AZ ÚJSÁGÍRÓ
AZ ÚJSÁGÍRÓ
Élete nem volt gazdag külső eseményekben. 1845. szept. 9-én, egy zsidó földbirtokos család legidősebb sarjaként született a Szatmár megyei Nagykárolyban. Elemi iskoláit és az algimnáziumot Nagykárolyban, a gimnázium 5. és 6. osztályát Debrecenben végezte. Ekkor került fel Pestre. A 7. osztályba már itt, a Református Gimnáziumban járt. A 8. osztályt magánúton végezte el, az érettségit pedig betegsége miatt csak 1866 februárjában, 21 éves korában magántanulóként tehette le.
Nem készült történetírónak. A XIX. századi történetírók azon nagy csoportjához tartozott, akik más pályákról tértek át a történetírás művelésére. Jogot hallgatott, ügyvéd szeretett volna lenni. Első egyetemi szemeszterére még az érettségi előtt, az 1865/66. tanévben iratkozott be. Az érettségi után lett a kar rendes hallgatója. Az akkoriban szokásos jogi oktatás keretében azonban már olyan tanárokat is hallgatott, akiknek előadásai megismertették más tudományágak, elsősorban a történelem és a közgazdaságtan eredményeivel is. Hallgatta Wenczel Gusztávot, aki a jogtörténetet, Kerékgyártó Árpádot, aki Magyarország történetét s Toldy Ferencet, aki ugyancsak Magyarország történetét tanította. Különösen az utóbbinak előadásai nyerték meg tetszését, vezették el viszonylag korán a történelem műveléséhez. Egyetemi évei alatt 3 díjnyertes pályaművet írt, s ebből csupán az első volt kifejezetten jogi tárgyú, a másik kettő már jogtörténeti és történeti témát dolgozott fel.
Ez a tény is mutatja, hogy érdeklődése hamar kitágult, sőt már igen korán át is alakult. Ez arra ösztönözte, hogy ne az ügyvédi vagy a bírói pályára lépjen, hanem újságíró legyen. A latinul, németül, franciául, olaszul jól tudó, az akkori magyar és külföldi, az egyetemi oktatásnak megfelelően elsősorban német történeti, jogi és közgazdasági irodalmat figyelemmel kísérő fiatalember már az egyetem falai között a kötelező tanulmányokon túlmenően érdeklődött társadalmi kérdések iránt. Két évig hallgatta az egyetem keretében rendezett statisztikai tanfolyamot, s Kautz Gyula előadásait is érdeklődéssel figyelte. Nem csoda, hogy már igen fiatalon az általánosnál sokkal szélesebb látókörre tett szert, s végül 1869-ben a Századunk hírlapíróinak sorába lépett. Amikor azután 1870. jan. 1-én a Századunk fuzionált a Pesti Naplóval, ő is átkerült a Deák-pártnak ehhez az akkor még Kemény Zsigmond által szerkesztett orgánumához. Rendszeresen írt más fővárosi és vidéki lapokba is, elsősorban az Aradon megjelenő Alföldbe.
Ettől kezdve életének szinte nincs is megörökítésre méltó külső eseménye. Nem szerepelt a politikai élet porondján, ami lényeges történt vele, az dolgozószobájának négy fala között játszódott le.
Foglalkozását tekintve élete végéig megmaradt újságírónak. Fiatalabb korában regényeket és vígjátékokat is írt, a későbbiek során – egyre inkább elmélyedve történelmi tanulmányaiban – nagy számú tudományos munkát, de az újságtól soha nem szakadt el. Haláláig a Pesti Napló belső munkatársa maradt, több ezer, rendszeresen hétről hétre készített cikk, vezércikk tárca stb. mutatja hatalmas munkabírását. Komolyabb történeti tárgyú munkája először 1885-ben, 40. életéve küszöbén jelent meg.
Már említettük, hogy személye különösen alkalmas történetírás és társadalom bonyolult összefüggéseinek vizsgálatára. Újságírói, szépírói tevékenysége kitűnő lehetőséget nyújt ahhoz, hogy megrajzoljuk társadalmi nézeteit, nyomon kísérjük annak változásait, s ezzel történetírói működésének mozgatórugóit tapinthassuk ki. Újságírói munkássága megengedi azt is, hogy megismerjük a már érett, befutott történetíró véleményét kora társadalmi kérdéseiről, s ezáltal kulcsot kapjunk történetírói működése problematikájának megfejtéséhez is. Ezért kell tüzetesebben megismerni politikai nézeteit.
Amikor valakinek szellemi formálódását elemezzük, rendszerint két irányban tapogatódzunk. Milyen társadalmi környezetben élt, nevelkedett, s milyen hatással volt rá kora társadalma, politikai és szellemi áramlatai? Kezdjük mindenekelőtt azzal, honnan, milyen körből jött. Apjáról, Adler Farkasról egészen az 50-es évekig semmit sem tudunk. A család Nagykárolyban élt, a szabadságharc utáni években költözött Hajdúszoboszlóra. Rájuk is, mint a hazai zsidóságra általában, nagy hatást gyakorolhatott az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc. 1848 nagy élménye és a magyarságba való beolvadási törekvés az, ami meghatározza Acsády gyermekéveit is. Ez a magyarosodási szándék, magyar voltának erős tudata hatja át egész életében.
Acsády családja a zsidóság társadalmi rétegződésében az egyik legmagasabb fokra jutott, jelentős saját földbirtokkal rendelkezett. Apja az 1890-es években már több, mint 500 kat. hold földdel (s a kor viszonyaihoz képest igen sok munkaeszközzel, géppel) rendelkezett, ami Debrecen környékén a legnagyobb birtokok közé számított. Ekkor Hajdúszoboszló első és Hajdú megye tizedik virilistája, évi 1400 Ft egyenes adót fizetett. Ez a származás sok mindenre fényt vet. Megmagyarázza, hogy Acsády miért hangsúlyozza később is magyarságát, a zsidóság asszimilálódásának szükségességét, miért ellenzi már korán a galíciai bevándorlás engedélyezését. Tőkés középbirtokos származása hátteret, alapot ad ahhoz is, hogy társadalmi, politikai felfogását is rögzíthessük, eredeztethessük. Mert egész életpályáját, tudományos és politikai tevékenységet ez az osztályálláspontja szabja meg. Ez a származás magyarázza liberális politikai elképzeléseinek haladó és konzervatív vonásait egyaránt.
A XIX. század második felét hatalmas gazdasági fellendülés jellemzi, amely 1849 után bontakozott ki, s csúcsát az 1880–1900-as években érte el. A polgári átalakulás a társadalom sok rejtett energiáját felszabadította. Rövid 30–40 év alatt az ország képe átalakult. Jelentős ipari fejlődés ment végbe, nagyarányú vasútépítés bontakozott ki. 1846-ban a vasútvonalak hossza csupán 35 km, 1890-ben pedig 11 246 km volt. Az iparban foglalkoztatottak száma 1857–1880 között megkétszereződött. Nőtt a nyersanyag-kitermelés, fokozódott a mezőgazdasági termelés is. 1895-ben már 488 nagy és 1245 kisebb gőzmalom működött. Gyorsan kiépült a bankhálózat. Az ipari munkásság életnívója is biztosított volt, s a nagyarányú iparfejlődés a munkanélküli elemek egy részét is felszívta, az 1870–1880-as években a parasztmozgalmak is elültek. Ezek a mozzanatok alkotják a viszonylagos társadalmi nyugalom hátterét, annak a korszaknak atmoszféráját, melyben Acsády elkezdte tevékenységét.
A magyar társadalom szerkezete is átalakult. Osztállyá szerveződött a burzsoázia, s mögötte már megjelent a proletariátus is. Létrejött a modern értelmiség. A polgárság úgy érezte, itt az ideje annak, hogy vagyonát élvezze, a kibontakozó kapitalizmus eredményei optimizmussal töltötték el. Ugyanakkor a volt feudális uralkodó osztályok, a nagybirtokos arisztokrácia, de elsősorban a birtokos nemesség azon tagjaiban, akiknek nem volt elég tőkéjük az átalakuláshoz, a racionális gazdálkodáshoz, s ezért régi életnívójuk fenntartásának igényével igen, de gazdasági alapjaival már nem rendelkeztek, – e rétegek között egyfajta reakciós antikapitalista felfogás termelődött ki. Ez a konzervatív eszmék felvirágzását, a klerikalizmus erősödését, s nem utolsósorban az antiszemitizmus elburjánzását eredményezte.
A politikai élet e konzerválódására az adott alapot, hogy a magyar társadalom már végrehajtotta a maga polgári átalakulását, s vezető rétegei a társadalmi haladás helyett az adott viszonyok megőrzését tartották szükségesnek, elsősorban az új osztállyal, a munkásosztállyal szemben. A magyar burzsoázia kiegyezett a volt uralkodó osztállyal, a nemességgel, az arisztokráciával és az egyházzal, s belenyugodott abba, hogy azok az ország politikai, társadalmi és gazdasági életében továbbra is vezető szerepet játszanak. A liberalizmus ekkor már élesen elvált a demokráciától, s egyre inkább konzervativizmusba torkollott. Ez azonban a társadalom bizonyos rétegei részéről ellenállást váltott ki.
Az ellenállás liberális formában éppen azoknak a rétegeknek a részéről valósult meg, amelyek közé származása szerint Acsádyt is soroltuk. A liberális burzsoáziának, különösen a középburzsoáziának az a generációja, amely a 30–40-es években született, vagy legalábbis e generáció egy része megkísérelte, hogy elszakadjon a dzsentritől, szakítva a feudális maradványok legkiáltóbb formáival. Ezek azok a rétegek, amelyek most átveszik a liberalizmus zászlaját azoktól a nagy öregektől, akikben még él annak haladó formája, s megkísérelik kialakítani a magyar burzsoázia önálló szellemi arculatát. Acsády személyében éppen ennek a törekvésnek lehetünk tanúi.
Az 1869-ben újságírói pályára lépett Acsády Deák Ferenc politikájának a híve volt. De nemcsak abban az értelemben, hogy elfogadta a kiegyezés lényegét, s adott formáját is, hanem elsősorban abban a tekintetben, hogy a Deák és Eötvös József nevével fémjelzett liberalizmust vallotta a magáénak, azt a liberalizmust, amelyik, ha nem is volt már olyan haladó arculatú, mint 1848 előtt, de annak sok haladó vonását viselte még magán. A Pestre került fiatalemberre az egyetem padjaiban, a napilapok szerkesztőségi szobáiban, a pesti kávéházak füstös helyiségeiben a 70-es évek liberális szellemi áramlatai döntő benyomást gyakoroltak. Olvasmányai, tanulmányai megismertették Eötvös és a centralisták nézeteivel – ne felejtsük, a Pesti Naplót ekkor még Kemény Zsigmond szerkesztette! –, s azokhoz közelítette a centralisták harca a zsidóság emancipációjáért is. Acsády tehát Magyarország belső átalakulását a deáki, eötvösi koncepció alapján képzelte el. Felfogása szerint a kiegyezés után a közjogi viták helyére a belső reformok (liberális polgári reformok) megvalósításának kell lépnie. Ismerve a nyugat-európai viszonyokat, világosan látta az ország elmaradottságát, s hangsúlyozta, hogy „civilizálódnunk” kell.
Abból, hogy a Deák–Eötvös fémjelezte liberális álláspont hívévé vált, de abból is, hogy a 70-es években a kapitalista államszervezet kiépítése volt napirenden, következett hogy Acsády ezekben az években elsősorban az ilyen vonatkozású témák kapcsán nyilatkozott meg. Állásfoglalásai közül jelentősek azok, amelyekben a megyék autonómiája ellen érvelt. Erős központi államapparátus mellett foglalt állást, s ebben nem csupán annak volt szerepe, hogy a megyékben a feudalizmus védelmezőit látta, hanem a néptömegektől – elsősorban a nemzetiségektől – való félelmének is. Liberális álláspontjának megfelelően foglalt állást egyház és állam viszonyának kérdésében, kifejtve, hogy az államot és az egyházat szét kell választani egymástól. Deák Ferenc haladó álláspontját fogadta el ebben a tekintetben, mintegy elméleti kidolgozója volt annak, amit Deák híres búcsúbeszédében kifejtett. Fellépett a pápa csalhatatlanságának dogmája ellen is. Állásfoglalásait a lassú reformok kívánalma jellemzi minden területen. Ugyanez jellemzi szinte minden fontosabb fellépését, akár az iskolareformról volt szó, akár a választójogról vagy más kérdésekről.
Liberális felfogása nem engedte, hogy radikális megoldásokat javasoljon. Jellemző erre nézete a választójog módosításáról, ahol fellépett a cenzus felemelése ellen, mert természetesnek vette ugyan, hogy a proletariátus nem kap választójogot, de azt is, hogy a „polgári osztály egyetlen jogosult eleme” sem esik el tőle. Ez az álláspontja talán a legjellemzőbb mind között; mert megvonja liberalizmusának határait. Acsády már önmagában is tudatosította liberalizmus és demokrácia szétválását a polgári forradalom után. Egy 1884-ben írt röpiratában nyíltan megmondja, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeit általános frázisoknak tartja, amelyekkel „alkalmilag a tömeget felszítani szokás”. Ugyanitt mondja, hogy liberalizmus és demokrácia már nem férnek össze egymással, s ő az előbbi mellett tör lándzsát.
Rövidesen fény derült azonban arra is, hogy liberalizmusa nem volt azonos a hivatalos körökével. A liberalizmusnak tipikus, a feudalizmus és a „birtoktalan” néptömegek elé egyaránt gátat emelni szándékozó célkitűzései ugyanis 1867 után nálunk úgy valósultak meg, hogy a gátakat a néptömegek előtt – az eötvösi–deáki álláspontról nézve is, az új liberális nemzedék nézőpontjából is – túlságosan magasra, a nagybirtok és a klerikális, általában feudális maradványok előtt viszont túlságosan alacsonyra emelték. S ez az évek múlásával a demokráciától magát mereven elhatároló Acsády számára is mind világosabbá vált.
A felismerés éppen a választójogi vitában tudatosodott, amikor a cenzust jelentősen felemelték. Ez szembeállította a kormányzásra mindinkább képtelen Deák-párttal, s egy „középpárt” felé sodorta, amely a Deák-párt balszárnyából és a balközép azon elemeiből állt volna, amelyek lemondanak a közjogi követelésekről, s erejüket a liberális reformok megvalósítására fordítanák.
A törés mégis közjogi téren következett be. Acsády a kiegyezést ugyan közjogi téren elfogadta, de gazdasági téren a magyar középburzsoázia azon részének álláspontját képviselte, mely gazdaságilag teljes önállóságot követelt. Azt remélte, hogy az 1875-ben kormányra jutott Tisza Kálmán ezt meg fogja valósítani. Amikor 1878-ban végül Tisza is megújította a vámszerződést Ausztriával, csalódósa olyan hatalmas lett, hogy otthagyta a kormánypártot, és kezdetben az új védegyleti mozgalom hívéül szegődött, majd az Egyesült Ellenzékhez csatlakozott.
Az első pillanatra meghökkentőnek tűnik, hogy egy az eötvösi–deáki liberalizmus elveit valló és elvei mellett következetesen kitartó ujságíró olyan párthoz csatlakozott, amelyet a klerikális Apponyi Albert vezetett. A helyzet azonban korántsem ilyen egyértelmű. Az Egyesült Ellenzék soraiban igen sok hasonló liberális felfogású értelmiségi (pl. Pulszky Ferenc és Grünwald Béla) foglalt helyet, s ezek vezetőként nem Apponyit, hanem Szilágyi Dezsőt és liberális irányzatát fogadták el, s a párt még évtizedek múlva is hangoztatott ilyen eszméket. A Függetlenségi Párttól elválasztotta az, hogy nem kívánt fellépni a közjogi helyzet megváltoztatásáért, a kormánypárttól pedig az, hogy látta, az nem úgy értelmezi a liberalizmust, mint ő. De ezen kívül más tényezőről is szó van. Liberális álláspontjának köszönhette, hogy sok tekintetben együtt tudott haladni még az Apponyi-féle konzervatív elemekkel is.
Liberalizmusa ugyanis – mint láttuk – korlátozott, szűk volt. Korlátokat állított eléje néhány speciális magyarországi körülmény is. Közülük különösen a soknemzetiségű ország sajátos helyzetét emeljük ki. A polgári forradalom után a liberális burzsoáziának szinte minden állásfoglalását a néptömegektől való félelem szabta meg. Acsádynál – s ebben tükröződnek a speciális magyarországi körülmények – a néptömegektől való félelmet felfokozta a nemzetiségi tömegektől való félelem. Acsády elfogadta ugyan a nemzetiségi kérdés rendezésének alapjául az 1860–70-es évek uralkodó álláspontját, azt az Eötvös–Deák-féle megoldást, amely az 1868. évi nemzetiségi törvényben rögzítette a kérdésnek az egyéni szabadság alapján történő rendezését; de ez csak elvi alap volt, a gyakorlatban szinte minden esetben a törvényben biztosítottnál jóval erőteljesebb magyarosítást, asszimilációt kívánt meg. Ismerte a kérdés súlyosságát, azt, hogy Magyarországon a nemzetiségek számbelileg olyan hatalmas tényezőt alkotnak, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Azért is lépett fel az újabb területszerzés ellen a 70-es évek végén (Bosznia-Hercegovina), mert az növelte a szlávok számát a Monarchiában.
E passzív állásponton túlmenően aktív magyarosítást is sürgetett. A magyar nemzetállam gondolatát magáévá téve, a nemzetiségeket nem kívánta politikai jogokhoz juttatni. Hirdette a magyar kultúr fölény gondolatát. Acsády úgy vélte, hogy a nyugat-európai országok azért erősek, mert egynyelvűek, mert nemzeti államok, s azt gondolta, ha Magyarországon a nemzetiségeket sikerülne asszimilálni, minden probléma megoldódna. A magyarság kulturális fölényében vélt ideológiai alapot találni az erőszakos magyarosításhoz. E téren elment addig, hogy a 70-es évek elején a nemzetiségi törvény módosítását követelte, azt, hogy a gimnázium felső osztályaiban csak magyarul oktassanak.
A nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja determinálta liberális nézeteit általában. Azért lépett fel az általános választójog ellen, mert félt a nincstelen, de elsősorban a nincstelen nemzetiségi tömegektől. A nemzetiségi kérdésben elfoglalt álláspontja volt tehát az egyik oka annak, hogy liberalizmusa, amely elvben a fejlett kapitalista országok szinte minden vívmányát át kívánta ültetni Magyarországra, gyakorlatilag korántsem volt képes mindazokért a vívmányokért síkraszállni. Liberalizmusának másik gátja a munkásosztálytól való félelme volt. Elméleti tanulmányaiból is ismerte a kérdést, de saját korának eseményei is arra ösztönözték, hogy foglalkozzék vele. Elsősorban az 1871. évi párizsi kommün volt az, amely figyelmét a munkásmozgalom felé fordította.
A liberalizmusnak azok a magyarországi képviselői, akik a polgári átalakulás kérdéseit már a reformkorban kidolgozták, elméletileg foglalkoztak a munkáskérdéssel is. De ők még nem kényszerültek arra, hogy gyakorlati politikájukban foglalkozzanak a munkásmozgalommal, a „pauperismussal”. 1848 után azonban a kapitalizmus gyors fejlődése következtében csakhamar Magyarországon is jelentős iramban fejlődött a munkásosztály, s megindult politikai szervezkedése is. A 70-es években ez a munkásosztály – különösen a fővárosban – már mindinkább hallatta hangját. Acsády igen korán felfigyelt ezekre a hangokra, arra a veszélyre, amelyet a proletárok a burzsoáziára jelentettek. A párizsi kommün idején 26 éves volt, s a francia munkásmozgalom kísérlete a hatalom megragadására egész életére szóló nagy élményt jelentett. Tisztában volt vele, hogy csak erőszakkal nem lehet megoldani a munkáskérdést. De úgy vélte, hogy bizonyos reformok révén tompítani lehet azokat az ellentéteket, melyek létrehozzák a proletariátus mozgalmát.
A szocializmus elméletétől Acsádyt liberális polgári felfogása mellett az is távol tartotta, hogy a szocialistákat – készpénznek véve a kommün idején a polgári sajtó által hangoztatott rágalmakat – az emberi kultúra ellenségeinek tartotta. Liberális szemlélete azonban mégis arra ösztönözte, hogy ne álljon meg az egyszerű elutasításnál, hanem megértse és megértesse, mi a „munkáskérdés” alapja. Megpróbálta feltárni a szocializmus terjedésének okát, és javasolt bizonyos rendszabályokat is, amelyekkel – véleménye szerint – meg lehetne előzni, hogy e mozgalmak a fennálló társadalmi rendszer számára túlságosan veszélyessé váljanak.
Az okok kutatásában eljutott annak felismeréséig, hogy a társadalom szervezetében van a hiba. Megállapította, hogy a francia forradalom megdöntötte ugyan a régi rendet, de nem állított olyan új organizációt a helyére, amely célszerűen működhetne. A feudális urak helyére a nagytőke lépett, s így továbbra is a társadalom egy kis része zsákmányolja ki a nagy többséget. A kizsákmányolás fokozódása „kergette” a népet a kommunizmus karjaiba – írta –, s mint hajdan a parasztlázadások, most a sztrájkok, a „Kommün” a kornak az elfajulása. Azt mutatják, hogy beteg a társadalom.
Azt persze világosan látta, hogy a magyarországi munkásmozgalom még korántsem olyan veszedelmes, mint a nyugat-európai. Iparunk még fejletlen, nálunk a munkásmozgalom csak akkor lehet veszélyes, ha az agrárproletárok is megmozdulnak. Ez azonban – vélte 1880-ban – belátható időn belül aligha következik be. Ugyancsak kiemelte azt is, hogy míg a magyarországi munkásmozgalom elsősorban az Ausztriából bevándorolt német anyanyelvű munkások körében terjed, nagyobb mértékben nem lehet veszélyes. Fellépett viszont ama adópolitika ellen, amely a parasztságra mind nagyobb terheket rótt, s így növelte a nincstelenek számát.
Acsády a munkáskérdés megoldása céljából olyan reformokat tartott szükségeseknek, amelyek megelőzik a társadalom „betegségét”. Ilyenre gondolt, amikor javasolta az iskolai oktatás ingyenessé tételét, nehogy a fizetők és nem fizetők között már gyerekkorban kialakuljanak az osztályellentétek. Természetes, hogy ezek a „gyógyszerek” nem lehettek hatékonyak, az általa ajánlott megoldások az utópiák körében mozogtak. Ennek okát abban leljük, hogy Acsády a munkásmozgalom és a kapitalizmus közötti alapvető összefüggéseket tulajdonképpen nem ismerte fel. Egyfajta összefüggés feltárásáig eljutott. De a munkáskérdést, a munkásmozgalmat nem a kapitalizmus szükségszerű velejárójának tulajdonította, hanem csak a nagytőke tevékenységének. Acsády, a liberális polgár, felismerte a feudalizmus alapvető ellentétét, de – s ezt már itt ki kell emelni – a feudalizmusban is csak a társadalmi osztályok közötti egyensúly felbomlásában, az oligarchia uralmának kibontakozásában, a jobbágyság kíméletlen elnyomásában látta azt meg. Amikor pedig saját kora kapitalista társadalmát vizsgálta, hasonlóképpen eltorzította a valóságot, mivel csupán a nagytőke tevékenységében vélte felfedezni a bajok okát.
A nagytőke elleni fellépésében még nem a századforduló közép és kispolgárságának, vagy a polgári radikálisoknak kartellellenes fellépéseiről van szó. Acsády nagytőke ellenessége hasonló volt sok kortársának konzervatív nézeteihez, akiket a 70–80-as években a magyarországi kapitalista fejlődés „árnyoldalai” ijesztettek meg. Acsádyt is csak azok a közvetlenül tapasztalt tények ijesztették meg, amelyek a „gründolási” hullám nyomait jelezték. A gyorsan meggazdagodott pénzmágnások az egyik oldalon és a tönkremenő kisemberek ezrei a másikon – ez volt az a jelenség, amelyik megrémisztette. Felfogásában nem nehéz felismerni a középrétegek – kis- és középburzsoázia, kis- de főleg középbirtokosok-álláspontját. Ezek a rétegek léptek fel a különféle tőzsdei manipulációk ellen. Acsády leginkább azt kifogásolta, hogy a nagytőke korlátlan tevékenysége – s ő nagytőkén elsősorban a kereskedelmi és banktőkét, a „nem termelő tőkét” értette – felbontja a társadalom középső rétegeit, s ezzel növeli a proletáriátus számát, végső soron elősegíti annak győzelmét. Ezért ítéli el a gründolásokat (különösen a vasútépítés terén), az uzsorát stb. Felfogása szerint a kormánynak elsősorban a kisembereket kellene támogatnia, nem pedig a nagybankokat, amelyek csak a nyomort terjesztik. A nagytőke uralma – mint mondja – „a kommunizmushoz vezet”.
Regényei és egy színdarabja is ezt a kérdést feszegetik. Fridényi bankja c., stílusában, a szereplők rajzában Jókai hatását erősen magán viselő regényének témája egy nagy bank létrejötte és bukása. Kitűnően mutatja be, hogyan alakult ki a nagytőke és az arisztokrácia szövetsége a „közönség” becsapására. Egy, a valóságban is megtörtént börzeszédelgés történetét írja le, s a történet kapcsán igen plasztikusan mutatja be a szédelgés mechanizmusát. A regény alakjai a korabeli magyar társadalom egyes rétegeinek tipikus képviselői.
A 70–80-as évek társadalmi kérdései közül Acsády érdeklődését a zsidókérdés is foglalkoztatta. Felfogása szerint a liberális elveknek megfelelően kell rendezni ezt is. Állást foglalt a tiszaeszlári per kapcsán kibontakozott antiszemita propaganda ellen. Röpiratában, mely rövid néhány hónap alatt két kiadásban fogyott el, rámutat arra, hogy a hanyatló dzsentri mozgalmáról van szó. A zsidóságnak Acsády szerint a parasztsággal kell összefognia a volt nemesség ellen. A kérdés ilyen felfogásában kétségkívül Acsády antifeudalizmusa, a liberalizmus tendenciái jutnak kifejezésre. Acsády ugyanis, miközben utalt arra, hogy a hanyatló nemességgel szemben a polgárságnak és a parasztságnak össze kell fognia, arra is felhívta a figyelmet, hogy – nézete szerint – ezzel a múltbanéző, hanyatló régi kiváltságos osztállyal a polgárság ellentétei a későbbiek során mindinkább éleződni fognak. A parasztság pedig ebben a küzdelemben a polgárság természetes szövetségese. Egyúttal pedig természetes szövetségese a zsidóságnak is, mert összeköti őket a múltbeli közös elnyomatás.
Nézeteit e téren igen erősen befolyásolta, hogy ő maga egy már évszázadok óta Magyarországon megtelepedett, a XIX. század második felében pedig már középbirtokosi szinten élő zsidó család sarja volt. Szemében a Kelet felől beáramló zsidóság kulturálatlan tömeg volt, s állásfoglalásaiban emellett szerepet játszottak már idézett, a közép és kisbirtokos rétegeket erősíteni szándékozó szempontja is. Ezért is hangsúlyozta, hogy útját kell állni a bevándorlásnak. Ugyancsak nyomatékosan leszögezte a zsidóság mielőbbi asszimilációjának szükségességét. Ennek egy színdarabjában is hangot adott.
Acsády társadalmi-politikai nézetei tehát nagy vonásokban tükrözték annak a középburzsoáziának és tőkés középbirtokos rétegnek, s a belőlük kikerült szabadfoglalkozású értelmiségieknek a felfogását, akik alapul elfogadták a kiegyezést, de nem nyugodtak bele az adott viszonyokba, hanem tovább akartak lépni, s gazdaságilag, bizonyos fokig politikailag is az önálló Magyarország megteremtését tekintették fő célkitűzésüknek. Ez a liberalizmus azonban már a polgári forradalom utáni liberalizmus volt. Az ezt valló rétegek már megrettentek a proletariátus mozgalmaitól, úgy érezték, hogy – mint Goethe bűvészinasa – elvesztették uralmukat az általuk felidézett szellemeken. Ez volt a jellemző a kormányzat liberalizmusára, s arra a liberalizmusra is, amelyet az Acsády által is képviselt haladóbb rétegek hirdettek. Ennek a liberalizmusnak a korlátai is azonosak voltak a kormányzatéval, a nacionalizmus, a néptömegektől, a munkásságtól, s a parasztság mozgalmaitól való félelem.
Külön is ki kell emelni, hogy Acsády társadalomszemléletére tőkés középbirtokos felfogása a legjellemzőbb. Kétségtelen, hogy megfogalmazásai, javaslatai sok konzervatív elemet tartalmaznak (gondoljunk csak a nagytőkeellenesség motívumaira), olyanokat, amelyek más társadalmi törekvéseknek, pl. az agrárius mozgalmaknak is követelései voltak, Ezekben a nézeteiben konzervatív középbirtokosi álláspontja jut érvényre. Korán felismerte az agrárproletáriátus mozgalmaiban rejlő veszélyt, és javaslatai egytől egyig azt célozták, hogy a kapitalista fejlődés ne növelhesse a nincstelen agrárproletárok számát. A tönkremenő középbirtokos álláspontja tűnik ki az uzsora elleni törvény követelésében, a középrétegek pusztulásának leírásában. De nem egyedül ezek az elemek dominálnak felfogásában; olyan nézeteket is vallott, amelyek nem feleltek meg az agráriusoknak. Ilyen pl. az ipar szerepének kiemelése a nemzeti fejlődésben stb. Acsády nemcsak középbirtokos, hanem tőkés középbirtokos nézeteket vallott, ez is a magyarázata annak, hogy tovább látott, mint az agrárius mozgalom híveinek túlnyomó része.
Láttuk, hogy sokban hajlott a konzervatív megoldások felé. De arra is rá kell mutatni, hogy nézeteinek volt haladó tartalma. A munkásmozgalmat nem terrorral, hanem reformokkal kívánta lecsendesíteni, mintegy megelőzni. Fellépett az ország rendjének liberális irányú javítása mellett. Ha ez a liberalizmus korlátozott is volt, de akkor feltétlenül előremutató.
Kiemeltük Acsády társadalmi állásfoglalásainak liberális voltát, rámutattunk annak tőkés középbirtokos elemeire és korlátaira. Hangsúlyoznunk kell nézeteinek még egy jellemzőjét: stabilitását. Felfogásán, amelyet a 70-es években alakított ki, néhány évtizeddel később sem változtatott. S ez akkor, amikor a politikai élet fejlődése a századfordulón sok tekintetben jobbra tartott, a kiéleződött társadalmi küzdelmekben Acsádyt automatikusan balra tolta. Ugyanazokat a nézeteket vallotta, mint korábban, azokért is szállt síkra, de mondanivalójának társadalmi akusztikája megváltozott. A századfordulón a korábbi liberális tendenciák már elhalványodtak. Szerepüket átvette a polgári radikális mozgalom, részben más ideológiai töltéssel, részben más társadalmi bázissal. Acsády lassan magára maradt. Bár a középburzsoáziával, ill. annak képviselőivel továbbra is összefűzte a közjogi kérdésben elfoglalt álláspontja és a magyar imperializmus elveinek érvényre juttatása, lassanként mégis elszigetelődött az uralkodó irányzatoktól, s közelebb került a polgári demokrácia híveihez, sőt a Szociáldemokrata Párthoz is.
De ez a mozgás benne nem tudatosodott, s következmények nélkül maradt. Inkább arról van szó, hogy Acsády ugyanazokkal az elképzelésekkel a társadalmi spektrum más szegmentumába került. Az uralkodó osztály mindinkább a liberalizmusnak a feudális maradványok elleni fellépését olvasta ki írásaiból, s ezért lassan ellene fordult. Részben ez magyarázza azt a szerepet is, amelyet a magyar történetírásban játszott.
