IRODALOMELMÉLETI ÉS DRAMATURGIAI TANULMÁNYOK

Teljes szövegű keresés

IRODALOMELMÉLETI ÉS DRAMATURGIAI TANULMÁNYOK
Érdemes bepillantani Alexander Világirodalom című kismonográfiájába, amely a századfordulót követő években látott először napvilágot, egy sor igen figyelemreméltó gondolattal találkozunk benne. A szerzőt elsősorban a világirodalom keletkezésének körülményei, homogenizáló szerepe és szétsugárzó hatása foglalkoztatja.
Mióta beszélünk világirodalomról? – kérdezi. Vajon a mondák és mesék ismert motívumai, amelyek a nemzeti irodalmak termékeiként vándorolnak irodalomról irodalomra, már tekinthetők-e a világirodalom közös kincseinek? Vagy csak a reneszánsz idején bekövetkezett gátszakadás óta – amikor is a fordítások jóvoltából az egyes nemzeti irodalmak produktumai bekerültek a művelt emberiség könyvtárába – beszélhetünk valójában világirodalomról, azaz az emberiség egyetemes jellegű, közös tulajdonát képező irodalomról?
Alexander fontosnak tartja a definíció pontos használatát. „A »világirodalom« – fejti ki ezzel kapcsolatban – nem más, mint a nemzeti irodalmak érintkezésének, egymásra hatásának és kapcsolatának életfolyamata…, az érintkező irodalmak közössége.” Világirodalmi szempontból megérteni valamit annyit tesz, mint feltárni az érintkezéseket és az egymásra való hatásokat. Azoknak, akik féltik a nemzeti irodalmak eredetiségét és önállóságát a világirodalomtól, azt válaszolja Alexander, hogy félelmük megalapozatlan, mert a világirodalom nem feltételezi az uniformizálást, az „egyformásítást”. Feltételezi viszont a nemzeti irodalmak egymáshoz való közeledését, a kölcsönös megértés szándékát, az egymásban való gyönyörködést, a közös kincsekből való részesedést.
Alexander – mint az idézett érvekből is kitűnik – bizonyos „internacionalizáló” szerepet tulajdonított a világirodalomnak. Az a véleménye, hogyha a tudomány lehet világtudomány, a vallás világvallás, a művészet világművészet, akkor miért éppen az irodalom ne hatna világirodalomként. Minden attól függ – szögezi le Alexander –, hogy vannak-e a világirodalmi fejlődésnek olyan egyetemes jellegű törvényszerűségei, amelyek valóban általános érvényűek. A válasza az; hogy vannak ilyenek, de eddig nem fordítottak kellő figyelmet rájuk: az irodalomtudományban az összehasonlító elemzés révén mutathatók ki az egyetemes érvénnyel bíró törvényszerűségek. Nyilvánvaló, hogy Alexander modern szemmel nézi a szóban forgó kérdést, mintegy elébe megy az akkor még nem létező összehasonlító irodalomelméletnek. „Minden történeti tudománynak, tehát az irodalomtörténetnek is összehasonlítónak kell lennie” – hangsúlyozza. „Ami a természettudományokban a kísérlet, az a történettudományokban az összehasonlító elemzés. Napjainkban ez a felismerés közhelyszámba megy, de ne felejtsük el, hogy Alexander idejében az összehasonlító irodalomelmélet még Csipkerózsika álmát aludta.
Az összehasonlító elemzés – érvelt Alexander – sikerrel alkalmazható az irodalmi művek keletkezésének körülményeit feltáró vizsgálatokban, valamint az irodalmi művek olvasókra gyakorolt hatásának a vizsgálatában. Ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést Alexander, vajon nem kergetünk-e illúziót, ha bízunk abban, hogy a nemzeti irodalmak egymásra való hatása folytán létrejöhet az emberiségnek a világirodalomban kifejezésre jutó újszerű viszonya? És ha ez lehetséges, vajon nem csupán egy szűk szellemi elitre terjed-e ki? Alexander megismétli Vörösmarty súlyos kérdését: Van-e elég éltető erő napjainkban a könyvtárak felhalmozott szellemi kincseiben? Bizonyos tények arra figyelmeztetnek, hogy az emberek manapság (a századforduló utáni évekről van szó) jóval kevesebbet olvasnak, mint annak előtte. Sokkal inkább az üzlet, a hírnév, a pénz, a hatalom foglalkoztatja őket, mintsem az irodalmi művek olvasása. Régen az emberek kontemplatívabbak voltak, s volt idejük elmélyedni kedvenc íróikban. Az ilyen emberek száma mára megfogyatkozott. Bár a könyv ma egyenesen házhoz jön, a könyvtár a bútorzat része lesz, gyakran érintetlenebb, mint bármikor valaha volt. Az iskola elvégzése után gyakran még a műveltebbek is búcsút mondanak az irodalomnak. Alapos elemzés segítségével (ma azt mondanánk: irodalomszociológiai vizsgálat révén) kaphatunk választ arra, mi mindezeknek a jelenségeknek a mélyen fekvő oka. Alexander azt javasolja, hogy viszonylag hosszabb időn keresztül is intenzíven figyeljék meg a tömegek, illetve az egyes emberek lelki életét, hogy a kapott tapasztalat feldolgozása megalapozott legyen.
Mai kifejezéssel élve irodalomszociológiai vizsgálatokat javasol Alexander annak feltárására is, hogyan hat valamely nemzeti irodalom a maga nyelvi határain túl. E hatások lehetnek értékesek és kevésbé értékesek. Az előbbiek közé csakis azok a művek sorolhatók, amelyekben a mű mondanivalója egyenes arányban van a művészi forma tökéletességével.
A hatásvizsgálatoknak – Alexander szerint – ki kell terjedniük arra is, hogy milyen színvonalon állnak a befogadók, mit és mennyit képesek befogadni. Ez a gondolat igen figyelemreméltó, különösen ha meggondoljuk, hogy írójuk több mint hét évtizeddel ezelőtt vetette őket papírra. Csak a legjelentősebb alkotásoknak lehet tartós világirodalmi hatásuk – hangsúlyozza Alexander –, s ennek egyik föltétele a jó fordítás. Az idegen nyelvű műből igazán csak azt tehetjük magunkévá, ami a fordítás révén élő maradt belőle számunkra. A nemzeti irodalmak – amelyek jórészt a fordítás révén kerülnek be a világirodalom vérkeringésébe és hatnak más nemzetek irodalmára –, annál inkább járulhatnak hozzá az emberi szellem közös kincseinek a gyarapításához, a szellemi élet egységesítéséhez, minél inkább megőrzik nemzeti jellegüket.
Alexandert már kora ifjúságától kezdve foglalkoztatták a drámaírás, a drámatörténet, a dramaturgia kérdései. Ennek az érdeklődésnek a legkorábbi dokumentuma a Faust és Az ember tragédiája című tizenhárom részes tanulmánya, amit huszonegy éves korában publikált. Később ez a munka szolgált alapul a Madáchról készült többi tanulmányokhoz. Mi az, ami Alexandert a drámaíró Madáchban leginkább megragadta? Sajátos életútja és fő művének monumentalitása. A nemesi származású Madách a legjobb úton volt már ahhoz, hogy szürke hivatalnokká váljon, amikor hirtelen közbeszólt a forradalom, és egészen más irányba terelte pályáját. Arany János ösztönzésére részt vett azon a drámapályázaton, amelyen Az ember tragédiájával komoly sikert aratott. Még néhány évig csiszolgatott a művén, végleg befejezni azonban már nem tudta. A dráma ennek ellenére kerek egész, teljes és lezárt alkotás.
A mű monumentalitása annak köszönhető, hogy Madáchnak sikerült az emberiség egész fejlődését egyetlen történelmi tablón elhelyezve ábrázolni. A jeleneteket Ádám, az emberiségképviselője és szimbóluma foglalja egységbe. Az ő folytonos küzdelme, bukása és többszöri újrakezdése az emberi erők működésében érvényesülő szabályszerűséget és törvényszerűséget reprezentálja. A mű állandóan az Egészre utal, a történelemre, s ezáltal figyelmünket a mindennapiság fölé emeli, miközben az író a finomabb részletekre is nagy gondot fordított.
Ami a legjobban magával ragadja Alexandert, az a „mű természetessége”, az író rendkívüli tehetsége, a „költőien megformált szintetikus gondolat ereje”. Sokat vitatták és valószínűleg még fogják is vitatni, hogy vajon eleget tett-e Madách a történeti hűség követelményének? Alexander szerint legalább annyi érv szól az igen, mint a nem mellett. Míg egyes jelenetekben Madách szigorúan ragaszkodott a történelmi tényekhez, másokban egészen szabadon bánt a történelmi anyaggal. „De ami a leglényegesebb – állapítja meg Alexander –, Madách képes volt rákényszeríteni bennünket arra, hogy úgy szemléljük a történelmet, ahogyan ő velünk láttatni kívánta.”
Madách víziója szerint az emberiség pusztulását végül is egy természeti (fizikai) törvény – a jégkorszak bekövetkezése – idézné elő és nem az emberi gonoszság, romlottság. Ebben Alexander igazolva látja azt a feltevését, hogy Az ember tragédiája végkicsengésében optimista: Madách azt akarta ezzel hangsúlyozni, hogy az élet tartogat még valamit az ember számára éspedig, magát az Életet. Madách meghagyja az embernek a munkát, a küzdeni és a bízni akarást. És ez nem is kevés. Az ember tragédiája „emlékműve az ember reményeinek és aggodalmainak, nyomasztó kétségeinek és fölemelő harci kedvének”. Madách műve apoteózisa a lélek nemességének. A drámában egy modern költő mutatkozik be, aki ismeri mindazokat a kétségeket, amelyek a modern embert gyötrik, és ugyanakkor érez annyi erőt magában, hogy megmutassa: Embernek lenni annyi, mint küzdeni. Mindez kifejezésre jut a tragédia fő gondolatában, abban, hogy az „ember sajátos keveréke a jónak és a rossznak, az erőnek és a gyengeségnek, a nemesnek és a nemtelennek. A végleteket szereti. A gyors lelkesedést… gyors kiábrándulás követi… Megnyugodni valamiben, végkép eltespedni, mindenről lemondani addig míg az ember ember marad, nem tud”.
Madách fő műve – vonja le a végső következtetést Alexander – egy nagy filozófiai költemény, amely a gondolatok szépségével ragadja magával olvasóját. Miközben kegyetlen őszinteséggel boncolja a modern élet fonák voltát: a nagyravágyást, az élvezetvágyat, a fanatizmust, a babonát, erős kritikai érzékkel, biztos filozófiai, történeti, természettudományi tudás birtokában követi nyomon a történelmi változások mozgatórugóit. Ennek tulajdonítható – jósolja meg Alexander –, hogy a „mű sohasem fogja elveszíteni aktualitását”.
A Diderot-tanulmányokban néhány fejezetet szentel Alexander Diderot drámáinak és dramaturgiai nézeteinek. Dicséri – a Rameau unokaöccse alapján – Diderot jellemábrázoló tehetségét, a kor szülte típusok remek megjelenítését. Hosszan időzik „a drámai elevenségű párbeszéd” azon részleteinél, ahol a szerző „gyönyörű dolgokat ír” a lángelméről, a nevelésről és a tanításról, zenei hitvallásáról. Diderot zeneesztétikai nézeteiben Gluck és Wagner felfogását látja előlegezve Alexander. Diderot mint drámaíró – írja Alexander – „elérte a legfőbbet: párbeszédei természetesnek és improvizáltnak tűnnek”, holott tudvalevő, hogy nagy gonddal írta és csiszolta őket. Mindenben újat keresett és talált is, mivel új szemmel nézett mindent. Elhatározta pl. hogy új drámai műfajt fog létrehozni, a polgári drámát, és ez sikerült is neki.
Diderot drámai és dramaturgiai nézetei között szoros összefüggés van – emeli ki Alexander -. A két dolog – minden valószínűség szerint – párhuzamosan fejlődött nála. De végül is Diderot máshová jutott drámájával, mint drámaelméletével. Mivel elsősorban elméleti ember volt, a drámáról megfogalmazott gondolatai értékesebbeknek bizonyultak, mint drámai alkotásai; „alkotásaival nem tudta utólérni gondolatait”.
Diderot egyik legfőbb érdeme a francia klasszikus dráma bírálata. Kimutatta, hogy Corneille és Racine már elavultak, hogy az eljövendő új korszaknak más nyelven és más formában kell feldolgoznia a kort foglalkoztató eszméket. Dagályosnak tartotta a francia drámaírókat, mesterkéltnek és természetellenesnek színpadi műveiket. Ezt a véleményét Alexander is teljes mértékben osztotta, és egyetértett Diderot-val abban is, hogy „az új drámának le kell rombolnia a régi konvenciókat és a valóság hívebb feltüntetésével meg kell újítani a drámairodalmat”. Diderot-t a maga korában igazán csak Lessing értette meg, viszont az utókor bőven merített belőle, hatása elsősorban az ifjú Dumas-nál Ibsennél és Hauptmann-nál érhető tetten.
Roppant érdekesek Alexandernak azok a megállapításai is, amelyeket a diderot-i jellemábrázolással, valamint a színészi paradoxonnal kapcsolatos észrevételeihez fűz. Sajnos e helyütt nincs módunk tovább követni Alexander ide vonatkozó reflexióit. Befejezésül csupán arra hívhatjuk föl a figyelmet, hogy mindezek a gondolatok még közel sem kapták meg a hazai szakirodalomban a kellő figyelmet, aminek az a legvalószínűbb oka, hogy Alexandert a tudományos közgondolkodás elsősorban filozófusként, filozófiatörténészként tartotta és tartja ma is számon, és kevésbé tartja figyelemre méltónak a filozófiától viszonylag távol álló területeken pl. a dramaturgia terén nyújtott teljesítményét.
Hogy ez a szűk látókörű szempont mennyire káros, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a szakirodalomban manapság alig esik szó arról, hogy Alexandernek elévülhetetlen érdemei vannak a magyarországi Shakespeare-irodalom gazdagításában is: Shakespeare művészi életútjának a finomabb részletekre is kitekintő monografikus igényű megírásában, művei sokrétű interpretálásában, a hazai Shakespeare-kultusz kibontakoztatásában, a Kisfaludy Társaság Shakespeare-bizottságának irányításában és Shakespeare műveinek hazai népszerűsítésében.
Alexander első jelentős munkája, Shakespeare Hamletje 1902-ben jelent meg, a Shakespeare-monográfia 1920-ban, a Shakespeare-breviárium pedig, amelyhez egy igen kimerítő előszó készült, 1924-ben. A közbeeső időkben számos más egyéb Shakespeare-ről szóló tanulmány jelent meg még Alexander tollából. A Hamlet-monográfia, amelynek egy részletét a Kisfaludy Társaságban székfoglaló előadásként adta elő Alexander, annakidején kellemes meglepetést keltett. Ebben Alexander nem kevesebbre vállalkozott, minthogy alapos vizsgálatnak veti alá a Hamlet eszmei mondanivalóját a cselekmény, valamint a jellemek esztétikai és történeti elemzése alapján. A Hamlet – Alexander szerint – „az egyedül rejtelmes” valamennyi Shakespeare-mű közül. Fantasztikus és szimbolikus alakokat vonultat benne föl Shakespeare, nagyszabású drámai jeleneteket, régi mondákat, korabeli vonatkozások homályba vesző maradványait építi be a szövegbe.
Alexandert rendkívüli mértékben foglalkoztatta a hatalmasra duzzadt Hamlet-irodalom. Több éves munkával ássa bele magát a szakirodalomba – többek között –, Goethe, Börne, A. W. Schlegel, Vischer, Taine, Brandes, Gyulai, Vörösmarty, Beöthy, Hevesi és mások Hamlet-értelmezésébe.
Bírálja mindazokat, akik főleg „lélektani alapon akarják megérteni a Hamlet-et”, vagyis akik „Hamlet természetében keresik a rejtély nyitját és mesterséges ellentéteket konstruálnak értelem és akarat, filozófia és tett, fantázia és cselekvés között”. Az így konstruált ellentétek – mutat rá Alexander – felszínesek, lehetetlen belőlük a Hamletet mozgató erőket feltárni.
Ugyancsak komoly bírálatban részesíti mindazokat, akik nem a mű egészéből próbálták megérteni a részleteket, hanem a részletekből az egészet, ami – Alexander szerint – képtelenség. A művész lelkében – mutat rá Alexander – előbb van meg az egész – habár csak homályos formában – és ebből sarjadzanak ki a részletek. Ezért a műkritika semmire sem jut, ha nem a mű organikus egységéből indul ki. De elmarasztalja Alexander azokat is, akiket közömbösen hagy a Hamlet történeti háttere. Ő maga éveket szentel annak, hogy tanulmányozza a Hamlet-mondát, az ős-Hamletet, amelynek több változata ismeretes. Mindegyikben – állapítja meg Alexander – azonos a cél: a bosszú motívuma, az eszköz: az őrültség tettetése és a bonyodalom. A cselekmény befejezése tekintetében azonban már jelentősen eltérnek egymástól is, és Shakespeare Hamletjétől is.
Alexander bő teret szentel a Shakespeare-nél domináló „komplex egyéniségeknek”, mindenekelőtt persze Hamlet alakjának. Minden cselekménynek – mutat rá – Hamlet ad fontosságot: „ő maga óriássá nő és mindenkit eltörpít maga körül”. Nem véletlen – szögezi le Alexander –, hogy Shakespeare igen erőteljes ecsetvonásokkal festi le Hamlet tépelődését, magába mélyedését, kétségét, melankóliáját, önámítását és egyáltalán belső világát.
A „költői szintézis valóságos csodájá”-nak tartja Alexander a Hamlet-ábrázolást, ami annak köszönhető, hogy „Shakespeare nem kigondolta, hanem átélte Hamlet alakját”. A való világ anyagából alkotta meg őt, de nagyobbnak és finomabbnak ábrázolta, mint ahogyan a természet alkot. Bár Shakespeare autodidakta volt, mindent tudott, amit az életből és a könyvekből meg lehetett tanulni. Már egyetlen példa, a cselekmények idejének mesteri kezelése is bizonyítja, hogy Shakespeare mennyire ura volt a drámai alkotás törvényszerűségeinek. Pl. A Hamletben két idősíkkal dolgozott: a cselekményt a régmúltba helyezte, a Hamletnél lejátszódó belső történést viszont saját idejébe. Rendszerint egy naptári és egy drámai időszámítást alkalmazott, és a kettőt szükség szerint váltogatta.
Alexander a már említett Breviáriumban átfogó elemzést ad Shakespeare alkotói életművéről. Előbb bemutatja a drámaíró, a költő, a színész kibontakozását, majd elemzően leírja a történelmi drámák, a vígjátékok, a szonettek születését. Amikor mindennek a végére ér Alexander, arra figyelmezteti az olvasót, nehogy azt higgye, hogy elolvasva az ő tanulmányát, már megleshette a Shakespeare-i alkotó erőt működés közben. Shakespeare világába „negyven kapun át vezet az út” (utalás arra, hogy az író negyven művet hagyott hátra), csakis rajtuk áthaladva pillanthatunk be és ismerhetjük meg az alkotó egyéniségét. Vagyis a művek eredetiben való olvasását, színpadon való meghallgatását semmi más nem pótolhatja.
Shakespeare lenyűgöz bennünket sokoldalú tájékozottságával. Drámáinak erős oldala, hogy gyakran idézi bennük a kor tudományos ismereteit, hogy értően utal a görög-római kultúrára és ugyanakkor gondot fordít a mindennapi élet finomabb részleteinek a bemutatására is, hogy hozzáértéssel szövi bele a mondanivalóba a népiségből fakadó érzéseket.
A költőnek, a drámaírónak – hangsúlyozza Alexander – kizárólag a nyelv áll rendelkezésére, hogy magát megfelelően kifejezze. Shakespeare-ről elmondható, hogy a nyelvi kifejezés és megjelenítő erő tekintettben egyike volt a valaha is élt legnagyobb művészeknek. Nyelvinek gazdagsága, változatossága párját ritkítja, hozzá foghatót a világirodalomban aligha találunk. Pályája kezdetén nyelvezete zeneibb, bőszavúbb volt, később tartalmában lett gazdagabb. Néhol a homályosságig sűrített, tragikus erejű. Shakespeare-t „az emberi lélek költőjé”-nek tekinti Alexander, aki „nem ideálokat kergetett, hanem azt mutatta fel, milyen is valójában az emberi lélek”. Vele kapcsolatban az a kifejezés, hogy „alakjai élnek”, elkoptatott frázisként hat. Az emberi lelket nálánál jobban senki sem ismerte és senki sem öntötte művészileg oly kifejezően formába, mint ő. „Ez Shakespeare jogcíme, a hallhatatlanságra” – zárja le Alexander a Shakespeare-ről szóló átfogó értékelését.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages