„A MAGYAR JOBBAGYSÁG TÖRTÉNETE”
„A MAGYAR JOBBAGYSÁG TÖRTÉNETE”
Acsády munkái közül – nem érdemtelenül – ez a könyve vált a legismertebbé. Nincs többet forgatott, idézett munkája, de nem volt többet támadott alkotása sem. E sajátos kettősséget elsősorban azok a jelenségek magyarázzák, melyeket az előzőekben tettünk vizsgálat tárgyává. A XX. század első évtizedében Acsády polgári liberális felfogása a magyar társadalmi fejlődés általános vonalához, az uralkodó felfogáshoz képest egyre inkább balra sodródott. S ez megmutatkozott történeti alkotásaiban, így A magyar jobbágyság történetében is. Míg azonban politikai történeti munkáiban azért, mert történetfelfogása egészét nem volt képes egységes koncepcióba önteni, felfogásának visszahúzó erői jobban érvényre juthattak, a jobbágyság történetével foglalkozó munkájában e felfogásnak természetszerűleg inkább előremutató, haladó tendenciái bukkantak napfényre.
A magyar jobbágyság történetét Acsády maga is fő művének tartotta. Félt, hogy egyre fogyó erői miatt nem tudja befejezni vagy már nem láthatja nyomtatásban. Lázas sietségével is magyarázhatók azok a pontatlanságok, elírások, amelyeket oly sokszor szemére hánytak. A könyvön az utolsó simításokat, a stiláris átfésülést, a korrigálás munkájának nagy részét már unokaöccse, Szende Pál végezte el.
A magyar jobbágyság története kétségkívül az ebben az időben e témára leginkább felkészült tudós munkája volt. Acsády könyve az előző kísérleteket a legtöbb vonatkozásban messze túlszárnyalta. Széles látóköre, az európai fejlődés állandó figyelemmel kísérése, adatgazdagsága az, ami munkáját mindmáig szinte nélkülözhetetlenné teszi a jobbágyság történetének kutatói számára. Acsády, történetfelfogásának megfelelően, jelentős mértékben lépett előre az előző feldolgozások eseménytörténeti és legtöbbször csak a törvények megszólaltatására támaszkodó módszeréhez képest. Neki sikerült először „rendszeres, áttekintő, a részleteken felépülő összefoglaló képet” adnia a magyar jobbágyság történetéről.
Ha ezt az összefoglaló képet szemügyre vesszük, elsősorban erősen antifeudális jellege az, amivel figyelmünket magára vonja. Acsády munkájának legfőbb értékét – legvilágosabban az éppen e könyvében megnyilvánuló – antifeudális történetszemlélete alkotja. A magyar jobbágyság történetét „nem annyira a parasztnép, mint inkább a földesúri kizsákmányolás történetének” nevezik. S ez az észrevétel nincs alap nélkül. Acsády olyan gondosan leplezi le a feudális kizsákmányolás lényegét, hogy ezért évtizedekre a hivatalos magyar történettudomány neheztelését vonta magára.
A feudális kizsákmányolásnak ez a leleplezése korántsem öncélú Acsády munkájában. Utaltunk már rá, hogy a századforduló idején kiéleződtek a társadalmi ellentétek, így a nagybirtok és az egész parasztság, elsősorban azonban a birtoktalan és törpebirtokos milliók közt feszülő osztályellentétek. Acsády számára, aki már korábban felismerte a parasztmozgalmak veszélyességét, nem volt vitás, hogy amennyiben nem elégítik ki a parasztság földéhségét, a fennálló társadalom halálra van ítélve. Ezért hangsúlyozza – ha közvetve is – a reformok szükségességét, a birtokos paraszt konzerváló szerepét.
Munkájának antifeudális jellege elsősorban a feudális kizsákmányolás elítélésében rejlik. Már az Árpád-korban rámutat ennek jelenlétére, elítéli „elfajulásait”. A feudalizmus kifejlődésétől a rendiség kialakulásától hangja mind élesebb lesz. A tetőpontot 1514 után éri el, amikor a magyar történetírásban addig ismeretlen keménységű szavakkal bélyegezte meg a jobbágyság drasztikus, kíméletlen elnyomását.
A feudális uralkodó osztállyal kapcsolatos álláspontját antifeudalizmusa határozta meg. Bár beszél arról, hogy voltak jó földesurak is, helyesen állapítja meg, hogy… maga a földesúri hatalom belátás és szív nélkül állt szemben…” a jobbágyokkal. Következetes antifeudalizmusa jellemezte álláspontját 1514-gyel kapcsolatban is. A felkelést természetesen nem helyeselte, de attól kezdve, hogy tényével számolni lehetett, egyértelműen mellé állt. Megvédte a felkelőket a rájuk szórt rágalmaktól is, majd kiemelte, hogy nem maga a felkelés, hanem a bosszúállás eredményezte az 1526. évi katasztrófát. A jobbágyság röghözkötésének következtében ugyanis az az összhang, mely Acsády történetfelfogása szerint a társadalom normális életének alapja, megbomlott, s a feudalizmus egész további története folyamán nem állt helyre. „…a bosszúvágy és az osztályönzés lényegileg lehetetlenné tette a további szabályos államéletet, a különböző társadalmi rétegek békés együttmaradását (kiemelés tőlem – G. P.) Ezzel alapjában megrontotta a gazdasági szervezetet és kiölte a tömegek szívéből a ragaszkodást az államhoz, amelyet immár gyilkos ellenségének kellett tekintenie.” Ezután kifejtette – organikus felfogásához híven –, hogy mit eredményezett a felkelés ilyetén megtorlása. A rendek rohamosan szegényedtek – mondja –, hiszen a jobbágyság csak annyit dolgozott ezentúl, amennyi saját céljaira szükséges volt. Az „új rendszer” kiölte a parasztból a munka fő rugóját: az egyéni érdeket, s ugyanekkor szembeállította egymással az urat és jobbágyát. A tömegek rabláncon tartásával az uralkodó osztály elvesztette tömegalapját, az ország pedig védelmének legbiztosabb zálogát. „A legszorosabb kapcsolatban állt tehát az állami önállóság a tömegek sorsával s… a dolgok természetes fejlődése okozta, hogy a munkásosztály rabláncra fűzését nyomon követte az önálló Magyarország összeomlása.” Mégis – emelte ki a nemességet ebben is elmarasztaló éllel –, Mohács után csak a jobbágyság állt itt-ott ellent, míg a nemesség fejvesztve hagyta magára az országot.
Az 1514. évi felkelés, általában a feudalizmus elleni jobbágyfelkelések részben új oldalról, a jobbágyok oldaláról történő bemutatása, azoknak a jobbágyfelszabadítás eszméjével, Kossuth nevével való összekapcsolása volt a feudális kizsákmányolás elítélése mellett az a másik tényező, ami miatt a magyar történetírás hivatalos képviselői 1945 előtt oly élesen elítélték Acsády e munkáját.
Nincs itt terünk arra, hogy munkájának mindazokat a felismeréseit felsoroljuk, amelyek értékét emelik. Elég, ha néhány gondolatot emelünk ki. Acsády felismerte a Mária Terézia-féle úrbérrendezés lényegét, annak részben jobbágyvédő, részben a feudális rendszer érdekeit szem előtt tartó vonásait, de különösen azt, hogy a jobbágyság felszabadításakor nagyjából azt a földet kapta csak meg, amelyet akkor jobbágyföldként határoztak meg. Ugyancsak kitűnően ábrázolta II. József jobbágypolitikáját, amikor rámutatott, hogy. a császár minden reformja ellenére is érintetlenül hagyta a tulajdonviszonyokat.
Acsády munkájának mindeme értékei, haladó vonásai eredményezték, hogy A magyar jobbágyság történetének szerzője nem volt rokonszenves a hivatalos magyar történettudomány képviselői körében, különösen a két világháború közötti időszakban, de már 1919 előtt sem. Acsády munkája egészének antifeudális kicsengése a feudális maradványokkal megbékélt vagy éppen azokat támogató történetírói irányzatokat állandó kritikára, sokszor a kritikán túlmenő megnyilatkozásokra késztette. Pedig A magyar jobbágyság története jóval bonyolultabb alkotás, mint amilyennek kritikusai ábrázolták.
Benne tetőződnek Acsády egész életművének pozitívumai és negatívumai, mindazok az előremutató és visszahúzó elemek, amelyek munkásságának eddigi vizsgálata során ilyen vagy olyan formában felszínre bukkantak. Történetfelfogása e kötetben olyan tisztán jut kifejezésre, hogy szinte érthetetlennek tűnik, hogyan érthette azt félre – néhány kiemelkedő bírálatot leszámítva – történetírásunk a két világháború között. S ha most kissé bővebben vizsgáljuk e felfogás negatív oldalait, ezt nemcsak azzal kell indokolnunk, hogy azok talán ebben a munkájában gátolják leginkább haladó álláspontjának érvényesülését, hanem azzal is, hogy azt munkásságának fő vonalakban helyes elemzése ellenére elhanyagolta a felszabadulás utáni marxista történetírás is.
A magyar jobbágyság történetének legtöbb olyan megállapítását, amelyet bírálnunk kell, közös gyökérre vezethetjük vissza: Acsády organikus társadalomfelfogására. Könyvének egészén végigvonul az a szemlélet, amely a társadalom szabályos fejlődése alapjának az osztályok békéjét tartja. Ez természetesen főleg a munka 1514 előtti időszakot tárgyaló fejezeteire nyomja rá a bélyegét.
Acsády ugyan hangsúlyozza, hogy az állam kialakulásának, létrehozásának szükségességét anyagi természetű okok magyarázzák, előadásából azonban – híven az állam szerepét idealizáló felfogásához – annak létrejöttétől kezdve elnyomó funkciójára nem derül fény, hanem ehelyett a polgári államelméletek közös vonásának megfelelően a szervezést domborítja ki. Míg egyik korábbi munkájában még helyesen emelte ki, hogy az állam feladata az, hogy „a rendet és nyugalmat csak némiképpen is fenntartsa, hogy az államot szomszédai örökös fenyegetése és támadásai ellen megvédje, hogy uralmát tovább terjessze…”, tehát objektíve az állam belső elnyomó és külső védekező, illetve hódító funkcióit ismerte fel, s A magyar birodalom történetében is utalt arra, hogy az állam megalakulásában jelentős része volt a honfoglaló magyarságon belül kiéleződött vagyoni ellentéteknek, most csak az állam szabályozó szerepét hangsúlyozza azzal, hogy az uralkodó osztály erőszakszervét a mezőgazdasági termelés fejlődésével szükségessé váló „közhatalomnak” nevezi. Így, noha anyagi alapokból vezeti le az állam megalakulását, a feudális elemek uralomra jutását a társadalom szervezetében, mégsem képes azt összekapcsolni a feudalizmus létrejöttével.
Feudalizmuson Acsády nem a jobbágy és földesura között fennálló társadalmi viszonyt értette, hanem – jogi kritériumokból kiindulva – összekeverte azt a rendiség, a rendi állam fogalmával. A magyar jobbágyság történetében ezért nem tudta az állam funkcióit szerves egységbe összekapcsolni, ezért vezeti le megalakulásának szükségességét végső soron szubjektív, szellemi tényezőkből.
A társadalom összhangjának illúziója más vonatkozású torzításokat is eredményezett. Acsády felfogása szerint földesúr és jobbágy a XI–XII. században kölcsönös megértéssel viseltettek egymás iránt, ezért juthatott arra a megállapításra, hogy az urbáriumok mindkét fél érdekeit szolgálták, s hasonló meggondolások vezethették annak megállapításánál is, hogy „…a jobbágyokra való tekintetből adományozta a király egyre-másra a földesuraknak a jobbágyaik felett való bíráskodás jogát…”, amit alig tehet jóvá az a – sietve hozzáfűzött – észrevétele, hogy a gyakorlatban az úriszék joga a „földesuraság egyik eszközévé lett”, amellyel alávetette magának népeit. A társadalmi összhang, illetőleg az állam szerepének egyoldalú felfogása eredményezi azt, hogy Zsigmond és Mátyás államának szerepét is sok vonatkozásban idealizálta. Mindezek a vonások azonban – mint kiemeltük – elsősorban a jobbágyság röghöz kötéséig jellemzik munkáját.
Az „örökös jobbágyság” rendszerének kialakulásához; majd megszilárdulásához érve A magyar jobbágyság történetének negatív vonásai is más formát öltenek. Láttuk, Acsády helyesen ismerte fel 1514, a parasztfelkelés bukásának jelentőségét a jobbágyság, de az egész magyar nemzet történetében is. A korszak egyik fő jellemvonását, a jobbágyság gúzsba kötését észrevette és szembe is állította a nyugati fejlődéssel. Itt azonban megtorpant, s nem ismerte fel, hogy az „örökös jobbágyság”, „a második jobbágyság” magyarországi formájának korszaka egész másfajta rendszert jelent, mint a nyugat-európai. Bár előző munkáiban, de A magyar jobbágyság történetében is többször utalt arra, hogy a majorsági gazdálkodás kibontakozásával párhuzamosan a robotterhek is növekednek, mégsem ismerte fel a jelenség alapvető voltát 1514 után. Elkerülte figyelmét az a körülmény is, hogy a korszak végén, a XVIII. század második felétől az „örökös jobbágyság” rendszere – egyúttal az eredeti tőkefelhalmozás korszaka is. Ennek a körülménynek egyik forrását abban véljük felfedhetni, hogy Acsády nagy vonásokban szeme előtt tartja ugyan az egész európai fejlődést, mégis elsősorban a német és a környező államok parasztságának történetével hasonlítja össze a magyar jobbágyságot. Azok a távolabbi nyugati összehasonlítások, melyek könyvében találhatók, elsősorban a parasztfelkelések jellegére, ideológiájára és a nyugati közgazdasági irodalomra vonatkoznak, nem kíséri viszont részletesebben figyelemmel az angol, francia, németalföldi parasztság helyzetének, sorsának alakulását. Ez az oka annak, hogy nem ismeri fel a kelet-európai fejlődésnek a nyugatitól eltérő jellegét.
Ezért természetesen nem kívánjuk bírálni munkáját. Olyan fogyatékosság ez, melyet gazdaságtörténetírásunk csak az 1930-as években kezdett kiküszöbölni. Ha mégis ilyen részletesen tárgyaljuk ezt a kérdést, tesszük azért, mert A magyar jobbágyság történetének második részét, az 1514–1848 közötti fejezetek megállapításait e fejlődés fel nem ismerése alapvetően befolyásolja. Ha ugyanis mélyebbre hatolunk e rész vizsgálatában, megállapíthatjuk, hogy a jobbágyság Acsády által megrajzolt fejlődési vonala ebben az időszakban felfelé tart. Acsády a XVIII. századot, azt a korszakot, melyet elsősorban a parasztság fokozódó kisajátítása jellemez, „a jobbágyvédelem korának” nevezi. Nemcsak azért teszi ezt, mert az állam szempontjából szemléli földesúr és jobbágy küzdelmét, és mert a történelem fejlődését egyenes vonalúnak, folytonosan felfelé haladónak tartotta, hanem azért is, mert nem figyelt fel a jelenségre. Ezért mondja azt is, hogy a jobbágyság elszegényedésével „urai” is a szegénység sorsára jutnak. Acsády, aki a jobbágyság terheinek vizsgálatát olyan lényegesnek tartotta, nem vette észre, hogy a járadékformák döntő változása következik be az örökös jobbágyság korában.
Liberális polgári felfogásából ered e részek több más fogyatékossága. Acsády a jobbágyfelszabadítás korának eseményeit tárgyalva meg sem említi a jobbágyság követeléseit, s megmarad mindvégig a liberális nemesség álláspontján. Táncsics programraja nem véletlenül kerülte el a figyelmét. Ideálja mindvégig az a társadalom maradt, melyben a parasztság számára biztosítva van a „tisztességes, emberhez illő megélhetés és bánásmód”. A magyar jobbágyság történetének mondanivalóját is a bevezetés utolsó mondataiból kicsendülő célkitűzés határozza meg: „Azt hiszem, hogy a nemzeti munkaszervezet fokozatos fejlődésének, jobbágyintézménnyé való kialakulásának s az intézmény időnkénti változásainak rajzából ezer éves nemzeti életünk folyamának ismeretéhez sok és lényeges tanúság meríthető, melynek a szociálpolitikus is hasznát veheti.” Azok az eszmék, melyeknek a „szociálpolitikus is hasznát veheti”, nem mennek túl azon, hogy a birtokviszonyok arányosabbá tételével meg lehetne akadályozni a kivándorlást, s az 1848 után keletkezett ellentétek éleződését. „A 36. cikk először hirdeti a nagybirtok parcellázásának nevezetes szociálpolitikai szeméjét” (kiemelés tőlem – G. P.) – mondja az 1791. évi országgyűlésnek arról a határozatáról, melyben az a Temes, Krassó, Torontál stb. megyékben levő nagy kincstári jószágok eladományozásának mikéntjéről szól. Ő maga is a szociális reformer szemével nézi a jobbágyság történetét. Ennek megfelelően a jobbágyfelszabadítást csupán felülről mutatja be, s idealizálja a reformkor nemességét. Acsády, a liberális polgár, természetesen megelégedett 1848 eredményeivel, azokat legfeljebb kiszélesíteni kívánta. Ezért ért véget munkája az 1848. évi IX. törvénycikk méltatásával. Noha látta – hiszen felhívta rá a figyelmet –, hogy a parasztság problémái 1848 után sem oldódtak meg, mégis azzal, hogy a „jobbágyság” történetét kívánta feltárni, eleve lemondott arról, hogy bizonyos utalásokon túlmenően foglalkozzon a parasztság 1848 utáni helyzetével. A következtetések levonását olvasóira bízta.
Liberális álláspontja magyarázza azt is, hogy miért tért ki a szocializmus eszméinek problémájára annak a kérdésnek kapcsán, vajon mi indította a jobbágyságot arra, hogy fegyvert ragadjon, és milyen célokat tűzött maga elé. Következetesen hangsúlyozza – különösen a parasztfelkelések tárgyalásánál, de máshol is – a parasztság konzervativizmusát, nem utolsósorban abban a vonatkozásban, hogy a jobbágyok „nem ködös ábrándokért”, hanem régi jobb helyzetük visszaállításáért indultak harcba. A parasztság konzervativizmusának hangsúlyozása, valamint annak legalább ugyanilyen következetességgel történő kiemelése, hagy nem a szocializmus vagy a kommunizmus eszméiből kiindulva fogtak fegyvert, azt a célt szolgálta, hogy felhívja olvasói figyelmét: a birtokos paraszt általában nem a fennálló társadalmi rend ellensége, támogatása tehát az uralkodó osztályok érdeke. Ezért emeli ki azt, hogy Kossuth reformtörekvéseivel kivonta a „tömeget” „a szocialista és anarchikus szellem befolyása alól”, mely pedig „akkor is (kiemelés tőlem – G. P.) hatalmasul működött, s mint az 1831-iki koleralázadás mutatta, a haza jövőjét veszélyeztette”. Ezek a mondatok egyúttal figyelmeztetik kora uralkodó osztályát, hogy emelkedjék a helyzet magaslatára, s – Kossuthhoz, a reformnemességhez hasonlóan – kezdjen hozzá a reformok sorozatának végrehajtásához. Acsády még remélte; hogy erre az ellentétek végső kiéleződése előtt sor kerül, ez magyarázza könyvéből kicsendülő optimizmusát.
Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Acsády két évtizeddel korábban elfoglalt álláspontjánál egy fokkal előbbre lépett. Akkor azt fejtegette, hogy a latifundiumokat a középbirtokosok között kell kiosztani. Most már eljutott a nagybirtok parasztság között történő felparcellázásának az eszméjéig. S ez az az eszme, melyet kora uralkodó osztálya elutasított, s melyért Acsády munkáját elutasították.
Acsády Ignác életművének majd minden erénye és fogyatékossága felfokozva jelentkezik A magyar jobbágyság történetében.
Ezek leglényegesebbjeit már vizsgáltuk, hátravan még néhány olyan, amellyel szintén részletesebben kell foglalkoznunk. Mindenekelőtt szembetűnő, hogy A magyar jobbágyság története alig szól valamit a jobbágyság mindennapi életéről, termelőmunkájáról. Első pillantásra e megállapítás talán meghökkentőnek tűnik annak a történetírónak a munkájával kapcsolatban, aki a társadalom és a munka szervezetének tanulmányozását tűzte ki célul maga elé. Pedig logikusan következik ez történetfelfogásából. Acsády a társadalom organikus felfogásának híve, ő előtte az osztályok egymáshoz való viszonya a lényeges, ezért alig fordít gondot a jobbágyság belső életének vizsgálatára. Így válik érthetővé, hogy olyan lényeges kérdés, mint a földközösség szerepe a jobbágy és a földesúr életében, amelyik pedig az európai szakirodalomban a XIX. század derekától igen jelentős helyet foglalt el, egyszerű regisztrálásnál többet nem kap, de elkerülik figyelmét a jobbágyság mindennapi életének más problémái is. A magyar jobbágyság történetét tanulmányozva nem kapunk semmiféle feleletet arra, hogyan történik a termelés, s csak elszórt utalásokból értesülünk a termelőerők fejlődéséről.
Hogy e kérdések vizsgálatára nem fordít gondot, azt történetszemléletének egy másik sajátossága is okozta. Acsády eddig is, legszembetűnőbben azonban ebben a művében visszavetíti a múltba saját korának fogalmait. Előszeretettel használja pl. a „jobbágy” helyett a „munkás” elnevezést, elsősorban 1514-ig, ami abból magyarázható, hogy a feudalizmust 1514-ig még nem tekintette kialakultnak. Elszórva azonban ezután is megtaláljuk munkájában. A fogalmak visszavetítésén túl, mely önmagában is arra mutat, hogy szemlélete nem eléggé történeti, más jelenségek is ezt a megállapítást erősítik meg. Acsády sok tekintetben a kapitalizmus viszonyait látta a feudalizmus merőben más körülményei között, s nem látott lényeges változást a parasztság életében sem. Ezért mondja azt, hogy a jobbágy „bérbe veszi” telkét a földesúrtól, ezért beszél „bérszerződésről” földesúr és „munkása” között. De számtalan más modernizálást is elkövet. Egyszerű kapitalista „üzletnek” fogja fel például a telepítéseket, és kapitalista értelemben használja a „tőke” fogalmát a feudális földtulajdonra vonatkozólag is. A román és szláv jobbágyok betelepülésének okaként azt hozza fel, hogy azoknak „igen csekélyek voltak a szükségleteik, s így kisebb igényeket tápláltak munkájuk jutalmazása tekintetében” – vagyis lényegileg saját kora viszonyait vetítette vissza, amikor azt mondja, hogy. „a nemzetiségi parasztokat a magyar agrárproletárokkal szemben bérletörésre igyekeztek a földesurak felhasználni”. Mindezek a modernizálások akkoriban persze nem csupán az ő munkásságát jellemezték. A jobbágy bérlőként, a jobbágytelek bérletként való jellemzése nemcsak a reformkorban, Wesselényi, Kölcsey, Deák munkáiban volt gyakori, de így használta azokat pl. Wenczel Gusztáv is. Ezek azonban nem menthetik, csak magyarázhatják Acsády hibáit, s egyúttal magyarázatául szolgálhatnak arra is, hogy miért hanyagolta el a parasztság mindennapi életének bemutatását. Acsády felfogására ugyanis erős hatással volt a korabeli magyar történetírás politikai szemlélete. Ez alól csak részben tudta magát, kivonni, noha kétségkívül a legtovább – elsősorban elméleti megnyilatkozásaiban – ő jutott e téren. Jellemző módon könyvének beosztása is a politikai történetét követi, s anyagát legtöbbször a királyok uralkodása szerint tárgyalja.
Ő ugyan az első, aki a feudális kizsákmányolás egészét vizsgálta, s ennek nagy jelentősége volt századeleji történetírásunkban. Ez a szempont azonban, melynek felvetése önmagában is előrevitte a magyar történettudományt, nála egyúttal minden mást háttérbe szorít.
A paraszti élet ábrázolásának elhanyagolását az osztályok egymáshoz való viszonyának hangsúlyozott bemutatása és a sokszor jogi szemléletű előadásmód mellett az is eredményezte, hogy nem látott lényeges fejlődést a paraszti munkatechnika, a parasztság életének vonatkozásában. A paraszti élet „konzervativizmusának” kiemelése innen is eredeztethető.
Mindez nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy A magyar jobbágyság történetét bírálattal illessék. A legtöbbször jogos konkrét bírálatok mellett azonban a hivatalos magyar történetírás 1945 előtt főleg nem kisebb-nagyobb pontatlanságaiért, elírásaiért, itt-ott kimutatott tévedéseiért utasította el Acsády könyvét. Ez ugyanis csak ürügy volt. Azt bírálták benne, ami előremutató volt, amivel feltette a koronát egész életművére, amiért a könyv megjelenése után pár héttel nyugodtan hajtotta örök álomra fejét; harcos antifeudalizmusáért, a XX. század eleji Magyarországon egyre jobban eluralkodó feudális maradványok felszámolását sürgető fellépéséért, mellyel messzeható fegyvert adott a haladó erők kezébe.
