A FŐTITKÁR
A FŐTITKÁR
Hogy ebben az 1867-ben közzétett nyilatkozatban mennyi volt az ingerültség s mennyi a rezignáció, nehéz ma már pontosan lemérni. Bizonyos, hogy akkor már nem csupán a jobb közönség s a jobb írók közönye hangolta le, hanem a közszellem átalakulása is. A lélektan jól ismeri a megfeszített munkákat követő kimerültséget, a „kegyelem esőzése” után a lelki szárazság állapotait. Feltehető, hogy Arany, miután tűzhányók hevével s óriások erőfeszítésével elmondta mindazt, amit lényegesnek érzett, elhallgatott, hogy ne ismételje magát. Azelőtt is úgy volt vele, hogy ha megoldott egy-egy költői feladatot – pl. a naiv költői beszélyét, a hazafiúi allegóriáét vagy a balladáét – másfelé fordult érdeklődése; – bírálataiban is vissza-visszatér a hatásosnak bizonyult modor-ismétlések elutasítása. De itt nagyobb, összetettebb vállalkozásról volt szó; olyanról azonban, amelynek teljes erejű folytatásához szüksége volt egy nagyobb közösség együttértő részvételére, arra hogy szükségesnek tudja s ezzel igazolhassa erőfeszítéseit.
Amikor pestre költözött s belevágott az „énektanárságba”, ahogy már mondtam, a „remények éveinek nemzeti lelkesültsége, nekibuzdulása, reménye vonzotta, lendítette; bár aggasztotta is őt, Nagyida éneklőjét. Egy epigrammatikus tömörségű s torokszorítóan személyes hazafiasságú 1861 című nyolcsoros versét így fejezte be: „Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdtünk, Még egy csalódás: annyi mint – halál.” Ez az aggódva reménykedő bizalom, a múltakból tanulságot meríteni kívánó férfielszántság, ez a reményen túli remény, ez a rendületlen helytállást parancsoló elkötelezettség sugallta a Széchenyi emlékezetét, ezt a történetírói, lélekbúvári, nemzetnevelői s művészi tekintetben egyaránt kivételes esszé-ódát, amellyel 1860-ban, hosszú hallgatás után újra mint nagy s egy nemzet nevében méltón megnyilatkozó költő állt ki a porondra; a Rendületlenült és a Magányhant, a magyar költői publicisztika e költő-pedagógusi remekléseit. 1862 február végétől 1863. május 6-ig, mérhetetlen egyéb munkájától ellopott időben megírta a régóta tervezett hun trilógia, a Csaba királyfi első részét, a Buda halálát. Ezzel is az egész magyarsághoz kívánt szólni, hiszen mindig is oly hőskölteményről álmodozott, amelyet a nép „vérévé tanulhasson”. Elvetette tehát a hősepika klasszikus és romantikus hagyományát. De nem vethette el a feléje forduló igényt. Ezért az elveszettnek hitt naiv eposzt akarta, krónikáink alapján s a közös emlékezet mozzanataival hitelesítve rekonstruálni. Az önálló Magyarországért küzdő társadalmi erőknek a magyar birodalmi hagyomány felragyogtatására volt szükségük: a nemzet – Arany úgy érezhette – azt várja költőjétől, hogy világbíró Attila népéig, a hunokig vigye vissza a magyarság családfáját. Az Attila és az Árpádok birodalma közti jogfolytonosság hordozójaként Csaba királyfi tűnt fel. De Buda és Attila végzetes összecsapásában az örök magyar testvérviszály, az indulatain úrrá lenni nem képes Attila végzetes bűnében az örök magyar önuralomhiány veszedelmének példázata is alakot, költői kifejezést nyert.
1861 őszén eredménytelenül szétoszlott az országgyűlés. „Tudjuk már, hogy amiért küzdénk; Nem egyéb, csak fikció”: írta a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője egy kéziratot kérő verses levélben Jókainak. Részben ez is lehetett az oka, hogy „a politika szárazságai”-tól még inkább távoltartotta magát. Még világosabb lett előtte, hogy az adott körülmények közt az első renden követendő, mert követhető nemzeti út: a közműveltség mélyítése, erősítése, öntudatosítása. Ezért törekedett arra, hogy „a nagyobb közönség, kellemes formák örve alatt, eljusson ama sokoldalú szétpillantáshoz, melyet általános műveltség neve alá foglalnak össze. Míg az olvasók nagy többsége bosszúsan így kiált fel: » mit érdekel engem az esztétika, az irodalom, a néprajz, idegen országok műveltsége!« stb., addig lehetünk jó gazdák, talán politikusok is – de művelt nép, amint e szót máshol értik – bizonyára nem”. A központi hatalom erőszakpolitikája azonban részben teljes reménytelenséget, részben ellenhatást vagy politikai alkukészséget váltott ki: mindenképpen újra a politikai tárgyak felé terelte az érdeklődést: olyan tárgyak felé, amelyekről Aranynak a változékony közvéleménytől eltérő véleménye volt. A Buda halálát csak a barátok tisztelete köszöntötte; az a hatás, ami Aranyt a folytatásra késztethette volna, elmaradt. Keserű rezignációja egy 1865 körül keletkezett négysoros sóhajban talált talán legegyértelműbb kifejezésre: „Szülőhelyem Szalonta, Nem szült engem szalonba; Azért vágyom naponta Kunyhóba és vadonba.”
Régóta melengetett s előkészítgetett terve, hogy Szalontára húzódik vissza, két okból is zátonyra futott. Régebbi fekvőségeit egy nagyobb, mintegy kétszáz holdnyi birtok vásárlásával egészítette ki, mikor 1863-ban oda adta férjhez Juliska lányát. A birtok bérbeadásával járó tapasztalatai azonban arról győzték meg, hogy ottani jövedelméből semmiképpen sem biztosíthatja magának azt a független nyugalmat, melyre egész életében vágyott. Így hát, amikor a meghalt Szalag László helyére megválasztották az Akadémia titoknokának, elfogadta – bár, ahogy hangoztatta, csak ideiglenesen, legfölebb két évre – a megtisztelő hivatalt. Tehát újra csak Pesthez kötötte magát. A Szalontára visszatérés oly szeretettel s annyi honvággyal dédelgetett tervének, „ábrándjainak záróköve” pedig az a kő lett, amelyet Szalontán 1865-ben meghalt lánya sírjára állíttatott Imádott gyermekének haldoklóágyához azért nem juthatott el, mert már halaszthatatlan akadémiai teendői láncolták hivatalához. Ide január 26-án választották meg, s azonnal elfoglalta meglehetős rendetlenségben talált s az átalakulás állapotában levő hivatalát. Az őt ért mély családi gyász s a mérhetetlenül nagyranőtt hivatali munka szolgáltatta azután a legfőbb és első látszatra mindenképpen indokolt jogcímet évtizedes költői s írói elnémulásához.
Az Akadémia első elnökének, a koronaőr, aulikus Teleki Józsefnek 1855-ben történt halála után a konzervatív, de magyarságában megingathatatlan s rendkívül tevékeny Dessewffy Emil lett az új elnök; sikerült kieszközölnie az Akadémia újjáélesztését, a módosított alapszabályok jóváhagyását, új tagok választását, Eötvös József másodelnökségét. Az új vezetőség széles körű társadalmi mozgalmat szervezett; 1860-ban az alaptőke meghaladván az egymillió forintot s minden megmozgatható erő megmozgattatván, hozzáfogtak a Dunaparti palota építéséhez. 1864-re nagyjában készen állott a palota. 1865 márciusában megkezdődött a beköltözés. Ennek főterhe s a palota további belső kiképzésének gondja is Aranyra hárult tehát. A tőle megszokott gondossággal s a hosszú közszolgálatban szerzett gyakorlattal hamarosan rendet teremtett a titoknoki hivatalban; megszervezte az elmaradt székfoglaló előadások pótlását, az ülések műsorait, gondoskodott a határidők megtartásáról, a posta s irattár rendjéről, az ügyiratok iktatásáról, az osztályok munkájának összehangolásáról, az akadémikusok hivatali vagy a hivatallal kapcsolatba hozható – pl. vasúti kedvezmények! – ügyes-bajos dolgainak elintézéséről, a különféle, s egyre szaporodó kiadványok gondozásáról; vezette a jegyzőkönyveket, felügyelt a gazdálkodásra, előkészítette a palota átadásának-felavatásának ünnepségeit, a nagygyűléseket, az évi jelentéseket, végezte az új tagok beiktatásának, az elhunytak elbúcsúztatásának, az Akadémia propagálásának szervező s részben végrehajtó munkáit, s annyi mindent még, a palotát látni kívánó kitűnőségek kalauzolásáig. S mindezt két éven át Üllői úti lakásáról bejárva; mert a palotában épült titoknoki lakást bérbe adták – ezzel önérzetében is vérig sértve a költőt.
Az Akadémián – mint egykor a szalontai községházán – újra, de most már az ország egyik legfontosabb helyén, a középpontba került Arany: nem a hatalom birtokosa, de a mozgásban, kibontakozásban levő ügyek beavatottja lett. A kiegyezést előkészítő hazai erők egyik legbefolyásosabb csoportja ti. az Akadémia körül alakult ki. Ne feledjük, hogy az új palota termeiben folytak le 1867-ben a legfontosabb tárgyalások, hogy az Akadémia a kiegyezés után, nyilván érdemei elismeréséül is, nagyobb hatáskört, megnőtt tekintélyt, számtalan kitüntetést és legmagasabb ajándékot kapott. Ha valamire, a kiegyezést vállaló-végrehajtó hazai gárda tekintélyének s hitelének biztosítására természetszerűen nagy szükség volt az országos tekintélyű, népi származású s a népi-forradalmi hagyományhoz, hű, de már az udvar szemében is elfogadható költőre. Hogy valóban ilyen szerepre is szánták, s hogy ebben ő nem érezte jól magát, közvetlenül is bizonyítja Rónay Jácintnak, Eötvös József Angliából éppen 1866-ban hazahívott belső emberének feljegyzése. Eszerint Eötvös őt így alkalmazta az Akadémián: „Ön szorosabb hivatalos összeköttetésben leend az akad. titkárral, ő nem udvarias, nem barátságos egyéniség, de ezt ne vegye szigorúan, Arany János jobb, mint aminőnek mutatkozik, s talpig becsületes ember. Nem társaságba való férfiú, ezt ő jól tudja, azért kerüli a tudományt; de odatűztük boglárul a kalpagra, most már ott kell ragyognia.” Az újjászervezett Akadémián főtitkári címet és rangot kapott, fizetését felemelték, az új elnök, Eötvös József s Lónyay Menyhért, az alelnök megajánlották neki a lakást a palotában; ő elfogadta azzal az indokkal, hogy könnyítést remél a beköltözéstől; nem sok időre: „ezt az egy évet is fájdalmasan toldom már az eddigiekhez”. Mindez akadémiai belső ügy is lehetett. Hogy másról is volt szó, a Szt. István rend országosan közhírré tett adományozása bizonyította. A kitüntetést csak tiltakozva, Eötvös és Wenkheim miniszterek személyes kapacitálása után fogadta el, azzal, hogy „sem hálálkodó audientiára nem megy, sem a keresztet soha fel nem teszi”. Mégis úgy érezte, „fizetett hazaárulónak” fogják tartani, s még Tompa sem tudta igénél egyébbel vigasztalni: „a te világod nem e világból való”. Azzal válaszolt most is a vélt közhangulat s a valóságos belső ellentmondás szorongatására, hogy – kevés, az általános képet csak erősítő kivételtől eltekintve életének még hátralevő másfél évtizedére költőként, íróként a nemzet nyilvánossága előtt megszólaló közéleti szereplőként néma maradt. Elnémulását nem lehet csak ezzel a politikai okkal megindokolni: a gyász, az ihlet kiapadása, a hivatali elfoglaltság, a beteges állapotok, fülzúgás, epebántalmak, makacs hörghurut elégséges s általa gyakran emlegetett indokot szolgáltatott a hallgatásra. De korábbi virágkorai bizonyítják, hogy nehezebb körülmények közt is úrrá tudott lenni olyan körülményeken, amelyekre most oly szívesen hivatkozott, ha nagy vállalkozásainak folytatását, újak, aktuálisak megkezdését kérték, bár igen nagy tisztelettel, számon tőle. A rejtett okról a nyilvánosság előtt nem szólhatott; régebben néhányszor már megégette magát, s kivált fájdalmas tapasztalatait mindhalálig megőrizte. A kiegyezéssel alig értett egyet. Az 1860 körül kialakulóban levő helyzetet, bár a Deák-párt baloldalán, s rezignált fáradtsággal, kétkedő bizakodással, még hajlandó volt vállalni. 1867 azonban s főként az, ami utána következett, megnyugtatni sem tudta, nemhogy kielégíteni, vagy lángra gyújtani. „Valami nyomorult experimentumra lehetünk készen s örökké tartó ideiglenességre”, írta 66 végén sógorának, s két évvel később Tompának: „Most igazán oldott kéve nemzeted! Korbács kell ennek, akkor összetart: adj neki egy ujjnyi szabadságot, s előrjöngi a hazát.” Ne feledjük: dolgozószobájának falán ugyan Deák Ferenc arcképe függött, de íróasztalán, egyetlen arcképként, Teleki Lászlóé állt.
Nem vállalkozott semmilyen közéleti szerepre. A képviselőséget már az 1860-as választások alkalmával visszautasította. Nem vállalkozott az akadémikus irodalomszervező, lapszerkesztő szerepére sem, amelyet pedig most már kockázat nélkül vállalhatott volna Csengery helyett a Budapesti Szemle élén. Amikor pedig – már 1875-ben – meghalt Toldy Ferenc, neki ajánlották fel tanszékét az egyetemen. Ezt a kitüntető megbízást is elhárította. Ahhoz, hogy kitörjön a köréje záruló gyűrűből, nemcsak más, az övénél kevésbé megpróbált és óvatos természet, de más társadalmi és politikai háttér is kellett volna. A kiegyezés létrehozóinak, de még inkább kihasználóinak sikerült minden komoly ellenzéki tömegerőt semlegesíteniök, vagy szétzülleszteniök. Tisza Kálmánhoz, aki közeledni szeretett volna hozzá, semmi bizalma nem volt, s amikor az egykori ellenzék vezére „szegre akasztotta a Bihari Pontokat”, s átvette a hatalmat, amelyet aztán, szennyes taktikákra és korrupcióra építve, másfél évtizeden át kezében tartott, végleg elfordult a politikától.
Tehette ezt annál inkább, mert 1878-as főtitkári beszámolójában is attól óvott, amitől már előbb lapszerkesztőként is: hogy a politikai élet nekilendülése el ne vonjon a szellemi élet, tehát a tudomány iránti minden érdeklődést, mert „ez nem mutatna összes államszervezetünk épségére”, s mint az igazi költő – ismételte meg – „a tudós főleg mint tudós teljesíti polgári kötelességét”. A világpolitikai s a hazai közügyek iránti élénk érdeklődését azonban mindvégig megtartotta, s ezekben – magát sem vonva ki a felelősség alól – pártatlan szigorúsággal ítélt. A német–francia háború idején nem csak leveleiben bélyegezte meg a háborút, hanem 1871-es főtitkári jelentésében is: „Mindabban, ami történt, az emberiség évezredes haladásának egyszerre tagadását véltük látni. Csuda lett volna-e, … ha Clio eldobja tollát, midőn a népvándorlások iszonyait ismétlődni tapasztalja …, ha a bölcselem éppen választott népe tettein kénytelen pirulni; ha végre a mennyiségi és természettudományok minden dicsőített fejleménye, óriási haladása, kiválóan arra fordíttatik, hogy a rombolás eszközeit tegye ellenállhatatlanokká.” Az 1877-es orosz-török háború iszonyata a modern versnek is félelmetes töredékben, „A néma háború”-ban keresett kifejezést, s a világhatalmak egyensúlypolitikájának cinizmusát a „Civilizáció”-ról szóló epigramma így jellemezte: „Az erősebb ha mi csínyt tesz, összeül és helybenhagyja.”
Hogy a kiegyezésről mi volt őszinte véleménye 1868-ban, a nyilvánosság előtt fia fogalmazta meg az Arany János hazafiúi verseire egész szóhasználatában, még versmértékében is oly nagyon emlékeztető Tünődésben. Ő maga pedig – egy évtizeddel később – az Ady látomását kísértetiesen előlegező A régi panaszban: „Egy világ hogy ránk omoljon? Külerőszak elsodorjon?.., Vagy ittbenn rohadni el?” A maga hallgatagabb jelkép-nyelvével azonban korábban is, közvetlenül a kiegyezés közelében kifejezésre juttatta ezt a véleményét. 1866-ban a jó szimatú Ráth Mór ajánlatot tett Összegyűjtött Költeményeinek kiadására. Glédába állította tehát „rongyos vitézeit” s a hat csinos kis kötetben – később egyetlen nagy formátumúban is – közrebocsátott versek közt ott volt olvasható már a maguk történeti rendjébe beillesztett forradalmi és szabadságharcos versek minden lényeges darabja: ott volt, változ tatás nélkül Az elveszett alkotmány teljes szövege s – a Bolond Istók II. énekéből oda emelt értelmező-magyarázó szakasszal bevezetve – A nagyidai cigányok is. A kisebb költemények darabjai keletkezésük – gyakran évszámmal is megjelölt – időrendjében sorakoztak fel. A kötet utolsó dátumozott verse után az előző évekből évszám nélkül kiemelt Nyerészkedés (Moore után) adott ironikusan időszerű tanácsot: „Végy embert, oly áron, amennyit megér, És add el, amennyire tartja magát.” Az egész kötetet pedig bezárta, ugyancsak évszám nélkül, az 1857-ben kezdett, 1863-ban óangol balladának álcázva először közzétett A walesi bárdok. Mintha a költő időtlen érvénnyel akarta volna jelezni elhallgatásának okát. Ez volt az utolsó kötet, amelyet Arany kisebb – minden lényeges politikai mondanivalóját elmondói – lírai költeményeiből életében kiadott. A „Kapcsos könyv”-be zárt hagyatékot csak fia tette közzé, Arany halála után.
A kor „poeta laureatus”-aként elismert költő tehát nem volt hajlandó – amint azt legalább oly mértékben elvárták volna tőle, mint Jókaitól, vagy később Mikszáthtól – kora dicsőítőjének felcsapni. Ezt azonban nyíltan aligha mondhatta meg barátainak, pártfogóinak, akik „odatűzték boglárul a kalpagra”. Maradt indoknak a mély apai fájdalom – amihez tudnunk kell, hogy költőként voltaképpen már 63-ban elnémult! – s a terhes igaként viselt hivatal. Ezzel, láttuk már, volt is dolga elég. Eötvös s vele az egész növekvő vezetőség minden könynyítést megígért, s amit Arany elfogadott, meg is adott; a főtitkárnak – az újjászervezett Akadémia osztály-titkárai főnökének – hivatali személyzete megnőtt, de megnőtt munkaköre is. Az elnök úgy rendelkezett, hogy minden gépies munkát a jegyző s a beosztottak vegyenek át; Arany azonban, aki „addigi tapasztalatai után” nem remélte, hogy ez megvalósulhasson, nem is nagyon törekedett rá, hogy igénybe vegye a könnyítéseket. Lehetősége nyílott volna rá, sőt kötelessége lett volna, hogy éljen a társaséletnek azokkal az örömeivel, amelyeket hivatala nyújthatott volna, hogy színházba járjon, hogy utazzék; de ő hivatalában vagy a huzatos, roppant magasságúra méretezett palotaszobákban dolgozott, olvasott, esetleg beszélgetett, olyan körülmények közt, amelyeknél legfeljebb külsőségeikben voltak puritánabbak a nagykőrösi tanár, vagy a pesti szerkesztő-igazgató otthonáéi.
Fia, akinek fizetése nagyobb volt az övénél, beutazta már a félvilágot, amikor ő karlsbadi kúráira is úgy utazott, hogy közben sehol meg nem állt, ahol láthatott volna valamit, vagy szórakozást kereshetett volna. A világról most is főként olvasóként szerzett híreket; annál meglepőbb sokoldalú tájékozottsága. Bár tagadhatatlan, hogy életének külső körülményeiben tapasztalható bizonyos beszűkülés, szellemi világára ez nem mondható. Főtitkári munkájából hiányzott a kezdeményezés lendülete. Azt, hogy az üléseket tegyék érdekesebbé oly módon, hogy minden osztály legalább félévenként tűzzön műsorára az illető tudományág legfrissebb eredményeit népszerű formában ismertető előadásokat, hogy az osztályok „a külföldi Akadémiák Compte-Rendu-ihez hasonló „Értesítőket” adjanak ki, hogy az Akadémia könyvek és állandó közlöny kiadójaként terjessze is a tudományokat, hogy munkásságáról idegen nyelvű tájékoztatók is lássanak napvilágot, s annyi más jószándékú terv nem az ő kezdeményezésére öltött testet, ha testet öltött. Ötletekkel el volt látva ő is, de kedvéből, erejéből csak arra futotta, amit, magára halmozva, el kellett végeznie; hétköznapi körülmények közt ez is elég volt egy embernek. Működésének területét, ügyintézését azonban most is tüzetes stúdium tárgyává tette. S csak kivételes képességeit ismerve nem látszik rendkívülinek az a tájékozottság, amellyel a világ tudományos életében eligazodott. Mert hiszen minden lényeges. intézményről, személyről, eredményről tudott; az Akadémiának az egész tudós világra szétágazó levelezését, több nyelven is, ő fogalmazta. Megrendítő az az irattömeg, amely fogalmazványaiból, saját kezű leveleiből, irataiból s az irányítása mellett létrejött okmányokból felhalmozódott. (A sok ezer hivatali iratnak még válogatott darabjai is a kritikai kiadás egy testes kötetét töltik meg.)
Soha nem tartotta azonban magát „tudós”-nak; ha így szólt magáról, mindig idézőjelben, némi iróniával. Jellemző az indoklás, amellyel az egyetemi tanárságot elhárította magától ő, akinél jobban pedig valóban senki nem ismerte irodalmunkat a kortársak közül. Toldy helyére állni – írta Trefortnak – „ … töredékes és nem elég rendszeres ismereteimmel még akkor is csak nehezen éreznék bátorságot, ha … reményem lehetne, hogy megfeszített szorgalom által a hiányokat kiegészíthetem, a hézagokat betölthetem s folytonos önképzés által magamat e díszes állás színvonalára felküzdhetem”. Hogy tudósként is elnémult, hogy nem vállalta a magyar tanszék gondjait és lehetőségeit, tudománytörténeti tekintetben is rendkívül fájdalmas. Egyetemi előadásai bizonnyal rábírták volna, hogy – most már nem középiskolás fokon – kifejtse irodalmunk történetének azt a mély hazai hagyományokba gyökerező, tárgyi megalapozottságában is – vagy éppen ezért – oly eredeti szemléletét, amelyet kénytelenek vagyunk – az övénél nyilván töredékesebben és kisebb hitellel – iskolai irodalomtörténeti vázlatából, meg a tanulmányaiból, bírálataiban elszórt megjegyzésekből összeállítani. Világosan állhatna akkor előttünk az a körülmény is, hogy van a magyar irodalomkutatásnak egy olyan sajátosan hazai ere, amely a feltárandó tényanyag lehetőleg teljes ismeretében sem szakadt el az irodalom élő gyakorlatától s a nemzeti történelem aktuális problematikájától. Nem vált tehát „szaktudománnyá” a szó pozitivista értelmében. E hagyomány folyamatossága legalábbis Kölcseytől Horváth Jánosig megszakítatlan. Egyik legfontosabb láncszeme Arany sajnos soha el nem készült irodalomtörténeti összefoglalása lehetett volna.
A tudományos élet lényegi kérdéseihez azonban egyre szűkszavúbban szólt hozzá; főtitkári beszámolóinak bevezető részei – kezdetben igen lényeges elvi állásfoglalások – mindjobban csak a legszükségesebb ténymegállapításokra szorítkoztak. Egy terület maradt végül csupán, amelyhez bizonyos mértékű – s öregségével egyre növekvő – személyes kapcsolat fűzte: a magyar nyelvtudomány. 1870-re készült el az Akadémia új helyesírási szabályzata; Arany nem volt megelégedve vele: „számos még nem tisztázott kérdést inkább megkerülve, mint megoldva” adták közre, hangzott ítélete. 1872-ben indult meg az Akadémia s a legtekintélyesebb írók, tudósok támogatásával Szarvas Gábor folyóirata, a Nyelvőr. Céljául a magyar hivatali, gazdasági, politikai és társasági közélet rohamos átalakulásával együtt járó s egyre fokozódó mértékű nyelvromlás, „magyartalanodás” elleni küzdelmet tűzte ki.
Arany, aki maga is munkálója volt a magyarosodásnak, s aki jól tudta, hogy nyelvünk Kazinczyék nagy nyelvújítása óta nem is egy nyelvújításon esett át szükségképpen, aggodalommal figyelte az élő nyelv legfőbb támasztékainak az ép nyelvérzéknek és a százados vívmányokat őrző hagyománynak a nyelvszokásnak megingását, meg-romlását. Ilyen tárgyú, értelmű – főként az irodalmi nyelvvel foglalkozó – közleményekkel tele voltak folyóiratai is. Emellett ezt a nemzeti művelődés olyan kérdésének tartotta, amelyhez minden politikai pártfoglalás nélkül hozzászólhatott. Eleget tett tehát a szerkesztők felkérésének, hogy írjon a Nyelvőrbe. A folyóiratnak természetesen nagy szüksége volt az akkorra már a magyar nyelv legnagyobb művészéül elismert költő tekintélyére. Arany írt is egy-egy rövidebb cikket az 1872-es és 73–as évfolyamba; azután – elidegenedvén a szerkesztők dogmatikus-purista türelmetlenségétől, legfeljebb széljegyzetekkel kísérte a lap számait, s csak az évtized vége felé járult hozzá újra, hogy néhány helyreigazítását, magyarázatát ott közrebocsássák. A nyelvészet tudósaitól némi öntudatos humorral el is határolta magát mint költő, aki jobban „érzi” azt, amit a szakma felkentjei jobban „tudnak”. Pedig mind nyelvtörténeti, mind alaktani, mondattani tudása felért a szakmabeliekével. De őt nem a klasszikus nyelvtudományi ágazatok, hanem az élő nyelv érdekelte, főképpen a magyar mondatalkotás, a „szófűzés”, az írói kifejezés, a stílusépség kérdései. Idevágó cikkeit, jegyzeteit, „szösszeneteit” is az a mély hazafi-gond, az az egyensúlyérzék, az a merev szabályoktól független nyílt ítélet, hagyománynak és jövőnek az az egybenlátása s az az apró szabálytalanságokon fenn nem akadó biztos ízlés jellemezte, mint költészetét.
Másfél évtizedes költői némaságát csak egyszer-egyszer törte meg – egy-egy próbát mutatva be nagy terveinek töredékeiből, amelyeket úgy vett fel, „mint öregaszszony a letett kötést”. Jellemző, hogy amikor újra nagyobb költői vállalkozásokat bocsátott útjokra: a személyét elleplező műfordítás területét választotta. Shakespeare után Burnst és főleg Arisztophanészt vette elő. Három Shakespeare-fordítása, A szentivánéji álom, a Hamlet és a János király filológiai és költői hűség tekintetében máig mintaszerű. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján néhány Burnsverset választott ki: a Függ lomha köd kezdetű egészen személyes lírai sóhajt, meg a festőien-nyersen realista Kóbor Tamást. Az igazi varázslat és vallomás azonban a halhatatlan görög komédiaíró öszszes fennmaradt drámáinak fordítása volt. 1870 őszétől 1874 tavaszáig példátlan pontossággal s olyan lendülettel, könnyűséggel és elevenséggel fordította le a görög költészet legnehezebb szövegei között számon tartott vígjátékokat, amely a teljes tudós felkészültség mellett teljes költői azonosulásra vall. Valószínű, hogy izgatta a feladat roppant nehézsége – hiszen mindig is szerette megfeszítve próbára tenni képességeit –, vonzhatta az a lehetőség is, hogy az újra elfinomodó ízléssel szembe-fordulva értékesítse nyelvünknek a magas költészetből kizárt nyersebb rétegeit, amelyeket a Shakespeare-fordításokkal kapcsolatban is védelmébe vett. Voltak, akik választásába politikai célzatot magyaráztak bele. Ez ellen tiltakozott: „aestheticai” célokról beszélt. A szókimondó görög gúnyolódásában azonban utat találhatott az ő visszanyelt bosszúsága is. Arisztophanésznek a reakciós maradiság s a nép javát kockára vető demagógia ellen egyaránt éles támadókedve sokban rokon azzal az egyértelmű kétarcúsággal, amelylyel annak idején Az elveszett alkotmányban egyforma hévvel fordult szembe a Rák Bendékkel s a Hamarfiakkal, s amely Tisza Kálmán dzsungel-évtizedeiben semmit sem veszített aktualitásából.
1876-ban – bár az örökös s most már végleg alaptalan gondoktól terhelten – így mondott le főtitkári állásáról: „Erőm hanyatlása mindinkább … meggyőz arról, hogy a tekintetes Akadémia iránt csak az által teljesíthetem már legjobban kötelességemet, ha a főtitkári hivatalról, melyet a T. Akadémia érdememen kívül rám ruházni kegyeskedett, valahára lemondok.” Az Akadémia – ahogy már szó volt róla – ragaszkodott személyéhez; segéderőt rendeltek mellé. 77-ben megismételte lemondását; egy évre felmentették, úgy hogy helyettesről is gondoskodtak. 79-ben – végre elfogadták lemondását, azzal, hogy fizetését s lakását életfogytig megtartsa. Fizetést már szabadságolása óta nem vett fel; ezután sem fogadott el; kivéve a lakást. A hátralevő „rövid időre” már nem akart helyet változtatni. Meg kellett tartania a tiszteletbeli főtitkár címét is s vállalnia az igazgatósági tagságot. Utóda a főtitkári székben a történész Fraknói Vilmos lett; ő maga hivatali ügyekkel már többet nem foglalkozott. Tudománnyal sem, hacsak azt a gondos-aprólékos családtörténeti, címertani, történelmi-földrajzi és művelődéstörténeti vizsgálódást annak nem tekintjük, amelyet a Toldi szerelme új, végleges kidolgozásának előkészítése közben végzett. 1869-ben hozzá járult Prózai Dolgozatai válogatott gyűjteményének kiadásához; ebbe a Zrínyi és Tasso, a Bánk-Bán tanulmányok s az Írói arcképek ciklusa mellé A magyar verselésről szóló két tanulmányát, a Naiv eposzunk-at, az Irányok-at, a Visszatekintést és hatot a legfontosabbnak tartott bírálatok közül vett fel.
Azt a kis független nyugalmat, amely után folyton sóvárgott, már öregen – 1880-ban, 63 éves korában készült fehérhajas-szakállas arcképein egy aggastyán áll előttünk! – gyengélkedve, vaksin s törékenyen-fáradékonyan találta meg. Főként a Margitszigeten, ahol még néhány nyarat tölthetett, a nagy, angolos parkká átalakított vadon árnyas, gyep- és virágszegte útjain. Itt élte át 1877 „áldott nyarát”: azt a kivételes szépségű végső s nagyon rövid virágkort, amelynek az Őszikéket, utolsó nagy balladáit, forró izgalmú személyes lírájának tompa fényű igazgyöngyeit, a magyar nagyvárosi ember költészetének ezeket az úttörő darabjait, utolsó, önmagát is ostorozó erkölcsi szigorúságukban a kor kivételes dokumentumai közé számító politikai verseit köszönhetjük. Elő-elővette még dédelgetett nagy epikus terveit is, de csak a nehéz, néma évtizedeken át, sokszor kölöncként hurcolt középső Toldival, a Toldi szerelmével készült el. Kisebb verseit a kulcsra záródó „Kapcsos könyv”-be tisztázta be; keletkezésük pontos sorrendjében, napra szóló keltezéssel. A verseket nyilván azért is, mert tudta, menynyire másfajták, mint amilyeneket várnak tőle – csupán legbeavatottabb barátainak, lehet, hogy csak fiának, mutatta meg. Gyulai Pál mégis kicsalt tőle a Budapesti Szemle meg a Kisfaludy Társaság részére néhányat. A Tetemrehívást kísérő ünneplés s A tölgyek alattra kapott ordenáré verses parodisztikus támadás egyaránt megzavarta. Lírikusként elnémult; csak néhány egészen személyes töredék, sóhaj maradt még ránk utolsó éveiből. A Toldi szerelmét is csak nagy kapacitálásra, zárt számban, a „szerző tulajdona”-ként, tehát jóformán kézirat gyanánt tette közzé 1879 őszén. A művet így is kitörő ujjongás fogadta; jóformán fenntartás nélküli elismerés. Részt vett ugyan összes munkái kiadásának előkészítésében; de a kötetek megjelenését nem érte meg. A kiadáshoz több fényképfelvétel is készült: ő a rézbe-metsző számára a „botos-kalapost” választotta: „Menni csak egy készül: útja van: ez leszek én!”
Szelleme mindvégig friss, eleven maradt; de egyre inkább kerülte a társaságot, azért is, mert nem csak látása, de hallása is erősen megromlott. Legnagyobbrészt másokkal, főként feleségével olvastatott fel magának; nagyrészt csak magyar hírlapot, mert hiszen, ahogy fia feljegyezte, ami legjobban érdekelte, a görög és angol szövegeket „csak szeme által ismerte”. Elővette ugyan a hun-trilógia terveit is, de csak emlékezetből írta, amit írt hozzá. Sokat foglalkozott azzal, amihez nem kellett szeme, s nagyjából elégséges volt belső hallása: felidézte azokat a dallamokat és szövegeket, amelyekre emlékezett; 149-et adott Bartalus Istvánnak már régebben; most maga is szerzett dallamokat a maga meg Petőfi verseire; Amade toborzójára is. 1880-ban el kellett búcsúznia pesti korszakának legjobb barátjától s legfontosabb munkatársától, Csengery Antaltól. Mindig visszavonultabban élt: „a fővárosi modern életmód szüksége, kényelme, igényei közepett úgy, hogy remete sem élhetne egyszerűbben”, ahogy fia feljegyezte. A Petőfi-szobor felavatására készülődve meghűlt, s egy héttel azután hogy legnagyobb sugalmazójának szobrát felavatták, meghalt. Betegágyát felesége, fia és unokája állta körül, de az egész ország aggodalma figyelte. Az Akadémia oszlopcsarnokában ravatalozták fel, s tenger nép kísérte el utolsó útján a Kerepesi temetőbe. Feleségének felajánlották az akadémiai lakást; onnan is követte férjét hamarosan, éppoly zajtalanul, mint ahogy, neki szentelve magát, mellette élt.
