ELSŐ TÖRTÉNETI MUNKÁI
ELSŐ TÖRTÉNETI MUNKÁI
Vajon mi késztette Acsádyt, a már jó nevű újságírót, több jelentős sikerű regény és színdarab szerzőjét arra, hogy 40. életéve táján a múlt eseményeivel kezdjen foglalkozni, s mind mélyebbre hatoljon a történelem rejtelmeibe? Erre a kérdésre tőle nem kapunk választ. Levelezése csak töredékesen maradt az utókorra, kéziratos feljegyzései elvesztek, s már aligha kerülnek elő. Mégsem nehéz válaszolni a kérdésre. Acsádyt is az vezette el a múlt eseményeinek tanulmányozásához, ami a legtöbb nagy történetírót; választ kívánt adni saját kora fő kérdéseire, azokra, amelyek elsősorban foglalkoztatták. Ő is azt vallotta, amit az igazán nagy történetírók mindig: a történetírás haszna nemcsak abban rejlik, hogy hírt ad számunkra rég letűnt korokról, hanem sokkal inkább abban, hogy megérteti velünk a jelen állapotait, megmagyarázza saját korunk jelenségeit.
Azokra a kérdésekre azonban, amelyek Acsádyt elsősorban foglalkoztatták, s ezek főleg társadalmi-gazdasági kérdések voltak, a korabeli történetírás nem válaszolt kielégítően. Őt az izgatta, miért, s mikor maradt el Magyarország Európa más nemzetei, sőt egyes közvetlen szomszédai mögött is, nemcsak politikai és kulturális, hanem társadalmi és gazdasági tekintetben is. Nem ismerte a választ, de azt tudta, hogy nem kielégítő az a mód, ahogyan kora történetíróinak többsége leírja a múltat, mert munkáikból az általa feltett kérdésekre egyáltalán nem kapott feleletet. Hozzálátott tehát, hogy azokra maga válaszoljon. Keresni, kutatni kezdte azt, melyek voltak kora társadalmi, politikai jellemzőinek előzményei, okai.
Természetesen nem egyszerre jutott el odáig, hogy jelentősebb műveleteket alkosson. Érdeklődése kezdetben az aktuális politikai témák történeti előzményeire irányult. 1877-ben ezért választotta disszertációja tárgyául Az osztrák császári cím és Magyarország viszonyának kérdését, mert az lehetőséget adott arra is, hogy kifejthesse benne álláspontját a közjogi kérdésekről, s hitet tehessen Magyarország önállósága mellett. Ez a tanulmány még nem alapult önálló levéltári kutatáson, forráskritikája csekély volt, s ha a szerző helyenként már meg is mutatta, hogy kritikai érzéke igen jó, mégis azt kell mondani, hogy Acsády ekkor még nem volt birtokában mindazoknak a készségeknek, amelyekkel egy történetírónak rendelkeznie kellett. Több mint 7 évre le is tette a történetíró tollát. De ezek az évek nem múltak el nyomtalanul. Kora legnagyobb magyar és külföldi történetíróit tanulmányozta. Rengeteget olvasott, s olvasmányainak tekintélyes részét különféle orgánumokban ismertette is. Szilágyi Sándor, Thaly Kálmán, Marczali Henrik, Károlyi Árpád, Grünwald Béla, Fraknói Vilmos, Pauler Gyula, Ipolyi Arnold, Csánki Dezső, Kerékgyártó Árpád, Mikulik József, Nyári Albert, Zsilinszky Mihály és még sok más történetíró munkáit bírálta, de persze sokkal többet olvasott annál, mint amiről recenzióiban beszámolt.
A korabeli magyar és külföldi történeti irodalom színe-javának ismeretében fogott hozzá újabb történeti munkák megírásához. Érdeklődése kezdetben a XVII. század közepére, második felére irányult. Tudása tulajdonképpen nagyon hamar megérett arra, hogy a magyar történetírás hagyományos műfajában, az életrajzban próbára tegye. 1884–85-ben írta meg Széchy Mária életrajzát. Már ebben a munkájában is érezhető, hogy erőssége nem annyira a biográfia, mint inkább a környezetleírás volt. Annak ellenére, hogy Acsádyhoz mint regényíróhoz igen közel állt az életrajz módszere, könyvének mégis művelődéstörténeti tárgyú fejezetei azok, amelyek a legmaradandóbbaknak bizonyultak. Ez is sejtetni engedi, hogy a korszak nagy történetírói közül elsősorban azok hatottak rá, akik a művelődéstörténetet művelték. Megerősíti ezt díjnyertes pályamunkája, az 1886-ban megjelent Magyarország Budavár visszafoglalása korában. Lehetetlen nem észrevenni, hogy a könyv ihletője Macaulay Anglia történetének híres harmadik fejezete, az Anglia 1885-ben, különösen ami módszerét illeti. Hangsúlyozzuk, csak a módszerről van szó, maga a feldolgozás természetesen eredeti forrásanyagokon alapult.
Ez a munka minden tekintetben magán viseli szerzője történetírói felkészültségének, rátermettségének a jegyeit. Acsády ezzel a munkájával a megkezdett úton eljutott addig, ameddig a hagyományos történetírói eszközök felhasználásával egyáltalában eljuthatott. Társadalomrajza magán viseli a korabeli magyar történetírás hagyományos technikáját, de tükrözi azt is, hogy a szerző igénye már több annál. A társadalom egyes rétegeinek helyzetét, életmódját igen színesen írja le, adatbázisa gazdag, látásmódja friss. Jellegzetesen polgári liberális módszer mutatkozik meg abban, hogy Acsády e munkájában a múlt egyes jelenségeit saját kora jelenségeivel hasonlítja össze, valamint hogy saját korának egyes fogalmait visszavetíti a múltba. A könyv jelentősége azonban nem ezekben az erényeiben és hiányosságaiban van, hanem abban, hogy Acsády a megírás során rádöbbent: ezekkel a módszerekkel nem jut el oda, ahová szeretne, nem tud mélyebbre hatolni a társadalmi rugóinak megismerésében. A magyar történetírás és a nagy külföldi történetírók módszerei ehhez nem elegendők. Valami újra van szükség ahhoz, hogy előbbre juthasson. Ezt az újat találta meg a gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásoknak a múlt század 80-as éveiben kibontakozó különféle iskoláiban. Az igény a magyar valóság, kora társadalmi kialakulásának, létrejöttének megismerésére volt az, ami Acsádyt végül is arra kényszerítette, hogy a történettudományban Magyarországon új módszerekkel kísérletezzen, új felfogást valljon a történettudomány feladatairól, egy új irányzat alapjait kísérelje meg lerakni a magyar történettudományban.
