„A MAGYAR BIRODALOM TÖRTÉNETE”
„A MAGYAR BIRODALOM TÖRTÉNETE”
Horváth Mihály és Szalay László összefoglaló több kötetes magyar történeteinek megjelenése óta nem látott napvilágot olyan munka, amely egységes szemlélettel tárgyalta volna hazánk történetét. A 19. század második felében kibontakozó részletkutatások hatalmas mennyiségű új ismeretanyagot hoztak felszínre, s ennek hasznosítása rendkívül nehéz feladat volt. A kibontakozó specializálódás a kutatásban egyúttal azzal is járt, hogy mind kevesebb olyan történetíró akadt, aki az egész fejlődést áttekinthette volna. Jellemző, hogy az ezredéves évforduló alkalmából megjelent 10 kötetes A Magyar Nemzet Története egyes köteteit, olykor egy-egy kötet egyes részeit is más-más szerzők írták. A közönség azonban igényelte a rövidebb, egységes szemléletű összefoglaló munkákat, ma úgy mondanók, a népszerű történeti feldolgozásokat is, A századforduló utáni évtizedben több ilyen is napvilágot látott, az első közülük Acsády Ignác tollából A magyar birodalom története címen. A kétkötetes munka első kötete 1903-ban, a második 1904-ben jelent meg.
Itt azonban meg kell állapodnunk egy pillanatra. Acsády Ignác társadalmi és politikai felfogása az 1870–80-as években jegecesedett ki. A magyar társadalom azonban rohamléptekkel fejlődött tovább, és a 90-es évek végén, 1900 körül ennek a fejlődésnek nyilvánvaló következményei már világossá váltak. Ha a fejlődésnek ez a mértéke nem is mérhető korunk ütemével, annyi bizonyos, hogy a „lassú” változások hatására az 1890–1900-as évekre az ország képe jelentősen átalakult. A századforduló körül a termelőerők változásai nyomán Magyarországon is új szakaszába lépett a kapitalista fejlődés: megjelent és mindinkább uralkodóvá vált a monopolkapitalizmus. Az imperializmus magyarországi megjelenésével vége szakadt a viszonylagos nyugalomnak, kiéleződtek a dualizmus egész rendszerének s a magyar társadalomnak belső ellentmondásai. Az első jelek a politikai élet felszínén mutatkoztak. Rövid pár év alatt egymást váltogatták az egyházpolitikai küzdelmek, az önálló vámterület és az önálló magyar nemzeti hadsereg kérdései, s ami az egész politikai atmoszférát sokkal sovinisztábbá tette, egyre inkább erősödtek a nemzetiségi ellentétek. A századfordulóra hatalmas mértékben megnőtt magyarországi munkásmozgalom mind világosabban mutatta, hogy a társadalmi fejlődés megoldatlan kérdéseit a munkásosztály kívánja dűlőre vinni. Az egyik legégetőbb problémára, a feudális maradványok legjelentősebbje, a nagybirtokrendszer felszámolásának szükségességére a kibontakozó agrárszocialista mozgalmak hívták fel a figyelmet. A néptömegek napról napra növekedő harca az uralkodó osztály merev ellenállását váltotta ki. A magyar társadalmat erősbödő mennydörgések figyelmeztették a közelgő viharra.
Vajon hogyan rezonált e változásokra Acsády?
A kérdés megválaszolására nem rendelkezünk olyan kitűnő lehetőséggel, mint amilyet Acsády korábban nagyszámú hírlapi cikkeinek elemzése nyújtott. Továbbra is dolgozott ugyan a Pesti Naplónál, de betegségének előrehaladása miatt, elsősorban azonban talán azért, mert egyre inkább elmélyedett a történeti források elemzésében, 1895 után más lapoktól visszavonult, a Pesti Naplóban pedig nevét csak ritkán írta ki. Így hírlapi cikkei alapján nem nyújthatunk képet felfogásának alakulásáról, változásairól. Jórészt történeti alkotásaira vagyunk tehát utalva, melyek mindig sokkal bonyolultabb áttételeken keresztül mutatják szerzőjük politikai felfogásának változásait, mint egy aktuális politikai kérdésekkel foglalkozó hírlapi cikk vagy tárca.
Alakulásról, változásról beszéltünk, pedig elsősorban nézeteinek stabilitását kellett volna hangsúlyoznunk. Felfogása ugyanis – ami annak lényegét illeti – igen kevés változáson ment át. Acsády annak a korábban elemzett liberalizmusnak a híve maradt, ugyanazokat az eszméket vallotta magáénak, mint pályakezdésekor. Ez viszont sok vonatkozásban szembeállította a magyar társadalom századvégi, az imperializmus irányába tartó fejlődésével.
Melyek a magyarországi fejlődésnek azok a század végén mindinkább uralkodóvá váló vonásai, amelyek bírálatát váltották ki? Erre vonatkozólag jellemző a kérdésfelvetés, ahogyan A magyar birodalom történetében megkezdi a kiegyezési korszaki értékelését: „Felhasználták-e kellően a nemzet időnkinti politikai vezérei a kiegyezés nyújtotta eszközöket a nemzeti érdekek minden irányban való biztosítására, elejét tudták-e venni a régi osztrák és összpontosító hagyományok felújításának, nem ébredt-e föl közéletünkben az ódon feudális szellem, s nem nőtt-e a bécsi és általában az európai reakció hatása alatt olyan befolyásos tényezővé, mely az önző osztályérdeket a nemzet közös érdekei rovására juttatja érvényre a közéletben?” Mindezekre felelni ugyan nem az akkori történetírás feladata – állapítja meg ugyanott –, munkáiban mégis sokszor állástfoglal e kérdésekkel kapcsolatban.
Mindenekelőtt a feudális maradványok ellen vette fel a küzdelmet. A közéletünkben elharapódzott „ódon feudális szellem” megnyilvánulását, az „önző osztályérdekek érvényrejutását” elsősorban a nagybirtokok fennmaradásában látta. Az 1891-es népszámlálás adatait elemezve jutott arra a megállapításra, hogy a mezőgazdasági népesség azokon a vidékeken ritkább, ahol a nagybirtok dominál. Nem minden célzatosság nélkül utalt rá, hogy ebből a tényből kell majd kiindulnia a „valóban nemzeti és magyar agrárpolitikának”, ha a nép szociális, anyagi helyzetén javítani kíván. Ez a nagybirtokellenes álláspont érvényesül visszavetítve a történelemben is. Acsády – híven régebbi felfogásához – most is azt fejti ki, hogy a társadalom stabilitása szempontjából a legkedvezőbb megoldás széles közép- és kisbirtokos réteg kialakítása, a nagybirtok kis- és középbirtokosok közötti feldarabolása lenne.
Nem maradtak rá hatás nélkül az egyházpolitikai viták, küzdelmek sem. Liberális felfogása a korábbihoz képest e vonatkozásban némileg erősödött, a valóság eredményei pedig itt is elmaradtak igényei mögött. Ezért figyelmeztet kissé rezignáltan 1893-ban és 1894-ben arra, hogy ezeket a kérdéseket most is abban a „közszellemben” kellene megoldani,. ahogyan azt 1843–44-ben tették.
Említettük, hogy a dualizmus korszakának változásai nem voltak olyan rohamosak, hogy a kortársak könnyen felfedezhették volna belső tartalmukat. Azok azonban, akik már érett fejjel látták a kiegyezés éveinek viszonyait, s még megérték a századforduló körüli évtizedeket, ha körülpillantottak, egy másfajta Magyarországot láthattak. S ezen az új Magyarországon, ahol a társadalmi ellentétek fokozottabban jelentkeztek, mint a 70–80-as években, az uralkodó osztály politikája reakciósabb volt, mint korábban. Jelentkeztek ugyan új politikai csoportosulások, olyan pártok is, amelyek a kapitalista renden belül valamifajta liberálisabb politikát kívántak megvalósítani, de az uralkodó irányzat a liberalizmus jelszavait hangoztató konzervatív politika maradt.
Ezek után nem csodálkozhatunk, ha Acsády, miután szemügyre vette korának jelenségeit, arra a megállapításra jutott, hogy „… a felvilágosodás korszakában konzervatívek is jobban telítvék reformeszmékkel, mint maradi időben az úgynevezett szabadelvűek”. (Kiemelés tőlem. – G. P.).
Amikor Acsády a reakció előretörése miatt elmarasztalta korát, azt nem csupán liberális eszméihez való ragaszkodásból, azok következményeként tette, hanem azért is, mert látta, hogy az a folyamat, mely ellen annak idején már fellépett: a társadalom polarizálódása, azelőtt soha nem látott méretekben erősödött meg. Többször szólt már korábban is arról, hogy a proletariátus növekedése a kapitalista társadalom óriási veszedelme. Ezért emelte ki, hogy a középkorban a városi polgárság őrködött azon, hogy a proletáriátus el ne szaporodjék, míg a századfordulón elsősorban a nagybirtok léte, de az ország iparának elmaradottsága sem képes útját állni a nyomor növekedésénék, a munkás- és agrárszocialista mozgalmak veszedelmeinek. Ez pedig veszélyes dolog, különösen olyan korszakban, melyben „az utca, a tömeg belépett a politika tényezői sorába…” Ebben a vonatkozásban számára a leginkább szomorú az volt, hogy megmozdult az a parasztság is, amely még két évtizeddel korábban úgy-ahogy békésen beilleszkedett a fennálló rendbe. Akkor – még emlékszünk – kifejtette, hogy Magyarországon a társadalmi rendet addig nem fenyegeti veszély, míg a paraszti tömegek nem forradalmasodnak. Most már az agrárszocialista mozgalmak világosan mutatják a földkérdés rohamos kiéleződését.
Ezért bélyegezte meg azokat a „mérvadó társadalmi tényezőket”, amelyek bűnös osztályérdekből nem törődnek azzal, hogy a nép százezres tömegei hagyják el az országot, s a tengerentúlra vándorolnak ki, illetőleg nem törődve a „földmíves néppel”, annak vezetését „hívatlan elemeknek” engedik át. Már korábban is többször kifejtette, hogy a reformok mennyire szükségesek a forradalom leszerelésére. A 70-es évek végén Taine A jelenkori Franciaország kialakulása című munkájának ismertetésekor saját korát is figyelmeztetve mutatott rá, hogy ahol az uralkodó osztályok idejében és saját kezdeményezésükből az emberek átalakult jogérzetéhez és a haladó idők változó szükségleteihez idomították privilégiumaikat”, ott elkerülhető a forradalom. „A mulasztásokat drágán szokták megfizetni” figyelmeztet. S A magyar birodalom története című művében nem véletlenül szaporodnak meg a reformok szükségességét kiemelő megjegyzések. Acsády – különösen a reformok történetének bemutatásakor – többször is hangsúlyozta, hogy Kossuth és társainak politikája azzal, hogy o nép követeléseit magáévá tette, óriási jelentőségre tett szert, mert „kivonták azt (ti. a népet) a szocialista sőt anarchikus áramlatok befolyása alól…” Ebből a meggondolásból kiindulva állt Széchenyivel szemben Kossuth mellé az 1840-es évek Széchenyi–Kossuth-vitájában. Eszményképe az a reformpolitika volt, mely nem forradalmi változásokra törekszik, nem radikális és republikánus, tortózkodik a szocializmus eszméitől és a fennálló egyházak és vallások elleni „lázongástól”, hiányoznak belőle az antidinasztikus vonások – mindezek mellett azonban törődik az „alsóbb néposztályokkal”, s viszonyaik iránt nem tanusít közömbösséget.
Következtetéseinek végső levonásakor Acsády egészében a magyar társadalom virulásáról s orról beszél, hogy a magyarság „ifjú erővel néz jövőjének nagy feladata elé”. Végső következtetéseit optimizmus hatja át. A polgári társadalom jövőjébe vetett bizalma azonban nem kismértékben szárinazik felfogásának egy olyan vonásából, mely – láttuk az előzőekben is – egyre inkább jellemzi munkásságát. A magyar birodalmi gondolattól mindjobban átforrósodó nacionalizmusára gondolunk.
A századfordulón jelentkezett ugyanis a Monarchián belüli egyenlőtlen fejlődésből, Magyarországnak a Monarchia osztrák-cseh területeihez viszonyítva relatíve gyorsabb fejlődéséből, de különösen a kiegyezés utáni fejlődés eredményeiből táplálkozó magyar birodalmi gondolat is, mely a sajtóban és a közvéleményben mindjobban eluralkodott. A magyar birodalom gondolata az immár az imperializmus viszonyai közé lépő magyar uralkodó osztály érdekeinek ideológiai kifejezője volt, s tükrözte annak megnövekedett önérzetét. A 30 milliós magyar birodalomról kialakított felfogás egyik alkotórésze volt az az eszme is, mely szerint a Monarchia súlypontját Magyarországra kell áthelyezni, s a Balkán felé kell terjeszkednie – ez az eszme híven képviselte a magyar finánctőke vágyálmait. A magyar birodalom gondolata egyre nagyobb mértékben terjedt a közvélemény széles rétegeiben. Megkönnyítette ezt az is, hogy a magyar birodalmi elképzelések ködös ábrándjai csupán a magyar nacionalizmus régi formáit töltették meg új tartalommal. A korszak eme irányzata nem múlt el nyomtalanul Acsády felett sem.
Acsády hírlapi cikkeiben és történelmi tanulmányaiban már korábban is erősen megnyilvánult a nacionalizmus. Ez a nacionalizmus volt az, amely elvezette őt a magyar birodalom eszméjéhez. Ez vezette el oda, hogy az 1900-as évek elején olyan munkát – A magyar birodalom történetét – jelentessen meg, mely a birodalmi gondolatnak a magyar történetírásban reprezentatív képviselője volt.
A magyar nép történetét feldolgozó munkájának két vaskos kötetét áttanulmányozva, rendkívül élesen, a korábbinál sokkal jellemzőbben tűnnek szembe Acsády történetírásának azok a jellemzői, melyeket már az előbbiek során is vizsgáltunk. Itt is szembetűnik, mennyire nem volt képes történetfelfogását szélesebb keretben érvényesíteni. Kiderül ez e kötetek szinte mindegyik lapján, a továbbiakban mégis e munkának azokat a jellemző vonásait emeljük ki, amelyek mások és az ő többi munkáitól azt megkülönböztetik.
A magyar birodalom története két szempontból jelentős. Benne bontakozik ki a legjellemzőbben történetírásunkban a magyar birodalmi gondolat, és – részben vele összefonódva – a radikális irányba tolódott antiklerikalizmus.
Egyik sem új mozzanat Acsády tevékenységében, de ilyen erőteljes megfogalmazásban még egyiket sem tapasztaltuk.
Antiklerikalizmusa tulajdonképpen az egyház történeti szerepének újraértékelését jelentette. Acsády – éppen a magyar állam függetlenségének kidomborítása céljából – felvette a küzdelmet a korabeli történetírás klerikális felfogása ellen, s minden lehetséges esetben rámutatott az állam függetlenségére, az egyháznak a magyar érdekeket sokszor veszélyeztető politikájára, arra, hogy itt tulajdonképpen két érdek áll egymással szemben. Lehetetlen fel nem ismerni az összefüggéseket könyvének antiklerikális oldalai és az egyházpolitikai küzdelmeknek a századfordulón történt kiéleződése között. Különösen azok a fejtegetések teszik e kapcsolatot kézenfekvővé, amelyek összefüggésben vannak a „holtkéz”-birtokok jellegével, s amelyek rendkívül hasonlítanak Deák Ferenc e tárgyban annak idején kifejtett nézeteihez.
A magyar birodalom gondolatának a századforduló körül fellángoló propagálása a másik jellemző vonása a munkának. Acsády korábban is megnyilvánult erős nacionalizmusának logikus kiteljesedéséről van itt szó. A munka címében sem véletlenül hangsúlyozza, hogy az „a magyar birodalom” történetéről szól. Acsády lépten-nyomon fejtegeti a magyarság birodalomalkotó tehetségét. Ez persze különösen az 1520 előtti évszázadok bemutatásakor jelentkezik. A Habsburg-uralom évszázadaiban a birodalmi eszme új köntöst kapott. Acsády, ha megrója a Habsburg uralkodókat, azt rendszerint azért teszi, mert nem veszik észre: birodalmuk súlypontja Magyarország, s egyre inkább azzá válik. Jellemzően rendszerint azt mondja, nem ismerték fel, hogy a török kiűzésével mekkora birodalom hanyatlik az ölükbe, vagy később azt fejtegeti: a Habsburgok elnyomták Magyarországot, holott a birodalom súlypontja már ide helyeződött át. Ezek után ami Acsády munkájából hathatott az olvasóra, az aligha volt más, mint a helyenként már sovinizmussá alakult nacionalizmus, a magyar birodalom imperialista gondolata és nem utolsósorban az antiklerikalizmus. Ezek a vonások egymást erősítve jelentkeznek munkájában. Kortársainál, s később, a Horthy-korszak történetírásában elvált egymástól a magyar imperializmus és az antiklerikalizmus eszméje, sőt, az ellenkező végletbe csapott át. Ezeket a tényeket mérlegelve érthetjük meg Acsády könyvének pozitívumát. Ő a birodalmi gondolatot következetesen érvényesítve arra is gondot fordított, hogy bebizonyítsa: a magyar állam kialakulásában, létrejöttében az egyháznak korántsem volt olyan jelentős szerepe, mint amilyet a klerikális beállítottságú magyar történetírás általában tulajdonított neki. Míg a Horthy-korszak, de saját korának klerikális történetírói is a magyar birodalom szupremáciáját elsősorban az egyházi ideológiával egyeztették össze, Acsády ugyanezt az egyház ellenére próbálta megvalósítani. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy éppen ezen a ponton váltotta ki munkája a legélesebb támadásokat. Dudek János egész könyvet írt ellene, amelyben fejezetről fejezetre próbálta cáfolni az egyházról mondottakat, s másodsorban a Habsburgok védelmében konzervatív, királypárti oldalról bírálta Acsády munkáját.
A magyar birodalom története – noha a magyar államnak a dualizmus rendszerén belüli önállósága alapján bizonyos Habsburg-ellenes tendenciákat is magába foglalt – elsősorban a klerikális köröket hívta ki maga ellen. Liberális tendenciái felett talán elsiklottak, a nemzetiségekkel szembeni sovinizmusa beleillett a korabeli közhangulatba, szerzőjének a nemzeti függetlenség kérdésében elfoglalt álláspontja viszont akkor, 1903–1904-ben kifejezetten mérsékelt volt, így a szélsőséges egyházi körökön kívül nagyobb támadást nem hívott ki maga ellen. Nem így volt ez utolsó munkája esetében. Míg ugyanis A magyar birodalom története csak a klerikális, A magyar jobbágyság története már kora liberális közvéleményének többségét is ellene hangolta.
