TÖRTÉNETSZEMLÉLETE
TÖRTÉNETSZEMLÉLETE
Acsády Ignác gazdaság- és társadalomtörténeti tárgyú munkássága az 1880–90-es évek fordulóján bontakozott ki. Ekkor írt munkáinak lapjait – utolsó nagy művével, A magyar jobbágyság történetével együtt – ma is haszonnal forgatjuk, adataira ma is építünk; elsősorban ezek a munkái állták ki az idő próbáját. S egyúttal ezekből az írásaiból hámozhatjuk ki történetfelfogását.
A dolgok megértése kívánja meg, hogy rövid pillantást vessünk az európai gazdaság- és társadalomtörténetírás, egyáltalán a történettudomány fejlődésére ebben az időszakban. Enélkül nem érthetjük meg Acsády történetfelfogását, s nem tudjuk a maga helyére tenni a saját korában. Nem lehet persze elmerülni a részletekben, de erre nincs is szükség. Elég annak hangsúlyozása, hogy a polgárság fejlődésének, a polgári szemléletmódnak a társadalomtudományokra gyakorolt hatását már a XVIII. században jelzi Montesquieu-nek, majd nála is nagyobb nyomatékkal Voltaire-nek a fellépése azzal a történetírással szemben, amely addig szinte kizárólag politikai eseményekkel foglalkozott. A polgárság azt kívánja, hogy a történetírás az addigiaknál nagyobb gondot fordítson a politikai történet, vagyis a dinasztiák, feudális családok gyakran feldolgozott története helyett a kultúra, a tudomány, a gazdasági élet eseményeire, azaz a polgárság történetére.
Ez az igény hozta létre a XVIII. század második felétől mind gyorsulóbb ütemben kibontakozó művelődéstörténeti kutatásokat. A történetírók ekkor még e címszó alatt tulajdonképpen mindazzal foglalkoztak, ami nem a politika története volt. A vallás és a művészetek, a szokások és az erkölcsök mellett tehát a gazdálkodás, az ipar, a kereskedelem történetével is.
A művelődéstörténeti munkák mind nagyobb áradatába Comte működése, a pozitivizmus nyitott újabb szakaszt. Elméletileg megalapozta a művelődéstörténetet, s újabb fellendülését indította el. De az már egyúttal az eredeti értelemben vett művelődéstörténet felbomlását is jelentette. A XIX. század gyors fejlődése nyomán világossá vált, hogy már nem lehet egységesen kezelni a nem politikai jelenségeket. A gyors specializálódás a gazdaságtörténet fokozatos leválását eredményezte a művelődéstörténetről. Meggyorsította ezt a folyamatot, hogy más tudományokból is megindult a kikülönülés a gazdaságtörténet felé. Elsősorban a közgazdaságtudományból, amelynek történeti iskolája (Roscher) logikusan jutott el a konkrét gazdaságtörténeti kutatásokhoz. A művelődéstörténetből és a közgazdaságtanból kiszakadt kutatás e két patakjának egyesülése duzzadt végül is a gazdaságtörténet széles folyamává a XIX. század utolsó harmadában. Közvetve elősegítette ezt a marxizmus megjelenése is a polgári gazdaságtörténetírásra gyakorolt hatása révén. A század utolsó évtizedeiben már olyan jelentős fejlődés következett be, amelyet pl. a statisztika elméletének és gyakorlatának a gazdaságtörténeti kutatásban történt meghonosodása jelez, különösen az angol gazdaságtörténetírásban.
A gazdaságtörténetírásnak ez a fejlődése természetesen elsősorban Nyugat-Európában következett be. Magyarországon a történetírás ehhez képest rendkívül elmaradott volt. Még a művelődéstörténet sem érte el az ottani színvonalat. A reformkori fellendülés után az abszolutizmus éveiben visszaesett magyar történetírás hosszú évtizedekig nem tudta helyettesíteni Horváth Mihály első gazdaságtörténeti összefoglalását. Az e munka megjelenését követő évtizedekben alig látott napvilágot olyan tanulmány, amelyik hasonló kérdésekkel foglalkozott volna. Tulajdonképpen erre mutat rá Acsády is, amikor kifejti: „A magyar köznép, a parasztság, földművelésünk, nemzeti vagyonosságunk legnyomatékosabb tényezője éppen nem dicsekedhetik azzal, hogy sorsa iránt a történetírás akár a múltban, akár a jelenben valami túlságos érdeklődést tanúsított volna. Keveset foglalkozott vele mindenkor, de a legkevesebbet éppen napjainkban. A régibb időkből még csak van néhány munkánk, mely a jobbágyságnak legalább köz- és némely magánjógi viszonyát igyekezett tisztába hozni. Az utóbbi harminc-negyven év alatt azonban már ezt sem tették.” Ennek magyarázatát a kapitalizmus lassú hazai fejlődésében találjuk meg. Acsády is felismerte annak idején, hogy a polgári életfelfogás csak kevéssé terjedt még el, s ezért az uralkodó rétegek sem érdeklődnek az ilyen kérdések iránt.
Külön is érdemes megemlíteni, hogy a lassan Magyarországon is polgárjogot nyert művelődéstörténeti kutatás, amely az 1850–60as években szép eredményeket mutathatott fel, noha módszertanilag tulajdonképpen a korabeli francia, angol, német munkákat ismételte, aránylag hamar jelentős változáson ment át. Az 1860-as évektől mind erőteljesebben eltolódott egyháztörténeti irányba, s a századfordulón Békefi Remig kutatói irányzatában már ez a tematika került túlsúlyba.
Amikor tehát Acsády az 1880as években hozzálátott gazdaságtörténeti tárgyú kutatásaihoz, ez a tudományág nálunk még gyermekcipőkben is csak alig-alig tipegett. Semmit sem kaphatott tehát készen. Már azok a művelődéstörténeti hatások is, amelyeket első munkáiból kivehettünk, a nagyobb európai történetírók tanulmányozása révén érték.
Történetírói arculatának kialakulására a legnagyobb hatást a közgazdaságtan történeti iskolája, W. Roscher és tanítványai gyakorolták. Acsády még az egyetemen hallgatta Kautz Gyulát, Roscher egyik legnagyobb tanítványát, akinek hatása az európai közgazdaságtanra és gazdaságtörténetre kimagasló volt. De megismerte más tanítványok munkáit is, tevékenysége különösen a 80–90-es években abba az irányba fordult, amelybe Roscher legtöbb tanítványáé. Sok tekintetben tőlük függetlenül, velük párhuzamosan haladt. A pénzügyigazgatás, a pénzügytörténet kutatása ebben az időben bontakozott ki Németországban és Ausztriában, s Acsády e tevékenysége időben szinte semmivel sem maradt cl mögötte. Az 1867. évi kiegyezés után a kutatás előtt megnyílt kamarai levéltár hatalmas iratanyagából kísérelte meg az adózás XVI–XVII. századi történetének feldolgozását, kezdetben arra gondolva, hogy 1526-tól 1686-ig az egész időszak adózástörténetét egy kétkötetes munkában teszi közzé. E munka egy részeként közölte talán mindannyi között legjobb művét, a Magyarország pénzügyei I. Ferdinánd uralkodása alatt 1526–1564. c. munkát, melynek középpontjában az adózás és a pénzügyigazgatás szervezeti kialakulása áll. De Acsády sok más tényezőt is figyelembe vett. A pénzügyigazgatáson keresztül igen árnyalt képet rajzolt Magyarország helyzetéről az adott időszakban.
Ebben a munkájában elárulja azt is, hogy miért fordult a gazdaságtörténet felé. Az adótörténet keretében vélte ugyanis megtalálni azt a lehetőséget, hogy a nép szerepét mutassa be a magyar történelemben. „A nép nagy tömegei mint aktív tényezők” léptek itt be a nemzeti történet keretébe. „Itt övék a főszerep” – írta. Ez adja meg a kulcsot témaválasztásához.
Az első sikeres kísérlet után sorozatban látott hozzá az adózási viszonyok további feltárásához. 1888–1896 között 1604-ig sikerült eljutnia. Tanulmányai mind széles körű, sok éves levéltári kutatáson alapulnak. Ezek a munkái egytől egyig úttörőek a magyar történetírásban. Nemcsak azért, mert ilyen témájú munka eddig még nem jelent meg, hanem azért is, mert azok a források sem voltak még feltárva, amelyek e kérdésekre fényt vethettek.
Ezekben az években Acsády érdeklődését két másik témakör is lekötötte. Az egyik az ország XVI–XVII. századi népességének meghatározása, a másik pedig a „birtokviszonyok”, a nemesség társadalmi rétegződésének ábrázolása volt. Már a probléma puszta felvetését is történetszemlélete indokolta. A népesség számának döntő fontosságot tulajdonított, ezért is fordított annyi gondot ezekre a kutatásokra, s vállalta el a Központi Statisztikai Hivatal megbízásából az 1715–1720. évi összeírások értékelését ebből a szempontból. A nemesség vagyoni viszonyainak, rétegződésének bemutatásához pedig az a gondolat vezérelte, hogy kimutassa: a magyar állam összeomlásának egyik lényeges oka a hatalmas birtokkoncentráció volt az oligarchia kezében, s a tömegerőt képviselő középbirtokos nemesség anyagi romlása. Ez a felfogás abból a már bemutatott nézetéből fakad, mely a középrétegekben látta a társadalom hasznos, dolgozó, fenntartó tényezőit.
Mindezekhez a munkáihoz és tanulmányaihoz kell számítani azokat az elméleti cikkeit, amelyekben megfogalmazta a magyar gazdaságtörténeti kutatások feladatait, társadalmi jelentőségét, módszereit, s a XVI. század politikai történetéről készített munkáit is. Ha mindezt figyelembe vesszük, s még azt is emlékezetünkbe idézzük, hogy ujságíróként is szakadatlanul működött, nem tagadhatjuk meg az elismerést fizikai teljesítménye előtt sem. S ezt az elismerést annál inkább megérdemli, mert mind tematikailag, mind módszertanilag töretlen utakon haladt. Ő volt az első, aki a dica- és dézsmajegyzékeket, az urbáriumokat abból a szempontból vizsgálta, hogy azok pl. a népesség számának alakulását mennyiben tükrözik, ennek kimutatására használhatók-e.
Hibákat persze követett el e téren is, de ez nem feledtetheti azt, hogy munkái jelentős lépésekkel vitték előre a tudományos kutatást. Hasonló források feldolgozása terén sokáig senki sem követte, a statisztikai módszert, amelyet meghonosított munkáiban, még évtizedekig senki sem alkalmazta a magyar történetírásban.
Minden elképzelését persze nem tudta megvalósítani. Tett kísérleteket arra, hogy végleg felhagyjon az újságírással. Többször is megpályázott egyetemi katedrát, de e téren lépéseit nem kísérte szerencse. Erejének tekintélyes részét tehát lekötötte az újságírás, a szerkesztés, ideje korlátozott volt. Ez volt a fő oka annak, hogy mennyiségileg sem sikerült mindazt megvalósítani, amit szeretett volna. A két kötetre tervezett pénzügytörténetnek tulajdonképpen csak az első felét fejezte be; s az I. Ferdinánd utáni részek már csak nyers feldolgozásnak, vagyis inkább a gyűjtött anyag csoportosított közzétételének számítanak. A második részből semmi sem jelent meg. De módszertanilag sem tudta kifejteni mindazt, amit szeretett volna. Ez magyarázza, hogy elméleti-módszertani tanulmányai többet mutatnak, mint amit feldolgozásaiban meg tudott valósítani.
Az 1880–90-es években publikált munkái már az érett történetíró alkotásai. Ezek a tanulmányok kialakult történetszemlélet termékei, bennük világosan kitapintható az a szemléletmód, amely a továbbiakban is jellemezni fogja tevékenységét. Arra sohasem gondolt, hogy nézeteit összefüggő rendszerbe foglalja. Azt sem mondhatni, hogy történetfelfogása eredeti lett volna. De a magyar történettudományban olyan új színt jelentett, amelyet feltétlenül értékelni kell.
A történetírásról, a történelemről vallott nézetei erősen eltérnek magyarországi kortársainak felfogásától. A kiegyezés korának legtöbb történetírója nem foglalkozott a történetírás elméletével, módszereivel, még kevésbé céljaival. Kortársai közül szinte alig akadt olyan, aki azt vallotta volna, hogy a történettudomány hatalma a jelenre gyakorolt hatásában van, s hogy a történelem menetét törvényszerűségek irányítják, amelyeknek feltárása a történetírás feladata. Acsády úgy vélte, tulajdonképpen ezen a ponton válik a történetírás tudománnyá. Rámutatott arra, hogy ahol a társadalom demokratikus, ott minden rétege szerepet kap a kutatásokban, ott nemcsak az uralkodókkal, s tetteikkel, hanem a társadalom egyes rétegeinek a történetével is foglalkoznak. A történelem tanulságai csak úgy hasznosíthatók a jelenben, ha a törvényszerűségeket tárja fel, hiszen a múlt még egyszer nem ismétlődik meg. Ezért tulajdonított jelentőséget a gazdaság- és társadalomtörténeti kutatásoknak, amelyek tulajdonképpen a tudomány rangjára emelik a történetírást.
Az az álláspont, hogy a politika eseményein kívül a társadalomnak és a gazdaságnak is helye van (sőt a fő hely illeti meg) a kutatásban, nem először hangzik el a magyar történetírásban. A fejlett nyugat-európai országokban pedig már 100 évvel korábban polgárjogot nyert.
Ott a XIX. század folyamán már arra is kísérletet tettek, hogy a történettudományt az egzakt tudományok rangjára emeljék. Az egzakt törvények kutatásának talán a legnagyobb lökést Comte filozófiája adta, az ő követői (pl. az angol Buckle) törekedtek erre elsősorban a történetírásban. Elméletileg abból indultak ki, hogy a történelemben haladás van, az emberiség fejlődik, s e fejlődés törvényszerűségei természettudományi elvontságúak. Ha e törvényeket a tudomány felismeri, akkor – mondták – megszűnik az „erőszakos felforgatásnak” a szükségessége, a társadalom haladása békésen folyik majd le. E felfogás végső kicsengése tehát jellegzetes: a burzsoázia védelme az újabb forradalmakkal szemben.
E felfogás szoros összefüggését a polgárság megjelenésével és uralomra jutásával Acsády is felismerte. Helyesen mutatott rá arra, hogy a polgári rétegek érdeklődnek múltjuk iránt, keresik, kik voltak őseik – ha nem is név szerint –, s mi volt szerepük a történelemben; ami a történetírás új ágazatait teremti meg. Így jött létre a gazdaságtörténeti kutatás is.
De Acsádyt a gazdaságtörténethez még más is közelíti. Mint kifejti, a történettudomány visszahat a politikára, a társadalomra; így a gazdaságtörténet azzal, hogy tudatosítja a tömegek szerepét a múltban, tulajdonképpen elismerteti szerepüket a jelenben is. Ezért fordult Acsády tudatosan is e tudományágazat felé.
Célja az volt, hogy a társadalom minden rétegének, osztályának történetét bemutassa, ill. felhívja a figyelmet a nép történetének elhanyagolt voltára. Egész ez irányú tevékenysége a politikai történet egyeduralma ellen irányult. A magyar polgárság gyenge volt, társadalmi tudata elmaradt a sokkal erősebben nyugat-európai polgárság mögött. Így a feudális gondolkodás a magyar történetírásban sokkal erősebb volt, mint az angolban vagy a franciéban. Ezért a kiegyezés korának történetírása igen keveset foglalkozott a nép, a parasztság, a munkásság, a városi polgárság múltjával. Mint Acsády írta, a magyar történettudomány „Kitérve a gazdaságtörténeti problémák elől, … kifelejtette előadásából a történetírás legfőbb tárgyát, a gazdasági életben szerepet vivő összes tényezőket, tehát… a tulajdonképpeni néptömegeket…”
Az addigi történetírás kritikájából indult ki. Felfogásának alapja a comtei pozitivizmus, ill. annak spenceri továbbfejlesztése volt. Ez a pozitivizmus ilyen élesen megfogalmazva és hirdetve a kiegyezés utáni évtizedekben talán csak az ő tevékenységében jelentkezett Magyarországon. Acsádynál ugyanis kitapinthatóak egy rendszer körvonalai. Tulajdonképpen a törvényszerűségek feltárásának az igénye és az a munkálkodás, amely ennek az igénynek a megvalósítását célozta, volt az a többlet, amely megkülönböztette őt kortársaitól, s elvezette egyfajta történetfelfogás vallásához.
Természetes, hogy Acsády felfogásában sem találhatjuk meg Comte és Spencer nézeteinek teljes rendszerét. Csak rendszerüknek hol ezt, hol azt az elemét látjuk, annak egyik vagy másik oldala kerül előtérbe írásaiban.
Acsády részben továbblépett a comtei felfogásnál. Comte az emberiség fejlődésének általános törvényszerűségeit hangsúlyozta, Acsády viszont már kezdetben a gazdasági erők meghatározó szerepét emeli ki. Felfogása szerint a történelemben a gazdasági tényezők dominálnak, azok határozzák meg a társadalom fejlődését. Tulajdonképpen a gazdasági materializmus szemléletéről beszélhetünk Acsádynál.
A jelenből indult ki, amikor kiemelte, hogy már nem lehet vitatni a gazdasági tényezők szerepének meghatározó jelentőséget. Ez így volt – folytatja a gondolatot – régen is. Mindig a gazdasági erő, a népesség száma és munkaképessége, szervezete döntött, csak ez a múltban nem tudatosodott olyan kifejezetten, mint a modern időkben. Mint kifejti, a keresztes háborúk, az egyházi és felekezeti mozgalmak stb. is mind kivétel nélkül gazdasági érdekeknek voltak alárendelve.
A gazdasági materializmus jelentkezése Acsády munkásságában természetesen nem zárja ki azt, hogy történetfelfogása végső soron idealista jellegű. Ő maga is vallásos volt, hitt Istenben s a vallás erejében, szükségességében. Munkásságát át-meg átszövi egyfajta mechanikus materializmus, de történetfelfogása mégis idealisztikus. A történelem fejlődését alapjaiban szellemiekkel magyarázza.
Felfogásában több irányzat keveredik. Megtaláljuk köztük a szociáldarwinizmust is, amely a társadalom életét biológiai törvényszerűségekkel magyarázza. A „struggle for life” törvényét ő is elfogadta alapvető törvényszerűségként.
Acsády is feleletet keresett az alapkérdésre: Mi határozza meg a társadalom fejlődését? Ahhoz a társadalomtudományi iskolához csatlakozott, amelyik a népesség számának tulajdonítja a legnagyobb jelentőséget. Acsády valószínűleg Roseher munkáiból ismerte meg Petty, majd Malthus elképzeléseit, s azt vallotta, hogy a népsűrűség, a népesség számának növekedése a történelem mozgatóereje. A gazdasági fejlődést is a népesség gyarapodása, ill. csökkenése irányítja. Elvi megállapításaiban igen mechanisztikusan fogja fel a népesség mint alapvető tényező szerepét, amikor pusztán a növekedésre vagy csökkenésre egyszerűsíti le a folyamatot. Olykor maga is felismerte, hogy ez így túlságosan leegyszerűsített, tarthatatlan, de az ebből keletkező ellentmondásokat csupán a „gondviselés” hatalmával tudta feloldani. Ezzel tulajdonképpen idealista szintézist tett magáévá, hiszen így végül is Istenre bízta a történelem menetét.
Persze a végső nagy kérdés megválasztása rendkívül nehéz. Sokkal egyszerűbb helyette a társadalmi fejlődés közvetlenebb problémáira irányítani a figyelmet. E tekintetben Acsádynak is kiérleltebb volt az álláspontja. Spencer és a spenceriánus szociológiai iskola társadalmi felfogását abban is a magáévá tette, hogy elfogadta és történelmi munkáiban hangoztatta; a társadalom organizmus, élő szervezet. Nem képviselte tételesen ezt az álláspontot, s nem is biztos, hogy közvetlenül Spencertől kölcsönözte. De erre nem is volt szükség.
Az Arisztotelész tanításaihoz viszonyuló organikus társadalomfelfogás, ez a tulajdonképpen konzervatív elképzelés a társadalom egyes „szerveiről”, azok funkcióiról nagy népszerűségnek örvendett a XIX. század második felében. Nem kellett ahhoz Spencer munkáit eredetiben olvasni, hogy valaki hasonló vagy lényegében azonos gondolatmenetet vessen papírra. A párizsi kommün bukása utáni évtizedekben élte virágkorát ez az elmélet, amikor a burzsoázia legélesebb szemű képviselői már felismerték, hogy ideológiailag is védekezniök kell a munkásmozgalom fenyegetéseivel szemben. A polgári rendszer képviselői számára a védekezés legjobb módja az a hagyományos filozófiai eszköz volt, amelyet minden hanyatló társadalmi rend kitermelt: a fennálló társadalom öröktől való voltának hangoztatása, annak kifejtése, hogy az a természet ajándéka. Ez a felfogás a marxizmussal szemben, mely szerint az emberi társadalomnak önálló törvényszerűségei vannak, azt hirdeti, hogy a társadalom organizmus, amelyre a biológia törvényszerűségei érvényesek. Eszerint a társadalom egyes osztályainak – mint az élő szervezet egyes részeinek – megvan a maguk szerepe az egész szervezet – a társadalom – életében, s azt helyettük, más szerv nem játszhatja. Ez az álláspont tulajdonképpen azt sugallja, hogy az egyes osztályok nem válthatják fel egymást, minden osztálynak eleve elrendelt szerepe van. E felfogás logikus velejárója az „egyensúly”-elmélet. Eszerint az osztályharc a társadalom egyensúlyának megsértése, a fejlődés akadálya. Az organikus felfogás ezzel lényegében az osztályok egyenlőtlenségét, az elnyomók jogát a kizsákmányolásra, és az elnyomottak helyzetének „természetességét” igazolja.
Ez volt a magja azoknak a burzsoá társadalomelméleti nézeteknek, amelyek az 1860–90-es években Európa-szerte kivirágzottak. Egyes filozófusok (Schäffle, Lilienfeld) egész rendszereket alkottak a biológiai társadalomfelfogás igazolására. Az ő tevékenységük sugárzott át a társadalomtudományok más területeire is. Történetíróknál persze az esetek zömében csak sántító hasonlatokról volt szó, Acsádynál azonban meghatározó jellegűvé vált. Ő az organikus társadalomfelfogás híve volt. Helyesen, az emberek közötti munkamegosztás tényéből indult ki, de egyoldalúan vont le ebből következtetéseket. „Minden hivatásnak – írja – megvoltak a maga sajátos szervei. Az egyik a hazát védte, a másik a földet művelte: az egyik a szellemi szükségleteket elégítette ki, a másik az árucserét közvetítette… bármi különböző légyen jutalmuk; munkájuk egyformán hozzájárult az állam és a társadalom fenntartásához, felvirágoztatásához, s minden egyes organum megbetegedését egyformán megérezte az összesség. „Acsády véleménye szerint az osztályok, a társadalomnak azok a szervei voltak amelyek között a munkamegosztás kifejlődött, mint pl. a feudalizmusban a rendek.
A társadalom „szociálgazdasági szervezete” Acsády felfogásában lényegében az osztályok, az organizmus szerveinek egymáshoz való viszonyát jelentette. A társadalmi organizáció kialakításában igen nagy szerepet tulajdonított az államnak és az uralkodó osztálynak. Felfogásának alakulására ebben a vonatkozásban valószínűleg a középkor zárt, merev rendi szerveződése és konzervativizmusa volt nagy hatással.
Az organizáció feladata Acsády szerint a polgárosodás lehetővé tétele, biztosítása. Ez – mint mondotta – az organizációtól függött, attól, hogy a társadalom szervei összhangban működnek-e vagy sem. „… a ki előítélet nélkül vizsgálja a múltakat, az hamar be fogja látni, hogy az államok ereje, polgárosító és politikai jelentősége régen sem kizárólag egyes rendektől, hanem főleg attól függött, összhangzatosan teljesítik-e a nemzet osztályai az államszervezetben részökre kiutalt feladatokat.” A társadalom egyes rétegei, osztályai, az organizáció szervei tehát egymásra vannak utalva, egymás nélkül, illetőleg egymás ellenére nem tudnak zavartalanul működni. Az osztályok szolidaritását, Spencer egyensúly-elméletéhez hasonlóan mint „őseredeti erőt” emelte ki. A társadalom addig fejlődik, az államok addig erősödnek, míg az egyes osztályok összhangban vannak egymással.
Ebből az elképzelésből következik, hogy – hasonlóan az organikus felfogás híveinek álláspontjához – Acsády szerint a társadalom szabályos működése akkor bomlik meg, amikor az egyes osztályok közötti egyensúly felborul., A gyakorlatban alkalmazva ezt az elméletet pl. a magyar államra, mint kifejtette: a királyság, az állam megalakulásakor István király – e téren anakronisztikusan szinte a modern államszervezet mintájára történő tudatos tevékenységet tételezett fel – gondoskodott arról, hogy az egyes „népelemek” megfelelő számban, arányban legyenek képviselve, s ami a leglényegesebb: „…olyan biztosított vagyoni tétellel bírjanak, minő az a hivatás volt, mely mindegyikükre várakozott az államéletben”. A XVI. század elejére azonban a még István király által megszabott vagyoni egyensúly megbomlott, a legtöbb birtokosnak nem volt megfelelő vagyona ahhoz, hogy a „a reá háruló katonai és politikai kötelességeknek” eleget tehetett volna, ugyanekkor viszont a nagybirtokosok olyan óriási hatalomra tettek szert gazdasági túlsúlyuk révén, amely már végzetessé válhatott az országra:
Acsády szerint tehát a XVI. században a magyar társadalom, „Magyarország társadalom- és gazdasági, vele politikai szervezete” két alaphibában szenvedett. Egyrészt a birtokos családok száma nem állott kellő arányban azokkal a feladatokkal, melyek reájuk mint a társadalom vezetőjére hárultak, másrészt még ezt a csökkent számú birtokos osztályt is óriási vagyoni aránytalanság jellemezte. Többségük szegénységre volt kárhoztatva, s nem volt elég anyagi ereje, sem kedve katonai kötelezettségei teljesítésére. Az uralkodó osztályon belüli vagyoni aránytalanság egyre nőtt, ez okozta az önálló magyar állam válságát. Ebben a beállításban, mely a valóság sok elemét tartalmazza, nem nehéz felismerni Acsádynak azt a korábban már ismertetett álláspontját, mely saját korában elítélte a nagy vagyonokat, s a középbirtokosok, a közép- és kisburzsoázia szerepét emelte ki. Korábban is szívesen hasonlította össze a feudális oligarchia szerepét a pénzarisztokráciáéval, mindig hangsúlyozta, hogy a társadalom igazi támaszai a középső rétegek”… a középbirtokos osztály, melynek vagyonosságán és műveltségén az állam ereje nyugszik…”
A társadalom egyik osztályának „beteges elfajulása” Acsády szerint az államra is katasztrofális hatással van. Már korábban láthattuk, hogy ő a társadalomszervezetet az állam szempontjából vizsgálta, s a nép szerepénél is azt emelte ki, hogy az állam életében ez sem játszik kisebb szerepet, mint az uralkodó osztályok. Ha társadalomfelfogásának részleteit vizsgáljuk, az állam szerepéről alkotott képe még részletesebben bomlik ki. Acsády felfogása szerint ugyanis az állam az egész társadalom felett áll, s a társadalom minden elemére egyaránt rá van utalva. Az állam és a társadalom között kölcsönös viszonyt. tételez fel. A történetírásnak azt kell vizsgálat alá vennie, vajon az egyes osztályok „…hogyan és mivel járultak az állam fennmaradásához, s viszont, mit tett az állam, hogy az ő boldogulásukat, anyagi és szellemi jótétüket előmozdítsa”. Elképzelése szerint az állam tevékenységében nem az elnyomó, a kizsákmányolást biztosító vonás domborodik ki. Acsády az organikus felfogásnak megfelelően elsősorban az állam szervezői tevékenységét emelte ki. Felfogása szerint az állam a társadalom osztályai felett álló szerv, a mérleg nyelve az egymással küzdő osztályok között. A magyar történelem „hőskorában”, az Árpád-házi királyok uralma idején pl. az állam azért volt erős, mert nem engedte, hogy egyik osztály előnyt szerezzen a másik rovására. Az Árpádok idején az állam megvédte a jobbágyságot a földesurak túlzó követeléseivel szemben. Ilyen értelemben tartotta a kapitalista államot a feudális államnál sokkal fejlettebbnek, mert az inkább képes a birtokos osztályok korlátlan hatalmi törekvései ellen fellépni, mint a feudalizmus korának széttagolt állama. Ha azonban az államot egyik vagy másik osztály keríti hatalmába, akkor katasztrófa következik be. „A tehetetlen Jagellók, akik legfontosabb királyi előjogaikat sem tudták fenntartani, a jobbágyságot feltétlenül kiszolgáltatták földesuraiknak, s ezzel maguk készítették elő a siralmas 1514-iki parasztlázadást.” Az uralkodó osztály soraiban az egyéni önzés, a minél nagyobb birtokok gyűjtése uralkodott el. Ez az osztály az államot hatalmába kerítve az országot halálos veszélybe sodorta.
Acsády tehát felismerte azt, hogy a társadalom általában, elsősorban azonban a középkori társadalom, legalábbis fejlődésének egyik szakaszában uralkodó és elnyomott osztályokra bomlik. Liberális, erősen antifeudális szemlélete lehetővé tette számára annak felismerését, hogy a társadalmi organizmus szervei a középkori rendi államban már korántsem azonos értékűek. Munkáiban hangoztatta, hogy a rendi állam „… csupán az uralkodó osztályok jogi és gazdasági exisztenciáját biztosította…ellenben a nép nagy tömegeit… a királyság elgyöngülése korában, egészen az uralkodó osztályoknak szolgáltatta ki”. A nép, elsősorban a jobbágyság kiszolgáltatottsága tette lehetővé az uralkodó osztályok általi kizsákmányolást. Acsády felismerte a kizsákmányolás tényét – noha élesebben ekkor még csak az 1514-es törvényektől kezdve hangsúlyozta – és össze is kapcsolta azt az ország mindinkább romló helyzetével. Az osztályharc különféle megnyilvánulásait tárgyalva azonban ő is az idealista történetfelfogás korabeli álláspontját vallotta, s az uralkodó osztály kizsákmányoló politikáját, általában a kizsákmányolást pusztán az emberi természet hibáiból vezette le.
Az uralkodó és elnyomott osztályok kategóriáinak felismerése mellett Acsády azt is hangsúlyozta, hogy ezek az osztályok harcolnak egymással. Felfogása szerint a rendi társadalom az osztályokat mesterségesen elzárta egymástól, ellentéteket fejlesztett ki közöttük, s ezáltal „lassankint valóságos ellenségnek tekintették egymást s a nemzeti közösség érdeke teljesen kiveszett nemcsak gondolatvilágukból, hanem a politikai cselekvésből is. Ez állapotok szem előtt tartása nélkül a városi és a nemesi rend örökös küzdelmeit, a földesurak bánásmódját a jobbágyosztállyal, sőt politikai mozgalmainkat is alig lehet megérteni”. Sokszorosan kiemeli, hogy földesúr és jobbágy viszonyát „igaz mivolta szerint” a legélesebb ellentét jellemzi… „A két fél a legridegebben állt szemben egymással… az egyik korlátlan úr, a másik védtelen pária volt…”
Ha kiemeljük, hogy Acsády felismerte a társadalom – elsősorban a feudális társadalom – osztályokra bomlását, s – legalábbis a rendi állammal kapcsolatban – hangsúlyozta, hogy a történelmet az osztályellentétek jelentősen befolyásolják, rá kell mutatnunk arra is, hogy korántsem tulajdonított az osztályharcnak a társadalom fejlődésében olyan meghatározó szerepet, mint azt a történelmi materializmus teszi. Acsády az osztályharc elméletét – erre mutat egész munkássága – a restauráció kora francia történetírásának nagyjaitól vette át. Az ő felfogásukra pedig elsősorban az volt a jellemző, hogy felismerték ugyan a feudalizmus és a polgári forradalmak történetén végigvonuló osztályharcot, de saját korukra azt nem vonatkoztatták, a kapitalizmussal kapcsolatban vagy nem foglaltak állást, vagy egyszerűen tagadták e törvényszerűségek érvényességét. Ezek a történetírók azt hangsúlyozták, hogy a harmadik rend az egész népet képviseli, s uralmával az egész nép uralma valósult meg. Ezt az elméletet kapta készen Acsády, s alkalmazta – igaz, más viszonyok között – Magyarországon. A lényegbeli azonosság azonban nyilvánvaló. A magyar társadalom egy, bár sok megalkuvással terhes, de lényegében polgári forradalom után a kapitalista fejlődés útján haladt, s uralkodó osztályainak célja – ha a burzsoázia és a volt nemesség legjobbjai harcoltak is a feudalizmus számos maradványa ellen – az elért eredmények biztosítása volt a néptömegekkel szemben. Ennek a kapitalista társadalomnak a védelmében küzdött Acsády mint újságíró, s ugyanezt a célt szolgálták – természetesen objektíve, végső kicsengésükben – történetírói munkásságának termékei is. A forradalom utáni magyarországi burzsoáziának sem volt érdeke az osztályharc elméletének alkalmazása a saját bőrén. Innen ered – ha feltétlenül sok áttételen keresztül is – Acsádynak majd minden munkájából kicsendülő azon meggyőződése, hogy az osztályharc Magyarországon 1848 után a feudális rendi társadalom felszámolásával egyszer s mindenkorra véget ért.
Ebben a talajban gyökerezik történetszemléletének az a vonása is – s ebben is a szociáldarwinizmusnak talán nem is tudatos követője –, hogy az osztályharcot nem tartja a társadalmi fejlődés mozgató erejének. Szerinte az osztályharc akkor keletkezik, amikor az organizmus szervei, azaz az egyes osztályok között megbomlik a fejlődést biztosító összhang, egyik a másik fölé kerekedik; ha a győztes osztály „a saját szükségleteihez mérten formálja az államot és a társadalmat.” Acsády annak ellenére tehát, hogy feltárja az osztályharc tényét, azt lényegében olyan szükséges rossznak tartja, melyet, ha lehet, el kell kerülni. Éppen ebből a szempontból ítéli el az uralkodó osztály kíméletlen elnyomó politikáját. Acsády tehát lényegében az osztálybéke álláspontját tette magáévá, s az osztályok kibékítése, a társadalom nyugalmi állapotának biztosítása volt a célja.
Az organikus társadalomfelfogós – láttuk – jórészt a marxizmus elleni védekezés volt, s így objektíve reakciós szerepet játszott. Ez volt a szerepe akkor is, ha elterjedése nyomán jelentős társadalom- és gazdaságtörténeti kutatás virágzott is fel, s ha az – éppen a marxizmus hatására – a korábbiaknál sokkal erőteljesebben érvényesítette a gazdasági erők szerepét a történelemben.
Nem lenne azonban helyes, ha Acsády történetfelfogásának megítélésénél nem vennők figyelembe a sajátos magyarországi körülményeket. A korabeli magyar történetírás helyzetét ismerve azt kell kiemelnünk, hogy ez a felfogás akkor Magyarországon feltétlenül haladó volt, előrevitte a tudományt. Acsády is védelmezni kívánta a fennálló társadalmi rendet a proletariátustól. De az ő tollán a korabeli magyar viszonyok között ez a felfogás más hangsúlyt kapott. Hogy ez mennyire így van, azt jellemzően mutatja az osztályharcról vallott nézetei és az azok által kiváltott visszhang közötti különbség. A kortársak és az utókor felfogásában Acsády – minden organikus nézete ellenére, azokat szinte negligálva – az osztályharc történetírójának tűnt. Acsády szemléletében ugyanis az organikus felfogás egyik lényeges alapelve bizonyos fokig módosult, mégpedig előremutató irányba. Láttuk, hogy az organikus szemlélet szerint a társadalom osztályai mint biológiai szervek végzik munkájukat, ami lényegében az osztályuralom, az osztályok egyenlőtlenségének szentesítését jelenti, azt, hogy az organikus szemlélet konzerválni szeretné az adott osztályuralmat. Acsády megállapításaiból azonban kortársai azt olvashatták ki, hogy ő, noha magáévá tette az organikus felfogás alapjait, a társadalmi osztályok egyenlőségéről beszél, arról, hogy az osztályok egyformán járultak az állam fennmaradásához, egyforma történeti értékük van. Az organikus elméletnek ebben a jó értelemben vett: „torzulásában” tükröződik az, hogy Magyarországon ennek a felfogásnak sokban más kicsengése volt, mint Nyugaton – legalábbis a történetírást illetőleg. Az organikus társadalomszemlélet a magyar történetírásnak ebben a szakaszában Acsády munkásságában ugyanis arra szolgált, hogy vele indokolja meg, ha tetszik: követelje a nép sorsának, helyzetének a kutatását. Ha azt hangsúlyozzuk, hogy az egyes- osztályok egyformán járulnak az állam fenntartásához, ez vonatkozik az elnyomott osztályokra is. Ez Acsády kezén ideológiai alapot jelentett annak kifejtéséhez, hogy a nép szerepével, a gazdaságtörténettel is foglalkoznia kell a tudománynak. Az organikus felfogás alapján fejtette ki, hogy a nép képezi a polgárosodás alapját: Acsády felfogása szerint ugyan a nép teljesen passzív szerepet játszott, de annak kimondása, hogy valóban szerepet játszott, a magyar történetírásban igen jelentős tett volt, mert a humánus, szubjektív meggondolások helyére, amelyek a reformkori haladó történetírás nem egy képviselőjét jellemezték, objektív álláspontot helyezett.
Az organikus felfogás fellendítette a gazdaságtörténeti kutatásokat Magyarországon is. Acsády, aki azért lett történetíró, hogy a társadalom fejlődését gyökereiben ismerje meg, egyúttal arra is törekedett, hogy a gyökerek kimutatásával visszahasson kora társadalmára. Megmutatkozik ez abban is, ahogyan felfogta a gazdaságtörténeti kutatás feladatát Magyarországon. Azt emelte ki, hogy a gazdaságtörténet nyomán egészen más képet kapunk „a magyarság hivatásáról”, mint amit eddig ismertünk. Rá kell mutatni arra is, hogy ebben a „hivatásban” Acsády politikai nézeteinek retrográd elemei is visszatükröződnek. A gazdaságtörténeti kutatásba – minden haladó vonása mellett is – egyúttal nacionalista elemeket vitt, s eszközt látott benne ahhoz, hogy a nemzetiségekkel szemben a magyarság mint kultúrtényező fölényét mutassa ki, s „uralmának legvilágosabb jogcímét” minden másnál élesebben domborítsa ki.
Természetesen nem kívánunk nagyobb jelentőséget tulajdonítani a gazdaságtörténet e nacionalista szempontú felhasználásának, mint amekkora az a valóságban volt. Sem a kortársak, sem a két világháború között működő történetírók, de a marxista történetírás képviselői sem ebből a szempontból értékelték Acsády munkásságát. A tendencia azonban letagadhatatlan, s ha összevetjük politikai történeti munkássága hasonló vonásaival, olyan jelentőségűvé válik, mely mellett nem lehet s nem is kívánatos szótlanul elhaladni.
Mégsem elsősorban ez határozza meg történetfelfogásának jelentőségét, hanem az a körülmény, hogy annak elsősorban haladó vonásai érvényesültek, a korabeli magyar történetírásban azok váltottak ki visszhangot. Acsády olyan új fogalmakat honosított meg, mint „uralkodó osztály”, „elnyomott osztály”, „kizsákmányolás”, „organizáció”, „társadalmi szervezet”, „két nemzet” stb. Ezeknek a fogalmaknak meghonosítása akkor feltétlenül haladást jelentett, még abban az esetben is, ha a fogalmak természetesen nem voltak ismeretlenek a kor történetírói előtt.
