ) nem jöhetett volna létre Ábel előmunkálatai nélkül.
A nagy törést a homérosi himnuszok fogadtatása jelezte. Az a Ludwich, aki néhány évvel korábban a hozzá forduló Ábel egyik kutatási főirányát megszabta és anyagát – nem éppen az önzetlenség jegyében – kijelölte, az elsietettnek ítélt himnusz-kötetet irgalmatlanul elmarasztalta. Csak a szövegrevízió terén ismer el bizonyos előhaladást, különben – szerinte – az egész vállalkozás inkább visszaesést mutat. Ez alkalommal kutatói szerencséje is elmaradt Ábel mellől: új egybevetései alig hoztak valami hasznot. A recensio terén Ábel „szinte szolgailag” követte a buzgón tanulmányozott elődöket (scholion-kiadásának bírálatában O. Schroeder „az újabbak teljesítményeinek csodálatraméltó körültekintéssel való összehordását” dicsérte!), saját kritikai próbálkozásai pedig „fölöttébb csekélyszámúak és bámulatosan jelentéktelenek” (erstaunlich belanglos). Inkább a szövegeket, semmint a szövegekről kellett volna olvasnia! Különösen elítéli a digamma-jelek ötletszerű alkalmazását és a hasonló divatos velleitásokat. (Vári Rezső rövidesen épp a homérosi himnuszok digammájáról fogja írni disszertációját.) „Akik nem úsznak az árral, persze sajnálkozással észlelik, hogy az efféle halott és elhamarkodott formalizmus a szövegkritikai és -kiadói feladatoknak minden magasztosabb felfogását csírájában elfojtja és a tulajdonképpeni szellemi munkát egyre inkább a tisztára mechanikus mesterség mögé szorítja.”
Ezt tetézte Ulrich von Wilamowitz-Moellendorff fölényeskedő recenziója a Deutsche Literaturzeitung hasábjain: az új kiadás, amelynek legfeljebb varians-közlései használhatók (egyelőre), hamarosan a jól megérdemelt feledésbe fog merülni; a kiadó kevéssé volt tisztában munkájának jelentőségével; szövegjavításai alig többek a semminél (gehen über Quisquilien kaum hinaus). Az Orphica-kiadás után Wilamowitz „sok mindenre fel volt készülve (war auf starke Dinge gefasst), de ez meghaladta várakozását” stb. És a zárómondat: „Ilyen kézre Orpheust még rá lehet bízni, de Homérosra büntetlenül nem szabad vetemednie.”
Amikor Ábel 1885. augusztus 28-án elvitte mesteréhez Orphicáját (és a Curtius-nyelvtanhoz készült görög olvasókönyv fordítását), Thewrewk naplójában három szó őrzi a találkozás hangulatát: „Szegény idegességben szenved.” Pedig akkor még nem is tudott a kritikáról! A pesti visszhangot csak majd egy 1886. november 9-i levélből sejtjük: „Ha a fakultási ülésben” – ahol Télfy nagylelkű lemondásénak folyományáról, az Ábel előtt megnyílt professzorságról tárgyalnak – „valami jó barátom szóba hozná a két kedvezőtlen recenziót, … tessék csak megmondani, hogy megfeleltem nekik egy cikkemben, … és hogy mások … kedvezően, elismerőleg nyilatkoztak ugyanazon kiadásomról.”
Megfelelt, a lovagi torna szabályai szerint, de elképzelhetjük, milyen érzéssel hivatkozott pl. Ludwich „egykori véleményére” (doch war auch L. einmal der Meinung …”), milyen sovány vigasz volt saját maga számára az, hogy L. A. Gemoll, a himnuszok legfrissebb kiadója, Ludwich több tucatnyi emendatio-javaslata közül csak egyetlen egyet iktatott szövegébe, és a bírálat súlyosságát kevéssé enyhítette az ironikus megjegyzés: „Persze vannak, kik egy kiadás értékét a kínált új konjektúrák száma szerint taksálják.” Wilamowitz junker gorombaságaira könynyebb volt válaszolni – ugyanabban a stílusban: tanulságosnak mondja a bírálatot, amennyiben jól mutatja „bizonyos modern recenzensek” alaposságát; az egész förmedvény „oly igazán wilamowitzi” (das ist so W.-scher Stil); „Wilamowitz úr csupasz valójában mutatkozott meg”, vagy a konkluzió: „Látnivaló, mennyit adhatunk a báró úr szavára.”
Nem sokat nyomott a latba Fináczy Ernő recenziója sem a homérosi Démétér-himnusszal foglalkozó előadásáról, amelyben főleg a szerző „ritka alaposságát” hangoztatta, mint ahogy Hegedűs István későbbi emlékbeszédének idézésével is tartozunk az igazságnak. Majdani utóda is kiemeli „lelkiismeretes pontosságát”, de az eredményt (pl. a digammák feltüntetésének statisztikai arányszámait, szójegyzékeit stb.) – más szempontból, mint a németek – fogyatékosnak érzi: Ábel „ereje lehanyatlik, ha az irodalmi termékek szerzőjét akarja rekonstruálni”, mert nem kutatja a mű lelkét, és „adathalmaz nem válik élő organizmussá a művészi ihlet fuvalma nélkül”.
Keserves lecke volt, de – azt kell mondanunk, – nem indokolatlan és nem is haszontalan. Az agyonhajszoltság előbb-utóbb csak erre vezethetett, a Ludwich-féle „königsbergi iskola” pedig inkább eleve is bár máshol talált volna elhasználatlan, fiatal erőkre. Ábel más téren is fényes sikerrel kamatoztatta volna tehetségét; legfeljebb a meddő témák búvárlására fecsérelt energiát sajnálhatjuk. De örüljünk az így is elért eredményeknek és még inkább annak, hogy Ludwich megbízásai nem kötötték le Ábel minden erejét. Amivel – annak idején ok nélkül – az Epistula közrebocsátásakor vigasztalódott: a görög paleográfiában és szövegkritikában szerzett fenomenális tudása bőven gyümölcsözött egyéb tanulmányaiban.
*
Nem sokkal az említett kari ülés után, amelyen a Berzeviczy Albert államtitkártól Thewrewknek felajánlott szemináriumi igazgatóságról és a melléje – rendes tanári minőségben – „segédül” kinevezendő Ábel 400 forintos többletilletményéről volt szó, 1886. december 26-án került volna sor a Budapesti Philologiai Társaság évi közgyűlésére, amely azonban Thewrewk betegsége miatt későbbre maradt. Az EPhK 1887. évfolyama a társasági ügyek után mindenesetre közölte Heinrich Gusztávnak az eredeti alkalomra alelnöki minőségében készített beszámolóját, illetőleg helyzetmegítélését, amelyből néhány mondat kiragadása helyénvalónak látszik. A reális alelnök nem szónokol, nem csapong, nem lelkendezik, hanem hiánylistát terjeszt elő. Az irodalomtörténet művelése terén még mindig ritka az önálló kutatás; „a források közvetlen kiaknázása kivételes eljárás”. Annál inkább dühöng az „üres phrasis és az alaposabb képzettség nélkül szűkölködő fecsegő aesthetizálás”. Tisztelettel adózik Toldy Ferenc érdemeinek, de az ő munkásságára már semmiben sem szabad építeni. A 49 utáni „üres szólamok és esztelen szellemességek” egy darabig indokoltak lehettek, mert „akkor mindig az egész nemzetre kellett tekintettel lenni és hatni, hogy megóvjuk a magyart az elcsüggedéstől, az elnemzetietlenedéstől”, de 1886-ban ez már nem szempont: a társaság nevében szereplő tudományt valóban tudományos alapokra kell helyezni és tudományos szellemben fejleszteni.
Mondanunk sem kell, hogy a megrovás nem az alelnök kedvelt tanítványának szólt, annál inkább a ritka kivételnek juttatott elismerés. Ez nyilvánult meg abban is, hogy Ábel Jenőt a közgyűlés a Közlöny társszerkesztői tisztségébe – a két hérós ktístés mellé – emelte, vagyis a fiatal tudósnak Thewrewk mellett kezdettől fogva kifejtett buzgólkodását most már forma szerint is szentesítette.
A lesújtó külföldi kritika nem hatott ki a professzori kinevezésre; az egész kar egyhangúan pártolta (Kassai Gusztáv és Csengeri János ellenében). A Közlöny hasábjain sem érződik semmiféle elkedvetlenedés vagy letörés: keményen bírálja Csengeri Homérosát (habilitációs kérelmével kapcsolatban is megírja Thewrewknek, hogy puszta jószívűségből nem lenne ildomos „olyan embert ajánlani a magántanárságra, kinek irataiban még elektromos világítás mellett sem akadunk önálló tudományos gondolatra”); Pecz Vilmos görög tropus-kutatásait keresetlen szavakkal summázza: „eredménye mívelődéstörténeti és költészeti szempontból annyi mint semmi”. Ugyanitt olvasható egy rövid ismertetés a homérosi himnuszok Gemoll-féle kiadásáról: Baumeisterhez (a régi kiadóhoz) képest haladást mutat, mégsem elégíti ki a jogos igényeket; kritikai apparátusa „szerfölött hiányos és Ábel kiadásából javítandó ki”. A Corvina Iuvenalis-codexéről írott tanulmányának jelentőségét szemléltesse az a tény, hogy Vári Rezső – húsz évvel később megjelenendő Encyclopaediájaban – ezt választotta a paleográfiai kritika módszerének mintapéldájául. Friss kutatásainak eredményeit tükrözik az 1887. évfolyam végén olvasható ismertetések: újabb (bártfai, késmárki, kassai, lőcsei) adatok XV–XVI. századi színügyünk történetéhez, továbbá a veronai Guarino kézirataihoz; a felvidéki levéltárakban nyomára bukkant addig ismeretlen Luther-, Melanchthon- és L. Stöckel-leveleknek is; de még fontosabb tulajdonképpen egyetemi forrásgyakorlataiból kinőtt, az akadémián 1887 februárjában bemutatott értekezése, az Ó- és középkori Terentius-biographiák. A suetoniusi eredetű – F. Ritschltől már korábban közölt – antik életrajz apparátusát Ábel a milánói kéziratok kollacionálásának eredményeképpen jócskán bővítette, a későbbi életrajzokra vonatkozólag pedig becses megfigyeléseket tett. Így sikerült pl. filológiai érvekkel bizonyítania, hogy a Petrarcának tulajdonított vita csakugyan Petrarcáé. Bizonyíték azonban az illető írásmű szelleme is: ez az életrajz az irodalmi kritika diadala, a középkori kitalálások kusza burjánzásából a suetoniusi váz kihámozása és jogaiba való visszaiktatása. A függelékben közölt életrajzok szövegének megállapításában (mint annak idején a nagy Mommsent helyesbítő epigrafikai tanulmányaiban) eltért Ritschltől, amennyiben a kéziratok latinságát elvből nem tette „választékosabbá” szükségtelen konjekturákkal. Ő maga ezt tekintette a középkori Terentius-életrajzok „első, illetőleg első kritikai” kiadásának, míg a Suetonius-félét 1884-ben „eléggé jól kiadta Dziatzko” is, – mint a Gyulai Pálhoz intézett kísérőlevélben írja, az értekezés öt íve miatt kissé tartva „őméltóságának a philologusok fene bőbeszédűsége fölött méltó haragjától”. Ha pedig Gyulai az ő borgiz Függelékét nem 15, hanem 30 forinttal díjazná ívenként, – mint Thewrewk Emil csupa kipontozással „spékelt” Festusát, – köszönettel venné.
Nem kevésbé tanulságos az EPhK 1888. évfolyamának anyaga sem. Kellő pietasszal ismerteti Télfy ujhellén tallózásait, elvégre ritkán szoktak önként félreállni csak azért, hogy egy tehetséges – és négy gyermekes – fiatal kolléga katedrához jusson. Egy apró cikkben Dévai Bíró Mátyás halálának évét tisztázza egy Melanchthonhoz írott Stöckel-levél alapján, egy másikban – az Isota Nogarola-kiadás friss kiegészítéséül – Pietro Bembo Il Sarca c. költeményének, a Sarca folyó és a Garda-tó közti nász leírásának négy nimfájában a négy Nogarola-nővért fedezi fel, Apponyi Sándor olasz őseit. Tulajdonképpen saját munkájának eredményét üdvözli szerencsétlen barátjának és hajdani mentorának, Ring Mihálynak nehezen tető alá hozott Historia Apollonii-kiadásában. Az alapos recenzió azért fontos, mert a szükségképpen elnagyolt mű létrejöttének körülményeire némi fényt derít. A Nemzeti Múzeum Apollonius-kéziratának feldolgozása után Ring Pozsonyban is fáradhatatlanul dolgozott tovább, ameddig és ahogyan tudott (megh. 1888. októberében); Ábel az olaszországi és angliai kéziratokat ismertette meg vele, a legfontosabb (párizsi) kódexből pedig – az ő közbenjárására – H. Omont készített neki „mutatványokat”. Betegsége megakadályozta abban, hogy nagyszabású tervét, a teljes anyagra alapozott Apollonius-kiadást megvalósítsa, műve azonban így, töredékes formájában is megbecsülésünkre tarthat számot.
Maga Ábel egy kisebb cikk erejéig (Az orpheusi astronomiához) még az Orphica témakörére is viszszatér és a vonatkozó szövegek korát Plutarchos De placitis philosophorum c. értekezése előttre teszi, közben Lobeck pontatlanságait is több helyen kiigazítja. Bejelenti, hogy az óriási anyag nagyobb mű írására késztetné, ez azonban – elfoglaltságai miatt – alighanem évekig fog húzódni. De Ábel életművének ismertetésébe kívánkozik Vári Rezsőnek Ábel út- és példamutatása nyomán írott fontos Matthaeus Fortunatus-tanulmánya is mind kész eredményei (legjelentősebb XVI. századi filológusunk ma is becses szövegkritikusi ténykedésének bemutatása), mind a szövegkritika diszciplínájának ifjonti apologiája miatt. „Most egyoldalúsággal vádoljuk azt a tudóst, kinek minden tevékenysége coniecturák, emendatiók faragására, különféle lectiók kiválogatására szorítkozik”, – említi méltatlankodva (hiszen mesterét és még inkább magát érzi találva), és az Erasmustól is elismert (csak éppen lehetőleg elhallgatott) magyar humanista érdemeinek tudatosításával a XIX. század végének hazai tudományművelését szeretné előmozdítani.
*
Közben Ábel 1887 nyarán Lublófürdőn próbált erősödni, de onnan is átjárt Késmárkra, majd hazafelé jövet, Szilágyi Sándor társaságában Jászóvárra is ellátogatott „a fehér papokhoz” – nyilván nem az ottani cigány kézirat ügyében, amelynek EPhK-közlése örvén a cigánytudósnak megtett id. József főherceget a Társaság tiszteleti tagjává lehetett választani. Thewrewk ekkortájt kerül közelebbi kapcsolatba „főhercegével” és 1887. augusztus 31-én, szerdán, ezt jegyzi be naplójába: „Életemnek ama nevezetes napja, melyen fenséges urammal először voltam szemben”, majd a több lapra terjedő élménybeszámolót elérzékenyült kérdéssel fejezi be: „Lehet-e ezt a főherceget nem szeretni?” (K. E. Georges 1896. januári elparentálásából kiderül, hogy a cigány-szakértő főherceg iránti elragadtatásában nemcsak a derék német szótárszerkesztő, hanem a lelkendezését külföldi kollégáival megosztó Thewrewk is legszívesebben kezet csókolt volna őfenségének.)
A Thewrewk-irományokból olyan apró emberi mozzanatokról is értesülünk, mint például a szemináriumi könyvtár rendezésével kapcsolatban az ifjúsági könyvtáros póruljárásáról: Weiss-Vári Rezső nagyon kikapott Thewrewktől, pedig csak Ábel utasításait hajtotta végre. („Puffer volt két lokomotív között; meg is püfölték érte.”) Ábel kéri principálisát, éreztesse szegény fiúval, hogy visszafogadta kegyébe, ugyanakkor részletesen kifejti a maga könyvtárrendezési elgondolásait, és nem vitás, hogy ezeket keresztül is vitte.
Az 1888. április 25-i levélben szereplő Ábel-„kiadás”, amelyről bizonyos adatokat küld Thewrewknek felhasználásra, az 1886 óta húzódó („újabb”) Pindaros-scholionokra vonatkozik, amelynek közrebocsátása elől a „Schwindler Calvary-firma” még 1884 végén viszszakozott, és amelynek akadémiai átvállalásáért – akárcsak a negyven ívre duzzadó Festusért – Hunfalvy Pál sem lelkesedett. (Ez lesz az a kötet, amelynek levonatait még utolsó napjaiban is korrigálgatja, de amely már csak opus postumum-ként, Némethy Géza „gondozásában” fog megjelenni 1890-ben.)
1888. júniusában Ábel Jenő is tagja volt annak a küldöttségnek, amely a hatszázéves bolognai egyetem jubileumi ünnepségeire utazott ki. Itt persze nemcsak neves külföldi tudósokkal (H. Schuhhardt, R. C. Jebb, G. Meyer) kötött ismeretséget, hanem Verona és Firenze könyvtáraiban is kutatott, és humanista búvárlatai során egyebek között két újabb Corvin-kódexet fedezett fel: a voltorrai Guarnacci-könyvtárban Marliani milánói szenátor Epithalamiumát, amely Corvin János és Bianca Sforza eljegyzése alkalmából 1487. november 25-én hangzott el, és amelyet a szónok 1488 első napján kelt levelével Mátyásnak ajánlott, a pisai levéltárban pedig a humanista Domizio Calderininek ókori latin költőkhöz szerkesztett kommentárjait. Nyári pihenőjét az alsó-ausztriai Reichenauban, kutatótársánál és jóbarátjánál, a bécsi K. Schraufnál töltötte, utána – Vári Rezső szerint „hátsó agybántalmai miatt” – 1889. januárjában féléves szabadságra vonult, ez alkalommal családostól, Rómába, persze megint csak nem üdülni, hanem – Fraknói Vilmossal karöltve – a Vatikán kincsei közt magyar vonatkozású dokumentumokat bányászni.
A fűtetlen, vagy csak holmi „transportabilis kályhával” 12 fokra felmelegíthető római szobák biztosan nem járultak hozzá gyenge tüdejének gyógyulásához. Mégis lót-fut, egyebek közt Thewrewk Festus-kiadásának előbbrevitele érdekében. Chr. Hülsennel folytatott megbeszéléseinek eredményeiről, mint pl. Angelo Poliziano vatikáni Festus-aprographon-járól és ennek Mommsen által történt felhasználásáról nemcsak beszámol Thewrewknek, hanem azonnal utána is ered, és máris hasonlítja a nehezen olvasható másolatot, áprilisban pedig Nápolyban folytatja a kutatást és előkészíti a codex Farnesianus lefényképeztetését. Innen (1889. április 28-án) írott levele Festus modern hagyománytörténete szempontjából is izgalmas olvasmány: „Hülsennek megvan a Müller-féle Festus azon példánya, melyre Keil feljegyezte a Farnesianus eltéréseit (eléggé hanyagul…). E példány Mommsen birtokába került, de az ismeretes tűzvész alkalmából köröskörül összeégett. Szegény Festusnak mennyi baja volt a tűzzel! …”
Egészen más hangnemben fogantak a Csontosi Jánoshoz írott baráti levelek. „A gasztronómián kezdem, mert tudom, hogy ez még a Vámbéry által felfedezendő Corvináknál is jobban érdekel…” (Célzás a régóta tervezett és ekkoriban lassan a megvalósulás stádiumába jutó konstantinápolyi expedícióra, amely – néhány hónap múlva – végzetesnek fog bizonyulni Ábelre nézve.) „Végigkóstoltuk tehát az olasz és francia konyhát, étkeztünk kocsmában és küldettünk magunknak haza ételeket a híres melegítő pléhkályhákban, és aztán egyhangúlag elhatároztuk, hogy otthon főzetünk. Feleségem azt állítja, hogy hiába, Magyarországon kívül nemcsak töltött káposzta nincs, hanem még tisztességes leves, hús és tészta sem; arra pedig, hogy napjában három porció beafsteakből, sajtból és gyümölcsből éljenek (mint én tettem mindig Olaszországban), nem bírták rászánni magukat az enyéim.” Ha a Via Farini tájékáról hegyen-völgyön (az Esquilinuson, Viminalison, Quirinalison, Pinción) át egy órányi úton elvergődik a Vatikánba, ott is „eléggé jól érzi magát az ember, ha prémes bundája és bélelt keztyűje van”. Közben szidja a drágaságot, amely miatt mindenki Francesco Crispi bel- és külpolitikáját és a hármasszövetséget átkozza („Üssön belé az isten nyila!”), majd inkább humorizál: „Valami gazdag középafrikai rabszolgakereskedőnek Róma télen nagyon ajánlható Sommerfrischenek; keresztény ember tavasz előtt ne tegye be ide a lábát, és ha már jön, lássa el jól magát pénzzel.” Ily sanyaró körülmények közt egyedüli menedéke a Magyar Könyvszemle, amelynek gavallér szerkesztőitől bízvást anyagi fellendülését reméli.
Amikor Fraknói Vilmos 1890-ben, az Irodalomtörténeti Emlékek II. kötetének előszavában, Ábelnek fáradhatatlan buzgósággal gyűjtött anyagát nemsokára útjára bocsátja, már csak az ifjú tudós emlékének fog a kegyelet koszorújával áldozni, „annál őszintébb fájdalommal, mert tudományos munkásságuk rokon feladatainak megoldásában gyakran nyújtottak egymásnak segítő kezet, és éppen az ő élete utolsó esztendejében, … a Vatikán levéltáraiban és a Serail csarnokaiban együtt fáradoztak a nemzeti múlt felderítésén”.
