AZ ÉLETPÁLYA NYOMÁBAN (CURRICULUM VITAE)
AZ ÉLETPÁLYA NYOMÁBAN (CURRICULUM VITAE)
Alexander Bernát 1850. április 13-án született Pesten. Apja még gazdálkodó parasztember volt – a Gödöllőn művelt néhány hold föld viszonylag kiegyensúlyozott megélhetést biztosított –, amikor a két gyermek, Bernát és nővére iskolába került, s a család a városba költözött. Alexander középiskolai tanulmányait az V. kerületi királyi katolikus gimnáziumban végezte, ahol Riedl Szende, a lélektan tanára volt rá említésre méltó hatással. „Tanítása, modora, magatartása, egyénisége az igazi nagy tanáré volt – emlékezik vissza a tanítvány –, őtőle tanultunk gondolkodni…, órái alatt a világ tárult föl előttünk.” Az ő biztatására választotta később Alexander a tanári pályát. Rajta kívül még Rómer Flóris alakja emelkedett ki a tanári karból, aki a természetrajzot és a fizikát tanította és szerettette meg egy életre.
Alexander még a középiskola VI. osztályában ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Bánóczi Józseffel. Barátságukat a külföldön együtt töltött egyetemi évek, később pedig a nagyon szoros alkotói együttműködés tették igazán tartalmassá. „Nagyon sokat köszönhettünk egymásnak – emlékezik vissza Alexander –, oly közel voltunk egymáshoz, hogy bizonyos tekintetben szinte eggyé váltunk.”
A gimnázium utolsó osztályát a szellemileg gyorsan fejlődő ifjú már magántanulóként végzi, és tizenhétéves korában miniszteri engedéllyel beiratkozott az egyetem bölcsészeti karára mint rendkívüli hallgató. Érettségi után a pesti egyetem filozófiatanárának, Horváth Cyrillnek a biztatására tanulmányait külföldön folytatja: Bécs, Berlin, Göttinga, Lipcse, Párizs és végül London a több mint hat éven át folytatott tanulmányok színhelyei.
A mindössze tizennyolc éves Alexander 1868-ban elindul külföldre, hogy megkeresse mindazokat a jelentős tanáregyéniségeket, akiktől érdemes lesz tanulnia. Még teljesen bizonytalan, hogy miből fog megélni, Toldy Ferenc ösztöndíj-ígéretén és Arany János biztató szavain kívül semmit sem visz magával, csak a mérhetetlen tudásvágyat, s azt a szilárd elhatározást, hogy a külföldi tanulmányút megfelelő alapot ad a felkészülésre.
A szülők eredetileg orvosnak szánták az egyetlen fiúgyermeket – az asszimilálódni vágyó kispolgári zsidó családokban akkoriban ez volt az elérhető ideál maximuma –, de az ifjú Alexander az orvoslást nem tartotta eléggé tudományos foglalkozásnak. Számára a pedagógus hivatás volt a vonzóbb, bár tisztában volt azzal, hogy a hivatalos közvélemény egyáltalán nem nézi jó szemmel a zsidó fiatalok nagyszámú beáramlását a tanári pályára. Egy rövid ideig még a rabbisággal is kacérkodott Alexander abban a reményben, hogy mint rabbi sokat olvashat és tanulhat, de hamarosan rájött arra, hogy a rabbisághoz nem érez kellő elhivatottságot.
Végül is a tanári pálya mellett dönt és a filozófiát választja fő tantárgyul. A pesti egyetemen hallgatott két szemeszter után három évig tanul Bécsben (1868–1871): két szemesztert hallgat a filozófia és négyet az orvosi fakultáson. Ez utóbbiban fontos szerepet játszott az a felismerése, hogy a filozófia beható tanulmányozásához elengedhetetlenül szükséges az emberi test természettudományos, anatómiai-fiziológiai ismerete. Anatómiát az akkor világhírű Hyrtlnél, fiziológiát pedig Brückénél tanult.
Filozófiaprofesszora a herbartiánus R. Zimmermann volt. „Sokat tanultunk tőle, Riedl után ő volt az első, aki a világot láttatta velünk. Éles kritikus volt. Nála merészebb röptű filozófust Bécs nem tűrt volna meg…” – emlékezik vissza évek múltán Alexander. Nem hallgatja el azt sem, hogy „a herbartizmust alaposan megunatta velünk”, ezért „a Herbart-féle metafizikát… ma is a legmesterkéltebb és legszürkébb alkotásnak tartom”.
A Bécsben töltött évek tapasztalatairól egykori filozófiatanárához, Horváth Cyrillhez írt levelei tanúskodnak. Kitűnik belőlük, hogy Alexander igen feszített munkatempót diktált magának. Minden alkalmat megragadott arra, hogy bebizonyítsa, méltónak bizonyult az előlegezett bizalomra.
Az 1869 tavaszán írt egyik levelében már arról számol be, hogy egy negyvenoldalas bírálatot írt – Zimmermann megbízásából – Rinne Über die Bedeutung des Materialismus in psychologischer und ethischer Beziehung című munkájáról, ami annyira megnyerte a bécsi professzor tetszését, hogy javasolta megjelentetését a Zeitschrift für exacte Philosophie-ban. „Ez a legnagyobb siker, melyet eddig a tudomány terén kivívtam” – írja büszkén Horváth Cyrillnek. Zimmermann kiemelte a kitűnő dolgozat világos és szemléletes előadásmódját, kritikus józanságát és lényegre irányultságát. Az értekezés egy rövidebb változata megjelent a bécsi Neue Freie Pressében is. A Presse tulajdonosa arra biztatja az első írói bemutatkozás alkalmával sikert arató Alexandert, hogy máskor is küldje be írásait közlés céljából.
Alexander ezen felbátorodva felajánlja Horváth Cyrillnek a cikk magyar nyelvű változatát hazai publikálásra, bár – mint írja – tisztában van azzal, hogy „a magyar közönségnek nem igen lesz ínyére”, de azért meg lehetne próbálni, mivel „mégiscsak valamikor kezdetét kell csinálni, s érdeket ébreszteni a philosophia iránt”.
Ezután Zimmermanntól azt a megbízatást kapja, hogy írjon bírálatot Fichte Vermischte Schriftenjéről és tartson előadást az ő konzervatóriumában Fichte Die Seelenfortdauer und die Weltanschauung des Menschen című munkájáról. Fichte bizonyos gondolatai pozitív visszhangra találnak Alexanderban, ugyanakkor számos megállapításával kapcsolatban ellenvetését fejezi ki. Ezt követően a bécsi Pressében jelenik meg egy cikke, amelyben W. Windelband Über den Begriff des Zufalls című írását veszi bonckés alá.
1870. január 16-án ezt jegyzi fel naplójába; „… nekem el kell érnem a célomat, a Tudományos Akadémia számára el kell készítenem az antropológiáról szóló írásomat.” A volt tanár, Horváth Cyrill korábban felajánlotta már Alexandernek, hogy írjon tanulmányt egy neki tetsző témából, amit azután ő majd felolvas az Akadémián. Az eredeti terv szerint a tanulmány az antropológiáról szólt volna, de ezt azután Alexander elvetette és Lotzéről értekezett, akinek filozófiája ezekben az években igencsak megragadta őt.
A bécsi egyetem végül is nem elégítette ki Alexandernak azt a vágyát, hogy ott találkozzék a filozófia nagy egyéniségeivel. 1871 tavaszán rövid időre hazatér, hogy eleget tegyen a vizsgakötelezettségeknek bölcsészetből és német irodalomból. A Toldy Ferenc által megígért (de csak egy éves késéssel kézhez kapott) ösztöndíj reményében még ugyanezen év őszén Berlinbe utazik, hogy ott folytassa majd tanulmányait. Nagy várakozással tekint az akkor népszerű Trendelenburg pedagógiai előadásai elé, de csalódás éri, mert az agg professzor már nem nyújt igazi élményt, viszont a híres Bonitz előadásai a görög filozófia történetéről, valamint Du Bois Reymondnak az antropológiáról és Helmholtznak az elméleti fizikáról és az optikáról tartott előadásai kárpótolják őt a csalódásért.
A bölcsészeti tanulmányokban való előrehaladásról tanúskodik az a felolvasás is, amit ez idő tájt tart Alexander a berlini bölcsészeti egyletben Az esztétikai elemzés lélektani föltételei címen, valamint a Faust s az Ember tragédiája című nagyobb lélegzetű, többrészes tanulmánya, ami idehaza jelenik meg a Reformban. A Horváth Cyrillhez irt egyik leveléből kitetszik, hogy tisztában van a filozófiában bekövetkezendő változás szükségességével. „A philosophiában – mint írja – az érthetetlenség kora lejárt…, az általános phrasisok…, a nyelv s forma feneketlen homályai visszataszító hatással vannak az olvasásra…”
A Berlinben töltött félév alatt jelentős mértékben megváltozott Alexander érdeklődése. Ekkor kezd behatóan foglalkozni Kanttal. Gondosan áttanulmányozza főbb műveit, de különösen elmélyed A tiszta ész kritkájában. Megragadja őt Kant eredetisége. Ő az, aki „még tévedéseivel is le tudja kötni olvasóját”. Szándékosan félretolja mások Kant-interpretációját, nehogy azok befolyásolják ítéletét. Néhány hónap múlva már körvonalazódik doktori disszertációjának a vázlata. Tudatában van annak, hogy „nehéz, sőt vakmerő feladat íly nagy szellemet bírálni”, de meg van győződve arról, hogy a feladat megkerülhetetlen. Alaposan végiggondolja Kant filozófiájának alapkategóriáit és kimutatja a rendszer vitatható pontjait.
Berlinben megismerkedik az újkantiánus Benno Erdmann-nal, Németország leendő legnagyobb Kant-kutatójával és a Kanttal ugyancsak behatóan foglalkozó Friedrich Paulsennel. Mindkettőjükkel szoros barátságot köt, s ez a barátság jelentős mértékben hozzájárul majd ahhoz, hogy Alexander néhány éven belül otthonosan mozogjon a königsbergi gondolkodó rendszerében.
Ezután Göttingába megy, ahol lenyűgözi a bensőséges hangulatú német egyetemi miliő. A tanárokkal Alexandernek itt már jóval nagyobb szerencséje volt: még hallgathatta Webert, a híres fizikust s Heinlét, az agyvelő szövet- és bonctanának professzorát. Még tanított Wöhler és a város szellemi légköre még telítve volt Gauss emlékével. Itt élte virágkorát Lotze, aki – Alexander szerint – „egyike volt Németország legjelentősebb filozófusainak”. Az ő személyében Alexander megtalálja azt a filozófus egyéniséget, akit Bécsben és Berlinben hiába keresett. Meghallgatja Lotzének a metafizikáról és az etikáról szóló előadásait, olvassa esztétikatörténetét és filozófiatörténetét. Göttingenben kezd Alexander rendszeresen foglalkozni esztétikával.
Következik Lipcse. Itt a filozófiai és pedagógiai kurzusok ismét csalódást okoznak Alexandernak, viszont el van ragadtatva a matematika és a fizika előadásoktól. Lipcsében fejezi be és védi meg doktori disszertációját. Szigorlati főtárgya a filozófia, melléktárgyai: matematika és fizika. A disszertáció Kant A tiszta ész kritikája c. művének negyedik fejezetéről, a kategóriák transzcendentális dedukciójáról szól. Alexander egyetemi tanulmányai ezzel tulajdonképpen véget is értek, de nem a külföldi tanulmányút, ami az egyéves késéssel megkapott ösztöndíj jóvoltából még egy évig tartott.
Barátjával, Bánóczival továbbutazik Párizsba. A város lenyűgöző hatást gyakorol mindkettőjükre. Szorgalmasan látogatják H. Taine-nek a görög művészetről szóló előadásait. Alexander személyesen is megismerkedik Taine-nel, élvezi társaságát, s később adaptálja majd filozófiájának nem egy elemét. A párizsi múzeumok és képtárak életre szóló élményt nyújtanak Alexandernak, nem kevésbé az itt szövődött ismeretségek és barátságok. Párizsban több ízben találkozik Eötvös Józseffel, aki gyakran tölti estéjét a szellemiekben gazdag ifjú filozófusok társaságában. Itt kerül közelebbi kapcsolatba Deák Ébner Lajossal, aki barátságukat egy portréval pecsételi meg, és az ő közvetítésével ismerkedik meg Munkácsy Mihállyal is.
Néhány hónapi londoni tartózkodás következik még. Itt Alexander már nem látogatja az egyetemi előadásokat, annál szorgalmasabban a British Múzeum könyvtárát és külön-gyűjteményeit. A német és a francia nyelvtudás birtokában az angollal is gyorsan boldogul. Az itteni társaságokban – emlékezik vissza – a nyelvtudás alapján „angoloknak néztek bennünket”. A tanulmányút most már valóban véget ér, hazafelé utaztában Alexander és barátja még megtekintenek néhány holland és belga várost, majd végleg hazatérnek Magyarországra.
A több mint hatéves külföldi tanulmányút mérlegét így vonja meg Alexander: A külföldi tanulmányút az indítást adta, „s az indítás bizonyos tekintetben minden”. „Ha kérdeztük magunkat, mit keresünk voltaképpen külföldön, alig tudtunk volna más feleletet adni…: ezt a légkört és ezt a nagy szabadságot, melyet élveztünk.” Alexandert nem a külföldön hallgatott tanárok tették naggyá, bár mint láttuk igen reprezentatív azoknak a névsora, akiktől szerencséje volt tanulni, de hogy oly hallatlanul sokszínű, szerteágazó érdeklődésű és széles látókörű gondolkodóvá vált az idők során, az jórészt annak a korszellemnek volt köszönhető, ami az ilyen sokoldalú képzést lehetővé tevő külföldi egyetemeken uralkodott.
Milyen perspektíva kínálkozott 1874-ben a külföldi tanulmányútjáról végleg hazatért Alexander számára? Kezdetben abban reménykedett, hogy néhány éven belül sikerül majd egyetemre kerülnie, de hamarosan rá kellett döbbennie arra, hogy ez hiú remény, s hogy még a középiskolai tanári állást sem lesz könnyű elnyernie – amit egyébként a nagy lekötöttség miatt csak végső esetben akart elvállalni. Végül is csak két évvel később, 1876-ban kezd el tanítani helyettes tanárként a budapesti V. kerületi főreáliskolában, ahol néhány éven keresztül magyar- és világirodalmat, valamint francia nyelvet oktat.
A pályán éppen csak induló Alexander hamarosan megdöntötte az iskolai tanításról szóló hagyományos felfogást. „Ő nem tanított, hanem élőszóval egy-egy tárcát írt meg az órán. Villogott, szikrázott, csodálatos magasságokba kapaszkodott és mélységekbe ereszkedett tanítványaival, anélkül, hogy elfárasztotta volna őket. Bámulták és szerették” – emlékezik vissza az egyik volt diákja. Különös élményt jelentettek a Shakespeare-ről tartott irodalomórái. Eredeti gondolatokat tükröztek irodalomtanítási elvei és módszerei, amelyeket a főreáliskola 1876/77. évi Értesítőjében fejtett ki részletesen.
Alexander azonban a kezdeti sikerek ellenére is elégedetlen önmagával. Mint naplóbejegyzései tanúsítják, számára ezek az évek szellemi kielégítést alig nyújtóak voltak. Íme egy csokorra való akkori panaszaiból: „Lefelé mozdulok. Hónapok óta semmi jele annak, hogy emelkedném…” „Családom nyomorult helyzete. Ez iszonyatosan nyom… Az ember folyvást hordja a jármot…, mechanikus géppé válik, tanító géppé…” Másutt: „Belátom szörnyű sors a tudományok legelvontabbikát művelni, hazánkban művelni, ha az ember szegény. Ezen műveléshez kell nyugalom, kell gond nélküli élet, kell szabadság. S nekem egyikük sincs meg.” Valamivel későbbről: „A jövő még sötét…, engem nem neveznek ki tanárnak az egyetemre, vagy tudj isten mikor. Meghúznám magam? Középtanodára keserves dolog… Legközelebbi cél: magántanárság. Kész vagyok, ha kell 4–5 évig várni…, még reménylek. Csak tegyek valamit. Elveszni nyom nélkül szörnyű gondolat. Hadd vesszek el, ha legelső jó művemet megírtam. De addig nem…”
Két évi kemény megfeszített munka következik, amelynek eredménye: Alexander 1878-ban habilitál a budapesti egyetemen A filozófia történetének eszméje tekintettel a történetre általában című dolgozatával. Ebben szellemileg kiforrott gondolkodóként mutatkozik be. A dolgozat lényegét így lehetne röviden összefoglalni: A filozófiai gondolkodást csakis történetileg szabad megközelíteni („az ember csak a történelem eszével láthat messzire”). A történeti megközelítés tárgya maga a változásban levő ember és munkája. A filozófiában a történeti megismerés a megértést jelenti; a tények ismerete, az okok kutatása, a törvények kapcsolatának kipuhatolása annyi, mint ezek megértése. A megértésben fontos szerepük van a történelmi eszméknek, amelyek mintegy a priori léteznek és célként (a megismerés céljaként) funkcionálnak. A filozófiában jelentős fordulatot hozott Kant fellépése, annak ellenére, hogy filozófiájával „nemigen lehetett boldogulni a történet mezején”. A Kant-ellenes filozófiai reakció csúcspontját Hegel képviselte, aki a történelemből merítette legnagyobb erejét. A habilitációval Alexander komoly sikert arat, ennek ellenére az egyetemi tanári pálya még mindig elérhetetlen messzeségben van tőle.
1880-ban megnősül, Broessler Reginát, egy korábban Csehországból Ausztriába bevándorolt bécsi polgár lányát veszi el, akit még diákkorában ismert meg. Több mint negyven éven keresztül élnek harmonikus házasságban, gyermekeik: négy leány és két fiú, valamennyien nagy karriert futottak be.
1881-ben jelenik meg Alexander Marczibányi-díjjal jutalmazott Kant élete és fejlődése című monográfiája, és még ugyanebben az évben megindítja – Bánóczi József közreműködésével – a Filozófiai Írók Tárát; a szerkesztők legfőbb célja az volt, hogy hű fordításban, megfelelő szövegmagyarázatok kíséretében megismertessék a magyar olvasóval a filozófia kiemelkedő alakjainak munkáit.
A nyolcvanas és kilencvenes években Alexander roppant intenzitással dolgozik, egymás után látnak napvilágot filozófiatörténeti, irodalomelméleti és esztétikai írásai. 1884-ben jelenik meg például A XIX. század pesszimizmusa (Schopenhauer, Hartmann) című tanulmánya, amelyet az Akadémia Gorove-díjjal jutalmaz.
1892-ben – 42 éves korában – megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, és még ugyanebben az évben kinevezik a Színművészeti Akadémiára a dramaturgiai tanszék élére. Itt éveken át tanít esztétikát és dramaturgiát. Egyidejűleg megbízzák a Műegyetemen az esztétika és a művelődéstörténet oktatásával. A kilencvenes évek elejétől részt vesz az Országos Közoktatási Tanács munkájában, és jelentős szerepet vállal a középiskolai reformjavaslatok előkészítésében. A kilencvenes évek végétől széles körű tevékenységet fejt ki a Kisfaludy Társaságban.
Közben elméleti munkák egész sorát teszi közzé: A filozófia feladata, A filozófia története, A nemzeti szellem a filozófiában címmel. Ekkor jelenik meg a Kisfaludy Társaság Somogyi-díjával jutalmazott remek dialógusa, A művészet is. Az ezredforduló évében lát napvilágot a Diderot-tanulmányok című monográfiája, majd ezt követi néhány Shakespeare-ről és Madách-ról szóló tanulmánya.
1904-ben a Genfben megtartott második nemzetközi filozófiakongresszuson A lelki élet egysége című, francia nyelven tartott előadásával jelentős sikert arat. Még ugyanebben az évben kinevezik a budapesti egyetem rendes tanárává – a filozófiatörténeti tanszék élére –. 1919 tavaszáig megszakítás nélkül tölti be ezt a posztot, közben néhány éven át a bölcsészkar prodékánja, illetve dékánja.
A következő alkotói periódusa ugyancsalt gazdag: Angyal Dáviddal közösen 1906-ban rendezi sajtó alá a Magyar Remekírók köteteit. A Művelődés Könyvtára sorozat keretében pedig ő szerkeszti (és részben írja) a Világirodalom című kötetet. Lenhossék Mihállyal együttműködve szerkeszti Az Ember című gyűjteményes kötetet és ennek Az emberi test és lelki élet egyéni és faji sajátosságai című fejezetét ő maga írja.
A tízes évek elején egy sor esztétikai tanulmányt publikál, többek között: A firenzei párbeszédet és a Meunierről szólót. A Kisfaludy Társaság által 1907-ben létrehozott Shakespeare-bizottság igazgatásával Alexandert bízzák meg. A bizottság élén – amelynek feladata Shakespeare magyarországi népszerűsítése – hervadhatatlan érdemeket szerez.
Alexander munkabírása páratlan. Előadó tanácsosa az Országos Közoktatási Tanácsnak, tagja az Országos Képzőművészeti Tanácsnak, a Népiskolai Ifjúsági Könyvtárak Intézőbizottságának, az Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottságnak, az Országos Középiskolai Tanáregyesület Igazgatóságának. Éveken keresztül szerteágazó tevékenységet folytat a Budapesti Tanári Körben. 1914–1918 között elnöke a Magyar Filozófiai Társaságnak és szerkesztője a társaság folyóiratának az Athenaeumnak, ezen kívül jónéhány más folyóiratnak és lapnak. Cikkei, kritikái, novellái jelennek meg rendszeresen a különböző heti- és napilapokban.
1911 tavaszán a Nemzeti Színházban rendezett Shakespeare-ciklus alkalmával Alexander tartotta a bevezető előadásokat. A Nemzeti Múzeumban vasárnaponként tartott Shakespeare-matinéknak is gyakran volt előadója. Mindkét szerepben nagy népszerűségnek örvendett.
Hatvanadik születésnapja alkalmából egykori tanítványai és tisztelői tanulmányaikkal köszöntik őt, ezek, az ún. Alexander-Emlékkönyvben jelentek meg. Hogy milyen széles spektrumot ölel fel az ebben szereplők köre, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy helyet kapott benne a vele sok kérdésben vitatkozó filozófus és esztéta, Lukács György, a marxista közgazdász, Varga Jenő, a logikával foglalkozó ugyancsak marxista Varjas Sándor, a tehetséges rendszerfilozófus, Zalai Béla, a nyelvész és irodalmár Bánóczi József, a pszichológus Révész Géza, rajtuk kívül Beöthy Zsolt, Beke Manó, Szemere Samu, Szilasi Vilmos. Dienes Valéria, Kármán Mór, Riedl Frigyes, hogy csak néhányat említsünk a szerzők közül. Alexander Vallomásában reflektál az üdvözlésekre. Ebben hitet tesz az idealizmus mellett. Vallja a szellem primátusát, a haladás, a fejlődés gondolatát, hisz a gondolatban mint megváltó erőben.
A tízes évek elejétől-közepétől még az addiginál is termékenyebb korszak következik. Hogy csak néhányat említsünk az egymást követő publikációkból: A magyar filozófia, A cselekvő gondolat, Shakespeare a világirodalomban, A magyar szobrászat 1910-ben, Az egyéniség a filozófiában stb. Emellett részt vesz a Shakespeare-Tár szerkesztésében, előadásokat tart a Műegyetemen A XIX. század kultúrája címen, s ugyanott kurzusokat tart esztétikából és irodalomtörténetből. 1910-ben részt vesz a III. Nemzetközi Filozófiai Kongresszuson Heidelbergben, nagy sikerű előadást tart Zur Psychologie der Kunst címmel.
A tízes évek vége felé teszi közzé az eredeti és értékes gondolatot tartalmazó Az intuícióról szóló írását. A Bánóczi-Emlékkönyvben meleg hangú méltatást ír testi-lelki jóbarátjáról. Majd közzé teszi Spinoza Etikáját és sajtó alá rendezi Shakespeare-monográfiáját.
Bár a Tanácsköztársaság alatt semmiféle tisztséget nem vállal, az ellenforradalmi rendszer 1920-ban – távollétében – fegyelmi vizsgálatot indít ellene. Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság kizárja a tagjai sorából, s az egyetemi fegyelmi bizottság megfosztja katedrájától. Az ellene felhozott „vádak” szerint: „… állást foglalt az egyetemi autonómia felfüggesztése mellett, 1919 márciusa után több cikket írt a Pester Lloydba, amelyekben kifejezte részvételi készségét az új rendszer kiépítésében és magasztalta a rendszer várható eredményeit. Az általa szerkesztett Athenaeumban helyt adott Varjas Sándor Marx mint filozófus című cikkének, amelyben a szerző nemcsak a kommunizmus fejlődéstörténeti igazolására törekszik, hanem Marx tanainak célzatos beállításával az állami rend megbontására és a cselekvésre való nyílt izgatástól sem riad vissza.”
Alexander ezekre a „vádakra” nem válaszolhatott személyesen, mivel 1919 augusztusától súlyos beteg felesége gyógykezeltetése céljából Svájcban tartózkodott. Bizony joggal fájtak az alaptalan vádak, és méltóságát mélyen sértette az az eljárás, hogy egyik napról a másikra megfosztották a megélhetés mindenfajta lehetőségétől. Ennek ellenére felesége halála után, 1923-ban végleg hazatért, de már nem vállalt közszereplést, visszavonultan élt. Egy ideig újságírói tevékenységből tartotta fenn magát. Cikkeket, kritikákat írt különböző lapokba. Néhány évvel a halála előtt – Kornis Gyula közbelépésére – visszakapta a nyugdíját, ami lehetővé tette, hogy megszabadulva az anyagi gondoktól még néhány éven keresztül folytathassa alkotói tevékenységét.
Befejezte a már korábban tervezett, Münchenben megjelenő Spinoza-könyvét. A 20-as évek elején lát napvilágot Petőfiről, Madáchról, Jókairól, Michelangelóról szóló tanulmánya, valamint néhány korábban tervezett írása, így A művész, A kritika, A játék, Az utánzás, A dísz és mások. Ezzel le is zárul a több mint háromnegyed évszázadot felölelő, alkotásokban roppant gazdag életmű. 1927. október 27-én hal meg, tanítványok és tisztelők százai kísérik el őt utolsó útjára a Rákoskeresztúri temetőbe.
Alexander kiváló képessége családja tagjaiban folytatódott. Egyik fia, Ferenc neves pszichiáter lett Amerikában, több könyve jelent meg a modern pszichoanalízisről. Másik fia, Béla Angliában lett vegyész, jelentős kísérletek fűződtek a nevéhez. Magda leánya művészettörténeti témájú könyveivel szerzett elismerést Hollandiában. Férje, Révész Géza nevéhez fűződik a kísérleti lélektan hazai megalapozása. Révész maradandót alkotott a hallás-, látás- és tapintás- érzékelés lélektanában, a zene- és művészetpszichológiában, később a munkalélektanban, de egy sor más területen is. Hollandiában ő rakta le a lélektan egyetemi képzésének és a kísérleti lélektani kutatósoknak az alapjait. Másik leánya, Erzsi énekesnőnek készült, később énektanár lett. Lili nevű leánya filmszínészként csinált karriert. Legkisebb gyermeke, Borka neves fotóművész volt, az ő családjában – immár a harmadik generációban – a tehetség tovább folytatódott. Fia, Rényi Alfréd, a Kossuth-díjas matematikus a matematika szinte minden területén alkotott maradandót.
*
Magyarországon a filozófiai gondolkodásnak – Alexandert megelőzően – már voltak említésre méltó úttörői. Gondolunk itt mindenekelőtt Kölcseyre, aki Voltaire és Holbach nézeteit magáévá téve Parainesisében hitet tett az emberi haladás, a történelmi fejlődés szükségszerűsége mellett. Említésre méltó munkásságot hagyott örökül a hegeli dialektikát adaptáló, a filozófiatörténet és az esztétika terén maradandót alkotó Erdélyi János, aki A hazai bölcselet jelene (1857) c. művében már azt bizonygatja, hogy a magyar néptől sohasem volt idegen a bölcsészeti gondolkodás, és aki határozottan követeli, hogy a magyar filozófiai gondolkodás számoljon le a provincializmussal és igyekezzék az egyetemesség színvonalára felemelkedni, mert igazán csak így járulhat hozzá a nemzeti tudomány és művelődés széles körű kibontakoztatásához.
És nem maradhat ki a felsorolásból Eötvös József sem, aki A XIX. század uralkodó eszméiben a természettudományos szemlélet térhódítására a tapasztalati tényanyagok gondos vizsgálatára ösztönöz. De nem maradhat említés nélkül az sem, hogy az Alexander előtti korszakban már jelentős szellemi csatározások folytak idehaza a darwinizmus és a pozitivizmus körül, amelyek rányomták a maguk bélyegét a magyar tudomány, jelesül a filozófiai gondolkodás fejlődésére.
Ezzel a szellemi örökséggel találta magát szemben Alexander, amikor a múlt század második felében megjelent a filozófia-esztétikai gondolkodás porondján.
