SPECIÁLIS SZLAVISZTIKAI KÉRDÉSEK
SPECIÁLIS SZLAVISZTIKAI KÉRDÉSEK
Asbóth Oszkár nagyobb munkát kívánt szentelni az orosz nyelv hangsúlyviszonyainak. E tárgyú vizsgálatainak csupán egy része készült el „A hangsúly a szláv nyelvekben” címmel. Ebben az 1891-ben 83 oldalon közzétett tanulmányában két szláv nyelvnek, az orosznak és a szerbnek a hangsúlyviszonyait vetette össze, mert ez az a két nyelv, amelyből legbiztosabban lehet következtetni az egykor valamennyi szláv nyelvben uralkodó kétféle – emelkedő és eső – intonációra, valamint a szabad, azaz helyhez nem kötött hangsúlyozásra. Szellemesen válaszol arra a kérdésre, miért nem veszi figyelembe a legrégibb szláv irodalmi nyelvet, amelyre Cirill és Metód egyházi könyveket fordított: „Ez a nyelv, melynek becsületes neve sincs – híjják ó-szlovénnek, ó-bolgárnak, egyházi szlávnak, ó-szlávnak, – igenis a szláv nyelvész kiapadhatatlan kincses bányája, de a mi kérdésünkben szava nincsen, mert arról éppenséggel semmit sem tudunk, hogy milyen hangsúllyal ejtették szavait.” Az oroszban bármelyik szótagra eshet a hangsúly, de ragozás közben helyét is változtathatja (póchorony ‘temetés’, pochorón ‘a temetésnek a...’, pochoronám ‘temetésnek’). A szerbben a hangsúlyozás bonyolultabb. Emelkedő és ereszkedő intonáció különbözhető meg, s mindkettő rövid vagy hosszú magánhangzóval lehet összekötve. Emelkedő intonációnál mindig egy szótaggal odább, a szó vége felé kell képzelnünk a hangsúly eredeti helyét. Aki ismeri ezt a törvényt, az a szerb szók ezreiből, amelyek egytől egyig más hangsúlyhelyet tüntetnek fel, mint a megfelelő orosz szók, kiolvashatja az orosz hangsúlyt. Részletesebben vizsgálja meg Asbóth a semlegesnemű főnevek többes számú alakját, hogy szemléltethesse az orosz hangsúly nagy mozgékonyságát. Nyomon kíséri azt a fejlődést is, amely által „egy nőnemű szó egyes számú nominativusa, mert gyűjtőnév volt, tehát többséget jelentett, utoljára egy hímnemű szó többes számú nominativusává alakul át.” A vocativusnak az oroszban csupán gyér nyomai mutathatók ki, ezért Asbóth a régi vocativus hangsúlyát szerb, ukrán, bolgár szavak alapján világítja meg, és megállapítja, hogy a vizsgált szláv nyelvekben a vocativus előszeretettel viseli a hangsúlyt az első szótagon. Az ettől eltérő jelenségek a nominativus és a többi eset analógiás hatásának tudhatók be. – A nőnemű -a töveknél a hangsúly helye csak akkor változott, ha az egyes szám nominativusa eredetileg véghangsúlyos volt. Erre az oroszon kívül a szerb is bizonyítékul szolgál, s ezért feltehető, hogy a részletekben való eltérések a későbbi fejlődés eredményei. Külön csoportot alkotnak azok a szavak, amelyeknél az egyes szám accusativusa véghangsúlyos, de a többes szám nominativusa tőhangsúlyos. Itt meglehetősen ritka az egybeesés az orosz és szerb nyelvben. További vizsgálatok szükségesek. Asbóth a hangsúlyozás terén mutatkozó újabb jelenségekkel is foglalkozik, amelyeket el kell különíteni a régi örökségtől. Az analógia hatása másképpen nyilvánul meg az egyes nyelvekben. – Asbóth a gyakorlati nyelvoktatásban is nagy jelentőséget tulajdonított a helyes hangsúlyozásnak. A budapesti Keleti Akadémia hallgatói számára kiadott „Hangsúlyozott szerb és bolgár olvasmányok” című szöveggyűjteményében negyven oldalon át tárgyalta a szerb hangsúlyt a következő fejezetekben: 1. A szerb hangsúly nemei. 2. A szerb hangsúly eredete és helye. 3. Hangsúlytalan szók. 4. A hangsúly változása. 5. A hangsúlynak vidékek szerint való ingadozása. Ilyen átfogó, alapos szerb akcentológiai ismeretek nemhogy egy kereskedelmi pályára készülő akadémistának, de bármely fiatal szlavistának becsületére válhatnának akár ma is. – Asbóth orosz nyelvtanaiban is figyelmeztetett a hangsúlyra mint az orosz nyelv elsajátítását megnehezítő tényezőre. Tapasztalata szerint a nem szláv számára az egészen sajátos orosz hangrendszeren kívül nehézséget jelent „a látszólag teljesen szeszélyesen ugrándozó szóhangsúly, amely mégis olyannyira uralkodik a szón, hogy valamennyi hangsúlytalan magánhanzó tompábban hangzik és többé-kevésbé elmosódik; e szóhangsúly helyét pontosan kell ismerni, nehogy a kiejtésben teljességgel eltorzuljon a szó.” (Kurze Russische Grammatik. Vorwort. Németül.)
A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára (későbbi nevén Országos Széchényi Könyvtár) 1885-ben egy müncheni árverésen vásárolt egy 1494-ben a horvát tengerparti Zenggben (Segna, Segnia, Senj) nyomtatott glagolita misekönyvet. Asbóth Oszkár kötelességének tartotta, hogy külön tanulmányban mutasson rá a becses könyvvel kapcsolatos művelődéstörténeti mozzanatokra és leírja a misekönyvet. A glagolita (régebbi nevén szláv, bolgár, horvát, Szent Jeromos-féle) betűket Szent Cirill, a szlávok apostola állította össze abból a célból, hogy a tőle alapított szláv nyelvű istentisztelethez szükséges egyházi szövegeket írásban rögzíthesse. (Az újabb keletű cirill betűs írás, habár Cirill nevét viseli, nem tőle származik. Nem más, mint a görög maiusculának a glagolita írás hatása alatt végrehajtott alkalmazása a szláv hangok leírására.) Glagoljaš névvel illette a horvát tengerpart és a vele szemben fekvő szigetek horvát népe azokat a római katolikus horvát papokat, akik az istentiszteletet római szertartás szerint, de a Cirilltől írásba foglalt egyházi szláv nyelven végezték. Az egyházi szláv könyvekben minduntalan ismétlődik a horvát népnyelvben ismeretlen glagolati ‘mond, szól’ ige; például „v ono vrěmę glagola Isus = „in illo tempore dixit Jesus”. Az olyan katolikus pap, aki sűrűn használta a glagolati igét, a nép száján glagoljaš ‘glagolita’ lett. (A képzésmódhoz l. horvát blebetati ‘fecseg, locsog’: blebetaš ‘fecsegő, szószátyár’.) A latin glagolita a horvát glagoljaš-ból alakult képzőcserével. A horvát glagol(j)ica ‘a Szent Cirilltől megalkotott szláv írás’ alakulásmódjához 1. latinica ‘latin betűs írás’, ćirilica ‘cirill betűs írás’. – De nemcsak a horvátoknál használt glagolita írás származik Cirilltől, hanem a horvát glagolita egyházi irodalom is szorosan kapcsolódik Cirill működéséhez. A szláv nyelvű istentisztelet vagy még Cirill (827 körül-869) életében, vagy nem sokkal az ő, illetőleg bátyja, Szent Metód (815 körül–885) halála után került horvát földre, amikor a szláv apostolok tanítványai szétszóródtak. – Zengg (Senj) volt az első horvát város, amely nyomdát állított fel, mégpedig glagolita nyomdát. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy az 1494-ben, II. (Jagelló) Ulászló magyar és horvát király uralkodása idején nyomtatott glagolita misekönyv lehetett az első könyv, amely a zenggi nyomdából kikerült. A misekönyv volt a legfontosabb egyházi könyv. Erre mutat az a körülmény is, hogy az első nyomtatott glagolita könyv, amely 1483-ban nem tudni biztosan, hol – valószínűleg Velencében – került ki a sajtó alól, szintén misekönyv volt (editio princeps). Meglehetős bizonyossággal állítható, hogy a zenggi nyomdát 1493-ban állították fel. Az 1494. évi misekönyv szedésének felügyelője az a Blaž Baromié – Barom(o) fia – zenggi kanonok volt, aki már 1493-ban részt vett egy Velencében nyomtatott glagolita breviárium munkálataiban. – Az 1494. évi zenggi misekönyvnek van egy csonka példánya is, de az lappang valahol. A Budapestre került példány, ámbár erősen meg van viselve, csaknem teljes. Valószínűleg nem hiányzik belőle több, mint az első lap a kalendáriumból és egy levél szöveg, amely azonban egy beragasztott lapra le van másolva. A misekönyv külseje elég igénytelen, sorai szorosan egymáshoz érnek, mintha a könyvet magánolvasásra szánták volna. A szedés szép tiszta, csak a vörös szedés, a rubrum nem illik mindig bele a sorba. – Az 1494. évi zenggi misekönyv nem lehet az 1483. évi (velencei?) editio princeps lenyomata, annyi közöttük az eltérés. A zenggi kiadás alapjául egy valamilyen oknál fogva nagyra becsült kézirat szolgálhatott, de a nyomdában természetesen szemmel kellett kísérni az editio princepset is. 1368-ban készült az a Novak-féle kéziratos misekönyv, amelyet az 1483. évi editio princeps híven követett. Péter fia Novak krbavai knez Nagy Lajos királyunk udvari vitéze volt, és a misekönyvbe írt kis elmélkedése a világ mulandóságáról a legrégibb feljegyzett horvát vers. (L. Slavko Ježić: Hrvatska književnost od počet-ka do danas 1100-1941. Zagreb, 1944. 24.)
A glagolita misekönyvek nyelve grammatikai téren régies színezetű, de hangtani tekintetben a horvát ča-nyelvjárás hatása mutatkozik meg benne. Szövegében találkozni lehet – ha ritkán is – magával a ča ‘quid, quod’ névmással is, amelyről a ča-nyelvjárás a nevét kapta. Figyelmet érdemel, hogy a latin, illetőleg olasz s helyén sokszor š vagy z áll (Šikst ‘Sixtus’, oltja ‘ostya’, Gašpar ‘Gáspár’ stb.). Vizsgálódásait Asbóth e szavakkal zárta: „nem húnyhatunk szemet a horvát nép életébe valaha olyan mélyen bevágó kulturális mozzanat előtt, mint a milyen a glagolita istentisztelet és minden, a mi vele összefügg.” Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött 1494. évi zenggi glagolita missale különleges művelődéstörténeti értékét az is bizonyítja, hogy nyomtatásának – egyszersmind a horvát könyvnyomtatásnak általában – ötszázadik évfordulójára Horvátországban hasonmás kiadásban jelentették meg (Senjski glagoljski misal 1494. Faksimilni pretisak. Zagreb, 1994. Pretisci Hrvatske akademije znanosti i umjetnosti. Svezak 5). A kutatások jelenlegi állása szerint az 1494-ben nyomtatott zenggi glagolita misekönyvből a legteljesebb budapesti példányon kívül két eredeti példány maradt fenn, mégpedig Szentpéterváron és a quarnerói Cresben (Cres szigetén), egy töredék pedig Odesszában. A cresi példányt csupán 1985-ben, az odesszai töredéket pedig 1983-ban fedezték fel.
„A j gy változás a hazai szlovének nyelvében és a dunántúli magyar nyelvjárásokban” című tanulmányában Asbóth olyan hangtani jelenséget vizsgált meg, amely a magyarországi szlovének nyelvében és a dunántúli magyar nyelvjárásokban egyaránt megfigyelhető. A dunántúli magyar nyelvjárásokra vonatkozólag önálló kutatásokat nem végzett, csupán mások korábbi megfigyeléseit összegezte. A j g)’ változás felléphet: a) Szó elején (jár gyár, jó gyó, jég gyég, jel gyel stb.); b) Szó belsejében mássalhangzó után (borjú borgyu, sarjú sargyu, szomjas szomgyas, tömjén tömgyén, ge-
reblye gerébgye stb.). A hazai szlovén nyelvet illetően Asbóth szorgalmasan forgatta az írott forrásokat, de egyik egyetemi hallgatója, Pável Ágoston révén teljes felvilágosítást nyerhetett az elsősorban Vas megye délnyugati csücskén, Vashidegkúton (fankova) és Szécsényfán (Skakovci) beszélt, élő szlovén nyelv jellemző vonásairól is. A szomszédos Stájerországra nem tudta vizsgálatait kiterjeszteni. A szlovén nyelvjárásokban a következő helyzetekben észlelhető j gy (d’) változás: a) Szó elején (jagoda ‘eper’ gyagoda, jajce ‘tojás’ gyajce, jasztreb ‘héja’ gyasztreb, jezero ‘ezer’ gyezero, juzsina ‘ uzsonna’ gyűzsina stb.); b) Szó belsejében, a) Mássalhangzó után (zobjé ‘fogak’ zobgyé, mladjé ‘csemeték’ mladgyé, roditelje ‘szülők’ roditelgye, járemje ‘ jármok’ gyáremgye, komárje ‘szúnyogok’ kornárgye, drevje ‘fák’ drevgye stb.); ß) Magánhangzó után (bojati sze ‘fél’ bogyati sze, pijanec ‘részeges’ pigyanec stb.). A j-ből lett gy a magyarországi szlovének ajkán gyakran tovább fejlődött g-vé: a) Szó elején (jétra ‘máj’ gyétra gétra, junec ‘ökör’ gyűnec gűnec, jécsati ‘nyög’ gyécsati gécsati stb.); b) Szó belsejében (fajid ‘titkol’ tagyiti tagiti, kolárje ‘bognárok’ kolárgye kolárge stb.). – Megfigyeléseit összegezve Asbóth megállapította, hogy a szlovénben a j g)’ változássokkal következetesebben lép fel, mint a dunántúli magyar nyelvjárásokban. De arra a kérdésre, lehet-e a két nyelv hasonló jelensége között kapcsolatot keresni és e kapcsolat milyen természetű lehet, Asbóth még korainak tartotta a választ. Ahhoz jobban kell ismerni nemcsak a jelen állapotot, hanem a múltat is.
„A szláv torokhangok változásai” című tanulmányában Asbóth a k č és k c változást tárgyalta. Modern kifejezéssel élve az első, illetőleg a második és harmadik palatalizáció jelenségét vizsgálta meg, de a három torokhang, a k, g és ch közül csupán a k változásait kísérte nyomon. Példaként szívesen választott olyan szláv szavakat, amelyek mint jövevényszavak meghonosodtak a magyarban. A szláv roka ‘kéz, kar’ családjából idézi az obročb főnevet, amely eredetileg csak ‘kar körüli, karra való’ dolgot jelentett (vö, egyházi szláv obročb ‘karperec, armilla’), de jelentése idővel ‘abroncs’-csá tágult, továbbá a poročiti igét, amelynek eredeti jelentése ‘ kezébe ad, rábíz’ volt, de később ‘üzen, parancsol’ jelentést fejlesztett, valamint a ročbka főnevet eredeti ‘kezecske’ jelentéssel, amely olyan edényeket is jelölni kezdett, amelyeknek „kezecskéjük”, azaz fogójuk, fülük van. Ilyen edény a rocska is. A szláv nyelvekben valósággal hemzsegő -ečka, -ička, -očka végződésű szavak kapcsán felidézi az -acska, -ecske végű magyar kicsinyítő képzéseket, és jogosnak tartja a gyanút, hogy a magyar képzéseket idegen, szláv eredetűnek lehetne magyarázni. Ám ő maga ezt a vélekedést osztani nem tudja, mégpedig évek hosszú során át megállapodott meggyőződésből. További kutatásokra buzdít. – A ragozott alakokban bekövetkező k c változás ma ritkább a szláv nyelvekben, mint egykor volt, mert az analógia számos ilyen alakot elsöpört. De a szerb igék felszólító módjában máig érvényesül a k c változás (peku ‘sütnek’ : geci ‘süss’, reku ‘mondanak’ : reci ‘mondj’, vuku ‘húznak’ : vuci ‘húzz’), és megvan a főnevek többes számú nominativusában is (vuk ‘farkas’ vuci ‘farkasok’, Grk ‘görög ember’ Grci ‘görögök’, junak ‘hős’ : junaci ‘hősök’). Érdekes az egymáshoz kétségtelenül nagyon közel álló cseh és szlovák nyelv viszonya: míg a csehben a k c váltakozás még csaknem végigkísérhető, a szlovákban már jóformán csak a hímnemű főnevek többes számú nominativusában maradt meg az emléke: cseh pec ‘süss’, de szlovák peč ‘ua.’, ugyanakkor viszont cseh ulti ‘farkasok’ és szlovák vici ‘ua.’. Az orosz ige- és főnévragozásból a k c változásnak jóformán még az emléke is eltűnt: peki ‘süss’, volki ‘farkasok’. – A szláv -bcb képző, amely -bkb képzővel váltakozik, -bkb, illetőleg régebbi -iko-ból keletkezett. Ez esetben tehát a k nem egy reá következő, hanem egy őt megelőző magánhangzó hatására alakult át c-vé. (Harmadik palatalizáció.) Szemléltetésül Asbóth magyar vonatkozású szláv szavakat használ fel: mladbcb ‘fiatalember, kölyök’ (vö. malac), plavbcb ‘fakószőke ember’ (vö. palóc), němbcb ‘néma ember; német’ (vö. német), pokrovbcb ‘takaró’ (vö. pokróc), kupbcb ‘ az, aki vásárol; kereskedő’ (vö. kupec); igrbcb ‘játékos’ (vö. igric) stb. – E magyar nyelven közzétett szlavisztikai tanulmányával Asbóthnak az volt a szándéka, hogy szaktársait meggyőzze: a szláv nyelvészet legfinomabb részletkérdéseihez is van köze a magyar nyelvtudománynak.
Szorosan a szláv k c, illetőleg a magyarországi szlovén j gy változáshoz kapcsolódik Asbóthnak az a dolgozata, amelyben a magyarországi szlovének vúk ‘farkas’ főnevének többes számú vacké ‘farkasok’ alakját világította meg. A többes számú nominativus eredeti alakja a szlovénben ugyanúgy vúci volt, akárcsak még most is a szerb-horvátban. A vucke c-je ennek a régi alaknak az emléke. A c utáni -ke pedig végső soron annak tudható be, hogy a szlovén nyelvterület keleti részén nagyon elhatalmasodott a hímnemű főnevek többes nominativusának -je végződése (vlaszjé ‘hajszálak’). Ám zöngétlen mássalhangzó után j helyett ty-t ejtenek (vlaszryé), abból pedig tisztán hangtani úton k szokott alakulni (viaszké; lásd még tyeden ‘a hét, Woche’ keden). A vucké tehát egy vúci vucké vuctyé vucké fejlődési sornak a végső állomása.
