ETIMOLÓGIAI VIZSGÁLATOK
ETIMOLÓGIAI VIZSGÁLATOK
A magyar nyelv szláv jövevényszavainak szentelt három terjedelmes értekezésében („Szlávság a magyar keresztény terminológiában”, „A szláv szók a magyar nyelvben” és „Szláv jövevényszavaink L”) Asbóth Oszkár elsősorban etimológiai természetű kérdéseket boncolgatott. Nagy tudású, széles látókörű, rendkívül éles kritikai érzékkel rendelkező tudós volt, s a kutatás akkori stádiumában éppen ilyen erős kritikájú rendszerezőre volt szükség, aki biztos kézzel választja el a helyeset a selejttől, amiben az etimológiák terén mindig is bővelkedtünk. Még az is előnyére szolgálhatott, hogy mintha kissé kevesebb fantáziája lett volna, mint amennyi új problémák felvetésénél szükséges. Ez kímélte meg az összefoglaló munkáknál nem kívánatos túlkövetkeztetésektől, nem eléggé megalapozott ötletek felvetésétől. Saját szavai szerint: „akik azt hiszik, hogy mindent e világon, ha törik szakad, meg kell magyarázni, akiket az a gondolat bánt, hogy a tudomány ezer meg ezer kérdésre nem ad feleletet,... nekik az én fejtegetéseim nem szólanak. Mert én bizony azok közé tartozom, akik azt tartják, jobb semmi magyarázat, mint rossz magyarázat” (Magyar Nyelvőr 1901: 70).
Rendkívül elmés magyarázatát adta Asbóth a magyar zabola zabla szláv etimonjának. Az előzményként számba veendő szláv szócsoport a következő: cseh zubadlo, szlovák zubadlo, bolgár zbalec, hazai szlovén (vend) zabadlo. (Asbóth óta a szócsoport kimutatott tagjai megszaporodtak: cseh nyelvjárási zubno, lengyel nyelvjárási zabadlo, amelynek első szótagbeli a-ja egy *zazobadlić ‘felzaboláz’ ige alaki hatásának tulajdonítható, valamint macedón zbála.) Korábban a szlavisták ősszláv *zQba(d)lo alakot rekonstruáltak, s azt a *zqb ‘ fog, dens, Zahn’ főnév származékának tartották. Csakhogy az -a(d)lo végű szláv főnevek deverbálisak szoktak lenni, és a cselekvés végrehajtásához alkalmas eszközt jelölik. Ezért Asbóth elvetette a *zqb főnévből való, denominális származtatás lehetőségét, és az ősszláv *zobati ‘csipeget, felszedeget, »zabál«‘ igéből való deverbális származtatással cserélte fel. Eszerint a zabola neve a régi szlávságban *zoba(d)lo-nak hangzott, és olyan eszközt jelölt, amelyet a ló rág, mintegy „zabál”. Azonos vagy hasonló a szemléleti háttere számos nyelv ‘zabola’ értelmű szavának: felsőszorb hryzadlo, szlovén grizalo [Pleteršniktől ‘Gebiß’ jelentéssel szótározva, de a német szó poliszémiája más értelmezést is lehetővé tesz; az új szlovén értelmező szótár szerint a bogarak rágószervét jelöli], szerb-horvát žvale (többes szám), olasz morso, francia mors, német Gebiß, angol bit és a csikózabola régi magyar emlő [tkp. ‘az, amit szopni kell’] elnevezése. A honvéd lovasság számára 1900-ban kiadott Gyakorlati Szabályzat meghagyta, hogy a lovat a csikózabla rágására kell szoktatni. (Idekívánkoznak még Bay Bertalan 1848-49-es honvéd őrnagynak a fogathajtásról szóló 1861. évi cikkéből is a következő szavak: „Kire ne gyakorolna kellemes hatást, midőn prüsszögő s zabláikat rágó lovak röpítik tova.” In: Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás. Bp., 1931. 14.) A szláv nyelvekben a *zobad(l)o a *zQb~ ‘fog’ népetimológiás hatása alá került. Ez tapasztalható a nyugati ukrán ay6círao, kárpátukrán 3y-6eno esetében is. – Nemrég a cseh Václav Machek a litván zabón ‘felkantároz’ alapján olyan ősszláv *zobati ‘ua.’ igét tett fel az ősszláv *zobad(lo) alapszavaként, amely a *zobati ‘csipeget, felszedeget, »zabál«‘ igének homonimája lehetett. Ám Asbóth magyarázata továbbra is meggyőzőbb, hiszen nem bizonytalan balti egyeztetésre épül, hanem szilárd szóképzéstani és szemantikai alapra, nagyszámú analógiától támogatva.
A magyar lencse és szerencse szláv előzményét Asbóth óbolgár *lęšta-ban (*lęšt’a-ban), illetőleg s~ręšta-ban, Melich viszont régi kaj-horvát vagy szlovén *lęča, *sręča alakban kereste. Asbóth szerint a két magyar szó cs-je magában a magyarban keletkezhetett korábbi st-ből, amelyet a magyarnak nehezére eshetett szótag elején kiejteni. Hivatkozott arra, hogy a szerb skupšstina ‘(ország)gyűlés’ még a legműveltebb magyar újságolvasó kiejtésében is szkupcsina. Ehhez hasonlóan fejlődhetett a *lensté-ből lencse, a *szerensté-ből pedig szerencse. A dunántúli földrajzi nevek tanúsága szerint (lásd Kniezsa: Studia Slavica 1955: 4647) a X. század végéig az ősszláv tj helyén a kaj-horvátban és a szlovénben még t’ állott, nem pedig c. Tehát bizonyára Asbóthnak volt e kérdésben igaza, s lencse és szerencse szavunk a bolgárból származtatandó.
Szláv jövevényszavainkon kívül Asbóth figyelme kiterjedt „Az oláh nyelvbe átment magyar szók”-ra is. Tanulmánya záró gondolataként rámutatott arra, hogy „az oláh nép történetének és culturalis fejlődésének megértéséhez okvetetlenül szükséges, hogy a tényeket úgy lássuk, a mint vannak és ha az oláh nemzet múltjának tiszta megismerése az oláh tudósok legszebb problémája, úgy másrészt mi is a legnagyobb érdeklődéssel kísérjük e kérdéseket, mert az oláh nép egy része a mi hazánkban él és az ő történetök részben a mienk is.” (Nyelvtudományi Közlemények 1897: 448.) Hozzászólt Asbóth – Melich János „Német vendégszók” című értekezése kapcsán – német jövevényszavaink kérdéséhez is. Mára sem veszítette el időszerűségét az az észrevétele, hogy bizonyos jövevényszavainknál valószínűbb a közvetlen olasz hatás, mint a Melichtől feltett szláv közvetítés, mert „az egres, maskara, iskátulya, must és mustra szókat az olaszból ép olyan könnyen meg lehet magyarázni”, különben is „az olasz nyelv hatása jóval nagyobb volt, mint akármelyik újabb szláv nyelvé.” Legújabb etimológiai szótárunk, az Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen” (1993–5.) Asbóthtal szinte azonos nézeten van: az egres-t, maskará-t, skatulyát és mustrá-t ingadozás nélkül az olaszból származtatja, a vándorszónak minősített must szócikkében pedig a német után a második helyen említi az olaszt mint lehetséges átadót.
