A TÖRTÉNETÍRÓI GYAKORLAT
A TÖRTÉNETÍRÓI GYAKORLAT
Acsády Történetfelfogásának újszerűsége a magyar történetírásban vitathatatlan. Amit elméletileg kifejtett, az megkülönbözteti kortársaitól. Annak azonban, hogy tulajdonképpen mégis egy munkája, A magyar jobbágyság története váltotta ki a hivatalos magyar történetírás rosszallását, figyelmeztetnie kell bennünket. Acsády munkásságának túlnyomó részében ugyanis elméleti állásfoglalásai elválnak a konkrét történeti vizsgálattól. Jellemzően tükröződik ez gazdaságtörténeti tárgyú munkáiban, ahol pl. a periodizáció minden új szempont kifejtése ellenére a hagyományos politikai felosztást követi, s a királyok uralkodásának rendjében tagolja anyagát. Ugyancsak jellemző, hogy az általa feltárt forrásokban rejlő lehetőségeket sem használta ki mindig, bár ebben olykor elvi megfontolások is meghúzódnak: őt az osztályok egymáshoz való viszonya érdekelte elsősorban, ezért nem gondolt arra, hogy az urbáriumokat, a dézsmajegyzékeket pl. a jobbágyság rétegződésének bemutatására használja fel. Gazdaságtörténeti tanulmányain érezhető mégis leginkább az új szempontok hatása. A statisztikai módszerek ismertetése; a nép szerepének kiemelése, a feudális társadalom osztályjellegének hangsúlyozása stb. – mindezek akkor előremutató elemek voltak. Felfogásának frissességével, új adatanyagával, új problémák felvetésével ért is el sikereket. 1888-ban az Akadémia levelező tagjává választották s a Történeti Bizottságnak is tagja lett. Sikerét mutatta az is, hogy a századfordulón napvilágot látott 10 kötetes reprezentatív összefoglaló, A Magyar Nemzet Történetének két kötetét is az ő tollából publikálták.
Elérkezett tehát a nagy alkalom: felkérték az 1526–1606 és az 1657–1711 közötti időszak történetének megírására. Egységes korszakon lehetett volna kipróbálni az új történetfelfogás lehetőségeit. Annál is inkább itt volt a lehetőség, mivel a Szilágyi Sándor szerkesztette 10 kötetes kiadványsorozatban a szerzők keze alig volt megkötve. Nem is igen lehetett volna ezt megtenni, hiszen a közreműködők nagy száma és egymással sokszor homlokegyenest ellenkező történetfelfogása ezt eleve kizárta. Ha tehát azt tapasztaljuk, hogy Acsády két kötete szinte alig tér el a hagyományos feldolgozásoktól, nem hibáztathatjuk a külső körülményeket. Annál is kevésbé tehetjük ezt, mert ő maga már régebben foglalkozott azzal a gondolattal, hogy megírja a 16–17, századi magyar történetet, s a két kötet anyagának jó része már elkészült, amikor a megbízást megkapta.
Nem okolhatunk tehát külső körülményeket abban, hogy Acsády e munkái alig térnek el a hagyományos történeti munkáktól, hogy nem sikerült összeegyeztetnie történetfelfogását a konkrét történeti anyaggal. Sokkal inkább okolhatjuk magát a történetfelfogást. Organikus társadalomelméleti nézőpontja szerint a társadalom egyes osztályai végzik a nekik rendelt feladatokat. A nép dolgozik – s ez passzív tevékenység, ha rajta is nyugszik az egész társadalom. Ez azt jelenti, hogy míg azokban a tanulmányaiban, amelyeknek tárgya közelebb áll ehhez a tevékenységhez, sikeresen állította a népet a középpontba, most éppen organikus társadalomfelfogósa következtében alig tudja érvényesíteni álláspontját. Nem tudta felfogását nagy, egységes történeti tablóban érvényre juttatni. Ezekben az összefoglaló kötetekben is vannak fejezetek, amelyek bemutatják a társadalmi-gazdasági körülményeket, de a társadalmi fejlődés egységes képét nem tudja adni, s nem tudja erre ráépíteni a korszak egészét. Ezért kénytelen a régi úton haladni, ami elsősorban a politikai események ismeretében mutatkozik meg, s a gazdasági-társadalmi kérdéseket azoktól teljesen elszigetelten ábrázolja. Nem mintha a megfelelő fejezetekben nem mutatkoznék meg a nép szeretete, az együttérzés a jobbágysággal. Olykor még a jobbágyság honvédő harcát is bemutatja, megfelelően kiemelve azt, hogy itt jobbágyok s nem nemesek védik a hazát. De nem ezek a megállapításai határozzák meg a munka jellegét, olyan hangok ezek, amelyek nem illeszkednek szervesen az előadásba. Elméletileg kialakított következtetéseit pl. a nép szerepéről a gyakorlatba csak úgy tudta átültetni, hogy különválasztotta egymástól a politikai történet és a gazdasági élet tényeit. Egy-egy „művelődéstörténeti” fejezet közbeiktatása azonban, bár feltétlenül új színt jelentett történetírásunkban, mégsem pótolhatta azt, hogy Acsády összefoglaló munkáiban nem volt képes áttörni a történetfelfogás hagyományos, a magyar történetírásban már jóval korábban kialakult kereteit. Ezek a művelődéstörténeti fejezetek elsősorban azért emelkednek ki a szokásos hasonló írások közül, mert kemény szavakkal ítélik el a feudális elnyomást, és a népnek a történelemben játszott szerepét előtérbe állítják. Éppen ezeknek a fejezeteknek a feudális elnyomást élesen elítélő hangja figyelmeztet arra, hogy a megjelenés körülményei nem korlátozták a szerző tollát. Sokkal inkább volt szó arról, hogy az a felfogás, mely a gazdasági tényezők szerepét hangsúlyozza, éppen mert tényezőket vizsgál, szétszakítja a történeti folyamat egységét, s míg egyes részletekben hozhat újat, egy történeti korszak egészének vizsgálatában megreked a régi álláspontok hangoztatásánál. Ha A magyar nemzet története sorozatban megjelent két terjedelmes kötetet vizsgáljuk, az előző évek gazdaságtörténeti tanulmányaihoz képest a visszaesés szembeötlő.
Mindez nem zárja ki azt, hogy részigazságokat ne mondott volna ki. Ha most azt vizsgáljuk, hogy kortársai hasonló munkáihoz képest mi az, amit Acsády kiemelt, ami őt azoktól megkülönbözteti, megállapíthatjuk, hogy e két kötete igen sok előremutató, haladó elemet tartalmaz. Következetesen érvényre juttatta például az egyes osztályok küzdelmét. Hangsúlyozta a „két nemzet” létét a XVI–XVII. században, a jobbágyságot, amely teljesen elnyomott volt, s a minden joggal rendelkező nemességet. Kiemelte ugyan, hogy ez csak a feudalizmusban van így, de „elnyomott” és „uralkodó” osztály fogalmának ilyen kiemelése nem lebecsülendő jelentőségű. Rámutat a nemesség feudális jellegű belvillongásaira, a feudális uralkodó osztály megosztottságának a következményeire a függetlenség elvesztésében. Hangsúlyozza, hogy a XVII. századi kuruc mozgalmakban erős volt a szociális elem, az elnyomott tömegek robbantották ki a Rákóczi-féle felkelést is, s így ezek a küzdelmek – legalábbis egy ideig -–osztályharcos megmozdulások is voltak. Igen szépen írja le, hogyan vált a Rákóczi-féle felkelés a tömegek osztályharcából függetlenségi küzdelemmé, s ennek során azt is hangsúlyozza, hogy a nemesség csak akkor csatlakozott tömegesen Rákóczihoz, amikor úgy látta, az előnyös számára. Többször is hangsúlyozta, a függetlenségi küzdelmeknek előnyére vált a feudális rendek és a nép egymásra találása. E téren ugyan nem képviselt következetes álláspontot, de felfogása a korabeli romantikus kuruc–labanc álláspontnál feltétlenül korszerűbb volt. Acsády tehát jelentős lépéseket tett előre a történelmi valóság feltárásának útján. Mégsem mondhatjuk, hogy ezt egyértelműen tette. Ebben is organikus felfogása vezette félre. Mert eszménye az osztályok harmóniája volt, arra törekedett, hogy kimutassa: amikor nemesség és jobbágyság együttműködött, sikerrel járt a nemzeti küzdelem (Bocskai). Hogy ezt bizonyíthassa, értékelésének mércéjéül nem a társadalmi kérdéseket, hanem a nemzeti függetlenséget kellett megtennie, ami az osztályharcos elem természetszerű háttérbe szorulását eredményezte. Addig ment el e téren, hogy még saját álláspontját sem képviselte következetesen, amikor nem ismerte fel, hogy a bécsi vagy a szatmári békében uralkodó és nemzet „kiegyezése” a jobbágyság rovására következett be. Ugyancsak ezért változtatta meg álláspontját a kuruc mozgalmak alapjainak értékelésében. Korábban azt vallotta, hogy azok a rendiség mozgalmai voltak az uralkodói hatalom megtörésére. Most elsősorban nemzeti küzdelmet láttat bennük. Erre a változtatásra azonban nemcsak az organikus felfogás alapjaira épített új koncepciója késztette, hanem egy másik, korántsem elhanyagolható tényező is: nacionalizmusának megerősödése a századfordulón.
Ahogyan munkásságában a politikai történet előtérbe kerül, olyan mértékben jutnak érvényre történeti munkáiban azok az elemek, amelyek összekötötték kora hivatalos történetírásának jellegzetességeivel. Ilyennek tekinthető elsősorban a nacionalizmus. Láttuk már, hogy Acsády újságcikkeiben sokszor a magyar nacionalizmusnak szinte már a sovinizmust érintő politikáját képviselte. Történeti tanulmányaiban eddig is előbukkant egy-egy nacionalista kiszólás. Gazdaságtörténeti tárgyú cikkeiben is felbukkannak a nacionalizmus nyomai, de megnyilvánulásai eddig elszórtak voltak. A 90-es évek közepén írásain már észrevehetően eluralkodik a nacionalizmus.
Az, hogy ezt aránylag egyszerű eszközökkel kimutathatjuk, nem utolsósorban témaválasztásában rejlik. Most, hogy összefoglaló munkákat publikált, sokkal több lehetősége volt e nézeteinek kifejtésére is, mint az adózás vagy a pénzügyek történetét elemezve. De nézetei is aktívabbá váltak. Korábban azt emelte ki, hogy a magyarság világtörténeti jelentősége a Kárpát-medence benépesítésében, kultúrtájjá tételében volt, most már azt vallja, hogy „a terjeszkedés és a hódítás” volt az. Ezen az alapon becsüli alá a nemzetiségek szerepét, de számtalan más konkrét megnyilvánulását is megtaláljuk ennek. Nacionalizmusának köszönhető az is, hogy uralkodó és nemzet viszonyának bemutatásában nem tud elszakadni a hagyományos megoldásoktól, s még saját korábbi álláspontját is módosította. A „jó király” – „rossz tanácsosok” módszeréhez kénytelen e tekintetben folyamodni.
A nacionalizmus vezeti tollát akkor is, amikor Zápolyáról csak azért rajzol kedvező képet, mert ő volt az utolsó „nemzeti vérből származó” magyar király. Ugyanez az erő nem engedi érvényesülni álláspontját Werbőczivel kapcsolatban, amikor másutt megírta, hogy az 1514. évi törvények és a Tripartitum megfogalmazásával – a jobbágyok röghöz kötése révén – sírásója volt az önálló magyar államnak, itt azonban, az egységes történeti kép felvázolásakor képtelen érvényre juttatni ezt a korábbi nézetét. Tulajdonképpeni oka ennek az, hogyha Zápolya Jánosról, a jobbágyok leverőjéről tetszetős képet akar rajzolni, azt kell tennie annak tollnokáról is.
A példákat még e tekintetben is szaporíthatnók. De nem a példák mennyisége a fontos, hanem néhány elvi következtetés. Kétségtelen, hogy Acsádynak ezek az összefoglaló munkái ellentmondásokkal telítettek. Azt a történetfelfogást, amelyet korábbi gazdaság és társadalomtörténeti munkásságában kialakított, egy-egy korszak összefoglalásánál nem sikerült érvényre juttatnia. Az adott környezetben mégis előrelépést jelentettek ezek a kötetek. Ha át is süt rajtuk a nacionalizmus, ha Acsády nem is tudott szakítani bennük a hagyományos történetírás módszerével és felfogásával, az osztályharc elméletének következetlen alkalmazása mégis reálisabb kép kialakítását tette lehetővé, mint amit kortársai rajzoltak a magyar történelem hasonló korszakáról. Objektíve tehát a két kötet feltétlenül haladást jelentett a magyar történetírásban. Másképpen áll a kérdés, ha Acsády szubjektív szándékaihoz, előző teljesítményeihez mérjük e munkákat. Az organikus történetfelfogás koncepcióját nem sikerült megalkotnia. Azokat az elveket, amelyeket vallott, nem tudta érvényesíteni a magyar történelem egy adott szakaszán. Pedig ez volt az a nagy feladat, amelyre élete utolsó évtizedében vállalkozott. Ez izgatta, ez hajtotta mind előbbre, arra, hogy az egész magyar történelemre vonatkozóan érvényesítse felfogását. A kudarcot e két kötetnél alighanem ő maga is látta, s a következtetéseket talán le is vonta. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy életének hátralevő évtizedét két nagyobb munkának szentelte, annak a két munkának, amelyeknek már párhuzamos készülte is arra utal: Acsády kompromisszumot kötött lehetőségeivel. A magyar birodalom története és A magyar jobbágyság története párhuzamos, egyidejű megírása ugyanis azt sugallja, hogy tudatosodott benne: felfogását nem képes egységes magyar történetben érvényre juttatni. Ezért kettészakította a témát. Elkészítette egy összefoglaló magyar történet két kötetét, s mellette azt a munkát is, amelyet tulajdonképpen az előbbi összefoglaló keretébe kellett volna illesztenie. Ott azonban ez vagy azt eredményezte volna, hogy a magyar történet gyökeresen új felfogását kellett volna kialakítani (erre, mint láttuk nem volt képes), vagy azt, hogy a jobbágyságról mondottakat kellett volna a hagyományos felfogáshoz igazítani. Erre viszont nem volt hajlandó. Nem maradt számára más megoldás, mint az, amit az európai történetírás fejlődése kínált számára is, amikor néhány évtizeddel korábban még a művelődéstörténetbe mentette át mindazt, ami nem fért el a politikai történet keretei között.
