AZ IGAZGATÓ-SZERKESZTŐ
AZ IGAZGATÓ-SZERKESZTŐ
Arany kezdettől fogva tudta, hogy nem csak tehetsége teszi a költőt, hanem legalább oly mértékben körülményei és hivatástudata is. Az új hivatást szokásos kishitűségével és szerénységével jószerint csak megbízatásként, inkább kötelességből, mint hittel vállalta. A nagy terjedelmű és magas hőfokú méltatások olvastára feszélyezetten szabadkozott: „a magasztalás … fáj, mint amelyet csak kevéssé érdemlek a múltra, s nincs reményem megérdemelni a jövőre nézve”. Életének, munkájának – mint egyébként költői lélektanának is – egyre fontosabb irányítójává lett tehát a lelkiismeret s a hűség. Műveinek jó részével olyan feladatokat oldott meg ezután, amelyek a szellemi élet szükségeként vagy az irodalom fejlődésében merültek fel; – de csak addig s oly mértékben, amíg hűsége engedte. Mert ahhoz, ami költői felszabadulását meghozta s amiért Petőfi szövetségeseként hevült, akkor sem lett hűtlen, amikor a fejlődés új, a régiek szellemétől eltérő feladatokat írt volna elébe. Ez később történt. Az ötvenes évek irodalmi közvéleménye még azt értékelte legnagyobbra művében, hogy a népköltészet javait a maga egyéniségének szűrőin „megtisztítva” s a klasszikusok példás műveit is követve, a nemzeti költészet magasságába emelte. Az ötvenes-hatvanas évek irodalom-bírálói – élükön Gyulaival – ehhez az eszményhez formálták Petőfi – erősen depolitizált – költészetét is; Aranyét pedig az új, népi-nemzeti eszmény megvalósíthatóságának fő érvéül használták fel. Valamilyen nemzeti klasszicitás lehetőségei látszottak ezen az úton kibontakozni: Csengery azt írta Aranyról: „az nekünk, mint Goethe a németeknek”. S ahogy Goethe nem szerette a politikai költészetet, Arany is kijelentette: a költőnek nem kell politizálnia, elég, ha az esztétikum eszközeivel hat. De ahogy Goethe művében is bennfoglaltatik korának egész „nagypolitikája”, Aranyé is mindvégig szorosan kapcsolódik az egykorú nemzeti politika nagy kérdéseihez, mozgalmaihoz – akkor is, ha álcázva, jelképekben beszél, vagy ha azzal szól, hogy hallgat. A népiességről vallott felfogása sem vált el lényegében attól, amelyben a Toldi fogant. A népköltészet tárgy és formavilágában mindig is az általános emberi vonásokat értékelte; nemzeti színeződésükben is; a nép nyelvében az ősi nemzeti elemeket, naiv művészetében a tartalom és forma, tárgy és kifejezés, személyes líraiság és mindenki által felfogható jelképiség eszményi összhangját. Már akkor is többször jellemezte alkotásmódját úgy, ahogy ezt a klasszikus ízlés esztétikusai is előírják: az érzéseket, élményeket csak bizonyos távolságból, mintegy tárgyiasítva tudja-vagy inkább: szereti-formába önteni. Úgy látszott, a „klaszszikus nemzeti költő”-nek ezt a népies elvekhez – de nem a Petőfi-utánzók „kelmei”, felhám, modor-népiességéhez – ragaszkodó, hanem a „nemzet egészé”-re tekintő koncepcióját legnagyobb hatással az ötvenes évek második negyedében kibontakozó első ballada-virágzás példás darabjaiban valósította meg. Ezek bonyolult ábrázolóművészetét, zsúfoltan sokrétű nyelvét egész világ választja el a Toldi látszatra oly naiv egyszerűségétől. Bennük s általuk készült fel Arany arra a gigászi feladatra, melynek megoldását, úgy érezte s tudta, egy nemzet várta el tőle.
Jellegzetesen klasszikus eszményeket fogalmazott meg már abban a levélben, amelyet új korszaka legfontosabb sugalmazójának, Csengery Antalnak írt 1856. jún. 23-án: „Az én érdemem ama félig sikerült – törekvés: formát és tárgyat összhangzásba hozni: egészet alkotni. E tekintetben tudom, hogy áll régibb költészetünk, tudom, hogy én itt még a kezdők, úttörők közt állok … Minél jobban tágult látköröm, minél több műremekkel ismerkedtem meg a világirodalomban; annál jobban meggyőződtem, mi hiányzik a mi költészetünkben. Forma – nem jambus és trocheus – hanem ama benső forma, mely a tárggyal csaknem azonos. Érezni kezdtem, mi az, miben a mesterek – Homértól Bérangerig – egyeznek: bár külsőleg – kor – nemzetiségi viszonyok szerint – oly különbözők. Ezt a valamit megfogni, magyar viszonyaink közt reprodukálni vala törekvésem.” Egyfajta öntudatos klasszicitást jelölt meg főérdemeként Erdélyi is: „A szétoszlással, felbomlással fenyegetett s rendetlenségre hajlamos korszakból mint tudalmasan alkotó művész áll elő … amaz öntudatos népiesség kiváló képviselője.” A szakmai közvélemény egyre inkább szerette a „tudalmas”-ra vetni a hangsúlyt. Salamon Ferencnek az a némileg ingerült megjegyzése, amely Arany János és a népiesség c. tanulmányában (Budapesti Hírlap 1856) volt olvasható, hogy ti. nem lehet Aranyt és Petőfit főként népies költőknek nevezni, s így „két legnagyobb költőnknek mintegy alsóbb helyet mutatni ki az irodalomban”, sokak véleményét fejezte ki. Az Akadémia gyászünnepére készült Széchenyi-emlékezete s a köréje csoportosuló nagylélegzetű bölcselő, sorsidéző költemények, pl. a Magányban meg a Rendületlenül nem egészen megváltozott, új költőt mutattak be, de semmiesetre sem egy „naivul népiest”.
A rendkívüli szerepre, amelyre Arany kötelességből is, de szíve mélyén rejtegetett vágyakozásból is vállalkozott, nem nyújthatott sem kellő környezetet, sem kellő talapzatot Nagykőrös, de az abszolutizmus egyre mozdíthatatlanabbnak látszó falai közé zárt ország sem. Arany lelki válsága idegrendszeri zavarokat, szédülést, álmatlanságot, munkaképtelenséget hozott létre: úgy érezhette, hogy, bár az országos érdeklődés újra igen komoly formában fordul feléje, meg kell fulladnia a nagykőrösi tehetetlenségben, taposómalomban, elszigeteltségben. Újra meg újra felmerült benne is; környezetében is a menekülés terve. De más iskolába menni ugyancsak tanárnak vagy akár igazgatónak, értelmetlen vállalkozás lett volna. Ekkor, a válság mélységében érték az önkényuralom megrendüléséről szóló mind komolyabb hírek. A katonai vereségek s a gazdasági válságok megrendítették a Monarchiát kormányzó központi hatalom biztonságát, megnövelték alkukészségét. A „remények évei” következtek el; a Magyar Tudományos Akadémiának, a magyar szellemi vezetőréteg egyetlen komoly fórumának jelentősége rendkívüli mértékben megnövekedett. Lehetőség nyílt a tagság kiegészítésére: így választották meg Aranyt is.
Most Deáktól kapott üdvözlő levelet; a megbecsülés mily más hangnemében, mint egykor Petőfitől! „Kedves barátom!” – kezdi az ajándék-részvényeket küldő – s így fejezi be: „Nem mentegetem a szíves bizalmas megszólítást … de teljes mértékben hasonló viszonzást kérek és várok”. A taggá választás nemcsak kitüntetést, de reményt és kötelességet is jelentett számára. Láttuk, hozzáfogott a székfoglaló elkészítéséhez. Kissé „academicien malgrélui”-nek érezte ugyan magát, aki még Csengery akadémiai folyóirata iránt is „oly nagy respektussal volt, hogy csupa respektusból mitsem tudott csinálni”, ahogy Gyulainak írta; de most végre értelmét látta elhatározásának, amelyről 1857-ban így írt Tompának: „ … majd ezentúl prózát írok … Nyelvészeti s aesthetico-litteraturai dolgokat morzsolgatok. Így barátom, kinek lova nincs, járjon gyalog. De a munka, bármily lassan halad, enyhít, s nekem az kell.” A pesti barátoknak azonban több kellett: az, hogy Arany végre jelen legyen a fővárosban. A szervezkedő vezetőcsoport teljességéhez hozzátartozott az országosan elsőként elismert „élő klasszikus” is, akinek forradalmi múltja nem szúrt már szemet a hatalom embereinek, de ismeretes volt a hazai közvéleményben, aki példásan megbízható munkaerőnek is, meg a nemzeti közösséghez méltó formában szólni tudó költőnek is ígérkezett. Jött tehát a hívás Pestről is; egyelőre tanárnak. De Aranynak, ha járt, más terv járt a fejében. A megszüntetett Kisfaludy Társaság helyett egy másiké, esetleg Kazinczy nevével, s már 1857-ben, Tomori Anasztáz segítségével egy folyóiraté. 1859 őszén, a Kazinczy ünnep s a maga székfoglalója alkalmával egy hetet Pesten töltött Csengery vendégeként, s megismerkedett Deák egész körével; ezután már nem hagyta el a „pestezhetném”. 1860 áprilisában megerősítették a Kisfaludy Társaság új alapszabályait. Arany ismét elővette szerkesztői terveit, s mikor kilátása nyílt rá, hogy a Kisfaludy Társaság igazgató-titoknokságát is megkaphatja, némi állandó fizetéssel, sietve beadta folyamodását a lapengedélyért, s lemondva a nagykőrösi tanárságról, Pestre költözött.
„Az Üllöi út és egy mellékutca sarkán, mely utóbbira a kapu is nyílik, s melynek Három pipa utca az ő classicus neve, szám no. 11” kapott „4 jó szobás szállást” (ma Erkel Ferenc utca); ez akkor még a város szélének számított; a ház beépítetlen grundok közt állt, második emeletéről; ahol Aranyék laktak „a kilátás excellens” volt. Négy éven át innét járt be az akkor igen modernnek számító Trattner-házba (a mai Petőfi S. utcában), ahol az Akadémia mellett a Kisfaludy Társaság is székelt. A Kálvin tértől a Párizsi utcáig terjedő részen mindent s mindenkit megtalált, amire s akire szüksége volt; az ő lakására, a „szerkesztőségi szállás”-ára is sokan jártak. Deák, Eötvös, Csengery, Jókai, Gyulai, Salamon, Horváth, Lukács, Bezerédy, Győry, Szilády, Thaly, Szász, Szilágyi s annyian még, közelebbi, mondhatni baráti köréhez tartoztak, de az Akadémia gyűlésein s könyvtárában, meg a Kisfaludy Társaságban találkozott jóformán az egész magyar szellemi és politikai élet minden számottevő emberével. Szívesen fogadták, Heckenast felhívása a folyóirat ügyében nem propagandafrázisként írhatta: „Általános örömkiáltás fogadja a fővárosba való jövetelét! Vajha az összes nemzet kezet nyújtana, hogy most élő legünnepeltebb költőjét a haza szívében állandóan megtarthassa.” Egyszerű életet éltek, de a kőrösinél sokkal jobbat. Bár panaszai „az elélhetés gondjai”-ról nem szűntek meg, anyagilag is jobb körülmények közé került, mint amilyenekben ott élt. Egyebekben pedig: „kilenc évig nem szórakoztunk Kőrösön annyit, mint Pesten ez egy év alatt. Pedig szegényesen élünk” – írta Tompának. De a társaság s az új munkakör örömmel átélt benyomásokkal szolgált, s Aranynak már az is komoly szórakozásnak számított, hogy „mindennapos vagyok a Naplónál, Keménynél; ez egyetlen recreatióm, esti sétáim célpontja”, ahogy ugyancsak Tompának beszámolt. A város azért persze nem volt már s nem lett még olyan, mint amilyen 1848–49-ben körülvette. Az önkényuralom idején újra erősen elnémetesedett, s a költő élesebben figyelő szeme észrevette a megnövekedő zajgásban a megnövekedő zavart is. Azokon a sétákon egészíthette ki a Duna-partról egykor szerzett s a Vojtina ars poeticájában felidézett tündéri tájkép benyomásait; de azokat is, amikkel a valóságból felszárnyaló képzelődését egy heinei fordulattal visszatérítette a valósághoz: „Az utcán por, bűz, német szó, piszok.” Lélekállapotáról pontos képet adott felesége, aki 1860. nov. 3-án ezt írta testvérének: „Janimnak nagy kedve van az új pályán, igen sok dolga van mindég, és a legnagyobb örömmel teszi; olyan sok derék jó ember közt van itt, úgy szeretik ezek, csak néha az elélhetési félelem miatt aggódik.” Valóban, ha számbavesszük, mi munkát végzett el Pesten, mit tanult, mit intézett, s mit alkotott az az ember, aki nagykőrösi évtizedének második felében egyik beteges állapotból a másikba esett, s akinek gyötrelem volt egy-egy levél megírása, s aki a „bevégzetlen élet, bevégzetlen munka” keserűségével csak romokat, töredékeket látott maga körül, azt kell éreznünk, hogy – mint nem először Arany életében – rendkívüli méretű vulkáni kitörés tanúi vagyunk. Ha rossz sínen érezte életét, meglassult s megállt tétlen vesztegelve, ha elemébe került, ha egynek érezte magát feladatával, óriások munkáját végezte félelmetes könnyedséggel és munkabírással. Amellett, hogy akadémikusként eljárt az előadásokra, megbeszélésekre, ülésekre, igazgató-titoknokként újraszervezte a Kisfaludy Társaságot, üléseket rendezett, országos társadalmi bázist teremtett, kiadványokat szerkesztett, nagyarányú vállalkozásokat kezdeményezett, mint szerkesztő lábra állította, munkatársakkal, használható kéziratokkal látta el, minden technikai és szellemi részletkérdésre kiterjedő gonddal életben tartotta, kifejlesztette a korszak legszínvonalasabb folyóiratait; emellett megújította a maga költészetét, elmélyítette esztétikáját, hajlatossá tette prózáját, egy év alatt megírta a Buda halálát, s még arra is futotta idejéből, hogy felfedezze, „bársonyos kézzel” átsimítva pályára segítse Az ember tragédiáját – a felsorolást még folytathatnám.
E váratlan-hirtelen virágzás – azon túl, hogy, kiszakadván a halálraunt környezetből, új, kedvezőbb viszonyok közé került – három fő okkal magyarázható. Új munkakörei egymást segítve egészítették ki egymást: az Akadémia költő-tagja, a Kisfaludy Társaság alkotó-szervezője s a Szépirodalmi Figyelő meg a Koszorú mindenes-szerkesztője ugyanabban a körben forgott, s végeredményben ugyanazon cél szolgálatában tevékenykedett. A három szerepre, hol nyíltan megvallva, hol titkolva, de több mint egy évtizede készült. A nemzeti eposz álma már a Toldik tőszomszédságában felmerült előtte s végigkísérte, egyre növekedve, egyre több történelmi, nyelvi s formai tanulmányt követelve egész nagykőrösi korszakán. Az irodalmi társulás szükségét már akkor fel kellett ismernie, amikor először került a Kisfaludy Társaság vonzáskörébe: ennek köszönhette voltaképpen belépését az irodalomba. Petőfi szövetségeseként látta s tapasztalta, mit jelent egyetértő társak segítségét érezni s mit a magányban darvadozni. 57-ben, kedélyválságai egyik mélypontján újra felvetette egy esetleg Kazinczy nevét viselő irodalmi társaság tervét: „Társaság kell nekünk, szépirodalmi társaság. Másképp a széthúzó törekvések disszolúciót idéznek elő. Vissza kell adnunk tekintélyét a kritikának … központot kell alkotnunk e chaoszban, mely körül a jobb elemek csoportozzanak.” S a szerkesztésre is készült. A Nép barátja társszerkesztőjeként ugyan igen rossz tapasztalatokat szertett, de, bár a forradalom egyre radikalizálódott, hajlandó lett volna valami hasonlót, csak inkább kedvére valót, teljesen a saját hatáskörében szerkeszteni. 1850-ben egy a költői közállapotokat indulatosan ostortó levélben így ajánlkozott Szilágyinál esetleg főmunkatársnak: „Sokféle, és talán irodalmunk jelen állapotjában nem haszontalan munkásságot tudnék én egy jó szépirodalmi lap irányában kifejteni.”
Figyeljünk, rá: mindig – már a Nép barátjában is – szépirodalmi téren érez magában hivatást a beleszólásra. Csengerynek is ilyenféléről ír, s mikor végre mód nyílik rá, ilyet vállal: már a címet is hangsúlyozottan választja Szépirodalmi Figyelőnek. Aminthogy a Kisfaludy Társaság is „magyar szépirodalmi intézetté” alakult 1841-ben, öt évvel megalapítása után, s ezt a jellegét az újjáalakulás után is meg kívánta tartani. Tudós és szépirodalom, literatúra és költészet közt a régiségben nem volt szokás lényegi különbséget tenni. A modern tudomány azonban egyre jobban körülhatárolta a maga területeit, kialakította saját módszereit. A költészet számára óriási s igen lényeges területeket tett szabaddá: a szépirodalom sajátos világát, tárgyát, módszereit s az ezeket bíráló-szabályzó tudományt, az esztétikát. S a XIX. század folyamán mind nagyobb súllyal jelentkezett a szépirodalom sajátos közönsége is, a polgárság, illetőleg – főként Közép- és Kelet-Európában – az ennek szerepét betöltő főként értelmiségi középréteg. Az emelkedő reformmozgalommal együtt irodalmunk is kilépett a nyelvápolás határai közül: a nemzeti lélek ébresztője, a hazafiúi közérzület nevelője kívánt lenni. A szépirodalom önállósulása, tekintélyének, hatásának megnövekedése erősen befolyásolta mind művelőinek, mind jelenét s múltját értéklő tudósainak öntudatát, értékrendjét. Tudományos Akadémiánknak is voltak egészen – 1950-ben lefolyt – átszervezéséig, író s művész tagjai; volt „széptudományi” tagozata is. Természetes, hogy ebben szakmájuk tudósan is művelt képviselői találtak helyet. De egyre inkább szükség volt olyan szervezet létrehozására, amely a szépirodalom embereit egyesítette. Emellett a Kisfaludy Társaság hamarosan a fejét mind határozottabban felemelő értelmiség szellemi fellegvára is lett. Az Akadémia anyagi alapjainak megteremtésében, társadalmi és politikai rangjának biztosításában döntő szerepe volt főnemességünknek és főpapságunknak: ez a réteg több mint egy századon át nem is adta ki ott kezéből a vezetést. A Kisfaludy Társaság ezt nem kívánta, de nem is tűrte. Kiválása azért persze nem szült ellenségeskedést az Akadémiával. A jó viszony s a személyes összeszövődöttség megmaradt 1950-ig, a Társaság megszűntéig. Ezért fonódhatott össze Arany három tevékenysége: anyagilag, a célokat s munkaköröket, de még a munkahelyet tekintve is. Az Akadémia, a Társaság legfontosabb közérdekű dolgairól Arany mindkét lapja állandóan – szinte félhivatalosként – beszámolt; a Társaság az Akadémiával szinte egybenőve helyezkedett el az Urak utcája 2. alatti bérházban.
Külön hivatali helyiséggel, íróasztallal, hatáskörrel azonban egyelőre csak a Kisfaludy Társaságban rendelkezett a költő. 1860. aug. 1-én választották igazgatóvá 800 frt fizetéssel. Hogy ezt a munkakört is gondos „stúdium tárgyává” tegye, átbúvárolta és kijegyzetelte a Társaság évkönyveit. Még az év őszén elfoglalta hivatalát és sok nehézséget legyőzve, be is töltötte 1865-ig. Lemondásakor Eötvös József, az elnök „a Társaság legforróbb háláját tolmácsolta Aranynak négy évi buzgó fáradozásaiért, melyeknek a Társaság újjáéledése és haladása köszönhető” volt. 1867-ben, Eötvös lemondása után a Társaság egyhangúan elnökévé is választotta, de az Akadémiának akkor már főtitkára ezt a megtiszteltetést is elhárította.
A Társaság igazgatójaként három fő területre terjedt ki gondja és munkája. Elsőül: újjá kellett szerveznie a Társaságot s megfelelő társadalmi és anyagi bázist kellett fennállásához, működéséhez teremtenie. Főképpen: neki kellett megszerveznie és életben tartania a tagok, nem utolsósorban a száz forintot fizető „alapító-tagok” országos hálózatát. Azután: neki kellett gondoskodnia a Társaság életéről; a havonta rendezett ülések s az évente rendezett nagygyűlés műsorának összeállításáról, előadók megnyeréséről; ilyen szerepben nemegyszer magának is fel kellett ülnie az előadói asztalhoz, „beugorván”, akár saját műveinek, akár másokéinak bemutatójaként. Részt kellett vennie a bírálóbizottságok munkájában; ilyen minőségében nem egy aprólékos, tanulmánnyá kerekedő jelentést írt Jelentéseket kellett készítenie a szervezés állásáról (a pártoló tagok számát sikerült majd másfélezerre feltornásznia), a pénzügyi gazdálkodásról; az anyagi helyzet, mivel a kiadványok, rendezvények, pályadíjak költségei nemegyszer túllépték a bevételeket, néha oly siralmasan festett, hogy még a maga kis fizetését is „arcátlanság”-nak érezte felvenni. Az ő gondja volt a sokszor kínos sürgetésekkel, sértődések elsimításával stb. járó levelezés intézése. S harmadjára, de nem utolsósorban: övé volt a Társaság kiadványainak gondja. Az Évkönyvek mellett gondoskodnia kellett a pártoló tagoknak illetményként járó – évi 60 ívre rúgó – kiadványsorozat kiadásáról. Ennek részére, az állandó sürgetések ellenére sem igen tudott eredeti magyar műveket szerezni; annál boldogabb volt hát, hogy felfedezhette, bemutathatta s „bársonyos kézzel átsimítva” nyomtatásban is közrebocsáthatta Az ember tragédiáját. De övé volt még három nagyra tervezett önálló kiadványsorozat gondja is: a teljes magyar Shakespeare-é – amelynek anyagi fedezetét egykori tanártársa, Tomori Anasztáz vállalta még Kőrösön –, a teljes magyar Moliére-é és a Magyar Népköltési Gyűjteményé. A Shakespeare-kiadásnak – amelynek három darabját ő fordította mintaszerűen, s amelynek számára nyolc dráma fordításának a szöveg rostjaiig hatoló bírálatát ő készítette el – három első kötete, a Moličre-kiadásnak ugyancsak első három kötete az ő igazgatása idején jelent meg. A Népköltési Gyűjteménynek csak tervezetét készíthette s néhány kötet előmunkálatait végezhette el.
A folyóirat-szerkesztést általában „mellékes” munkaként emlegette barátai előtt, nemegyszer kissé mentegetődzve, mint olyan munkát, amellyel Pesten létük anyagi feltételeit jobban biztosíthatja. Holott, láttuk, készült e szerepre, s boldogan vállalta is a vele járó mérhetetlen gondot, vesződséget. Boldog volt, amikor Csengerytől arról értesült, hogy „én (ti. Csengery) és Deák azt hisszük, egy szépirodalmi lap, melynek élén neved áll, számíthat a közönség jókora pártfogására. Természetesen mi – s ezt Deák mindenek fölött ígérte – szintén elkövetnénk mindent a részvét gerjesztésére … Bármiként, monda Deák, de szégyen volna, ha független állást nem tudnánk itt számodra biztosítani… S meg lehetsz győződve, hogy Deák oly utakat és módokat ért, melyek önérzeteddel összeférnek.” Arany súlyos kételyeitől szabadulva, s némi „fixum” biztatását is érezve, belevágott a vállalkozásba, s azonnal hozzáfogott a szervezéshez: „Ha a halott is mozog már, te se, az élő, nem tespedhetsz tovább. Írnod kell… Szándékom minden új szépirodalmi művet először igen rövid, tájékoztató ismertetéssel mutatni be; azután a jobbakat, vagy az egysmás tekintetben figyelemre méltókat tüzetesb kritikával kísérni. Továbbá a külföldi bellettristikát is folyvást szemmel tartani, s nevezetesb tüneményekről értesíteni a magyar közönséget. E téren is óhajtom, elvárom közreműködésed”: ilyenféle felszólítást – mint Lévaynak – küldött minden barátjának.
A Szépirodalmi Figyelő azokat a célokat tűzte ki, amelyeket e baráti levelekben előlegezett. Az 1860 novemberében megjelent első számot bevezető Előrajz így foglalja össze a lényeget: „Célja a lapnak a magyar szépirodalom (műpróza és költészet) aesthetikai fejlődését előmozdítani. Eszközli a célt I. Elméletileg: széptani értekezések, hosszabb, rövidebb tájékozások, fejtegetések által. II. Gyakorlatilag: 1. Szépirodalmi dolgozatok közlése által. 2. Szépirodalmi, úgy hazai, mint külföldi termékek egyszerű vagy bírálatos ismertetése által. 3. Bármely irodalmi jelenség méltatása által, amennyiben az aesthesis körébe esik. 4. Az által, hogy a hazai irodalmi, főleg szépirodalmi intézetek – minő a Kisfaludy Társaság – működését folytonos figyelemmel kísérendi; valamint a költészettel rokon művészetekre is alkalmilag kiterjeszkedik. 5. Céljaira, amikor szükségesnek látja, a képző és hangzó művészetek segélyét is igénybe veszi. 6. Rövid híreket közöl a bel- és külföldi társasélet, de leginkább az irodalom és művészet köréből.” – „Az érdemnek koszorú, a tehetségnek buzdítás, a lelketlen kontárságnak visszariasztás kell.” „…főleg a készülő s kezdő írókra szándéka hatni, hogy elvégre kihatoljunk az öntudat nélküli naturalismusból.” „Nem a régit az új ellenében hanem az örök szépet az idő gyarlóságai ellenében akarjuk képviselni.” „Óhajtásom az, hogy e lap irányadóvá s mintegy irodalmi központtá nője ki magát.” Ilyen mondatokat olvashatni az Előrajznak az öszszefoglalást előkészítő szövegében. E programot nagyjában és egészében meg is valósította. A fő hangsúlyt a bírálatra s az elvi jelentőségű kérdések kifejtésére, megvitatására vetette. Az igen felszaporodott szépirodalmi termés egészének értéklő áttekintését tartotta legfőbb feladatának.
Barátainak azonban igazuk lett. A lap, melyről kezdetben még úgy vélte „nevem az első évben összehozna annyi előfizetőt, amenynyi szükséges volna”, mind a munkatársak, mind az olvasók körében egyre nagyobb részvétlenségre talált; az indulás idején összegyűlt mintegy 800 előfizetőből 1862-re már a fele is alig maradt, s a megbecsült, óhajtott munkatársak nagyvésze is legfeljebb ígéretekkel táplálta. A hanyatlás okát az irodalmi életben járatosabb barátok a Szépirodalmi Figyelő túl magasra szabott kritikai igényében, az elvi jellegű, „elvont” cikkek túlsúlyában, a divatlapokétól nagyon is elütő puritán formában látták; egy szűkebb kör, különösen Gyulaié, bíráló hangjának némi tompítottságában, a polemikus hév hiányában: Arany kénytelen is volt megszüntetni, s „publikum-csődítőbb alakban” újjáéleszteni. Leghatározottabban Tompa idevágó tanácsa szólt: „Semmi vagy igen kevés kritika. Legyen kijelentve, hogy a lap szépirodalmi lap lesz, különösen, hogy nőolvasmány is. A mostani címet el kell vetni és a leendő egy szóból álljon. Bizony jó lenne egy-két képecskét is adni.” Arany az anyagiakkal is gondolt: „Méltányos és igazságos kulcsot állapítottam meg az írók díjazására nézve, mely a szerint növekedik, amint a közönség pártolása lapom felé fordul.” A terjedelmet számonként fél ívvel növelte, hogy több olvasmányt nyújthasson, s képmellékletként a Magyar költők arcképcsarnokát adta. Így indult meg 1863 jan. 1-én a Koszorú. Ennek tulajdonosa volt: a terjesztés gondjai is ráhárultak tehát. Példátlan erőfeszítéssel is csak néhány évig volt képes azonban fenntartani a Koszorút – amelynek elvrendszere, értékskálája egyébként lényegében azonos volt elődjéével –, s 1865-ben, amikor az Akadémia titoknoki állásában már elegendő alapot látott megélhetésére, bár az esetleges folytatás lehetőségét megpendítve, de a reménytelen erőfeszítésbe végleg belefáradva, megszüntette a lapot.
A kérdés minden vizsgálójának feltűnt annak az irodalmi termésnek temérdeksége, amely Arany pesti első fél évtizedének idején létrejött. A kritikai kiadás öt testes kötetét megtöltik csak a prózai írások – pedig a hivatali iratok nagyrésze elveszett, vagy csak regestákban van felvéve, a jelentéseknek töredéke maradt meg csupán, s a kiterjedt levelezést nem számítom ide. Terjedelménél még feltűnőbb ennek a termésnek rendkívüli sokrétűségében is megnyilvánuló egyneműsége. Van benne bírálati irat, eredeti és fordított széppróza, tanulmány, program, vitacikk, ismertetés, ismeretterjesztő munka, jelentősnek tartott könyvek, értekezések kivonata, elemző részletességű s lapidáris rövidségű bírálat; aztán szerkesztői jegyzetek, hozzászólások, beszámolók a hazai és az európai irodalmi élet fontosabb eseményeiről, de színházi, képzőművészeti, zenei tárgyú rövidebb-hosszabb írások is, szerkesztői üzenetek, amelyeknek tárgya és formája az önkéntelenül tréfás versikévé kerekülő üzenettől a békéltető magyarázkodásig, az előfizetési felhívástól a szigorú helyreigazításig, a baráti jó-szótól a csípős visszavágásig terjedt. A tőle származó közleményeket hol teljes nevével, hol fedőnévvel, hol csak többé-kevésbé azonosítható jellel jegyezte Arany; rengeteg írása névtelenül jelent meg, elvegyülve néhány segítőtársának – főként fiának és Gyulai Pálnak – ugyancsak jeltelen írásaival. A vizsgálódó kutatás máig sem tud mindent azonosítani, különválasztani. De ez a folyóiratok egészét tekintve nem is lényeges. Voltaképpen ő írta az összes számokat; mert hiszen szerkesztőként nem elégedett meg a közölt darabok elvszerű gonddal történt kiválasztásával, sugalmazásával – sokkal jobban beavatkozott mindenbe, amit lényegesnek tartott: innen a sok szerkesztői megjegyzés, beszámoló, üzenet, állásfoglalás. Ez szükségből is történt így: újra meg újra felhangzanak sűrűsödő panaszai, hogy maga kénytelen fordítani, írni, kivonatolni, ismertetni, mert hát meg kell töltenie a számokat. De – főként kezdetben – így történt ez kedvtelésből is. Annak, aki csak némileg elmélyülő figyelemmel nézi át e folyóiratokat, észre kell vennie, hogy a bennük kiömlő mondanivaló évtizedes szemlélődés, készülődés alatt gyűlt fel, hogy kifejezésük, formábaöntésük által egy hosszasan érlelődött meggyőződés, sokszor sebzett érzékenység és igazát tudó szenvedély keres utat, könnyebbedést s egy alapos stúdiumokkal megtámogatott irodalmi koncepció alkalmat arra, hogy hatást gyakorolhasson a megbomlott, helytelen utakon tudott irodalmi, szellemi élet fejlődésre.
Az igazgató-szerkesztő gyakorlati és írói munkásságát irányító, rendkívül sokrétű benyomás, eszmélkedés és vita három kimagaslóan fontos elvi kérdés-góc körül kristályosodott ki. Ezek: a népi-nemzeti irodalom koncepciója, az európai és magyar szellemi világ kapcsolatainak kérdése, végül az eszményítés és a valósághoz tapadó hűség küzdelme a művészi ábrázolásban.
Arany már fellépése idején világosan megfogalmazta az első kérdéscsoportról vallott felfogását: célja nemzeti költészet, egyelőre népies köntösben, később majd anélkül. Népi és nemzeti egyensúlyának megvalósítását látta s értékelte nagyra Petőfi költészetében s – a maga határait szokott túlzó szerénységével megvonva – ennek jegyében tartotta komoly eredménynek azt, amit a maga költői gyakorlatában elért. Ehhez az eszményhez mindhalálig hű maradt, bár az újdonságok, a komoly kísérletek iránt sokkal nyitottabban, fogékonyabban, alkalmazásukra készebben, mint kortársai közül akárki – epigonjairól nem is szólva. A fejlődés folyamán – mai kifejezéssel – „kétfrontos harc”-ra kényszerült. Az ötvenes évek elején, a Petőfi nyomán elburjánzó nyegleség Petőfinek a népek szabadságát a világszabadság eszményének magasába emelő forradalmiságát „dalidós”, magát komolytalan külsőségekben s nagyidai álmodozásokban kiélő, szólamnegyvennyolcas zugpolitizálássá, közvetlen természetességű személyességét és realizmusát műveltségellenes, „ildomtalan” közvetlenséggé, cigányos-improvizáló „naturalizmussá” züllesztette: a „népiesség”, úgy, ahogy minden fegyelem s céltudat nélkül elszabadult, a vidékies színvonaltalanság áradásával lett egyértelmű. A másik oldalon az a seszínű, seízű irodalom burjánzott, amely az almanach-líra hagyományát igyekezett felfrissíteni az egykorú európai divatok Pestre vetődött törmelékeivel: ez meg a városias színvonaltalanságot képviselte; azt a „polgáriasodást”, amelyről már az 50-es évek közepe táján úgy érezte Arany, hogy „csapásul fordul reánk”, azt a kozmopolitizmust, amely ellen oly igazságtalanul játszotta ki egy akkor már megmerevülő akadémizmus az Őszikék nagyon is modern, de modernségét rejtve őrző költőjét. Az egyik fronton vívott küzdelmében a népiesség híven őrzött értékei számára keresett lehetőséget, hogy továbbfejlődjenek egy kiművelt, a világszerte módszeresen kibontakozó népköltési gyűjtő és feldolgozó munka eredményeivel alátámasztott, a hazai népköltés és népies régiség gondosan megmért eszközeivel meggazdagított, az egész nemzetet áthatni képes népiességgé. A másik oldalon a klasszikus és az egykorú világirodalom műköltői irányait s értékeit kívánta megismertetni a jobb olvasókkal, s mértékül alkalmazni a hazai „városiasodás” híg vagy zavaros divatlap-irodalmával szemben.
Ezt azért is tehette, mert megmaradt páratlan szorgalmú és befogadó-ítélőképességű olvasónak. Az Akadémia könyvtárában megnyíltak előtte az egykorú világirodalom jelentős német, francia, olasz, de főként angol folyóiratai: ezekből merítette eleven, sokoldalú és alapos világirodalmi tájékozottságát. Mentől többet tudunk erről a tájékozódásról, annál inkább előtérbe nyomulnak európai mintaképei, sugalmazói közt a nagy viktoriánusok. Nem szolgaian követte őket, de valami olyasmire törekedett a hazai szűkös-ellentmondásos-szakadékos viszonyok közt, mint azok. Ott találta meg főként az eszményítés és valóságábrázolás olyan összhangját, amelyet a magáénak is érezhetett. „Nem a való, de annak égi mása”: ez annyiszor kifogásolt elv nála voltaképpen egyfajta – a klasszikus mértéket, a művészi alkotás lekerekítettségét, öntörvényűségét őrző, munkáló, megkívánó, gyakorlatban kialakult, a klasszikusok és a népköltészet évszázados közvéleményével hitelesített – tapasztalati esztétika volt. Ennek alapelveit könnyű – iskolás szabályokba foglalva – akadémizmusnak, konzervativizmusnak bélyegezni, a gyakorlatban azonban rendkívül nyíltnak, hajlékonynak bizonyult. Azáltal, hogy „tudalmas” rendet igyekezett hozni a „természetességet” hirdetve műveletlenségét igazolni kívánó rendetlenségbe: a nagy-realizmusnak is megalapozója, iskolája lett. Nem ok nélkül jegyezhette fel a Koszorú leköszönő szerkesztője nyugodt biztonsággal felsorolt érdemei közé: „a negélyezett előadást egyszerűbb (noha olykor pongyola) elbeszélés által felváltva találjuk … hol nem az utolsó lap feszítő érdeke, hanem a jellemzés és előadás folyama tekintetett főnek”. Nem véletlen, hogy Arany lapjában s az ő fordításában jelent meg először e nagy-realizmus egyik első s oly nagy hatású remekműve A köpenyeg.
1860-ban, amikor még csak tervezgette a lap-indítást, ezt írta Tompának: így „még talán az irodalomnak is lehetne szolgálnom”. S lett, nem ahogy mondani szokták: „költészete fogytán”, hanem mert úgy érezte, kötelessége beleszólni az irodalom dolgaiba: „nézőből” a szellemi élet tevékeny részese, „éneklőből énektanár”. Igyekezett valóban az irodalom tanára enni: mint Nagykőrösön, most is kezébe vette az egyes munkákat, megmutatta nyelvük botlásait, ötvözetük hibáit, képeik zavarosságát, szerkezetük fogyatékosságait. Harmadrangú szerzők munkáival is elbajlódott, de szelíd eréllyel, megírta véleményét jeles költőtársairól, még barátjáról, Tompáról is. De írt olyan bírálatokat, elvi fejtegetéseket, író-arcképeket is, amelyek azt bizonyítják, hogy ha a próza terén is meg lett volna legalább az a bátorsága egyéniségének teljes bevetésére, mint a költészetben: szépprózaíróként, főként esszéíróként is elérhette volna azokat az ormokat, amelyeket költészetében elért. – Elég lesz itt csak olyan dolgozataira utalnom, mint az Irányok, az Egy szó, mely kell, de nem tetszik, A magyar népdal az irodalomban, az Irodalmi hitvallásunk, a Visszatekintés, a Fejes István költeményeiről, a Tompa költeményeiről írt bírálatok s az Orczy Lőrincről, Gyöngyösi Istvánról, Gvadányi Józsefről és Szabó Dávidról szóló tanulmányok. Prózáját illetően azonban nagyon is kishitű volt; a maga önkicsinylő nyilatkozatai és tisztelőinek általánosságban mozgó dicséretei után mostanában kezdünk rájönni ennek a prózának autonóm értékeire: tárgyiasságára, tömörségére, hajlatosságára, erejére, lendületére. Hogy kora legjobb magyar esztétikai gondolkodói közé tartozott, túlszárnyalva ebben a filozófiailag iskolázottakat is, most kezd világossá válni. Hogy a kor legigényesebb s legszínvonalasabb folyóiratait szerkesztette, maga is tudta, szerény büszkeséggel visszatekintve munkájára ezt le is szögezte. Eredményeire nézve azonban nem voltak kétségei. „ …kritikai lapszerkesztésem alatt elég alkalmam volt meggyőződni, hogy praeceptorságom nem kell senkinek – jó, hát nem kell.”
